Adolphe Thiers
Marie Joseph Louis Adolphe Thiers (Marseille, 1797. április 15. – Saint-Germain-en-Laye, 1877. szeptember 3.) francia államférfi, köztársasági elnök és történetíró.
Életrajza [szerkesztés]
Jogot végzett Aix-ben és ugyanott az ügyvédi pályára lépett. De már 1821-ben abbahagyta ezt a pályát és szegénysége dacára Párizsban próbált szerencsét. Sikerült neki az alkotmányos Constitutionnel szerkesztőségébe jutnia, ahol cikkeivel rövid idő alatt hírnevet szerzett, idővel pedig Talleyrand támogatásával a lap szerkesztője lett. Az 1820-as évek végén mint történetíró is megalapozta hirét a Histoire de la révolution française című munkával (Párizs, 1823-27., németül: 1827). Thiers erre (1830. január 1.) a Constitutionnelnek hátat fordított és Odilon Barrot és Armand Carre társaságában a teljesen független National-t indította meg, melynek hasábjain az álparlamentáris Polignac-kabinet ellen erős támadásokat intézett.
Amikor a Polignac-minisztérium a három hírhedt rendelettel az ellenzéki mozgalmat megfékezni akarta (1830. július 26.), a szabadelvű ellenzéki lapok szerkesztői Thiers elnöklete alatt szövegezték azt a lendületes tiltakozást, amely a júliusi forradalmat kitörésre juttatta. X. Károly bukása után az új kormányformának kérdése foglalkoztatta a szellemeket, Thiers is azokkal tartott, akik a sokak által követelt köztársaságban veszedelmet látván, az alkotmányos monarchia, illetőleg Orléansi Lajos Fülöp trónjelöltsége mellett kardoskodtak. Thiers-t erre az államtanács tagjává és pénzügyminisztériumi főtitkárrá tették, 1830 novemberében pedig helyettes államtitkárrá. Azonfelül Aix-ben képviselőnek választatta magát és ezzel arra a küzdtérre lépett, melyen szónoki tehetsége a legfényesebb diadalokat aratta.
Périer halála után belügyminiszterré lett (1832. október 10.), mely tárcát azonban, nem értvén egyet minisztertársaival, decemberben a kereskedelem és a közmunkák tárcájával cserélte fel. Amikor 1836-ban, mint újonnan kinevezett külügyminiszter a spanyol szabadelvűekkel rokonszenvezett, Lajos Fülöp 1836. augusztus 26-án elbocsátotta. Thiers erre azonnal az ellenzék élére állott és utódát, Molét, aki Lajos Fülöp inasának szerepére vállalkozott, nemkülönben magát a királyt arra oktatta, hogy az alkotmányos monarchiában "le roi regne, il ne gouverne pas" ("a király uralkodik és nem kormányoz"), ami azután szállóigeként bejárta a kontinenst. Elvégre a különböző pártok fejei: Guizot és Barrot Thiers-vel szövetkezvén, Molét leszavazták és miután a Soult-féle kabinet sem volt életre képes, Thiers nyerte el újból 1840. március 1-jén a miniszterelnöki széket és amellett a külügyi tárcát.
Közbocsánatban részesítette a forrongó köztársasági párt vezéreit és visszahozatta Szent Ilona szigetéről Napóleon hamvait. Ezzel a császár-kultuszt új életre ébresztette, és a saját népszerűségét emelte, de a júliusi dinasztiának ártott.
Az 1848-as köztársaság kikiáltása után Thiers-t a nemzetgyülésbe választották, ahol mint a mérsékelt alkotmányos pártiak vezére nemcsak a radikális és szocialista képviselőkkel, hanem a bonapartistákkal szemben is megvédte függetlenségét. Az elnökválasztáskor Thiers (akit a legtöbben az Orléans-párt hivének tartottak) Napóleon hercegre szavazott. Midőn az új elnök a pápa világi hatalmát francia katonák által helyreállította, Thiers ezt teljesen helyeselte és a köztársasági és szocialista vezérek üldözését sem ellenezte. Amikor pedig Barrot miniszter Kossuth Lajos miatt, akit Törökország kiadni vonakodott, Ausztriának és Oroszországnak háborút akart üzenni, Thiers Napóleonnal egyetértve, ezt mindenképen ellenezte.
Idáig tehát híve volt az új elnöknek, de mihelyt észrevette, hogy Napóleon a parlamentáris útról letér, ellene fordult és a nemzetgyűlésben megtámadta. Az államcsíny éjjelén Thiers-t is letartóztatták, majd pedig számkivetésre ítélték. Thiers erre Angliába távozott, majd Svájcban és Felső-Olaszországban időzött és ezen egész időn át új nagy munkáján dolgozott. Ez a mű a Histoire du Consulat et de l'Empire volt (20 kötet, Páris 1845-62).
1852-ben III. Napóleon megengedte, hogy a császár-kultusz és az imperializmus lendülete körül érdemet szerzett tudós történelmi tanulmányai céljából Franciaországba visszatérhessen. Thiers ekkor Párizsban telepedett le, munkájának szentelve minden idejét. Csak 1863-ban lépett ismét a politikai küzdőtérre, amelyen régibb diadalait újakkal szaporította. Ez évben Párizsban ellenzéki program alapján a törvényhozó testületbe választották, ahol a kis számú ellenzék sorában a második császárság bűneit ostorozta. Az 1869-es választások után Thiers is Émile Ollivier-be vetette reményét. Az 1870-es német háború kitörésekor pedig ama csekély számú képviselők közé tartozott, akik a háborút ellenezték.
A császárság bukása után Thiers az ideiglenes kormány megbízásából és hazafias kötelességtudásának engedve, körútra indult az európai udvarokhoz, hogy azoknak közvetítését kikérje, de Londonban és Szentpéterváron éppen úgy zárt ajtókra talált, mint Bécsben és Firenzében. A Bordeaux-ban gyülekező nemzetgyülés 1871. február 17-én majdnem egyhangúlag a végrehajtó hatalom fejévé választotta, mire Thiers különböző pártokból állította össze első minisztériumát, fő feladatának pedig a béke helyreállítását tekintette. Személyesen utazott Jules Favre-ral Versailles-ba, ahol kedvezőbb feltételek reményében napokig alkudozott Otto von Bismarckkal. Végül február 26-án létrehozta a békét, melyet azután a nemzetgyűlés is elfogadott.
Alig hogy a gyűlés Thiers indítványára Versailles-ba tette át székhelyét, máris a kommün tört ki Párizsban (március 18.). Thiers egy pillanatig sem habozott a forradalmat katonai erővel és minden eszközzel leverni, ami azonban csak lassan sikerült. A kommün elnyomása után feloszlatta a Szajna-département kétes viseletű és gyáva nemzetőrségét és az elfogott kommünárdok megfenyítését rendelte el. A béke végleges aláirása után bámulatos tevékenységet fejtett ki, hogy a roppant hadiköltség minél hamarább való lefizetésével hazáját a német okkupációtól megszabadítsa, ami a várakozásokat messzire felülmuló mértékben sikerült is. Thiers tekintélye és hirneve nagyban elősegítette e példátlan pénzügyi siker kivívását.
1871. augusztus 31-én a nemzetgyűlés Thiers-t 491 szavazattal 93 ellenében a francia köztársaság elnökévé választotta, mégpedig három évre. Ebben az állásban, az alkotmánynak megfelelően, kevésbbé folyt bele a kormányzat ügyeibe, de a milliárd-kölcsön lebonyolítása és az új véderőtörvény és általános katonakötelezettség keresztülvitele érdekében személyesen exponálta magát. Ebbeli sikereire támaszkodván, elnöki leiratában 1872. november 11-én arra szólította fel a nemzetgyülést, hogy a köztársaságot most már véglegesen proklamálja és ezzel kapcsolatban alkotmányos reformokat hozott javaslatba. De ezzel magára zúdította a monarchista és klerikális többség haragját, mely felismerte, hogy Thiers-től hasztalan reméli a monarchia helyreállítását. Midőn Thiers az 1873. május 18-án felmerült parlamentáris válságot olyformán oldotta meg, hogy az új minisztériumot tisztán mérsékelt köztársaságiakból alakította meg: a többség az új kabinetet leszavazta. Thiers levonta e szavazás konzekvenciáit és azt hangoztatván, hogy a monarchiát ez idő szerint képtelenségnek tartja, saját lemondását jelentette be, melyet a nemzetgyülés május 24-án 360 szavazattal 339 ellenében elfogadott. Ezentúl csak ritkán lépett a szószékre, de a mérsékelt köztársaságot tartván Franciaországban egyedül lehetségesnek, ennek szervezésében mindvégig részt vett.
Az új választások küszöbén Thiers falusi birtokán meghalt. A köztársasági párt a lehető legnagyobb pompával kísérte sírjához (a Pere Lachaise-ba), ami a kormányt arra bírta, hogy a gyászszertartástól távol maradjon. Nemsokkal halála után Nancy-ban és Saint-Germain-en-Laye-ban szobrot állítottak neki.
Özvegye, Dosne Eliza, 1880. december 12-én halt meg, gyermekük nem volt.
A Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben választotta Thiers-t tagjai közé.
Forrás [szerkesztés]
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998)
| Elődje: – (Második Császárság) |
|
Utódja: Patrice de Mac-Mahon |
