Jules Dufaure

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jules Dufaure

Jules Armand Stanislas Dufaure [ejtsd: düfór] (Saujon (Charente-Maritime), 1798. december 4.Párizs, 1881. június 28.) francia államférfi.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1824-től mint ügyvéd működött Bordeaux-ban, 1834-ben a kamarába lépett és az alkotmányos szabadelvű párthoz csatlakozott. 1836-ban a Thiers-minisztérium államtanácsossá nevezte ki, de Thiers bukása után lemondott állásáról és az ellenzékhez csatlakozott. 1839-ben rövid ideig bírta a közmunkaminiszteri tárcát, de azután ismét ellenzéki állást foglalt el és 1844-ben egy középpártot teremtett, melynek feje lett. 1848-ban mint a nemzetgyűlés tagja, őszintén csatlakozott a köztársasághoz és mint belügyminiszter 1848 szeptember végétől december 20-ig Cavaignac jelöltségét támogatta III. Napóleonnal szemben. 1849. június 2-án ismét átvette a belügyminiszteri tárcát, de már október 31-én lemondott és a tengerészeti bizottság elnöke lett. Az 1851. december 2-iki államcsíny után visszavonult a politikai élettől és csakis mint ügyvéd működött III. Napóleon bukásáig. 1871. február 16-án ő tette a bordeaux-i nemzetgyűlésben azt az indítványt, hogy a francia köztársaság végrehajtó hatalma Thiers kezébe tétessék le. Thiers alatt, mint igazságügyminiszter, közreműködött barátjának kedvelt eszméjének létesítésén, hogy a mérsékelt köztársaság két törvényzozó kamarával megállapíttassék. Thiers lemondása után Dufaure is visszalépett és mint mérsékelt köztársasági, azon volt, hogy az 1875. évi alkotmány életbelépjen. 1875. március 10-én a Buffet-kabinetben átvette az igazságügyi tárcát, 1876. március 9-én pedig ő maga alakított új, mérsékelt liberális minisztériumot. A kamara többsége mindazonáltal radikális politikát sürgetett, amiért ő ugyanazon év december 12-én beadta lemondását. A Broglie-Fourton-féle reakcionárius minisztérium alatt szilárdsága és a köztársaság iránt tanusított hűsége által ismét oly népszerűségre emelkedett, hogy Mac-Mahon elnök Broglie bukása után 1877. december 13-án Dufaure-ra bízta az új minisztérium alakítását. Mac-Mahon lemondása után Dufaure az antiklerikális kamaratöbbséggel nem értvén egyet, Grévy elnöknek beadta lemondását. Ezután a szenátusban vezérelte a konzervatív köztársaság híveit. Mint magánember is köztiszteletnek örvendett.[1]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. V. ö. Picot, M. D. sa vie et ses discours (Párizs, 1883).