Orosz–török háború (1768–74)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Orosz-török háború (1768–1774)
Torelli2.jpg
Katalin törökök fölött aratott győzelmének allegóriája (Stefano Torelli festménye, 1772)
Dátum 17681774
Helyszín Moldva, Havasalföld, Égei-tenger, Krím-félsziget
Eredmény Orosz győzelem, a Krími Kánság orosz védnökség alatt formálisan független lesz.
Casus belli Orosz beavatkozás a lengyel királyválasztásba, a török határ megsértése
Terület-
változások
Orosz területi nyereség Dél-Ukrajnában és a Kaukázusban.
Harcoló felek
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
* Military flag of the Crimean Tatars.svg Krími Kánság
Republic of Dubrovnik Flag.png Raguzai Köztársaság
Flag of Russia.svg Orosz Birodalom
* Прапор В.З..png Zaporozsjei kozákok
Greek Revolution flag.svg Görög felkelők
Flag of Kingdom of Kartli-Kakheti.svg Kartli-Kaheti Királyság
Imeretiflag.jpg Imereti Királyság
Parancsnokok
Ottoman flag.svg III. Musztafa
Ottoman flag.svg I. Abdul-Hamid
Ottoman flag.svg  Ivazzade Halil Pasa
Ottoman flag.svg  Mandalzade Hüszameddin Pasa
Military flag of the Crimean Tatars.svg  Kirim Giráj
Military flag of the Crimean Tatars.svg  IV. Devlet Giráj
Military flag of the Crimean Tatars.svg  II. Kaplan Giráj
Military flag of the Crimean Tatars.svg  III. Szelim Giráj
Flag of Russia.svg II. Katalin
Flag of Russia.svg Pjotr Rumjancev
Flag of Russia.svg Alekszandr Szuvorov
Naval Ensign of Russia.svg Alekszej Orlov
Naval Ensign of Russia.svg Fjodor Usakov
Прапор В.З..png Petro Kalnisevszkij
Flag of Kingdom of Kartli-Kakheti.svg  II. Erekle
Imeretiflag.jpg I. Salamon
Haderő
300 - 600 000[1] 125 000[2]

Az 1768-1774 közötti orosz-török háború döntő fontosságú volt az Orosz és Oszmán Birodalmak konfliktusainak hosszú sorában. Orosz részről a háború célja az volt, hogy kijusson a Fekete-tengerhez, Törökország pedig ki akarta bővíteni a Fekete-tenger mentén ás a Kaukázusban fekvő birtokait és elfoglalni Asztrahanyt[3].

A háborút bonyolult nemzetközi diplomáciai játszma előzte meg, melynek hátterét az orosz-francia szembenállás és Lengyelország belpolitikai válsága adta meg. III. Musztafa szultán a franciák bátorításával hadat üzent az Orosz Birodalomnak; indoka a cár hadseregének lengyelországi jelenléte és a török határ megsértései voltak. A konfliktusban a török oldalon harcoltak vazallusai, a krími tatárok és a Raguzai Köztársaság. Őket támogatta még az oroszellenes lengyel felkelők. Az orosz reguláris hadsereg mellett harcoltak a doni, tyereki, zaporozsjei és ukrajnai összeírt kozákok. A háború során az orosz flotta támogatásával 1770-ben fellázadtak a peloponnészoszi görögök, 1771-ben pedig Egyiptom és Szíria.

A háború során mindvégig orosz katonai fölény mutatkozott, Pjotr Rumjancev és Alekszandr Szuvorov több csatában is legyőzte az oszmán erőket, míg a cári flotta a çeşmei csatában futamította meg a szultán hajóit. A háború orosz győzelemmel zárult, a kücsük-kajnardzsi béke értelmében megkapták Dél-Ukrajna egy részét és az Észak-Kaukázust, az addig török vazallus Krími Kánság pedig orosz védnökség alatt formálisan függetlenné vált.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hétéves háború 1763-as lezárása után a Nyikita Panyin vezette orosz diplomácia arra törekedett, hogy a francia-osztrák szövetség ellensúlyozására egy északi tömörülést hozzon létre Oroszország, Nagy-Britannia, Poroszország és a skandináv államok részvételével.

Az orosz-török viszonyt eközben jelentősen rontotta a Lengyelországban kitört válság. A két ország békeszerződésének értelmében Oroszország kötelezettséget vállalt, hogy nem avatkozik lengyel belügyekbe és nem állomásoztat csapatokat lengyel területen. 1763 szeptemberében meghalt III. Ágost és utódlásának kérdésben konfliktus robbant ki a pártok között. A szomszédos nagyhatalmak is érvényesítették befolyásukat az egyes jelöltek támogatásával, a trónra végül a II. Katalin cárnő jelöltje, Stanisław August Poniatowski került, akinek megválasztását orosz csapatok jelenléte is szavatolta. A frakcióharc azonban a király megválasztása után is tovább folyt és az orosz követ olyan vehemensen védte kormányának érdekeit, hogy számos törvénytelen lépést is elkövetett és a szejm több befolyásos tagját is letartóztatta.

Az orosz befolyás ellen 1768-ban Bar városában lázadó konföderációt hoztak létre a katolikus nagyhatalmak - Ausztria és Franciaország - támogatásával. A felkelők sikertelenül próbáltak szembeszállni az orosz katonákkal és lengyel kormánycsapatokkal, akik június 20-án Bart is elfoglalták, így hamarosan a szultán segítségéért folyamodtak. A szokásoknak megfelelően gazdag ajándékokkal halmozták el a konstantinápolyi befolyásos személyiségeket és kérelmüket a francia diplomácia is aktívan támogatta. A szultán eleinte vonakodott hadba lépni északi szomszédja ellen, de aztán a francia követ rábeszélte a felkelőket, hogy a segítségért cserébe ajánlják fel Podóliát és Volhíniát, és ez megváltoztatta a török hozzáállást.

A közvetlen háborús okok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A menekülő konföderációs lázadókat üldözve egy kozák csapat megsértette a török határt és lemészárolta Balta városának lakosait. A nagyvezír erre az incidensre hivatkozva magához rendelte Alekszej Obreszkov orosz nagykövetet, akit a kihallgatás után a Héttoronyba záratott.

A baltai eseményeken túl a Porta azzal vádolta Oroszországot, hogy megsértette a foglyokról szóló szerződést, erődöket épített a török határ mentén és beavatkozott Lengyelország belügyeibe. A fenti okok miatt az Oszmán Birodalom 1768. szeptember 26-án hadat üzent Oroszországnak.

1768 késő ősze és tele a hadi előkészületekkel telt. Ezenfelül az orosz ügynökök megpróbálták fellázítani a Balkán-félsziget keresztény lakosait. 1769. január 19-én II. Katalin kiadott egy kiáltványt, melyben görög és délszláv nyelveken arra szólította fel az oszmán alattvalókat, hogy keljenek fel a szultán elnyomása ellen. A kiáltványt többek között az orosz szolgálatba állt, bolgár származású Darazin alezredes terjesztette, aki szegény zarándoknak öltözve a botjába és a zsoltároskönyvébe rejtette a röplapokat. A cári kiáltvány hatására Montenegróban felkelés indult, amely később átterjedt Albániára, Boszniára, Hercegovinára és Makedóniára.

Hadi események 1769-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katalin cárnő testőregyenruhában (Vigilius Eriksen képe, 1762).

Az orosz hadsereget három részre osztották, a Golicin herceg vezette 65 ezres fősereg Kijevben gyülekezett; Rumjancev 43 ezer fős balszárnya Poltava központtal védte a határmenti területeket a tatár betörésektől. A jelentősen kisebb, 15 ezer katonából álló jobbszárny Dubnóban gyülekezett és feladata a fősereg támogatása volt.

A krími tatárok már 1769 januárjában betámadtak Dél-Ukrajnába, azonban visszaverték őket. Válaszul az oroszok Berg tábornok vezetésével egy expedíciót küldtek Azov ellen, amelyet március 6.-ra el is foglaltak. Március végére a fősereg a nyugat-ukrajnai Sztarokonsztantyinovba vonult át és Golicin a moldvai Dositheos püspök sürgetésére támadásra szánta el magát, bár ezredei még nem voltak teljesen feltöltve. Április 15-én átkeltek a Dnyeszteren, de még mielőt Iasi irányába indultak volna, megostromolták a lengyel konföderációsok által védett hotini erődöt. A lengyelek visszaverték az ostromot, Golicin pedig élelmiszerhiány miatt kénytelen volt visszatérni Podóliába, ahol még két hónapig tétlenül várakozott.

Rumjancev - részben azért hogy elvonja a törökök figyelmét a nyugati hadszíntérről, részben pedig hogy csökkentse távolságát a főseregtől - május elején két hadtesttel átkelt a Dnyeperen Jelizavetgrad irányába, Berg tábornokot pedig a Krím-félsziget ellen küldte.

Eközben a törökök átkeltek a Dunán és megszállták Moldvát; Golicin visszavonulásán felbátorodva pedig ostrom alá vették Lvovot. Offenzívájuk szintén lassan haladt a nehézkes folyóátkelések és az utánpótlási vonalak lassú kiépítésének okán. Mindenesetre az orosz passzivitást kihasználva, májusra nagy erőket vontak össze a Dnyeszternél és június 3-án a nagyvezír átkelt a Pruton, majd seregének egy részét Hotinnál hagyva Bender felé nyomult, hogy találkozzék Rumjancevvel.

Golicinnek ekkorra sikerült menetkész állapotba hoznia az erőit és újra ostrom alá vette Hotint. A hírek hallatán a nagyvezír visszafordult hogy felmentse az erődöt, előreküldve a Devlet Giráj kán vezette krími tatárokat. Az orosz herceg megelégedett azzal, hogy megállította a törökök ukrajnai betörését és újból átkelve a Dnyeszteren visszavonult északra. Augusztus 27-én a 80 ezer fős török fősereg utolérte a visszavonuló oroszokat és rájuk támadt, de visszaverték őket a folyó mögé; egy bal parton rekedt nagyobb kontingensüket pedig teljesen megsemmisítették.

A vereség, az élelmiszerhiány és a belső lázongások miatt a törökök visszavonultak Iasiba, majd Rjabaja Mogilába. A felmentő erők által magára hagyott hotini erődöt az oroszok szeptember 9-én elfoglalták. Szeptember 26-án Iasi is elesett. Ennek hallatán a nagyvezír visszavonult a Duna mögé, aminek bal partját csak kisebb erődök garnizonjai védték. Ennek ellenére mind Golicin, mind az Iasit elfoglaló Elmpt tábornok kisebb helyőrség hátrahagyásával visszatért Podóliába.

A háború menetével elégedetlen cárnő ekkor leváltotta Golicint. Helyébe Rumjancevet tette, akinek keleti hadseregét Pjotr Panyin gróf kapta. Ebben az évben azonban már Rumjancev sem művelt sokat: megelégedve a törökök visszavonulásával és a konföderációsok szétzúzásával, téli szállásra vonult a Dnyeszter és Bug között és megerősítette a moldvai megszálló erőket. Azok november végére megszállták Bukarestet és előőrseik elérték a Duna bal partját.

A keleti, 2. hadsereg az év során nem ért el jelentős sikereket. Berg tábornok a Krím ellen indult, de a nyári melegben kiégett a sztyeppe füve és ellátási problémák miatt visszafordult. A parancsnokságot újonnan átvett Panyin gróf megpróbálta elfoglalni Bendert, de tüzérség hiányában kénytelen volt feladni az ostromot. A Kaukázusban a kabardok és a kubanyiak átálltak az oroszokhoz. A tél folyamán a törökök tettek még néhány sikertelen próbálkozást, hogy kiűzzék az oroszokat Havasalföld területéről.

A çeşmei csata (I. Ajvazovszkij festménye, 1848).

Hadi események 1770-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rumjancev terve az volt, hogy megakadályozza a törökök átkelését a Dunán, Panyin pedig eközben elfoglalja Bendert. Időközben az orosz flotta megérkezett a Földközi-tengerre és felkelésre buzdította a peloponnészoszi görögöket, valamint magát Isztambult is fenyegette.

Az orosz offenzívát lassította a tavaszi olvadás és a román fejedelemségekben kitört pestisjárvány. Rumjancev a Prut bal partját követve csak június 2-ára ért Iasi magasságába és egyesült a moldvai hadtesttel. Az előrenyomuló 40 ezres orosz hadtest július 7-én a Larga folyónál futamította meg a kétszeres túlerőben levő török-tatár sereget, majd július 21-én a Kagul folyónál arattak nagy győzelmet a 75 ezer fős oszmán és 80 ezer fős tatár (akik azonban a csatába már nem értek oda) hadsereg fölött. Az utóbbi csatában a mintegy ezerfős orosz veszteséggel szemben 20 ezer (más források szerint 7000) török esett el vagy sebesült meg. Izmail és Kilija erődjei megadták magukat. Novemberre elesett Brăila is; a hónap végén a hadsereg moldvai és havasalföldi téli szállásaira vonult.

Panyin gróf eközben szeptember 16-ára elfoglalta Bendert, 28-án pedig a tengerparti Akkermant is. Néhány nappal a kaguli csata után az égei-tengeri Çeşménél Orlov admirális flottájának gyújtóhajói felégették a török hajóhadat.

Az 1770-es hadjáratok eredményeképpen a cári csapatok teljesen megszállták Moldvát és Havasalföldet és kiérve a Fekete-tengerhez elválasztották egymástól a törököket és a krími tatárokat.

Hadi események 1771-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben az évben az oroszok a Krím elfoglalását tűzték ki célul. A feladatot a 2. hadsereg kapta, melyet megerősítettek és élére a cárnő Dolgorukij herceget állította. A törökök megerősítették Duna-menti erődjeiket és erőiket ide összpontosítva több kísérlettel sikertelenül próbálták kiűzni az oroszokat Havasalföldről.

Dolgorukij herceg április elején kezdte el a hadműveleteket és június végére elfoglalta a Krím-félsziget bejáratát védő Perekop erődjét. A félszigetre beözönlő oroszok ezután bevették Kezlevet és Kaffát, gyakorlatilag a teljes Krímet. A török segítség elmaradása, illetve az orosz fölény miatt, a tatár klánok aláírtak Dolgorukijjal egy egyezményt, miszerint elszakadnak az Oszmán Birodalomtól és orosz védelem alatt kikiáltják a függetlenségüket. Száhib Giráj személyében új, oroszpárti kánt is választottak. Dolgorukij ezután, helyőrséget hagyva a nagyobb városokban, téli szállásaira vonult vissza Ukrajnába.

Az orosz sikerek egyre inkább nyugtalanították a többi nagyhatalmat és Poroszország és Ausztria fel is szólították a cárnőt, hogy kössön békét a szultánnal, mire Katalin azt válaszolta, hogy már elkezdte a tárgyalásokat. Az orosz-svéd viszony kiéleződése miatt maga is szerette volna lezárni a háborút. Az osztrák és porosz aggodalmakat egy lengyel újrafelosztással szerelte le és 1772 elején megkezdték a béketárgyalásokat. A tárgyalások egész évben és 1773 elején is eredménytelenül folytak, mert a Franciaország által támogatott szultán nem volt hajlandó elismerni a Krím elszakadását. A hadműveletek 1773-ban így kiújultak.

Hadi események 1773-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pjotr Rumjancev.

Április és május folyamán Weismann, Szaltikov és Szuvorov tábornokok intéztek kisebb rajtaütéseket a Duna jobb partján elhelyezkedő erődök ellen, majd június 9-én maga Rumjancev is átkelt a Dunán a fősereggel. Ostrom alá vette Szilisztrát, de belátta, hogy erői elégtelenek és egy 30 ezres török kontingens közeledtére visszavonult. Annak ellenére, hogy a Kajnardzsiban állomásozó törököket sikerült legyőzni ( viszont a támadás során Weismann tábornok is elesett), Rumjancev úgy döntött, hogy visszatér a Duna mögé. Az ezután következő török offenzívában sikerült elfoglalni Craiovát, de az ezutáni próbálkozásaikat az oroszok visszaverték.

Eközben II. Katalin folyamatosan sürgette Rumjancevet, hogy érjen el döntő áttörést a Dunánál, a tábornok azonban már túlságosan késeinek érezte az időpontot egy 1773-as nagy hadművelethez. Ennek ellenére egy kisebb hadtestet átküldött a Dunán Várna irányába, amely kisebb sikerek után Várna alól kénytelen volt visszatérni a folyó bal partjára.

Rumjancev elégedetlen volt az év eredményeivel és tervei szerint a következő évben a Balkán belseje felé indult volna megfogyatkozott seregével; annak ellenére, hogy a Fekete-tengert a szultán flottája uralta. Hadjárata támogatására megerősítették a földközi-tengeri flottát és a 2. hadsereget Ocsakov erődje ellen küldték.

Hadi események 1774-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hadjárat április második felében indult: Kamenszkij és Szuvorov átkelt a Dunán és elfoglalták Bazarcsik városát, ezután június 9-én legyőzték a törököket Kozludzsinál. Míg a fősereg is átkelt a folyón, Kamenszkij és Szuvorov blokád alá vette Sumla városát. Az orosz előrenyomulás pánikot keltett a törökök soraiban és Sumla helyőrsége is fellázadt. Bár ezt a nagyvezír sikerrel elnyomta, azt jelentette a szultánnak, hogy a háborút képtelenség folytatni. Mivel a fegyverszüneti kérelmüket Rumjancev elutasította, ezért béketárgyalásokat kezdtek és július 21-én aláírták a kücsük-kajnardzsi békét.

A kücsük-kajnardzsi béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború eredménye: a vörösen csíkozott terület Oroszországhoz került, a sárgán csíkozott Krími Kánság elszakadt Törökországtól.

A háború legfontosabb következményeképpen a Krími Kánság függetlenné vált az Oszmán Birodalomtól. Oroszország megkapta az észak-kaukázusi Kabardföldet, Azovot, Kercset és a Bug és Dnyeper közötti országrészt. Az orosz hajók szabadon járhattak a török vizeken; az orosz alattvalók megkapták mindazon kedvezményeket és jogokat mint a Törökországgal szövetséges államok polgárai. A balkáni keresztények amnesztiát és szabad vallásgyakorlási jogot kaptak és a cár védnökséget vállalt felettük. Törökország 4,5 millió rubelt fizetett kárpótlásként. 1775. január 13-án a szultán is aláírta a kücsük-kajnardzsi békét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Петров А. Н. Глава I. Турецкая армия в эпоху войны 1769—1774 гг. // Влияние турецких войн с половины прошлого столетия на развитие русского военного искусства. — СПб.: Военная типография, 1893. — Т. I. — С. 32.
  2. История войн (Энциклопедия для детей). М.: Аванта, 2007. С. 277
  3. Советская историческая энциклопедия. — М.: Советская энциклопедия. Под ред. Е. М. Жукова. 1973—1982. Статья «РУССКО-ТУРЕЦКИЕ ВОЙНЫ 17-19 вв».

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Русско-турецкая война (1768—1774) című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.