Weimari köztársaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Német Birodalom
1918. november 9. (a köztársaság kikiáltása) – 1933. január 30. (Hitler kancellári kinevezése)
Német Birodalom zászlaja
Német Birodalom zászlaja
Németország címere
Németország címere
Karte des Deutschen Reiches, Weimarer Republik-Drittes Reich 1919–1937.svg
Általános adatok
Fővárosa Berlin
Terület 468 787 km²
Népesség 62 411 000 fő (1925)
Hivatalos nyelvek német
Nemzeti ünnep Augusztus 11.
Pénznem Papírmárka (1919–1923)
Német járadékmárka (1923–1924)
Német birodalmi márka (1924–1933)
Kormányzat
Államforma szövetségi parlamentáris köztársaság
Államfő Birodalmi elnök (Reichspräsident)
Törvényhozás Reichstag (alsóház), Reichsrat (felsőház)
Elődállam
Utódállam
 Német Császárság
Harmadik Birodalom 

A weimari köztársaság (németül Weimarer Republik) a németországi monarchia államrendszerét 1919-ben felváltó polgári demokratikus, parlamenti képviseletű, szövetségi köztársaság történészek által adott neve, melyet Weimar városa után kapott, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés összeült. Hivatalos elnevezése Német Birodalom (Deutsches Reich). A köztársaság az első világháborút követő 1918. novemberi német forradalomban alakult ki. Az 1919-ben Weimarba összehívott nemzetgyűlés új alkotmányt szövegezett, melyet ugyanazon év augusztus 11-én fogadtak el. Ennek a liberális demokráciát megvalósító időszaknak az Adolf Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vetett véget 1933-ban. A köztársaság névlegesen 1945-ig létezett, mivel az alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, mindazonáltal a náci törvényhozás már uralma legelején jelentéktelenné tette. Így 1933-ra úgy tekintünk, mint a weimari köztársaság végére és a hitleri Harmadik Birodalom kezdetére.

Tartalomjegyzék

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alkotmányreform[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miksa badeni herceg 1918. november 3-án (katonai egyenruhában)

A háborús vereség bizonyossá válásával, a fegyverszünet mielőbbi megkötésének szándéka Erich Ludendorff császári főszállásmestert és a köré tömörülő politikai erőket arra az indítványra késztette, hogy a Hohenzollern-ház hatalmának átmentése érdekében II. Vilmos császár Hertling kancellár helyére Miksa badeni herceget, (Max von Baden) nevezze ki. A herceg liberális nézetei közismertek voltak, az angol uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték, ezért személye a legalkalmasabbnak tűnt, hogy elhitesse az antant vezetésével, hogy demokratikus változások történtek a császárságban. A herceg október elején koalíciós kormányt alakított, mely a Nemzeti Liberális Párt, a Haladó Néppárt, a katolikus Centrumpárt és az ún. többségi szociáldemokrata párt, illetve a Németországi Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) részvételével jött létre. Az SPD-ben óriási viták előzték meg a kormányba való belépést, a pártvezetés megosztottságát mutatja, hogy az elnökség 25 tagja támogatta, míg 11 tagja ellenezte azt. Az SPD kormányba lépési feltételei igen mérsékeltek voltak, gyakorlatilag kimerültek az alkotmányos monarchia követelésében. Az SPD képviseletében Philipp Scheidemann, Gustav Bauer, Robert Schmidt és Eduard David belépett Miksa kormányába.

Október 4-én a kormány a legfelső hadvezetés kezdeményezésére fegyverszünet közvetítését kérte Woodrow Wilson amerikai elnöktől, aki kinyilvánította, hogy csak a nép bizalmát bíró, demokratikus kormánnyal kész tárgyalni. A Reichstag október 22-én ült össze, s elhatározta az alkotmányreformot, amely lényegileg a császár hatalmának alkotmányos korlátozására irányult: „a hadüzenet és a békekötés többé már nem a császár és a Szövetségi Gyűlés kizárólagos joga volt, hanem a Reichstag jóváhagyása is kellett hozzá; kormánytagok Reichstag-képviselők lehettek; a birodalmi kancellár és az államtitkárok kinevezését a Reichstag bizalmához kötötte; a császár valamennyi politikai tettéért a birodalmi kancellár felelt; a tisztekre és a tábornokokra vonatkozó döntésekhez kancellári hozzájárulásra volt szükség.”.[1] Az alkotmányjogilag parlamenti-demokratikus monarchia új államformája október 28-án lépett életbe, ám fennállása két hétig sem tartott.

A novemberi forradalom (Novemberrevolution)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kieli matrózfelkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Matróztüntetés Wilhelmshavenben 1918. november 10-én.

Wilson tárgyalást elutasító jegyzéke a tábornoki kar ellenállását váltotta ki, akik a teljes mozgósítás és a harc végsőkig való folytatása mellett álltak ki. Ludendorff gyávasággal vádolta a kormányt, melyre válaszul Max von Baden leváltatta, s helyébe Wilhelm Groener tábornokot neveztette ki a császárral. Reinhard Scheer tengernagy, a hadiflotta parancsnoka, önkényesen, a kormány tudomása nélkül október 27-én kifutási és támadási parancsot adott a többszörös túlerőben lévő brit hajóhaddal szemben, és fel akarta újítani a már 1917-ben beszüntetett totális tengeralattjáró háborút. Előbb az SMS Thüringen, majd az SMS Helgoland nevű hajókon a fűtők, később a teljes legénység megtagadta a parancsot, s kitűzték a forradalmi ellenállást jelképező vörös zászlókat.[2] A parancsnokság 47 lázadó matrózt letartóztatott, s katonai börtönbe záratott. Erre az ellenállás kiszélesedett, sztrájkba lépett a kieli kikötő munkássága is. November 4-én Karl Artelt hajófűtő elnökletével megalakult az első forradalmi katonatanács. Az esemény mint a kieli matrózfelkelés (Kieler Matrosenaufstand) vonult be a történelembe. A párhuzamosan létrejövő munkástanács tagsága főleg többségi és független szociáldemokratákból állt. November 4-ére kiszabadították bebörtönzött társaikat, elfoglalták az egész várost, s 5-én egy 14 pontból álló követeléslistát adtak ki. A következő napokban az észak-németországi kikötővárosokban sorra munkás- és katonatanácsok alakultak, amelyek átvették a tényleges tartományi és helyi hatalmat. A tömegek a háború befejezését, s az egyre népszerűtlenebb császár lemondását, köztársaságot követeltek.[3][4] A kormány megijedt az események váratlan alakulásától, s a történések lecsillapítására és ellenőrzésére Kielbe küldte Gustav Noskét, az SPD katonai szakértőjét, Hausmann minisztert és szárnysegédjét Wilhelm Canarist, a katonai hírszerzés későbbi vezetőjét. Noskénak sikerült is a helyi katonatanácsban kezébe vennie az irányítást, de a forradalom továbbterjedését már nem tudta megakadályozni.

Az egész országban futótűzként terjedő forradalom híreire Hindenburg azzal bízta meg Groener tábornokot, hogy tárgyaljon Berlinben az SPD vezetőivel, melyre november 6-án került sor. Ezen a szociáldemokraták a rend helyreállításának programját képviselték, ugyanakkor felvetették a monarchia megmentése érdekében a császár azonnali lemondását. Groener a tárgyalások eredményeként azt javasolta Hindenburgnak, hogy a csapatok megbízhatatlansága miatt a forradalom fegyveres leverése helyett lépjen szövetségre az SPD-vel, aki ezt nehezen, de elfogadta.[5]

A berlini forradalom vezetése a munkások képviselőiből álló bizalmi testület, az Obleute kezében volt, mely néhány napon belül általános felkelésre való felhívást szándékozott kiadni. Erre az SPD november 7-én ultimátumot intézett a kormányhoz: a császár azonnali lemondásának, a korlátlan gyülekezési és szervezkedési szabadságnak, a hadsereg és a rendőrség be nem avatkozásának, a porosz kormány SPD számára további pozíciókat biztosító átalakításának követelésével, ellenkező esetben az SPD kormányból történő kivonulását helyezték kilátásba. Ezzel egyidejűleg Münchenben a százezres tömeg lemondásra kényszerítette III. Lajos bajor királyt a Wittelsbach-dinasztia utolsó uralkodó tagját. A hatalmat a munkástanács vette át, melyben egyenlő arányban vettek részt a többségi és a független szociáldemokraták (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD), s élén a független Kurt Eisner állt. November 8-án kikiáltották a köztársaságot, az ideiglenes bajor kormány miniszterelnöke szintén Kurt Eisner lett. A többi kisállamban hasonló forradalmi események zajlottak le.[6]

A hatalomátadás és a (két) köztársaság kikiáltása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forradalmi tüntetés. Berlin, Unter den Linden, 1919. november 9.

November 8-án, miután kiderült, hogy a császár ragaszkodik trónjához, az SPD képviselői hatékony taktikai lépéssel elhagyták a kormányt, fenntartva azt a látszatot, hogy a forradalmi tömegekkel tartanak, így az események élére tudtak állni. November 9-én reggel a Vorwärts „Általános sztrájk!” főcímmel jelent meg. Berlinben általános sztrájkkal egybekötött hatalmas tüntetés kezdődött. A tömegek a monarchia megdöntését, a császár lemondását, tanácshatalmat követeltek, elfoglalták a császári palotákat, a város stratégiailag fontos pontjait, a rendőrkapitányságokat, a pályaudvarokat, a Reichstagot és más fontos középületeket. Ennek hatására II. Vilmos császár a belgiumi Spában lévő főhadiszállásra távozott, de lemondásra még mindig nem volt hajlandó, így Max von Baden miniszterelnök a forradalmi légkör nyomásának engedve önállóan jelentette be a császár leköszönését és a trónörökös lemondását a trónról. A kancellári nyilatkozat után hamarosan Németország Többségi Szociáldemokrata Pártja (MSPD) küldöttsége (Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Braun, és az üzemek két képviselője) jelent meg Miksa kancellárnál. „Nevükben Ebert kijelentette, hogy a vérontás elkerülése érdekében a kormányhatalmat a nép teljes bizalmát élvezők kezébe kell adni, s ebben pártjának is részesednie kell. Igennel felelt a kancellár azon kérdésére, hajlandó-e a birodalmi kancellári tisztséget átvenni. Ezután Scheidemann attól tartva, hogy kicsúsznak ellenőrzésük alól az események, „megelőzve” a függetleneket és a spartakistákat, 14 óra körül a Reichstag egyik ablakából rögtönzött beszédében kikiáltotta a köztársaságot.[7] Időközben megnyíltak a börtönök is, s szabadon engedték a politikai foglyokat, köztük a spartakisták egyik vezetőjét, Leo Jogichest.

Délután 4 óra körül a tengerészgyalogosok által elfoglalt császári palota erkélyéről a független szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Karl Liebknecht kikiáltotta a német szocialista köztársaságot, s meghirdette a »Minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak!« jelszót.”[8]

A Népmegbízottak Tanácsának megalakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hugo Haase (1905)

Este a Birodalmi Gyűlés épületében tárgyalásra ültek össze az SPD, az USPD és a Spartakus-csoport képviselői, hogy közös koalíciós kormányról állapodjanak meg. A kezdeti teljes elzárkózás után a spartakisták nevében Liebknecht és Wilhelm Pieck hat feltételhez kötötte a részvételt: „1. Németország szocialista köztársasággá alakul. 2. A teljes törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom a nép választott képviselőinek (forradalmi bizalmi embereinek) és a katonák képviselőinek kezébe kerül. 3. A kormányból kizárják a polgári pártok képviselőit. 4. A függetlenek és a Spartakus-csoport tagjai csak három napig vesznek részt a kormányban, hogy lehetővé tegyék a fegyverszünet megkötését. 5. A szakminiszterek csak technikai segéderőkként működnek közre. 6. A kormányt alkotó két párt (SPD éd USPD) teljes egyenjogúságot élvez.” [9] Az SPD képviselői ragaszkodtak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásához, a hatalom kérdésében pedig homályos válaszokkal ködösítettek. A Spartakus-csoport így kikerült a formálódó átmeneti kormányból. Az USPD is két részre oszlott. A Hugo Haase pártelnök és Georg Ledebour vezette baloldal kompromittálónak tartotta az SPD-vel való közös kormányzást, míg a Heinrich Ströbel, Rudolf Hilferding, Rudolf Breitscheid, Emil Barth, Wilhelm Dittmann vezette jobboldal politikai hibának nyilvánította a kormányzás teljes átengedését az SPD-nek. Végül kompromisszum született. Létrejött a hat fős Népmegbízottak Tanácsa (Rat der Volksbeauftragten), melyben paritásos alapon a többségi szociáldemokratákat Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Landsberg, a független szociáldemokratákat pedig Hugo Haase, Emil Barth, Wilhelm Dittmann képviselte. A Tanács két elnöki funkcióját Ebert és Haase töltötte be.[8] Kinyilvánították, hogy: „A politikai hatalmat a munkás- és katonatanácsok gyakorolják, ők ellenőrzik a kormány tevékenységét; tagjaikat a legrövidebb időn belül összehívják Berlinbe, országos tanácskozásra.” Az Alkotmányozó Nemzetgyűlési választások kiírását pedig függővé tették a forradalom konszolidációjától.[10]

II. Vilmos császár amikor szembesült azzal, hogy már személyi biztonságát sem tudják garantálni, Spában átadta a főparancsnokságot Hindenburgnak és Groenernek, s az éj leple alatt Hollandiába menekült.

Az Ebert–Groener paktum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Friedrich Ebert 1918 decemberében.

A forradalmi munkás- és katonatanácsokban három politikai irányzat vetélkedett egymással: a többségi, a független szociáldemokraták és a Spartakus-csoport hívei. A többségi SPD demokratikus-parlamentáris jogállam létrehozását tűzte ki célul, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása útján, míg az USPD és a belőle szervezetileg november 11-én kivált, kommunista Spartakus Szövetség az orosz példához hasonló tanácsrendszer bevezetését akarta. A spartakisták még 9-én este elfoglalták az egyik reakciós újság épületét, s kiadták Vörös Zászló (Rote Fahne) című lapjukat, melynek 10-én megjelenő vezércikkében célul tűzték ki a minden hatalmat a munkás és katonatanácsok kezében összpontosító, egységes szocialista köztársaság létrehozását.[11] Ebert gyakorlatilag tehetetlen volt a forradalmi szellemű tengerészegységekre támaszkodó spartakistákkal szemben, mivel nem rendelkezett megbízható fegyveres erővel. Ezért a császári tábornokokkal való szövetség felé orientálódott, akik viszont következetes ellenforradalmi beállítottságúak voltak. „Groener tábornok, Hindenburg munkatársa emlékirataiban így örökítette meg a katonai ügyekért felelős kormánytag, Friedrich Ebert és a Hadsereg-főparancsnokság, az OHL vezetőinek megegyezését: »November 10-én este telefonon felhívtam a kancellári palotában Ebertet, akivel közöltem: a hadsereg kész a kormány mögé állni, de ennek fejében Hindenburg és a tisztikar elvárja, hogy a kormány támogatást nyújtson a hadsereg rendjének és fegyelmének fenntartásához. A tisztikar követeli a kormánytól a bolsevizmus leküzdését, és ennek érdekében bármikor kész a bevetésre. Ebert elfogadta szerződési ajánlatomat. Ettől kezdve a kancellári hivatal és a hadvezetőség között működő titkos vonalon minden este megállapodtunk a szükséges rendszabályokban.«[12][13]

A Végrehajtó Bizottság megválasztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

November 10-én, mintegy 3000 tanácsképviselő gyűlt össze a berlini Busch-cirkusz épületében, hogy megválassza a tanácsok Végrehajtó Bizottságát, mely a kormány feletti ellenőrzést gyakorolta. A jelenlévők többsége leszavazta Emil Barth és Karl Liebknecht azon javaslatát, hogy a VB tagjait kizárólag a proletárforradalmat képviselő USPD-jelöltek közül válasszák. A küldöttek többsége Ebertet támogatta, aki az egység, a rend és fegyelem helyreállításának és a testvérháború beszüntetésének demagóg jelszavaival lépett fel. A VB 28 tagjából a 14 tagú katonatanács SPD hívekből állt, míg a másik 14 mandátum egyenlően oszlott meg az SPD és az USPD között. A Spartakus-csoport visszautasította a felajánlott helyet, amivel önként lemondott a kormány ellenőrzéséről. „A gyűlés résztvevői nagy többséggel bizalmat szavaztak a Népmegbízottak Tanácsának, ami gyakorlatilag annak »alkotmányos« beiktatását jelentette. A kép teljessége kedvéért megemlítjük, az SPD, hogy a katonatanácsokban biztos többsége legyen, számos megbízható káderét, akik korábban katonák voltak, újra egyenruhába öltöztette, és csak ezzel a megtévesztő manőverrel érte el Berlinben a többséget.”[14]

A Compiègne-i fegyverszünet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

November 11-én Matthias Erzberger aláírta a Compiègne-i fegyverszüneti egyezményt, mely szerint Németország köteles volt kivonulni az elfoglalt francia, belga, luxemburgi területekről, s csapatait kivonni a szövetséges országokból (Ausztria-Magyarország, Bulgária, Törökország).

A Népmegbízottak Tanácsának felhívása a német néphez[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német néphez!

A Népmegbízottak Tanácsa november 12-én felhívást adott ki A német néphez! címmel. E felhívás már első mondatában leszögezte: „A forradalom szülte kormány, amelynek politikai vezetősége tisztán szocialista, a szocialista program megvalósításának feladatát tűzi maga elé.” Kihirdette az ostromállapot megszűnését, a szabad egyesülési és gyülekezési jogot, a cenzúra eltörlését, a szabad véleménynyilvánítást, a szabad vallásgyakorlást, a politikai bűncselekmények amnesztiáját, a háború okán felfüggesztett munkásvédelmi határozatok ismételt hatályba léptetését. Ezen túl további szociálpolitikai rendelkezéseket, 8 órás munkaidőt, munkanélküli ellátást, betegbiztosítás kiterjesztését, a lakáshiány megszüntetését, szabályozott népélelmezést, továbbá a tulajdon, a személyiség szabadságának és biztonságának védelmét ígérte. Bejelentette az arányos választási rendszerre épülő titkos, közvetlen, általános választójogot, amely minden 20. évét betöltött férfi és női állampolgárt megilletett. Ezen választójogot a tervezett alkotmányozó nemzetgyűlési választásokra is érvényesnek tekintette.[15]

A Népmegbízottak Tanácsának ezen felhívása valójában a már kivívott polgári demokratikus szabadságjogokat garantálta, ugyanakkor a tetszetős szocialista frázisok ellenére ez az átmeneti kormány egy sor rendeletet és törvényt alkotott, mely korlátozta a munkástanácsok hatáskörét, megtartotta a régi államapparátust, a hadseregben pedig a tisztikar jogait, távlati törekvése pedig arra irányult, hogy végérvényesen megfossza hatalmától a tanácsrendszert és mielőbb visszaállítsa a polgári demokratikus parlamentáris uralmat.[16]

A Stinnes–Legien egyezmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A társadalmi mozgalmak leszerelését szolgálta az a november 15-én született szociális egyezmény is, mely Carl Legien, szakszervezeti vezető és Hugo Stinnes, a nagyipar képviselője között jött létre. Az egyezmény elismerte a szakszervezeteket, mint a munkásság szakmai képviseletét, a katonai szolgálatból visszatérők jogosultságát háború előtti munkahelyükre, a kollektív szerződés elvét, rögzítette a 8 órás munkanapot, s egy Központi Bizottság (döntőbíróság) elé utalta a munkások és tőkések közti konfliktusokat, leginkább a jövő bérharcainak korlátozására.[17] A Stinnes-Legien egyezményt a Népmegbízottak Tanácsa rögtön elismerte, mivel a társadalmi béke elérését szolgálta.

A szocializálási bizottság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karl Kautsky

A szocializálás egyre jobban terjedő gondolatának szakértői támogatására, illetve ellenzői részéről leszerelésére november 18-án Karl Kautsky vezetésével felállították az ún. szocializálási bizottságot (Sozialisierungskommission). Tagjai voltak: Rudolf Hilferding, Heinrich Cunow, Joseph Schumpeter, Emil Lederer, Carl Ballod, Robert Wilbrandt, Ernst Francke, Theodor Vogelstein, a szakszervezeteket Otto Hue, míg az iparosokat Walther Rathenau képviselte. A bizottság december 11-én kiadott programja előre bocsátja, hogy „…a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele csak hosszan tartó átszervezés eredménye lehet. Első feltétel, hogy a termelés újra felélénküljön. Németország helyzete parancsolóan megköveteli, hogy elsősorban az exportra termelő ipar és a külkereskedelem kezdje meg újra a tevékenységét.”[18] A program a továbbiakban felsorolja azokat a gazdaságterületeket, ahol nem javasolja a szocializálást, míg végül kijelenti, ott valósítható meg, ahol monopolista tulajdonviszonyok uralkodnak, amire elsőrendű példaként a szén- és vasipart hozta fel. A dokumentum alapján szembetűnő a bizottság óvatossága, de még ezek az igen korlátozott célok sem valósulhattak meg. Az SPD részéről ugyanis nem volt határozott politikai szándék az üzemek állami tulajdonba vételére, így a bizottság hónapokon át ülésezett bármiféle gyakorlati eredmény nélkül, s ezért 1919. áprilisában feloszlott.[16]

Még két hét sem telt el a forradalom kezdetétől, s minden fontosabb régi polgári párt nemzeti és demokratikus jelzőkkel ellátva, új néven reinkarnálódott, a régi politikai irányvonal alapvetően változatlan továbbvitelével.[19] A munkás- és katonatanácsokban sajátos helyzet alakult ki, egyre inkább SPD befolyás alá kerültek, – ez főleg a katonatanácsokban volt megfigyelhető, – melyek a forradalom továbbfejlődése helyett a kialakuló polgári demokrácia stabilizálásának eszközeivé váltak. Hindenburg november 18-i rendelkezésének egyik leglényegesebb mondata magyarázattal szolgál a látszólag spontán tendenciára: „A katonatanácsok megalakítás és mozgalma elterjedt az egész haderőben, ellenállással tevékenységük nem akadályozható meg. Éppen ezért az lenne szükséges, hogy a mozgalom a tisztek kezébe összpontosuljon.”[20]

Katonai erőviszonyok Berlinben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Berlin, Stadtschloss (1900 körül).

A Hindenburg parancsnoksága alatt lévő hadsereg az ellenforradalmi tisztikar vezetésével erőszakot alkalmazott a munkás- és katonatanácsok ellen, amely bebizonyította, hogy a tanácshatalom csak önálló fegyveres erő birtokában életképes. A Spartakus Szövetség Hindenburg elmozdítását követelte, amit azonban a Népmegbízottak Tanácsa a rendre és szervezettségre való hivatkozással elhárított. Berlinben viszont a Spartakus Szövetség és a forradalmi bizalmiak testülete (revolutionäre obleute) jelentős fegyveres erővel bírt. A 3200 fős népi tengerészdivízió, élükön Heinrich Dorrenbach volt hadnaggyal, akit 1917-ben lefokoztak és börtönbe zártak forradalmi tevékenység vádjával, a Berlin közepén elhelyezkedő császári palota (Schloss) és császári lovarda (Marstall) épületegyütteseiben rendezkedtek be. Ezt kiegészítette a forradalmi baloldal által megszervezett Vörös Katonaszövetség (Roten Soldatenbund – RSB) 12000 fős alakulata, így a város belső kerületei a forradalmárok katonai ellenőrzése alatt voltak.

Az új Marstall (1900 körül).

A Népmegbízottak Tanácsa és a hadvezetés számára ez a helyzet rendkívül irritáló volt, ezért az első adandó alkalommal igyekeztek megváltoztatni a kialakult status quot. A Berlin mellett állomásozó alakulat, Kurt von Schleicher vezérkari őrnagy terveinek megfelelően, december 5–6-án puccsszerűen megkísérelte a munkástanács végrehajtó bizottsága tagjainak letartóztatását, s akciójuk közben tüzet nyitottak a frontkatonák demonstrációjára, amely 14 áldozatot követelt. A berliniek több tízezres tüntetés során szabadították ki foglyul ejtett tanácsvezetőiket. A spartakisták és az USPD balszárny vezetői Ebert felelősségét is firtatták, és a független szociáldemokraták kilépését követelték a kormányból, melyet azonban a pártvezetés megtagadott. Néhány nap múlva, december 10-én a hadsereg gárdahadosztályának egységeit a berlini laktanyákba irányították, amely a katonai erőviszonyok jelentős megváltozását eredményezte. A fegyveres összecsapás lehetősége és valószínűsége napról napra nőtt. [21]

A birodalmi tanácskongresszus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A birodalmi tanácskongresszus

A forradalmi erők első komoly veresége a december 16. és 21. között megtartott első birodalmi tanácskongresszuson (Reichsrätekongress) történt, ahol a mandátumok többségét jobboldali és független szociáldemokraták kapták meg. A 490 küldöttből mindössze 10 spartakista volt, s Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg be sem jutott a kongresszusra. A kongresszus megnyitásának napján a Spartacus Szövetség vezetésével hatalmas tömegek követelték az Ebert-kormány lemondását és a hatalomnak a munkás- és katonatanácsok kezébe történő átadását. A küldöttek azonban továbbra is támogatásukról biztosították az Ebert-kormányt. December 18-án határozatot hoztak arról, hogy: „1. A legfőbb katonai hatalmat a hadseregben és a haditengerészetben egyaránt a népmegbízottak gyakorolják a végrehajtó tanács ellenőrzése alatt.”[22] Ezzel a Népmegbízottak Tanácsa formálisan is megszerezte a katonai főhatalmat. December 19-én pedig arról határoztak, hogy: „1. Németország munkás- és katonatanácsának birodalmi kongresszusa, amely a teljes politikai hatalmat megtestesíti, a nemzetgyűlés további rendelkezéséig átruházza a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a Népmegbízottak Tanácsára.”[23] – amivel Ebert kormánya rendkívüli hatalomkoncentrációt valósított meg. Továbbá a kongresszus határozatot hozott az alkotmányozó nemzetgyűlés egybehívásáról, melynek dátumát 1919. január 19-re tűzte ki.

Karácsonyi harcok (Weihnachtskämpfe)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népi tengerészdivizió matrózai a karácsonyi harcok alatt a berlini Schloss (császári palota) védelmében.

A tanácskongresszus tulajdonképpen saját hatalma felszámolása mellett döntött. Ez mintegy jeladás volt az ellenforradalmi körök számára. Otto Wels, Berlin SPD-s városparancsnoka elérkezettnek látta az időt, hogy mondvacsinált ürüggyel eltávolítsa a város központjából a forradalmi fegyveres erőket. A tengerészek zsoldjának kifizetését ahhoz a feltételhez kötötte, ha elhagyják stratégiai jelentőségű állomáshelyüket. A matrózok leleplezték az ellenséges manővert, s foglyul ejtették Welst és Ebertet, utóbbinak viszont sikerült telefonon felhívnia a porosz hadügyminisztert. Így 2000 jól felfegyverzett katona kerítette be a két palotát, ahová Dorrenbach parancsnoksága alatt a tengerészek bevették magukat. December 24-én reggel megindult az ostrom, amely halálos áldozatokkal is járt. A katonák jobb fegyverzete, előnyösebb helyzete győzelmet ígért a támadóknak, ám a Spartakus Szövetség és a forradalmi bizalmiak felhívására a munkásnegyedekből tízezres nagyságrendű tüntető tömegek jelentek meg az ostromgyűrű mögött, és Emil Eichhorn berlini forradalmi szellemű rendőrparancsnok is felvonultatta a baloldali Népőrség tagjait. Az így létrejött zűrzavaros helyzetben csődöt mondott a katonák harci morálja, s Lequis tábornok rákényszerült, hogy visszavonja a csapatokat.

A történtek mindkét szemben álló fél részére további következményekkel jártak. A katonai vezetés belátta, hogy tiszti és tiszthelyettesi különítményeket kell alkalmazniuk ilyen helyzetekben, mert a sorkatonaság ilyen célokra nem bevethető. Ettől fogva Lüttwitz tábornok, Seeckt tábornok, Ehrhardt korvettkapitány, Maercker tábornok, Pabst és Rossbach százados könyörtelen brutalitást képviselő freikorps egységei avatkoztak be a forradalom letörésére. Az ellenforradalom SPD részéről történő egyre nyíltabb támogatása pedig most már félreérthetetlenül világossá vált az ingadozó USPD tagjai számára is, így vezetőik, Hugo Haase, Emil Barth, Wilhelm Dittmann tiltakozásként december 27-én kiléptek a Népmegbízottak Tanácsából. Helyükre Gustav Noske és Rudolf Wissel került, a kormányt ezzel az SPD kizárólagos irányítása alá vonta.[24]

Németország Kommunista Pártja megalakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karl Liebknecht 1911 körül

A kialakult helyzetben egyre sürgetőbben vetődött fel az önálló kommunista párt létrehozásának szükségessége, melyet a brémai radikális baloldaliak (Bremer Linksradikalen) már egy ideje szorgalmaztak, ezért november 23-án, Johann Knief vezetésével megalakult a Németországi Nemzetközi Kommunisták (Internationalen Kommunisten Deutschlands – IKD) szervezete, melyet Németország első kommunista pártjaként tart számon a történetírás. Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Leo Jogiches december közepén még tett egy utolsó próbálkozást, hogy az USPD balszárnyával megtartsa a szervezeti egységet, ám a proletariátus diktatúrájának kérdésében mutatkozó elvi jellegű különbségek megakadályozták azt. A pártalapító kongresszus 1918. december 29-én, a porosz tartománygyűlés (Landtag) épületében nyílt meg a Spartakus Szövetség konferenciájával, melyhez másnap a többi kommunista szervezet is csatlakozott, s december 30-án többek között Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Hermann Duncker, Käte Duncker, Hugo Eberlein, Leo Jogiches, Paul Lange, Paul Levi, Ernst Meyer, Wilhelm Pieck, August Thalheimer, Otto Rühle, Johann Knief és Paul Frölich részvételével formálisan is létrejött Németország Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Deutschlands – KPD). A kongresszuson elfogadott programjuk a proletárforradalom kivívását, egységes szocialista köztársaság létrehozását és a nagyipar államosítását tűzte ki célul. A nemzetgyűlési választások bojkottjára való felhívásukat, – melyet Liebknecht és Luxemburg határozottan ellenzett, – 62:23 arányban megszavazták. A kongresszusra rányomta bélyegét az ultrabaloldali többség álláspontja más témákban is. A reformista szakszervezetekben végzett munka elutasítása, illetve a földreform kérdésének figyelmen kívül hagyása gyengítette a párt tömegbefolyását. [25][26][27][28]

A Spartakus-felkelés (Spartakusaufstand)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gustav Noske freikorps szemlén 1919. januárjában

A hatalmi polarizálódást jelzi, hogy az időközben a Népmegbízottak Tanácsába rendteremtési feladatokkal bekerült Gustav Noske a tömegterrort a legtermészetesebb módon alkalmazta. December végére von Lüttwitz tábornok parancsnoksága alatt mintegy tízezer fős szabadcsapatokból álló, ún. freikorps egység várt bevetésre Berlin környékén. 1919. január 4-én a kormány nyilvánvalóan provokatív céllal lemondásra szólította fel Emil Eichhorn, Berlin független szociáldemokrata rendőrfőkapitányát. Erre válaszként másnap százezres munkásgyűlés követelte a döntés visszavonását. A zaklatott tömeg elfoglalta a berlini sajtó negyedet, ahol számos kiadóvállalat és távirati iroda működött. Az akció vezetői másnapra általános sztrájkot hirdettek, s optimista módon úgy látták, hogy ez az Ebert kormány bukását és a forradalom győzelmét fogja hozni. Rosa Luxemburg felismerte, hogy nincs meg a megfelelő tömegtámogatás a hatalom átvételére, ennek ellenére a KPD belépett az akciót irányító bizottságba, melynek Liebknecht, Georg Ledebour és Paul Scholze is tagja lett. Január 6-án általános sztrájk bontakozott ki Berlinben, s 250000 ember tüntetett a városközpontban, ahol mintegy 3000 fegyvert is szétosztottak. Az akció vezetői sorra járták a laktanyákat, s igyekeztek a katonákat a forradalom mellé állítani, sikertelenül. Wilhelm Pieck kiadott egy elsietett közleményt a kormány lemondásáról, ám az elbizonytalanodása ellenére nem mondott le.

Rosa Luxemburg

Walter Reinhardt új porosz belügyminiszter Waldemar Pabst és Friedrich von Stephani különítményvezetőkkel együtt katonai segítséget ajánlott a kormánynak, melynek véres következményei megjósolhatók voltak. A politikai felelősségét Noske cinikus mondásával vállalta magára: „Valakinek vállalnia kell a véreb szerepét.” Ernst von Borsig, Carl Freiherrn von Siemens, Hugo Stinnes, Alfred Vögler nagytőkések néhány héttel korábban létrehozták az Antibolsevista Ligát (Antibolschewistische Liga), mely milliós összegekkel támogatta az ellenforradalmi harcot. Január 10-én az ágyúkkal, páncélozott járművekkel és gépfegyverekkel felszerelt freikorps egységek visszavették az elfoglalt városnegyedet, s kíméletlen fehérterrort valósítottak meg. A felkelés átterjedt a többi tartományra is. Brémában január 10-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mely február 4-ig tudta tartani magát. Összecsapások voltak Münchenben, Düsseldorfban, Braunschweigben és más városokban. Az első két nap alatt 156 felkelőt öltek meg, az elkövetkező hetek megtorlásaiban Noske becslése szerint 1200 ember vált a különítményesek áldozatává. Január 15-én árulás következtében rátaláltak és különös kegyetlenséggel megölték Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet is.[29][30][31]

A weimari köztársaság megteremtése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Berlini SPD választási propagandaakció az 1919. január 19-i nemzetgyűlési választások előtt

A nemzetgyűlési választásokat január 19-én kiélezett politikai légkörben tartották meg, melyeken a polgári pártok együttesen abszolút többséget szereztek. A nemzetgyűlés 1919. február 6-án Weimarban ült össze, mivel el akarták kerülni, hogy a baloldali politikai erők nyomást gyakoroljanak rá. Innen ered a weimari alkotmány és a weimari köztársaság elnevezése. Az SPD és az USPD együttesen a képviselői helyek 44,2 %-ával rendelkezett, s a demokratikus államforma hívének is csupán a nemzetgyűlés tagjainak 60 %-a számított.[32] Mindez megfelelt annak, hogy ún. erős elnöki hatalmi pozíciót, egyfajta „pótcsászárságot” hoztak létre. Egy hét múlva Ebertet megválasztották köztársasági elnöknek, míg a miniszterelnöki pozíciót Scheidemann kapta. A választási eredmények miatt nem alakulhatott tiszta szociáldemokrata kormány, így a Centrum és a Német Demokrata Párt is helyet kapott benne. Az alkotmányt több hónapos vita után 1919. július 31-én fogadták el. Szövegét Hugo Preuss államjogász szerkesztette, Ebert birodalmi elnök pedig augusztus 11-én írta alá. A német államjogi hagyományokon kívül belga, francia, angol és amerikai alkotmányelemeket használt fel, sokszor eklektikus módon keverve, de hiányosságai ellenére az akkori Európa egyik legdemokratikusabb alkotmányának számított.[33]

Az alkotmány kiindulópontja a népszuverenitás elve volt, mely kimondta, hogy az államhatalom a népé. A szövetségi parlament (Reichstag) képviselőit általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással négy évre választották. A népszavazással, közvetlenül választott birodalmi elnök 7 éves mandátumot, de korlátlan újraválaszthatóságot kapott. Az elnök volt a végrehajtó és katonai hatalom vezetője, széles jogköre lehetőséget adott számára a parlament feloszlatásához, – Franz von Papen kancellár ezt 1932-ben megtette –, s a 48. cikkely alapján szükségrendeletek kiadásához.[34] A referendum (Volksentscheid), magyarul népszavazás intézményének, azaz egy sajátos formájának a bevezetése fokozta a rendszer instabilitását.[35]

Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat: a szabad véleménynyilvánítást, a törvény előtti egyenlőséget, a nők egyenjogúságát, kimondta a munkához való jogot, a nyolc osztályos általános iskolai oktatást, s egyúttal garantálta a magántulajdon sérthetetlenségét.

A weimari köztársaság szövetségi államként alakult meg. A szeparatista törekvésekkel szemben a birodalom egységét hangsúlyozta. A tartományok saját parlamenttel (Landtag) és kormánnyal rendelkeztek, amelynek küldötteiből Birodalmi Tanácsot (Reichsrat) alakítottak.[36][37][38]

A Bajor Tanácsköztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forradalom Bajorországban

Február végén általános sztrájk söpört végig a Ruhr-vidéken és Halle-Merseburg környékén, március elején Berlinben, Felső-Sziléziában, március végén és áprilisban Württembergben történtek munkabeszüntetések. Bajorországban a monarchia bukása után a független szociáldemokrata Kurt Eisner került kormányra, aki népszerűségét következetes baloldaliságának köszönhette. Az általános választójog alapján szervezett, január 12-i Landtag választásokon a polgári pártok többséget szereztek, s egyre növekvő nyomást gyakoroltak rá, hogy lemondassák. Február 21-én, lemondásának benyújtási szándékával úton a Landtagba, Eisnert egy szélsőjobboldali tiszt agyonlőtte. Temetésén, mely politikai demonstrációvá változott, hozzávetőleg százezer ember vett részt, s ezután eluralkodott a politikai zűrzavar, hetekig nem volt stabil kormányképes erő.

Forradalom Bajorországban

Március 2-án az USPD Berlinben ülésező kongresszusa az SPD általános sztrájkot elítélő előző napi határozatával szemben a politikai tömegsztrájkot a leghatásosabb tiltakozóeszköznek nyilvánította. Másnap a nagy-berlini munkás- és katonatanács elhatározta az általános sztrájkot. Követelte a különítmények kivonását, Liebknecht és Luxemburg gyilkosainak megbüntetését, a tanácsok jogainak kiterjesztését, a politikai és gazdasági kapcsolatok felvételét Szovjet-Oroszországgal. A sztrájk gyorsan elterjedt, majd fegyveres összecsapásba torkollt a Lüttwitz-féle különítményesekkel. A sztrájkbizottság SPD-s tagjai megrettenve a harcok kiterjedésétől, március 8-án a munkabeszüntetés befejezése mellett döntöttek. A Frankfurter Allee környékén azonban a felkelők nem tették le a fegyvert, elkeseredett harcok alakultak ki. A Noske hadügyminisztertől szabad kezet kapott különítményesek elfogták és megölték Leo Jogichest, a KPD akkori vezetőjét, s Dorrenbachot a forradalmi matrózok parancsnokát. A vörös tengerészek egy részét, 29 embert egy udvaron összetereltek, s gépfegyverrel kivégezték őket. A tömeggyilkosságok felelőseit később felmentették vagy enyhe ítéletekkel megúszták. A márciusi forradalmi hullám a hónap végén Dortmundban, Essenben, Stuttgartban, Magdeburgban, Brémában, Stettinben, Felső-Sziléziában kirobbant sztrájkok formájában folytatódott.[39]

Eugen Leviné

A bajor tartományi kormány élére március 17-én Johannes Hoffmann (SPD) került. A Magyarországi Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltásának és az osztrák munkásosztály forradalmi akciói hírének kétségtelenül szerepe volt abban, hogy 1919. április 7-én a schwabingi irodalmárok, Ernst Toller (USPD) drámaíró, Erich Mühsam író, Gustav Landauer anarchista filozófus, illetve Silvio Gesell anarchista közgazdász részvételével Münchenben kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot (Räterepublik Baiern). Eugen Leviné, a KPD berlini képviselője úgy ítélte meg, hogy ennek a hatalom átvételi kísérletnek nincs jelentős tömegbázisa,[40] annak hiányában a KPD kezdetben puccsnak nyilvánította, s nem támogatta. A bambergi kormány április 13-án már ellenforradalmi puccsot (Palmsonntagsputsch) kísérelt meg, melyet sikerült megakadályozni. A puccsra baloldali válaszul az Eugen Leviné vezette kommunisták is beléptek a forradalmi Akcióbizottságba, s megalakult a Kommunista Tanácsköztársaság. Rudolf Egelhofer közreműködésével néhány nap leforgása alatt felfegyvereztek több ezer munkást, s megteremtették a mintegy 15000 fős vörös hadsereget. Bevezették a termelés munkásellenőrzését, államosították a bankokat, megszervezték az élelmiszerek elosztását, betiltották a polgári sajtót, elrendelték a nagy lakások megosztását, felállították a forradalmi törvényszéket és kinyilvánították szolidaritásukat Szovjet-Oroszországgal és a Magyarországi Tanácsköztársasággal. Ebert és a Scheidemann vezette kormány attól tartott, hogy a tanácshatalom továbbterjedése bukásukat okozhatja, ezért Gustav Noske birodalmi védelmi miniszter az egész országból gyors ütemben katonai erőket vont össze, mely a bajor szabadcsapatokkal együttműködve, 35 ezer fős túlerejével május 1-jén megtámadta Münchent. A harcokban május 3-áig elesett legalább 600 ember, s további 150-et kivégeztek. Gustav Landauert és Rudolf Egelhofert a különítményesek agyonverték. Halálra ítélték és kivégezték Levinét is.[41][42][43]

A versailles-i békeszerződés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződést Németországgal 1919. június 28-án írták alá, amely minden téren nagyon súlyos feltételeket tartalmazott. Németország elveszítette háború előtti összterületének 13 %-át, 70,5 ezer négyzetkilométert, melyen 6,4 millió fő, összlakosságának 10 %-a élt, továbbá összes gyarmatát. Hadseregének létszámát 100.000, tisztikaráét 4.000, hadiflottájáét 15.000 főben maximálták. Megtiltották nehézfegyverek, harci repülőgépek, tengeralattjárók, nagyobb hadihajók gyártását, a meglévőket át kellett adniuk a szövetségeseknek. A nyugati határnál lévő erődöket le kellett rombolni.[44] Jóvátételként 1921 májusától 226 milliárd aranymárka 42 év alatti törlesztését írták elő, kezdetben évi 2 majd 6 milliárdos részletekben. Továbbá át kellett adni az éves kivitel 12 %-át. A jóvátételek megoszlása: Franciaország 52 %, Anglia 22 %, Olaszország 10 %, Belgium 8 %, a többi szövetséges állam a maradék 8 %-án osztozott. A Jóvátételi Bizottság 1921. április-májusban összeülő második londoni konferenciája 132 milliárd aranymárkára, illetve az éves kivitel 26 %-ának megfizetésére módosította a jóvátétel összegét. A jóvátétel összege messze meghaladta Németország gazdasági teherbíró képességét.[45]

A tőrdöfés-legenda (Dolchstoßlegende)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Osztrák képeslap 1919-ből

A tőrdöfés-legenda egy önámító történelmi hazugság, miszerint a német hadsereg nem a szövetségesektől szenvedett vereséget, hanem a hátország baloldali, forradalmi erői döfték hátba. Tényszerűen, történetileg bizonyított, hogy ez teljesen hamis állítás. A legenda kezdettől fogva a háborús felelősséget elhárító császári katonai hadvezetéstől, illetve a császári rendszerre történelmi mintaképként tekintő szélsőjobboldali politikai csoportoktól eredt. Ennek egyik első példája, amikor Hindenburg 1919. novemberében a háborús bűnöket és a vereség okait vizsgáló parlamenti bizottság ülésén kijelentette: „1. Németország nem akart háborút, erre az ellentábor magatartása kényszerítette. 2. A hadsereget nem az ellenség verte meg, hanem a hátországiak döfték le a rend megbontásával, és főleg a háborús gazdasági erőfeszítések szabotálásával.”[46]

A tőrdöfés legenda igen széles körben elterjedt, s a német nép történeti tudatát jobban befolyásolta, mint a tényekre alapozott történetírás. „Az osztályérdekek szerepe nyilvánvaló. A Dolchstoss-legenda a császári Németország politikai és katonai vezetését teljes mértékben felmentette a vereség felelőssége alól, s egyúttal azokra ruházta át a történelmi bűnbak szerepét, akik az összeomlás után veszélyeztették – vagy veszélyeztetni látszottak – az uralkodó osztályok érdekeit. Érthető, ha ezek a változatlanul jelentős társadalmi rétegek gazdasági, politikai és közvélemény-formáló befolyásuk minden eszközével szolgálták a Dolchstoss-hazugság terjesztését.”[47] A fenti racionális okokon túl, a történelmi katasztrófák gyakran elindítói a mindennapi tudatot jellemző számtalan irracionális, a történelmi önvizsgálatot helyettesítő, valamilyen elhárító mechanizmuson alapuló tömeglélektani magyarázatnak. Ez az élethazugsággá növő mítosz tragikus következményeket okozott a német történelemben, mivel a nemzetiszocialista ideológia egyik sarokpontjává válva, milliókkal elhitette, hogy egy következő háború megnyerhető, ha a hátországot időben megtisztítják az „árulóktól”: kommunistáktól, zsidóktól, szociáldemokratáktól, liberálisoktól, demokratáktól.

A Kapp-puccs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A békekötés után a szociáldemokraták újabb engedményeket tettek a jobboldalnak, amikor 1920. január 13-án az üzemi tanácsok jogköréről folytatott vitában hozzájárultak ahhoz, hogy a tanácsok hatáskörét még jobban korlátozzák. A rendőrség a Reichstag elé vonuló tüntetők közé lőtt, aminek több tucat halálos áldozat, s száz fölötti sebesült lett a következménye. Wofgang Heine porosz belügyminiszter felelősségre vonása helyett Ebert elrendelte a rendkívüli állapotot, vagyis sztrájk és tüntetési tilalmat. Az igazságszolgáltatás részrehajló magatartást tanúsított, a baloldalt üldözte, míg a jobboldallal szemben elnéző volt. A berlini tüntetések után állították bíróság elé Kurt Eisner gyilkosát, Anton Arco-Valleyt. Halálra ítélték, de az ítéletet hamarosan életfogytiglanra változtatták, majd 1924-ben amnesztiával szabadult, míg a Leviné elleni halálos ítéletet gyorsan végre is hajtottak. A bíróság részrehajlását mutatja az 1920 januártól márciusig tartó, Matthias Erzberger pénzügyminiszter elleni lejárató kampány részét képező per is, melyet a szélsőjobboldali Karl Helfferich indított. Erzberger ártatlansága bebizonyosodott, de a hisztérikus hangulatkeltés, mely a tőrdöfés-legenda szellemében szabadon folyhatott a tárgyaláson, azt a látszatot keltette, mintha politikai felelősség terhelné. Ennek egyik következménye volt az Erzberger elleni súlyos sebesülést okozó, első merénylet, melyet az elkövető 18 havi börtönnel megúszott, míg a másik a pénzügyminiszter lemondása volt.[48]

Ehrhardt tengerészkülönítménye, sisakjaikon horogkereszttel
Negyedmilliós tüntetés Berlinben a puccs ellen

Időközben, március 10-én Walther von Lüttwitz tábornok átadta a hadsereg követeléseit Ebertnek: „azonnal oszlassák fel a nemzetgyűlést; írjanak ki új választásokat; nevezzenek ki pártokon felülálló kormányt; váltsák le Reinhardt hadsereg-főparancsnokot; függesszék fel egyoldalúan a békeszerződés katonai pontjait és vonják vissza a balti különítmények feloszlatásáról szóló parancsot.”[49] Erre Ebert válaszul felmentette az észak-német védelmi körzet parancsnoki beosztásából. Mivel Lüttwitz szabadon távozhatott Berlinből, így néhány napon belül akcióba léptethette Hermann Ehrhardt szélsőjobboldali tengerészegységeit, Bauer ezredes, Waldemar Pabst őrnagy, Jagow korábbi berlini rendőrfőnök különítményeit, s március 13-én ellenállás nélkül bevonult Berlinbe. Ebben a helyzetben Hans von Seeckt tábornok megtagadta a kormány védelmét, ezért az Stuttgartba menekült. A puccs katonai előkészületeiben Ludendorff tábornagy is részt vett, míg a politikai vezetést a főtisztviselő és földbirtokos Wolfgang Kapp végezte. Berlin elfoglalása után Kapp megdöntöttnek nyilvánította a köztársasági kormányt, önmagát kancellárrá nyilvánította, s a német néphez intézett kiáltványban meghirdette a versailles-i béke revízióját, s legtöbb elemében a későbbi nemzetiszocialista politikai rendszerre hasonlító új politikai kurzust.[50][51]

Az ellenforradalom óráiban a kormány szociáldemokrata tagjai kaméleon módra szocialistává váltak, s általános sztrájkra szólító felhívást adtak ki.[52] A sztrájkfelhívás kvázi forradalmi frazeológiája Ebert és Noske aláírásával különösen groteszk jelleget kölcsönöz a dokumentumnak, hiszen hozzájárulásukkal kevesebb, mint egy évvel korábban, a szabadcsapatok és a Reichwehr egységei halomra lőtték a forradalmi munkásságot. Ennek ellenére a demokratikus pártok felhívására 12 millió munkás elsöprő erejű sztrájkja bontakozott ki órákon belül, Berlinben megszűnt minden közüzemi szolgáltatás, még az állami hivatalok és a bankok is sztrájkoltak. A puccs két nap alatt kudarcba fulladt, Kapp Svédországba, Lüttwitz egy rövid pomerániai bujkálás után Magyarországra emigrált.

Mivel a Kapp-puccs leküzdésében a szakszervezeteknek döntő szerepük volt, nagyobb beleszólást kívántak a politikai döntésekbe, népőrség felállítását, szocializálást, a közigazgatás megtisztítását követelték. Legien (USPD) szakszervezeti vezető tárgyalásokat folytatott annak lehetőségéről, hogy bevonják egy tisztán munkáskormányba az USPD-t és a KPD-t, ám ez nem valósult meg az SPD taktikázása és meghátrálása miatt. Noske hadügyminiszter viszont nem tudta elkerülni a lemondást. [53]

A puccs hatására Münchenben jobboldali fordulat következett be. Március 14-én Arnold von Moehl tábornok, Reichswehr körzetparancsnok, Georg Escherich, Rudolf Kanzler különítményes vezetők, Ernst Pöhner müncheni rendőrfőnök, és Gustav Kahr erőszakkal lemondatta a szociáldemokrata Hoffmann kormányt, s a konzervatív-monarchista Bajor Néppárt kormányát állította fel Kahr vezetésével. Ettől fogva a szélsőjobboldali ellenforradalmi erők központja München lett. Bajorországban létesített bázist az Ehrhardt-különítmény, létrehozva a később hírhedtté vált Organisation Consul (OC) titkos terrorszervezetet, mely később az egész birodalmat behálózta, s számos politikai gyilkosság fűződött nevéhez, de oda költözött Ludendorff tábornagy, Waldemar Pabst különítményes, Max Bauer ezredes és a magyar származású Trebitsch-Lincoln Ignác, politikai kalandor is.[54]

A Ruhr-felkelés harcainak térképe

Németország ipari körzeteiben viszont baloldali fordulat zajlott le. Vogtlandban kikiáltották a tanácsköztársaságot Max Hoelz vezetésével, melyet a Reichswehr segítségével vertek le. A Ruhr-vidéken az általános sztrájk fegyveres felkelésbe ment át (Ruhraufstand), megalakították a Vörös Ruhr-hadsereget (Roten Ruhrarmee), melynek létszáma több tízezer főt tett ki. A kormány Carl Severing vezetésével tárgyalásokba bocsátkozott a felkelőkkel, s ennek eredményeként március 23-án megszületett a bielefeldi szerződés, mely a Vörös Ruhr-hadsereg feloszlatása esetén megígérte, hogy a Reichswehr és a különítmények nem alkalmaznak megtorlást, biztosítják az alkotmányos jogokat, s megbüntetik a Kapp-puccs résztvevőit. Oskar von Watter tábornok azonban nem tartotta be a szerződést, s a freikorps egységekkel együtt megindította a katonai támadást. A harcok és a rögtönítélő bíróságok kivégzései következtében kb. 1000 munkás halt meg, s több mint 800 felkelőt börtönbüntetésre ítéltek. A Reichswehr Ruhr-vidéki akciója indokot szolgáltatott a nacionalista francia politikának, hogy elrendelje Frankfurt és Darmstadt francia megszállását.[55]

Átrendeződés a Reichstag választások után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1920-as Reichstag választások eredményének területi eloszlása

Az 1920. június 6-án megtartott Reichstag választásokat jelentős erőátcsoportosulás követte a pártok között. Az SPD elvesztette szavazóinak majdnem a felét: 11,5 millió szavazat helyett csak 6,1 milliót kapott, mely a mandátumai számát 162-ről 102-re csökkentette. A Centrumpárt (Deutsche Zentrumspartei) 6 milliós szavazótábora visszaesett 3,8 millióra, mely mandátumban 91-ről 64-re való zsugorodást jelentett. A DDP (Deutsche Demokratische Partei) arányaiban még nagyobb veszteséget könyvelhetett el: 5,6 millió helyett 2,3 millió voksot kapott, képviselőinek száma 75-ről 39-re változott. Az USPD az előbbiekkel szemben óriási szavazatnövelést valósított meg: 2,3 millióról 5 millióra, amivel 32-ről 81-re ugrott parlamenti helyeinek száma. A KPD (Kommunistische Partei Deutschlands – Spartakusbund) először indult a választásokon, eredménye 0,6 millió szavat, s 4 mandátum volt (Clara Zetkin, Paul Levi). A weimari koalíciótól jobbra elhelyezkedő pártok jelentősen megerősödtek. A DVP (Deutsche Volkspartei) 1,6 millióról 3,9 millióra (mandátumokban: 19-ről 65-re), míg a DNVP (Deutschnationale Volkspartei) 3,1 millióról 4,2 millióra (mandátumokban: 44-ről 71-re) gyarapította szavazói támogatását. A választások után az USPD–SPD ellentét miatt a Centrum alakított Konstantin Fehrenbach vezetésével kisebbségi (Centrum–DDP–DVP) koalíciós kormányt ideiglenes SPD támogatással. Az a paradox helyzet állt elő, hogy 165 koalíciós mandátummal 258 ellenzéki mandátum állt szemben. A fiatal demokrácia gyengeségét mutatta, hogy a pártalkuk teljesen felülírták a választói akaratot.[56][57]

A VKPD létrejötte és a „márciusi akció”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendőrség letartóztatott munkásokat kísér a közép-németországi Eislebenben

A weimari köztársaság politikai pártszerkezetét illetően az 1920-as év legnagyobb eseménye a forradalmi tömegpárt létrejötte volt a KPD és az USPD balszárnyának egyesülésével. A Komintern megalakulása óta a kérdés napirenden volt az USPD-ben. A Komintern II. kongresszusán Arthur Crispien, Ernst Däumig, Wilhelm Dittmann és Walter Stoecker vett részt az USPD képviseletben. A kongresszus 21 pontból álló feltételsor elfogadásától tette függővé a Kominternhez való csatlakozást, melyet Däumig és Stoecker elfogadott, míg Crispien és Dittmann elutasított. A párt tagságát is mélyen megosztotta a csatlakozás kérdése, melyet az októberben Lipcsében megrendezett kongresszuson vitattak meg. A döntő többség a Kominternhez való csatlakozás mellett döntött, aminek következtében a KPD és az USPD balszárnyának decemberi egyesülési kongresszusán megalakult Németország Egyesült Kommunista Pártja (Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands – VKPD). Mintegy 350 ezer tag lépett át az új pártba, melynek elnökei Paul Levi és Ernst Däumig lettek. Levi azonban hamarosan összekülönbözött Zinovjevvel és Kun Bélával, akik az ún. offenzívaelmélet hívei voltak a Kominternben. A VKPD vezetése a demokratikus szabadságjogok munkásegységfrontban történő megvédését kívánta szem előtt tartani, de Levi bírálta a Komintern 21 pontos felvételi feltételeit is. Ezért a Komintern küldöttjének, Rákosi Mátyásnak a javaslatára opportunista elhajlás vádjával leváltották elnöki funkciójából. Erre tiltakozásul Clara Zetkin, Ernst Däumig és több elnökségi tag is lemondott. A párt élére az offenzívaelmélet hívei Heinrich Brandler és Walter Stoecker kerültek és a forradalom mesterséges kirobbantásának szellemében vezették a pártot. Bizonyos helyi kommunista sikerekből tévesen általános következtetéseket vontak le a forradalmi helyzet kialakulására vonatkozóan. A márciusi akció (Märzkämpfe in Mitteldeutschland) azonban elszigetelt maradt, százötven halálos áldozatot és hatezer munkás letartóztatását vonva maga után.[58] További súlyos következmény volt a párt taglétszámának drámai, 180 ezer főre való visszaesése.[59]

A háborús jóvátétel problémái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

BMW részvény 1922-ből

A versailles-i békeszerződés jóvátételi végrehajtása – melynek konkretizálása a spá-i konferencián realizálódott, – rendkívüli terheket rótt Németországra. Ez beleillett Franciaország azon stratégiájába, hogy a katonai, területi meggyengítés után teljesen kikapcsolja imperialista vetélytársát gazdasági téren is. A Walter Simons külügyminiszter vezette német delegáció az 1921. márciusi londoni konferencián hiába próbálta szabotálni a követeléseket, a szövetségesek válasza Düsseldorf, Duisburg és Ruhrort megszállása volt. A német kormány sikertelenül próbált döntőbírói segítséget kérni az Egyesült Államoktól, mely elzárkózott a beavatkozástól a kiújult „elszigetelődési” politika és azon gazdasági érdekei miatt, aminek megfelelően Anglia és Franciaország az USA felé fennálló háborús tartozásaikat a német jóvátételből kívánták finanszírozni. A május 5-én tartott londoni antant konferencia ultimátumot intézett Németországhoz, melyben követelte a jóvátételi kötelezettség elismerését, a békeszerződés háborús felelősséget rögzítő 231. paragrafusának értelmében a háborús bűnösök bíróság elé állítását és a még mindig fel nem oszlatott 300 ezer fős, bajor Einwohnerwehr nevű fegyveres szervezet feloszlatását. Ellenkező esetben az egész Ruhr vidéket megszállás fenyegette. Az ellenállási politika kudarca a teljesítési politika képviselőinek előtérbe kerülését eredményezte. Május 10-én Joseph Wirth, centrumpárti politikus vezetésével alakult kormány, mely inflációs gazdaságpolitikát folytatott. A bérmunkásság életkörülményei nagy mértékben romlottak, a létfenntartási költségeknek a nominálbérekhez viszonyított növekedési üteme háromszoros volt a háború előtti állapothoz képest. A középrétegek megtakarításai elértéktelenedtek, a kis- és középüzemek tulajdonosai tömegesen mentek csődbe. Azok a monopoltőkés csoportok viszont, melyek exportra termeltek, hatalmas hasznot zsebeltek be az olcsó munkaerőből és az árfolyam különbözetből származó versenyelőnyből. Ennek egyik legjellegzetesebb reprezentánsa volt Hugo Stinnes, a „német Rockefeller”, aki óriás vállalatbirodalmat épített ki, nagyrészt tönkrement cégek felvásárlásával.[60]

Walther Rathenau (1867–1922)

Politikai orientáció tekintetében két alapvető pólus körvonalazódott a nagytőkés érdekcsoportok között. Az egyik a Ruhr- és Saar vidéki vas- és acélipari, szénbányászati óriáscégek tulajdonosai, akik a fegyvergyártás révén a Hohenzollern-ház militarista politikájának fő haszonélvezői voltak. Érdekeiket alapvetően sértette a hadsereg leszerelése, a jóvátétel fizetés, az elzász-lotaringiai vasércbányák valamint a felső-sziléziai szénbányák elcsatolása, ezért a békeszerződés legelszántabb ellenzői, s egyúttal a revansizmus legfőbb mecénásai voltak. Ezt a monopolista kört olyan személyek reprezentálták, mint Emil Kirdorf, Albert Vögler, Hugo Stinnes, Gustav Krupp, Fritz Thyssen, Alfred Hugenberg. A másik csoport ezer szállal kötődött az angol-amerikai nagytőkéhez, kevésbé érintette a békeszerződés, ezért a kiegyezés, a növekvő gazdasági kapcsolatok álltak érdekükben. Tipikus képviselője a vegyipari óriás, az IG Farbenindustrie és az elektromosipari AEG, míg személyes megjelenítője Walther Rathenau volt. Rathenau a teljesítési politika következetes híveként a Wirth kormányban az újjáépítési tárcát vezette, s jelentős sikere volt, hogy 1921 őszétől a jóvátételek tekintélyes hányadát áruszállítások formájában realizálhatta az ország.[61]

Rapalló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Joseph Wirth német miniszterelnök (balról a második), továbbá Leonyid Boriszovics Kraszin, Georgij Vasziljevics Csicserin és Adolf Abramovics Joffe a szovjet-orosz delegáció részéről.

1922 januárjában a nyers hatalmi erőpolitikát képviselő Raymond Poincaré került a francia kormány élére, amely fokozott nyomásgyakorlással járt Németországra nézve. Angol és francia kezdeményezésre Genovába nemzetközi konferenciát hívtak össze, melynek deklarált célja Európa gazdaságának normalizálása lett volna, ám a nagyhatalmak mindegyike – különösen Franciaország – saját imperialista hatalmi céljai keresztülviteléhez eszközként tekintett a konferenciára, ezért az kudarccal végződött. A Rathenau vezette német diplomácia könnyítéseket várt a jóvátételben, garanciákat Franciaországgal szemben a Ruhr-vidék megszállásának elkerülésére, a gazdasági kapcsolatok normalizálódása kapcsán bővülő exportpiacokat, ám mindez meghiúsult. A Szovjet-Oroszországgal szemben megfogalmazott irreális nyugati jóvátételi követelések, a diplomáciai elszigetelés kikényszerítette Németország és a szovjet állam diplomáciai közeledését, és köztük április 16-án a rapallói egyezmény[62] megkötését. A szerződés értelmében a két állam rendezte diplomáciai, konzuli kapcsolatait, kölcsönösen lemondott a háborús jóvátétel minden formájáról, az államosítás miatti kártalanításról, a gazdasági kapcsolatok fejlesztését pedig a legnagyobb kedvezmény elve alapján irányozta elő. Az egyezmény eltávolodást jelentett az imperialista hatalmi logikától, mivel a kölcsönös előnyökön alapuló egyenjogú, békés viszonyok alapjait rakta le, példát mutatva egész Európa számára. Az egyezmény Franciaország ellensúlyozását is szolgálta, amely felerősítette a szélsőjobboldal revansista várakozásait. Rathenau azonban következetesen kitartott a teljesítési politika mellett, ezért fokozódtak az ellene irányuló támadások, melyek június 24-én meggyilkolásához vezettek. Ez óriási felháborodást váltott ki, s a közfigyelem középpontjába állította az egyre nagyobb számú politikai gyilkosságokat, illetve a legtöbbjükben szerepet játszó Organisation Consul nevű titkos szélsőjobboldali szervezetet. Évtizedekkel később kiderült, hogy a bíróságok részrehajlóak voltak a bűnösök irányában, s segítettek eltitkolni az Organisation Consul valódi szerepét, a merénylők anyagi támogatóinak személyét.[63] Született egy törvény a köztársaság védelméről, ám nem bizonyult elég hatékonynak a radikális jobboldal megállítására.[64]

A Ruhr-válság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francia Alpesi-vadász egység Buers utcáin 1923-ban

Az 1922-es év második felében erőteljesen felgyorsult az infláció. A dollár júniusi 350 márkás árfolyama októberre 4500 márkára szökött fel. Wirth kancellár lemondott, s november 22-én Wilhelm Cuno vezetésével alakult kormány. Cuno kiváló gazdasági szakember volt, jó kapcsolatai voltak az amerikai nagytőkés csoportokkal, de fizetési moratóriumra való törekvése Franciaország irányában mindazonáltal kudarcot vallott. 1922-ben Németország jóvátételi kötelezettsége Franciaország felé kétmilliárd aranymárka készpénz és 950 millió aranymárka áruszállítás lett volna, de tényleges készpénzbeli teljesítés egyáltalán nem történt, s az áruszállítások értéke sem haladta meg a 150 millió márkát. A Jóvátételi Bizottság decemberben elmarasztalta Németországot, ez jogi alapot adott Franciaországnak a Ruhr-vidék katonai megszállására. 1923. január 11-én francia és belga csapatok hatoltak be a Rajna-vesztfáliai szénmedencébe, mely az ország széntermelésének és az arra épülő acél- és gépiparnak a központja volt. Ezzel Franciaország imperialista stratégiájának megfelelően irányítása alá vonta a világ egyik legnagyobb korabeli ipari komplexumát. Franciaországnak ekkoriban 15 milliárd aranymárkás tartozása volt az USA felé és 12 milliárdos Anglia felé, így a megszállást gazdasági kényszerűségnek tüntették fel, ám Németország megfosztása legjövedelmezőbb ipari területétől eleve lehetetlenné tette a német fizetések megvalósítását.[65]

Berlini tüntetés a Ruhr-megszállás ellen (1923. március 25.)

A Cuno-kormány meghirdette a passzív ellenállást, s mellette soviniszta propagandával korbácsolta fel az érzelmeket. A passzív ellenállás rövid idő alatt sok helyen szabotázscselekményekbe torkollott, amire a megszállók statáriummal válaszoltak, sokszor ártatlan embereket állítva rögtönítélő bíróságok elé. Az ellenállás következtében a francia szénszállítások egyharmadukra estek vissza, mely hozzájárult az acéltermelés egyharmaddal való csökkenéséhez, s a megszállás költségeivel együtt a költségvetési hiány a remélt csökkenés helyett jelentősen nőtt. Németország pedig a teljes gazdasági szétesés határához került, az ellenállás költségei sokkal nagyobbak voltak, mint a teljesített jóvátételé lett volna. Az infláció rendkívüli mértékben felgyorsult, ún. hiperinflációvá vált, a pénzügyi élet összeomlott. A passzív ellenállás költségeinek legnagyobb hányadát a bérmunkásság viselte, hiszen életszínvonala a háború előttinek a töredékére esett vissza, de a gazdasági összeomlás a birodalom más részeinek tőkés érdekeit is fenyegette. Az általános társadalmi elégedetlenség 1923. augusztus 11-én egy kommunista kezdeményezésű, de országossá váló általános sztrájkban öltött testet, amely egy nap alatt megbuktatta Cuno kormányát. Az új kormányt Gustav Stresemann, a Német Néppárt (DVP) vezetője alakította meg, az SPD, a Centrumpárt és a DDP részvételével. A kormányban pénzügyminiszteri tisztséggel helyet kapott a neves közgazdász, Rudolf Hilferding is. Stresemann szakított az addigi önámító sikerpropagandával, s a realitásokkal való szembenézés alapján a passzív ellenállás feladása mellett foglalt állást.

A jobboldal válaszlépése a Fekete Reichswehr (Schwarze Reichswehr) október 1-i küstrini puccskísérlete (Küstriner Putsch) volt. A Fekete Reichswehr egy „technikai segédszolgálatnak” vagy „különleges munkaszolgálatnak” álcázott, valójában a békeszerződés kijátszására létesült titkos hadszervezet volt, melynek költségvetését kisebb részben a hadsereg hivatalos keretéből, míg nagyobb részben nagytőkések és junker nagybirtokosok adományaiból fedezték. „Az esetek többségében a kiképzést végző tisztek közvetlenül is a nagybirtokosok szolgálatában álltak mint erdészek, vadászok, lovászok, gazdatisztek vagy felügyelők, így szükség esetén azonnal eltűnhettek az ellenőrzést végzők szeme elől.”[66] A Fekete Reichswehr tagjait a baloldal és a köztársaság ellenségeiből toborozták, így az a baloldal elleni katonai akciókban megbízható fegyveres erőt jelentett. A küstrini puccskísérlet órák alatt összeomlott, mivel Seeckt tábornok, a Reichswehr főparancsnoka konzervatív, monarchista meggyőződése ellenére nem támogatta, de cserébe igényt tartott a Szászországban és Türingiában kommunista részvétellel megalakult munkáskormányok elleni határozott fellépésre. Október végén a birodalmi Reichswehr csapatok megszállták a két tartományt, de a gyenge fegyverzetű proletár századok és a sokszoros túlerőben lévő hadsereg között kirobbant egyenlőtlen harcok kimenetele nem volt kétséges. Az a paradox helyzet állt elő, hogy Ebert elnök (SPD) a törvényesen, demokratikusan megválasztott SPD vezetésű tartományi kormányokat az alkotmány 48. paragrafusa alapján kihirdetett rendkívüli állapot révén, erőszakkal leváltotta.[67] „Első alkalommal nyilvánult meg a Weimar tragédiáját okozó végzetes ellentmondás lényege: a köztársaság jobboldali ellenfelei az alkotmányban biztosított jogokat és lehetőségeket fordították a köztársaság ellen.”[68]

A müncheni sörpuccs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bajorországban szinte korlátlanul szervezkedő szélsőjobboldal a munkáskormányok megdöntése után elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Benito Mussolini előző évben végrehajtott hatalomátvétele jelentette számukra a követendő példát. A radikális reakció egyik fő irányzata Bajorország elszakadását képviselte a Wittelsbach dinasztia uralmának helyreállítása segítségével. Vezetője az ún. triumvirátus volt, melyet három befolyásos politikus: Gustav Kahr kormánybiztos, Otto von Lossow tábornok, a bajor Reichswehr és Hans von Seisser, a bajor rendőrség parancsnoka személyesített meg. A másik irányzatot a központi hatalmat mindenáron megszerezni igyekvő Adolf Hitler és Erich Ludendorff fémjelezte. A Hitler vezetése alatt álló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) taglétszáma a Ruhr-vidék megszállása kapcsán kibontakozott ellenállás során hirtelen 55 ezer főre nőtt, s Bajorországban a legerősebb szélsőjobboldali erővé vált. Az SA (Sturmabteilung) taglétszáma ekkor már 15 ezer volt, s vezetésük alatt állt a Német Harci Szövetség (Deutscher Kampfbund) is, mely a három legradikálisabb szélsőjobboldali harci szövetséget tömörítette.[69] Amikor Ebert a munkáskormányok elleni fellépés kapcsán rendkívüli állapotot rendelt el az egész birodalom területén, a bajorok Kahr vezetésével nem akarták alávetni magukat a birodalmi elnök rendeletének. A közvetlen ürügyet az szolgáltatta, hogy Völkischer Beobachter, az NSDAP lapja október 18-án sértegette Ebert elnököt és Seeckt tábornokot. Erre Gessler hadügyminiszter felszólította Lossow tábornokot a lap betiltására, amit ő megtagadott, mire Gessler azonnal felmentette. Lossow azonban a parancs végrehajtása helyett feleskette a bajor csapatokat a tartományi alkotmányra. A politikai helyzet rendkívül feszültté vált, a puccsita erők az olasz mintára történő „Marsch auf Berlin” végrehajtására készültek, a bajor Reichswert a munkáskormányok elleni fellépés ürügyével a tartomány északi határaihoz vezényelték. Azonban Stresemann normalizálási terve novemberre egyre több támogatóra talált mind külpolitikailag, mind a hazai nagytőke köreiben, s a bajor szeparatista lázadók elbizonytalanodtak Seeckt tábornok kormánybarát nyilatkozatai láttán, mivel ez azt jelentette, hogy a birodalmi Reichswehr csatlakozására aligha számíthatnak. [70]

NSDAP gyűlés a müncheni Bürgerbräukellerben

Hitler éppen ellenkezőleg, azt a következtetést vonta le a válság hullámainak csökkenéséből, hogy a cselekvés elmulasztásával hosszú időre elveszti a lehetőségét, hogy mozgalma és személye politikai tényezővé váljon. November 8-án a triumvirátus tagjai a nagy, mintegy ötezer férőhelyes Bürgerbräukeller sörházban gyűlést hirdettek, melyre meghívták München politikai, gazdasági és közigazgatási vezetőit. Hitler erőszakkal szándékozott kényszeríteni a triumvirátust az elindítottnak nyilvánított puccshoz való csatlakozásra. A mintegy 3000 résztvevős rendezvény kellős közepén egy kis csapat – Hermann Göring, Alfred Rosenberg, Rudolf Hess, Ernst Hanfstaengl, Ulrich Graf, Johann Aigner, Adolf Lenk, Max Amann, Scheubner-Richter, Wilhelm Adam – élén, revolverrel a kezében berontott az SA 600 fegyveresétől megszállt épület auditóriumába, felugrott egy székre, majd egy asztalara, s a mennyezetbe lőtt, hogy csendet teremtsen. Ezek után bejelentette a „nemzeti forradalom kitörését”, „a bajor és a birodalmi kormány leváltását”, „ideiglenes kormány megalakítását” és hatásvadász módon számos olyan dolgot a puccsot illetően, aminek alig volt igazságtartama, de alkalmas volt egyfajta tömegpszichózis kiváltására. A letartóztatott triumvirátus tagjait zsarolással, fenyegetéssel egy szomszédos helységben próbálták csatlakozásra bírni, sokáig sikertelenül. Kilenc óra után megjelent Ludendorff is, akinek a tekintélye végül hozzájárult, hogy Kahr és társai feladják az ellenkezést. Hitler ekkor teátrálisan deklarálta az új bajor kormány megalakulását, élén Kahrral mint kormányzóval és Pöhnerrel mint diktátori hatalommal felruházott miniszterelnökkel, majd így folytatta: „Javaslom, hogy jelentsük ki: a novemberi árulók berlini kormányát leváltottnak tekintjük, úgyszintén Ebert elnököt. Itt, Münchenben, bajor földön alakítjuk meg a német birodalmi nemzeti kormányt. Egyidejűleg megszervezzük a német nemzeti hadsereget is. Az ideiglenes nemzeti kormány vezetését magam veszem át, míg az új nemzeti hadsereg vezetője Ludendorff őexellenciája lesz. Lossow tábornok lesz a birodalmi hadügyminiszter, Seisser ezredes pedig a birodalmi rendőrminiszter. Az ideiglenes német nemzeti kormánynak az lesz a legfontosabb feladata, hogy minden erőt mozgósítva meginduljon a berlini bűnbarlang ellen.”[71]

Az Odeonsplatz a puccs napján

Berlinbe a késő esti órákban jutott el a bajorországi puccskísérlet híre. A válságos órákban a birodalmi Reichswehr parancsnoka, Seeckt tábornok a köztársaság oldalára állt, s felhívással fordult a hadsereghez, hogy támogassák őt a rend és a birodalom egységének fenntartásában. Elve az volt, hogy a Reichswehr nem lő a Reichswehrre, így nem vezényelt kormányhű csapatokat Bajorországba, hanem végtelen nyugalommal várta az események alakulását. Az éjszaka folyamán kiderült, hogy Kahr, Lossow és Seisser miután elengedték őket, elhatárolódtak a komédiába illő puccskísérlettől, s elkezdték megszervezni a törvényes hatalom fegyveres védelmét. Az éjszaka mindazonáltal zűrzavaros bizonytalanságban telt el, München utcáit náci különítmények uralták. Másnap, november 9-én azonban kiderült, hogy a puccs megfeneklett. Ekkor Hitler Rupprecht bajor koronaherceget próbálta sikertelenül megnyerni közvetítőnek Kahr visszatérítéséhez. Dél körül Ludendorff spontán ötletétől vezéreltetve egy fegyveres tüntető menettel indultak a Bajor Védelmi Minisztérium épülete felé, ám a Feldherrnhalle előtt rendőrkordon állta útjukat. A szemben álló felek rövid, de heves tűzharcba keveredtek, melyben 14 tüntető és 4 rendőr vesztette életét. Hitler elmenekült, s letartóztatásáig Uffingban rejtőzött el. Seeckt tábornok szinte korlátlan hatalmat kapott a rend helyreállításához Ebert elnöktől, aminek következtében felfüggesztette az NSDAP, a szintén szélsőjobboldali Német Népi Szabadságpárt illetve a KPD működését.[72]

A viszonylagos stabilizáció évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alig néhány nappal a sörpuccs után, 1923. november 15-én a Stresemann-kormány a járadékmárka (Rentenmark) kibocsátásával elkezdte a hiperinfláció felszámolását, a stabil fizetőeszköz megteremtését, amiben Rudolf Hilferding, Hans Luther, Karl Helfferich és a Birodalmi Bank elnöke, Hjalmar Schacht játszott kiemelkedő szerepet. Ideiglenesen a jóvátételi szénszállítások ügye is megoldódott az ún. MICUM-szerződés (MICUM-Abkommen) révén, melyben Németország kötelezettséget vállalt a széntermelés 30 %-ának átadására és jelentős pénzbeli törlesztésre. Az SPD kivált a koalícióból a munkáskormányokkal szembeni alkotmánysértő fellépése miatt, így Stresemann kisebbségbe került, s november 23-án lemondásra kényszerült. Összesen 100 napig volt kormányon, de jelentősége messze túlmutat rövid hivatali idején. A Ruhr-vidéki passzív ellenállás feladásával meghiúsította Poincaré törekvését a terület végleges elszakítására, amivel sikerült elérnie Anglia és az USA diplomáciai aktivitását a rendezés érdekében. Ezzel Németország további történelmi fejlődését új pályára állította, de a Herriot–Briand-korszak, a francia német kapcsolatok normalizálódása által az európai általános megbékélés felé is jelentős lépés volt. Ezt bizonyítja az is, hogy Stresemann bár kancellárként kudarcot vallott, de 1929 októberében bekövetkezett haláláig hét kormány külügyminisztereként realista politikája sikeresnek mondható.[73]

A Dawes-terv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles Gates Dawes (1865 – 1951)

November 30-án Wilhelm Marx, Centrumpárti politikus vezetésével alakult új kormány, amely folytatta elődje irányvonalát. Anglia és az USA aktivizálódását a Ruhr-válság alatt dezorganizálódott német gazdaság helyreállítása kérdésében kemény gazdasági érdekek vezérelték. Németország kiesése a nemzetközi kereskedelemből érzékeny veszteséget okozott az angol-amerikai áru- és tőkeexport számára. John Maynard Keynes számításai szerint az Egyesült Államokban hatalmas befektetésre váró tőke halmozódott fel a háború befejezése óta, amely hasznosulás nélkül évi 400 millió dollár veszteséget jelentett az amerikai gazdaságnak. Ezen tőke exportjára Németország a legjobb fajlagos megtérülést nyújtó potenciális célország volt, nagy tömegű, képzett és viszonylag olcsó munkaerővel, s kiváló ugródeszkát kínált a további kelet-európai tőkeexpanzió számára. Továbbá a német jóvátétel a létrehozott új termelési kapacitások kihasználtságát is biztosította. Mivel Franciaország maga is pénzügyi gondokkal küzdött, ezért neki is érdekében állt a mielőbbi rendezés, így angol-amerikai nemzetközi diplomáciai nyomással rá lehetett szorítani Poincarét, hogy beleegyezzen a jóvátétel ügyének nemzetközi megoldásába. Ennek megfelelően 1923 novemberében megalakulhatott két szakértői bizottság, az egyik Charles G. Dawes amerikai bankár vezetésével és Owen D. Young jogász-gazdaságpolitikus közreműködésével, a német fizetőképesség feltételeinek meghatározására, míg a másik az angol Reginald McKenna vezetésével, a német tőkeexport feltérképezésére, a tőkemenekítés megakadályozása céljából. A Rajna-vidéki német szeparatizmus támogatásának megszüntetése fontos feltétele volt a politikai rendezésnek, ezért jelentős külpolitikai presszió nehezedett Franciaországra, politikusai engedni kényszerültek.[74] Erre a szélsőjobboldal legagresszívebb körei is felbátorodtak, s 1924. január 9-én, Edgar Julius Jung vezetésével titkos terrorkommandót küldtek Speyerbe Franz Josef Heinz és szeparatista kormánya tagjainak meggyilkolására, mely a korszak egyik legvéresebb merényleteként került be a német történelembe. A tettesek felelősségre vonása ezúttal is elmaradt.[75]

A Dawes-bizottság jelentését[76] 1924. április 11-én hozták nyilvánosságra. E jelentés, a Dawes-terv kiindulási alapelve az volt, hogy kézzel fogható biztosítékok szükségesek a jóvátételt követelő államok számára, amelyek nem lehetnek területi jellegűek, hanem csak pénzügyi-gazdaságiak, s azt a realitások jegyében Németországnak önként kell vállalnia. A Dawes-terv szerint Németország az első évben egymilliárd aranymárka jóvátételt fizet, mely öt év alatt 2,5 milliárdra emelkedik, s azon a szinten állandósul a végleges teljesítésig. Németország adott pénzügyi problémái miatt 800 millió aranymárka kölcsönt kap, az első év nehézségeinek áthidalására. Fedezetként a német vasút, a Reichsbahn a szövetségesek ellenőrzése alatt működő magántársaság kezébe kerül, a Birodalmi Bank ellenőrzését szintén a szövetségesek veszik át, továbbá a német kormány lemond a pálinka, a dohány, a sör, a cukor fogyasztási-adó bevételeiről, s a vámjövedelmekről. A terv még azt is tartalmazta, hogy a jóvátételi összegeket Németország nem közvetlenül utalja át, hanem egy Berlinben székelő nemzetközi bizottság folyószámláján keresztül.[77]

A Dawes-terv keretében a Reichsbank részére szánt első amerikai aranyszállítmány megérkezése Berlinbe. (1924. december 23.)
DVP propaganda a 1924. decemberi Reichstag választásokon

1924. május 4-én Reichstag választásokat (Reichstagswahl Mai 1924) tartottak. Az eredmények azonban nem befolyásolták a következő kormány összetételét, amely újra Wilhelm Marx vezetésével alakult meg.[78] A Dawes-terv támogatásának nemzetközi feltételei javultak, mert Angliában a Munkáspárt került kormányra, Franciaországban pedig a Poincaré vezette Nemzeti Front vereséget szenvedett, s az új kormány a rugalmasabb Édouard Herriot (Radikális Szocialista Párt) vezetésével alakult meg. A Dawes-terv nemzetközi szerződésben való rögzítésére 1924. augusztus 30-án került sor Londonban.[79] Franciaország az intenzív angol-amerikai diplomáciai nyomásnak engedve végül belement a Ruhr-vidék fokozatos kiürítésébe, s elhárult a legfőbb akadály, ám Németországban is a nacionalista jobboldal agresszív támadásainak kereszttüzében állt a terv. A Reichstagban való elfogadásán a legnagyobb dilemmában a DNVP tagjai voltak, hiszen szavazataik nélkül nem kaphatta volna meg a szükséges kétharmadot a terv, de az elutasítás következményeit nem merték vállalni. Ezért megosztva szavaztak: 43-an mellette, 52-en ellene. Október 10-én így a kormány aláírhatta a 800 millió márkás kölcsönszerződést, amivel elkezdődött a Dawes-terv megvalósítása. A terv elfogadását kísérő általános várakozás hamarosan meghozta első politikai hatását, a decemberi Reichstag választásokon (Reichstagswahl Dezember 1924) a májusihoz viszonyítva a nemzetiszocialisták szavazatai kétmillióról visszaestek 900 ezerre.[80] A KPD is nagy szavazatcsökkenést könyvelhetett el[81], tehát a társadalom politikai polarizáltsága jelentősen csökkent.

A Hans Luther vezetésével megalakult kormányba ezúttal a jobboldali DNVP 3 politikusa is bekerült, amely a kormány jobbratolódását jelzi. Támadás indult a munkásság szociális vívmányai ellen, melynek jövedelmi adóját 3,5 %-ról 5 %-ra emelték, míg a vagyonos rétegek kedvezményekben részesültek, továbbá lehetővé tették a 8 órás munkanap meghosszabbítását.[82]

Baloldali félkatonai szervezetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reichsbanner zászló.
A Vörös Frontharcos Szövetség birodalmi találkozója Berlinben (1927). A felvonulás élén Ernst Thälmann és Willy Leow.

A szélsőjobboldal katonai szerveződésére válaszul, de 1924 februárjában elkésve alakult meg a köztársaság védelmére a demokratikus-köztársasági gondolkodású egykori frontkatonákat tömörítő Fekete-Vörös-Arany Birodalmi Lobogó (Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold) nevű szervezet, melynek tagsága néhány hónap alatt 700 ezer főre nőtt. Vezetője a szociáldemokrata Otto Hörsing volt, tagságát főleg szociáldemokraták alkották, de centrumpártiak és demokrata pártiak részt vettek benne. 1924 áprilisában a KPD 9. országos konferenciája határozatot hozott saját félkatonai szervezete, a Vörös Frontharcos Szövetség (Roter Frontkämpferbund) létrehozásáról, amely 1925 februárjában jött létre országos méretben, s sztrájkőrségként, a náci szervezetek (SA, Stahlhelm) támadásai elleni védelmi szervezetként funkciononált.[83] 1924. július 2-án „A Komintern V. kongresszusának határozata a fasizmusról” szervezeti és katonai téren a következő feladatot tűzte ki: „1. Felfegyverzett védelmi osztagok létrehozása a felfegyverzett fasizmussal szemben (munkásszázadok stb.).”[84] E két félkatonai szervezet nemcsak a szélsőjobboldal, hanem egymás ellen is harcolt. Abban, hogy a szociáldemokrata és kommunista politikai erők nem tudtak egységfrontra lépni, nagy szerepe volt a KPD vezetés hibás stratégiájának, szektás-dogmatikus ultra-baloldaliságának. „A szociáldemokráciát »a fasizmus szárnyának« nyilvánították. Ezt a kijelentést Zinovjev tette a Komintern VB Elnökségének 1924. januári ülésén, a német kérdés megvitatása alkalmával. Zinovjev megfogalmazta azt a tételt is, hogy a baloldali szociáldemokrácia a főellenség: nemcsak hogy a baloldali szociáldemokrácia nélkül, de egyenesen ellene kell folytatni a harcot, az egységfrontot csakis alulról szabad megvalósítani, a szociáldemokrácia vezetésével való minden tárgyalás nélkül.”[85]

Birodalmi elnökválasztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Friedrich Ebert (1923)
Hindenburg melletti propaganda az elnökválasztás 2. fordulója előtt

1925. február 28-án elhunyt a weimari köztársaság első elnöke, Friedrich Ebert. Halálában jelentős szerepet játszott az a rágalomhadjárat, amelyet a jobboldal indított ellene. Százötven alkalommal indított pert politikai és korrupciós vádaskodói ellen, ám a bíróságok igen enyhe, rendszerint 50–200 márkás pénzbüntetéseket szabtak ki rájuk, ami nem jelentett visszatartó erőt. A legbotrányosabb az volt, amikor egy náci lap szerkesztője hazaárulással vádolta, amiért tagja volt 1918 januárjában a hadiipari munkások sztrájkbizottságának, amely munkabeszüntetés mellett döntött. Az 1924. december 9–23. között, Magdeburgban lezajlott perben felemás ítélet született: „jogi szempontból” elmarasztalta Ebertet hazaárulás elkövetésében, de a rágalmazót 200 márka pénzbüntetésre kötelezte egyéb rágalmazásban való felelőssége miatt. Ebert tekintélyét a szociáldemokrata munkások között is elvesztette, az 1924-es SPD kongresszuson olyan javaslat is elhangzott, hogy zárják ki a pártból. Saját szakszervezete ezt már korábban megtette. A politikai nyomás, továbbá a „hazaárulás vagy osztályárulás” dilemmájában való vergődés felőrölte belső tartását, amely egészségének elhanyagolásához vezetett, s azzal, hogy nem ment időben orvoshoz, hozzájárult halálához.[86]

Mivel kiterjedt hatalmi jogkörökkel rendelkezett a köztársasági elnöki pozíció, a kétfordulós elnökválasztás nagy tétje előrevetítette a pártok közti éles harcot. A választás első fordulóján, 1925. március 25-én a szavazatok a következőképpen oszlottak meg:

Minthogy egyik jelölt sem kapott abszolút többséget, az április 26-án megrendezett második forduló következett. Otto Braun személyében nem sikerült az SPD-nak a KPD-vel megegyezésre jutnia, ezért az SPD Wilhelm Marxot támogatta. Őt a KPD nem fogadta el, ezért Thälmann jelölését továbbra is fenntartotta. A jobboldal viszont összességében kisebbségben volt, ezért egy általános tekintélynek örvendő személyt keresett, akit Paul von Hindenburgban talált meg. Az első világháborús érdemei miatt rendkívül népszerű, 78 éves nyugalmazott tábornok a második fordulóban a Birodalmi Blokk (Reichsblock) színeiben 14,6 millió szavazatot kapott, s ezzel megszerezte a voksok 48,3 %-át, míg Wilhelm Marx a Népi Blokk (Volksblock) képviseletében a 45,3 %-át, Thälmann pedig csupán a 6,4 %-át. Polgári történészek a KPD felelősségét hangsúlyozzák a weimari koalíció pártjainak vereségéért, de figyelemre méltó tény az is, hogy az 1 milliós szavazótáború Bajor Néppárt (BVP) szakított a politikai katolicizmust képviselő Zentrummal, s a protestáns Hindenburgot támogatta a katolikus Marx ellen.[87][88]

A locarnói szerződések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gustav Stresemann, Austen Chamberlain és Aristide Briand a locarnói tárgyalások alatt

A Dawes-terv elindulásakor Franciaország mielőtt kiürítette volna a Ruhr-vidéket, nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni egy lehetséges német támadás veszélye ellen. Herriot és MacDonald tárgyalásain 1924. október 2-án megszületett a Genfi Jegyzőkönyv, amely kiegészítő szankciókat tartalmazott egy támadás esetére. A brit domíniumok azonban meghiúsították ratifikálását, aminek következményeként Franciaország 1925 januárjában megtagadta a Ruhr-vidék I. kiürítési fázisának végrehajtását. Stresemann a békeszerződés megszegésének formális kifogásain átlátva azzal szembesült, hogy a Ruhr-vidék kiürítéséért cserébe Franciaország biztonsági érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért február 9-én Franciaországhoz, majd a többi szövetséges hatalomhoz intézett jegyzékkel felújította Cuno 1922. december 13-i sikertelen indítványát egy rajnai nemzetközi garanciákat tartalmazó szerződésre vonatkozóan. Ezalatt a Dawes-terv keretében Németország pontosan eleget tett fizetési kötelezettségeinek.

A megindult nemzetközi tárgyalások befejező aktusára 1925. október 16-án került sor Locarnóban. A locarnói szerződések középpontjában a Franciaország és Belgium keleti határait garantáló egyezmény állt. Ebben Anglia, Franciaország, Belgium, Olaszország és Németország kötelezettséget vállalt ezen határok, illetve a rajnai fegyvermentes övezet sérthetetlenségének megőrzésére. A szerződés kimondta, hogy a felek a határokat véglegesnek tekintik, s nem törekednek erőszakos megváltoztatásukra. Ez azt jelentette, hogy Németország végleg lemondott Elzász-Lotaringiáról Franciaország és Eupen-Malmedyről Belgium javára, Franciaország viszont végleg törölte a Rajna bal partjára vonatkozó annexiós terveit. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak az esetleges nézeteltérések tárgyalásos vagy nemzetközi döntőbíróság útján történő megoldására. A fő egyezményt kétoldalú, választott bírósági szerződésekben is rögzítették. Franciaország szerette volna, ha ugyanilyen erejű szerződések vonatkoznak Németország keleti határaira is, ám Stresemann ebben az esetben ragaszkodott a békés revízió lehetőségéhez, ezért német–lengyel és német–csehszlovák vonatkozásban csak a választott bírósági szerződés jött létre, amelyet később kiegészítettek Franciaországgal kötött kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel. Stresemann tekintetbe vette a Szovjetuniót is, ezért annak bizonyítására, hogy a szerződések nem ellene irányulnak, még szeptember 30-án szovjet–német kereskedelmi egyezményt írtak alá. Stresemann körültekintését bizonyítja, hogy a jobboldalt is igyekezett terveihez megnyerni. Titkos szerződést kötött Franz Seldtével, az Acélsisak, Frontkatonák Szövetsége (Stahlhelm, Bund der Frontsoldaten – röviden: Stahlhelm) vezetőjével, miszerint Locarno elfogadásáért cserébe szorosabb együttműködés jöhet létre a Reichswehr és a Stahlhelm között. Minden kooperatív törekvése ellenére a jobboldal kelléktárából újra előkerültek a nemzeti érdekek elárulásának vádjai, a rágalmak, merénylet előkészítése. A DNVP 1925. október 20-án tiltakozásul kilépett a koalícióból, ami a weimari köztársaság történetének leghosszabb kormányválságát okozta.[89][90]

Locarno egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Németországot 1926. szeptember 8-án felvették a Népszövetségbe, amelyben nagyhatalomként a Tanács állandó tagja lett. 1926. december 12-én pedig a szövetségesek határoztak Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről. A Rajna-vidék kiürítését az angolok 1926. novemberében, a franciák 1930. június 29-én fejezték be, 5 évvel korábban, mint az a versailles-i szerződésben szerepelt.[91]

Az uralkodóházak kártalanítási ügye (Fürstenenteignung)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Propagandaplakát a kártalanítás ellen.

A weimari köztársaság elmulasztotta a trónjától megfosztott uralkodóházak ingó és ingatlanvagyonának kisajátítását, s ez lehetőséget adott számukra, hogy kártalanítási igényekkel lépjenek fel. A tartományi kormányok több ilyen igényt csendben kielégítettek, de a Hohenzollern-ház mértéktelen követelései általános felháborodást váltottak ki. A Hollandiában élő II. Vilmos 1919-óta 20 millió aranymárka kártérítést kapott, értékes ingóságainak jelentős részét is kivitték Doornba, ráadásul havi 50 ezer márka nyugdíjat folyósítottak számára, miközben a rokkant egykori frontkatonák könyöradományokban részesültek. A botrányt az robbantotta ki, hogy II. Vilmos 1925-ben előállt egy 300 ezer hold földet, számos kastélyt és 183 millió aranymárkát magában foglaló követeléssel, holott még 1929-ben is Németország leggazdagabb embereként tartották számon. A dolog élénk politikai üggyé vált, s ekkor a KPD Reichstag-frakciója 1926 januárjában benyújtotta kártérítés nélküli kisajátítást indítványozó törvényjavaslatát. Az indítvány szerint ezeket a javakat a munkanélküliek, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák, kisnyugdíjasok, kisparasztok, kisbérlők és egyéb hátrányt szenvedett rétegek támogatására kellett volna fordítani, a kastélyokat pedig át kellett volna alakítani szociális, jóléti, illetve kulturális és művészeti célra. Az SPD csatlakozott a kezdeményezéshez, s mivel az alkotmány 73. pontja lehetővé tette, hogy egyes törvényjavaslatok támogatásának ügyében kötelezően kiírandó népszavazást kezdeményezzenek, ha megszerzik a szavazásra jogosultak 10 %-ának aláírását, megindult az aláírásgyűjtő kampány. Az 1926. március 2–26-ig tartó aláírásgyűjtés során 12,5 millió ember, a választók 31 %-a támogatta a közös baloldali törvényjavaslatot. Ez nem csupán a két baloldali párt szavazóit jelentette, hanem a Zentrumét és a konzervatívok jelentős részét is. 1926. június 20-ra kitűzték a népszavazást, amely a demokratikus és a monarchista erők összecsapásaként a társadalom teljes spektrumát megmozgatta. Hindenburg alkotmányos jogait túllépve, nyíltan állást foglalt a kisajátítási javaslat ellen, amit a monarchisták a szavazás bojkottjának kampánya során felhasználtak, Passau püspöke pedig pásztorlevélben ítélte el a kezdeményezést. Nyilvánosságra került, hogy vidéken a Stahlhelm fizikai és az egyház lelki terrorja közepette zajlott a népszavazás, hogy az embereket az urnáktól való távolmaradásra bírják. Végül a népszavazáson a demokraták a szükséges 20 millió szavazat (a szavazásra jogosultak 50 %-a) helyett csak 14,5 milliót (36,4 %) kaptak. Mivel a részvétel kevesebb volt, mint a szavazásra jogosultak fele, a referendumot érvénytelennek nyilvánították, s így a monarchista erők nyertek, a kártalanítást pedig végrehajtották. Ahol a monarchisták nem tudták megfélemlíteni a lakosságot, a többség a kártalanítás ellen voksolt: Berlinben 63,3 %, Hamburgban 58,5 %, Lipcsében 52 %.[92][93][94]

Kiegyensúlyozott külpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aristide Briand és Gustav Stresemann

A weimari köztársaság konszolidálódásának egyik legelső jele a külpolitikai stabilitás megteremtése volt. Ebben nagy szerepet játszott Gustav Stresemann személye, aki állandó tagja volt az egymást követő kormányválságok miatt rendszeresen változó koalíciós kabineteknek. Sikeres egyezmények sorozata született diplomáciai tevékenysége során. Locarno egyik első eredményeként 1926. február 1-jén a francia csapatokat kivonták a kölni övezetből. Márciusban Németország felvételét kérte a Népszövetségbe, amely első nekifutásra meghiúsult. Az eredeti diplomáciai terv szerint az európai biztonsági egyensúly érdekében a két új belépő, Németország és Szovjetunió automatikusan helyet kapnak volna a Tanácsban. A genfi közgyűlésen azonban Lengyelország, Spanyolország, Brazília és Anglia ellenállásán megbicsaklott a terv, a döntést őszre halasztották. Különösen a lengyel diplomáciát aggasztotta a locarnói szerződések országukat érintő tartalma, mivel azt a német területi követelések eszközének tekintették, s ezért keleti-Locarnot követeltek. Stresemann békés keleti határrevíziós doktrínája indokolta is ezt az aggodalmat. Beleillett ebbe a törekvésbe az 1926. április 24-én megkötött német–szovjet barátsági szerződés,[95] mely a rapallói-szerződés öt éves meghosszabbításával a Szovjetunió megnyugtatását szolgálta. Garantálta a kölcsönös semlegességet egy harmadik országgal szembeni konfliktus esetén, aminek azonban nem tagadható Lengyelország-ellenes éle, mivel egy esetleges szovjet–lengyel konfliktus során a semlegesség garantálása a Lengyelországgal szövetséges francia csapatok átvonulásának meggátlását jelentette volna. Ez a diplomáciai folyamat hozzájárult egy lengyelországi belpolitikai lavina elindításához, melynek keretében Józef Piłsudski tábornok puccsot hajtott végre. Németországot végül 1926. szeptember 10-én felvették a Népszövetségbe, s egyúttal helyet kapott annak Tanácsában is.[96][97]

Stresemann a Népszövetség Közgyűlésén beszél (1926. szeptember 10.)

Stresemann a német kisebbségekkel kapcsolatban óvatos külpolitikát folytatott. Inkább informális kapcsolatokat ápolt, s a keleti és délkelet-európai német kisebbségeket pénzügyileg támogatta.[98] Ezek a támogatások főleg bankok közvetítésével folyósított, kedvezményes kamatozású kölcsönök formájában realizálódtak, elsősorban paraszti társadalmi helyzetű németek részére abból a célból, hogy földtulajdonuk elvesztését megakadályozzák illetve a parasztgazdaságok versenyképességét megőrizzék.[99] Magyarországi vonatkozásban figyelemre méltó, hogy a magyar határrevíziós politika mennyire óvatossá tette a német diplomáciát: „Magyarországgal összekötnek bennünket a közösen végigharcolt világháborús emlékek és az alávetettek közös sorsa. Kapcsolatunk annyira jó, hogy lehetővé teszi számunkra – még ha óvatos formában is – a németek kérdésének, a kulturális önállóságában újjáébredő magyarországi kisebbség problémáinak megvitatását a magyar kormánnyal. Mindazonáltal elkerülendő a túlságosan szoros együttműködés Magyarországgal, mivel a Csehszlovákiához, Romániához, Jugoszláviához és Ausztriához került területek visszaszerzésének magyar kívánsága ballasztként terhelne meg bennünket.”[100]

A német külpolitika a fentieken túl az alábbi kérdéskörökre összpontosított: a leszerelés ügye; a Rajna-vidék kiürítése; a jóvátételek újraszabályozása. Stresemann úgy vált a leszerelés élharcosává, hogy a szükségből erényt kovácsolt. Mivel Németország már egyébként is minimálisra csökkentette haderejét, ez saját biztonsági igényeinek hangsúlyozásával megfelelő alapot teremtett ahhoz, hogy a Népszövetség alapokmányának 8. cikkére való hivatkozva elvárja a lehető legkisebb szintre történő általános fegyverzetcsökkentést. Stresemann külpolitikáját egy alapvető kettősség jellemezte: a biztonsági követelést összekötötte a határrevízió szándékával. Miközben a béke, biztonság és leszerelés élharcosaként tényleges eredményeket ért el, melyet még Nobel-békedíjjal is jutalmaztak, a német nagyhatalmi politika iránti illúziói, rejtett törekvései mindig fölsejlettek egy-egy sajtónyilatkozatában. Ez fellelhető volt a Ruhr-vidék francia megszállásával, a német gyarmatok népszövetségi ellenőrzésével, az Anschluss-tilalom elleni burkolt tiltakozással kapcsolatosan. E nagyhatalmi illúzió a legkritikusabb mértéket a népszövetségi felvételt követően, a békeszerződés német háborús felelősséget megállapító részének megkérdőjelezésében érte el, melyet Poincaré a leghatározottabban visszautasított.[101]

A Reichswehr és a militarizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1926. október 5-én Hindenburg váratlanul elmozdította a hadsereg éléről Seeckt tábornokot. Az ürügyet és a formális indokot az szolgáltatta, hogy Seeckt önhatalmúlag, Gessler hadügyminiszter tájékoztatása nélkül engedélyezte Wilhelm hercegnek, hogy katonai szolgálatot teljesítsen és részt vegyen egy hadgyakorlaton. Ebből a demokratikus sajtó botrányt csinált, amely alkalmat nyújtott Hindenburg számára az elmozdításához. Hindenburg látszatlépése, hogy gesztust tegyen a köztársaság számára a köztudottan monarchista Seeckt leváltásával, éles ellentétben állt a valósággal. Seeckt monarchista érzelmeinek egyik legfontosabb hadsereg-politikai kifejeződése volt, hogy a hadsereg tisztikarának a békeszerződés előírásainak megfelelő, kényszerű csökkentésekor a „polgári” származásúakat bocsátotta el, aminek következtében a köztársasági hadsereg tisztikarában a nemesi származásúak aránya az 1913-as 24 %-ról 48 %-ra emelkedett. A valódi ok az volt, hogy Seeckt túlzott önállósággal és hatalommal rendelkezett, személyében a Reichswehr – „mint állam az államban”, – a bel- és külpolitikát jelentősen befolyásolta. Katonaként Hindenburg feltétlen és teljes engedelmességet követelt, amit Seeckt nem tudott elfogadni, így elkerülhetetlen volt az összeütközés közöttük. A másik ok a Dawes-terv nyomán fellépő nyugati orientáció térnyerése volt, így Seeckt doktrínája a Reichswehr és a Vörös Hadsereg együttműködéséről ellentétbe került ezzel. Hindenburg a hadsereg vezetését feltétlen hívére Wilhelm Heye tábornokra bízta. Hindenburg a hatalomkoncentráció ezen lépésével az amúgy is kiterjedt jogkörrel, „pótcsászárként” funkcionáló köztársasági elnöki pozícióját tovább erősítette. Amikor Gessler hadügyminiszter beleegyezett Seeckt elmozdításába, korántsem gondolhatta, hogy csupán 15 hónap múlva rá is ugyanez a sors vár.[102]

Ludwig Quidde

A Reichswehr körüli viharok azonban nem ültek el. Az angol Manchester Guardian 1926. december 3-i számában adatokkal alátámasztott leleplező cikket közölt a hadsereg titkos fegyverkezéséről. December 9-én Scheidemann, a Reichstag SPD frakciójának elnöke éles hangon felszólalt a locarnói politika hitelességének védelmében és bírálta a titkos fegyverkezést. Scheidemann törekvése az volt, hogy Marx kormányát SPD részvételű nagykoalícióval váltsa fel, amely Seeckt elmozdítása után végre kormányellenőrzés alá helyezné a Reichswehrt, s beszüntetné a sikeres külpolitikát fenyegető militarizmust. Ebben számíthatott a polgári pacifisták és liberális demokraták támogatására is. D. W. Foerster cikke például felhívta a figyelmet, hogy miközben a Reichswehr azt állítja, hogy létszáma soha nem lépte túl az előírt 100 ezer főt, „a valóságban – írta – a hadsereg mellett közel egymillió ember kap rendszeres katonai kiképzést, s ezek szükség esetén azonnal hadra foghatók; továbbá titkos fegyverraktárakban a Reichswehr készletéhez hasonló mennyiségű fegyvert tartanak.”[103] A tiltott harci repülőgépek és nehézfegyverek gyártására is megtörténtek a titkos előkészületek, a Junkers és a Wanderer művek bármikor képes volt a sorozatgyártás elkezdésére. A tisztek, altisztek és hivatásos állományba tartozók aránya is irreálisan magas volt egy „állítólag” százezer fős hadsereghez képest. Heinz Pol tényekkel bizonyította, hogy az egyetemek hallgatói illegális katonai kiképzést kaptak, melynek anyagi fedezetét a Német Akarat (Deutscher Wille) nevű titkos szervezet biztosította. A Német Béketársaság elnöke, Ludwig Quidde[104] történész cikke is nagy visszhangot keltett. Érvei szerint a titkos fegyverkezés külföldön óriási károkat okoz Németországnak, a belpolitikában a szélsőjobboldalt erősíti, a német nép tudatában torzulást okoz, mivel azt a veszélyes illúziót hinti el, hogy katonai eszközökkel reális lehetőség a versailles-i békeszerződés revíziója. A militarizmus egyik riasztó kifejeződése volt az is, hogy a nyugdíjakra kifizetett évi 1,2 milliárd márkából 1,13 milliárdot kaptak egykori tábornokok és tisztek, s mindössze 67 milliót polgári személyek.[105]

A Reichswehrrel és a militarizmussal kapcsolatban a polgári pártok mérvadó politikusai között az a nézet uralkodott, hogy a titkos fegyverkezés hallgatólagos támogatása hazafias kötelesség, nyílt kiteregetése a nemzeti érdekek ellen elkövetett súlyos vétség, így a Zentrum, a DDP, a DVP vagy a jobboldali DNVP között alig volt valami különbség e tekintetben. A Reichswehr kérdését ennek megfelelően pártérdekeken felül álló nemzeti ügyként kezelték.[106]

Gazdasági fellendülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1924–31 között gyártott Opel „Laubfrosch” (levelibéka)

A Dawes-terv következményeként óriási tőkemennyiség áramlott be a weimari köztársaságba, ahol az ún. „aranyeső” éveiben rendkívüli mértékű gazdasági fellendülés kezdődött. 1924 és 1930 között Németország csak az Egyesült Államoktól közel 1,5 milliárd dollár hitelt kapott, mely az összes külföldi kölcsön kétharmadát tette ki. Az amerikai tőkecsoportok által történt német cégek felvásárlásai vagy stratégiai arányú tőkerészük megszerzései, szintén erőteljesen hozzájárultak a pénzbeáramlás növekedéséhez. A General Motors 1925-ben megvásárolta az Opel autógyárat, hogy betörjön az európai piacra, a Du Pont és a Standard Oil az IG Farbennel (Interessen-Gemeinschaft Farbenindustrie AG) és a Scheringgel hozott létre vegyes vállalatokat, a General Electric az AEG-gel működött együtt. A Deutsche Bankban is erősen érvényesült az amerikai pénzügyi befolyás. Charles G. Dawes, Owen D. Young, Benjamin Strong és Seymour Parker Gilbert, – amerikai pénzügyi szakemberek, – különleges befolyást élveztek a német gazdasági életben. A gazdasági növekedés üteme míg 1870–1923 között átlagosan évi 2,8 %-os volt, addig 1925–1929 között 3,1 %-ra emelkedett. 1928-ra Németország ipara újra a második helyet töltötte be a világ legnagyobb ipari termelő országainak toplistáján. Kimagasló eredmények születtek az elektromos gépek, finommechanikai termékek és a vegyipari áruk exportjában. 1926-ban az elektromos gépek, finommechanikai termékek világtermelésének 25,8 %-át, a festék és vegyipari termékek gyártásának 23 %-át adta. Ez egyrészt abból származott, hogy jelentősen megnövekedett a munkások és alkalmazottak száma, különösen a nők körében, másrészt a fejlesztés, gépesítés következtében a termelékenység az 1913. évhez viszonyítva 1929-re 24 %-kal emelkedett. A termelékenység növekedési üteme megelőzte az Egyesült Államokét és Svédországét. „Németországban azért volt magasabb a növekedés, mert az állam komolyan támogatta a racionalizálást. A német kormány kutatásokat kezdeményezett és folytatott az ipari irányítási és munkaszervezési módszerek témakörében, így a vállalatoknak nem kellett ilyen célokra áldozniuk.”[107] Az ipar koncentrációja is fokozódott, 1926-ra az 1907. évhez viszonyítva 2,5-szer annyi munkás dolgozott 500 főt meghaladó nagyüzemekben. Rohamosan terjedtek a monopolista tőkés szervezeti formák (konszernek, trösztök, kartellek), melyek 1927-re a belföldi ipar 65 %-át tartották kezükben. A vegyiparban az IG Farben a gyártás 96 %-át, az acéliparban az Egyesült Acélművek Rt. a 95 %-át ellenőrizte, míg a szénbányászatban 93 %-os az elektronikai iparban 87 %-os volt a termelés monopolizáltsága.[108]

A munkanélküliség viszonylag magas szintje végigkísérte a weimari köztársaság egész történetét. Az 1923–1924-ben megvalósult pénzügyi stabilizáció következtében csődhullám alakult ki, a munkanélküliség aránya majdnem 30 %-ra ugrott, a tőkebeáramlást követő gépesítési, modernizálási hullám következtében pedig 1926-ra kétmillió fölött érte el a csúcsot (technológiai munkanélküliség), de 1927-től sem esett a 7–8 % alá.[109]

Az ipar gyors fejlődését azonban nem követte a mezőgazdaságé. Bár voltak törekvések a junker nagybirtokok modernizálására, többek között 57 ezer új parasztgazdaságot hoztak létre, a mezőgazdaság szerkezeti problémáit nem sikerült felszámolni, termelési módszereik elavultak, így a világpiaci versenyben lemaradtak. A mezőgazdaság eladósodottsága nagy méreteket öltött, sok birtokos ment tönkre. Ennek következtében megnőtt körükben, különösen a keleti országrészben, a nemzetiszocializmus támogatottsága.[110]

A gazdasági növekedés és fejlődés következtében a munkavállalói rétegek bérei, életkörülményei is jelentősen javultak. 1928-ra a reálbérek elérték az 1913-as szintet, azaz négy prosperáló év alatt másfél-kétszeresükre emelkedtek. Ekkorra a munkások átlagos havi bére ágazattól és képzettségtől függően 152–204 márka között mozgott – de a Ford Művek például 60–70 márkás hetibért fizetett –, míg egy kétszobás összkomfortos lakás átlagos havi bérleti díja 26 márka, 1 kg kenyér 0,38 márka, 1 kg hús 2,17 márka, 1 kg vaj 3,98 márka, 1 kg burgonya 0,16 márka, 1 tojás 0,14 márka volt. Mindezek mellett az 1927-es legalacsonyabb munkanélküliségi szint is 700 ezer embert jelentett. A mezőgazdasági dolgozók bére jelentősen elmaradt az iparban foglalkoztatottakétól.[111]

A szociálpolitikában is figyelemre méltó eredmények születtek, melyek kivívásában a szakszervezeteknek oroszlánrészük volt. Az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB) taglétszáma 4 millió, a Keresztény Szakszervezeteké 644 ezer, a szabadelvű Hirsch-Duncker szakszervezet 163 ezer, míg a kommunista Szakszervezeti Ellenzék 73 ezer főt számlált. A szakszervezeti jogok közül a legjelentősebb a kollektív szerződések és a bérmegállapodások megkötésének joga volt. Ez alapvető nóvum az első világháború előtti munkajogi viszonyokhoz képest. További fontos vívmány volt „[…] az 1927. július 7-én elfogadott törvény »A munkaközvetítésről és a munkanélküli segélyről«, amely kimondta: a munkanélküliség által sújtott dolgozók 26 héten át – kivételesen rossz helyzetben 36 héten keresztül – munkanélküli segélyben részesülnek. Ennek összege heti 10 márka bér esetén 6 márkát, 24–48 márkánál 10,80–17,85 márkát, 60 márka felett 22, 05 márkát tesz ki.”[112] 1925–1930 között a költségvetés 6,6 %-át fordították lakásépítési programok finanszírozására, ami felülmúlta a (hivatalosan elismert) katonai költségvetés kiadásait. Ebben az időszakban évente több mint 200 ezer lakást építettek fel, főleg korszerű, összkomfortos lakótelepek (Gemeindebauten) formájában. Oktatási célra és társadalombiztosításra is sokkal több pénzt fordítottak, mint az első világháború előtt.

A korszak egyik legjelentősebb szociáldemokrata közgazdasági teoretikusa, Rudolf Hilferding a dinamikus gazdasági fellendülés nyomán alkotta meg „szervezett kapitalizmus” elméletét 1927-ben. Ebben felhőtlen optimizmussal úgy értékelte, hogy a kapitalizmus szabad versenyes, anarchikus korszakát felváltotta a kései kapitalizmus korszaka, amely az állami szabályozás révén kiküszöböli a válságokat és lehetségessé válik a szocializmusba való békés belenövés a politikai demokrácia gazdasági demokráciává való fokozatos átalakítása útján. [113]

A belpolitikai élet felélénkülése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wilhelm Groener (1928)

A Reichswehr vezetői nem akartak belenyugodni, hogy a hadügyminiszteri tisztséget egy a tábornoki karon kívüli „civil” személy töltse be, ezért minden alkalmat megragadtak, hogy gyengítsék Gessler pozícióját. 1928 januárjában megvádolták, hogy nem szabályszerűen használta fel a költségvetési keretet, s titokban betársult a Phöbus filmvállalatba. Hindenburg felmentette a támogatottságát elvesztő, párton kívüli Gesslert, s Wilhelm Groener volt tábornokot nevezte ki hadügyminiszternek. Ezzel egy időben Kurt von Schleicher ezredes a Reichswehr-minisztérium politikai osztályának vezetőjévé lépett elő, akinek a karrierje gyors emelkedésnek indult. Feladatai közé tartozott Hindenburg elnök tájékoztatása a katonapolitikai kérdésekről, a miniszteri előterjesztések kidolgozása, a belpolitikai fejlődés tanulmányozása. Hamarosan tábornokká léptették elő, s kezében rövid időn belül akkora hatalom összpontosult, hogy a belpolitika legfontosabb területeire döntő befolyással bírt.[114]

1928 március végén oktatáspolitikai kérdések miatt áthidalhatatlan konfliktus alakult ki a Centrumpárt és a DNVP között, mely a koalíciós kormány bukásához vezetett. A katolikus hátterű Centrum ellenezte az egységes népiskolai oktatás törvénytervezetét, mert annak realizálásától a katolikus egyház befolyásának erőteljes gyengülését várta, míg ezzel szemben a DNVP érdekei az evangélikus egyház szerepének erősítését kívánták. Az SPD és a DDP is az egységes iskolatípus mellett foglalt állást, minek következtében a kormány a bizalmi szavazáson alulmaradt. Hindenburg feloszlatta a Reichstagot és május 20-ra új választások kiírását rendelte el.[115]

Az 1928-as Reichstag választások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A választások a baloldal jelentős erősödését és a jobboldal gyengülését eredményezték. A szociáldemokraták 26 %-ról 29,8 %-ra növelték szavazatarányukat, így a 491 fős Reichstagban 153 helyet szereztek meg. A kommunisták 8,9 %-ról 10,6 %-ra javították választási szereplésüket. A választás legnagyobb vesztese a DNVP volt, mely 6,2 %-kal ért el gyengébb eredményt, de a Centrum, a DVP a DDP és az NSDAP is kevesebb támogatást kapott, mint a négy évvel korábbi választásokon. Hindenburg az alkotmány értelmében a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező szociáldemokrata pártot bízta meg kormányalakítással. A pártvezetés Hermann Müllert választotta kancellárnak, aki már korábban betöltötte a kormányfői posztot, s Hindenburg bizalmát is bírta. Az új kormány nagykoalícióként alakult meg, az SPD mellett a Centrumpárt, a DVP, a DDP és BVP képviselői is részt vettek benne.[116]

A második Müller kormány. (állnak [balról jobbra]: Hermann R. Dietrich, Rudolf Hilferding, Julius Curtius, Carl Severing, Theodor von Guérard, Georg Schätzel, ülnek: Erich Koch-Weser, Hermann Müller, Wilhelm Groener, Rudolf Wissell)
Az 1928-as Reichstag választások eredménye
párt eredmény eltérés (1924) képviselő
SPD 29,8 % +3,8 % 153
DNVP 14,3 % –6,2 % 73
Centrum 12,1 % –1,5 % 61
KPD 10,6 % +1,7 % 54
DVP 8,7 % –1,7 % 45
DDP 4,8 % –1,5 % 25
WP 4,5 % +2,2 % 23
NSDAP 2,6 % –0,4 % 12

Válságjelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt vezetésében, a DNVP-ben és a Centrumpártban 1928 őszén jobbratolódás következett be. A DNVP addigi elnöke, a köztársasággal alapvetően lojális Cuno Westarp helyébe Alfred Hugenberget választották meg, aki a Ruhr-vidéki nehézipari nagytőke egyik legbefolyásosabb képviselője volt. Hugenberg politikai hovatartozása a polgári szélsőjobboldalnak a nácikkal közvetlenül határos irányzatához sorolható, – ugyanúgy gyűlölte a köztársaságot, annak demokratikus intézményeit, mint a nácik, – azzal a lényeges különbséggel, hogy az ő eszménye a Hohenzollern-dinasztia uralmának restaurálása volt. Megválasztásával a köztársaság nyílt ellenfelei kerültek vezető pozícióba a DNVP-ben, s még Wilhelm Marx, volt kancellár is azt nyilatkozta róla, hogy: „Hugenberg megválasztása Németország belső nyugalmának súlyos fenyegetését jelenti.”[117]

A katolikus Centrumpártban is megerősödött a jobbszárny. A lemondott Wilhelm Marx pártelnöki posztját a párt klerikális jobbszárnyát képviselő Ludwig Kaas prelátus, míg a parlamenti frakció vezetését a konzervatív-monarchista Heinrich Brüning vette át, de Franz von Papen politikai befolyásának növekedése is jelezte a jobbratolódást. A Centrumpárt a weimari köztársaság egyik legfőbb támaszaként 1919 február óta minden kormánynak tagja volt, ezért veszélyes tendenciát jelentett az esetleges lehetőség, hogy a párt összefog az antidemokratikus politikai erőkkel.[118]

Utcai barikád Berlin Neukölln kerületében 1929 május elején, az összecsapások után

A baloldalon a szociáldemokraták és a kommunisták között kibékíthetetlen harc folyt, a jobboldali veszélyt mindkét pártban lekicsinyelték.[119] A több mint egymillió párttaggal, s ötmillió szakszervezeti tagot számláló hátországgal rendelkező SPD olyan feltételhez kötötte a munkásegység gondolatát, hogy a KPD adja fel önállóságát, s fogadja el az SPD vezető szerepét. Az SPD vezetés bizalmatlansága érthető volt, mivel a KPD-t a Komintern irányította Moszkvából, de egymás elutasítása kölcsönös volt. A Komintern baloldali egységfront programját ellentmondásosság jellemezte, mert miközben kinyilvánította a baloldali összefogás szükségességét – közvetlenül a tömegek körében végzett propaganda és agitáció útján –, az 1928 nyarán megrendezett VI. kongresszusa éles harcot hirdetett a baloldali szociáldemokraták ellen is.[120] Az akcióegység helyett a gyakorlatban a baloldali erők egymás elleni harca realizálódott. Ez összezavarta és elidegenítette a baloldali értelmiségieket és a tömegbázis jelentős részét, mely előkészítette a talajt a szélsőjobboldali térnyerés számára. Beszédes példa erre, hogy a berlini szociáldemokrata rendőrelnök, Karl Zörgiebel betiltotta a szabadtéri rendezvényeket, felvonulásokat 1929 május elsején, ennek következtében véres összecsapások történtek Berlinben a kommunista munkások és a rohamrendőrség között. A tüntetők 33 halottat veszítettek, több mint száz sebesült, 1200 fő letartóztatása, a Vörös Frontharcos Szövetség, a Rote Jungfront és a Rote Marine szervezetek betiltása is a súlyos következmények között volt, miközben a jobboldali Stahlhelm, a Wehrwolf és a nemzetiszocialisták félkatonai szervezetei érintetlenek maradtak.[121]

A Young-terv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Owen D. Young „Az év embere” [1929] a TIME magazin címlapján

A Dawes-terv legnagyobb hiányosságai közé tartozott, hogy nem határozta meg a jóvátétel pontos összegét és a teljesítés időtartamát. Egy szakértői bizottság Owen D. Young vezetésével kidolgozott egy új tervet, mely a jóvátétel időtartamát 59 évben határozta meg, értékét pedig 37 éven át (1929-től 1966-ig) 1,7–2,4 milliárd aranymárka összegben, míg 1966-tól 1988-ig átlagosan 1,7 milliárd aranymárkában állapította meg, továbbá megszüntette Németország külföldi ellenőrzését, feloszlatta a jóvátételi bizottságot. Mindezeken túl a német ipart mentesítette a jóvátételi terhektől, s dekonjunktúra esetére a fizetések felfüggesztését is kilátásba helyezte. A tárgyalásokon a német delegációt Hjalmar Schacht, a Birodalmi Bank elnöke vezette, aki hatáskörét messze túllépve olyan feltételeket támasztott – azaz Németország kapja vissza gyarmatait és a keleti, elcsatolt agrárterületeket –, melyek gyakorlatilag a versailles-i békeszerződés revízióját jelentették volna, s ez elfogadhatatlan volt a nyugati szövetségesek részére. A helyzet a tárgyalások megszakadásával fenyegetett, a nemzetközi pénzvilág pedig a hírek hallatára azonnal kivont egymilliárd márkát a német piacról. Végül – az akkor már súlyos beteg – Stresemann és a német kormány kötelezte a delegációt az aláírásra, mely június 7-én megtörtént. A terv ratifikálásának megakadályozására Hugenberg, Hitler, Franz Seldte (a Stahlhelm vezetője) és Heinrich Class (az Alldeutscher Verband vezetője) blokkot alakítottak, majd népszavazást kezdeményeztek. A kampány bővelkedett a legdurvább eszközökben, nem riadt vissza a rágalmazástól, „hazaárulózás”-tól, s a nacionalista szenvedélyek felszítására törekedett, ám ekkor még a nagy tömegek körében nem talált visszhangra. Az október 16–23. között lezajlott aláírásgyűjtés eredménye mindössze 4,3 millió támogató kézjegy volt, amely elegendő volt a népszavazás kiírására, ám előrevetítette a kezdeményezés kudarcát. A december 22-én megtartott népszavazáson csupán 5,8 millió fő, a választók 13,3 %-a szavazott a Young-terv ellen, melyet így a Reichstag 1930 januárjában ratifikált. Az eseményekből viszont Hitler politikai tőkét kovácsolt, mert rá és pártjára terelődött a figyelem, s ismertsége jelentősen növekedett. Az NSDAP taglétszáma 1929 nyara és 1930 márciusa között 120 ezerről 210 ezerre nőtt, az 1929. október végi tartományi választásokon sikereket ért el Baden, Lübeck, Szászország, Poroszország, Braunschweig és Türingia tartományokban, utóbbiban 11 %-os választási eredmény mellett, első náci miniszterként Wilhelm Frick a tartományi kormány tagja lett.[122] A Young-terv 1930. május 17-én lépett életbe, de az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság következtében 1931 júniusában Herbert Hoover elnök moratóriuma felfüggesztette a terv megvalósítását.[123]

A gazdasági világválság közvetlen hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1929. október 24-én a New York-i tőzsdeösszeomlással kezdődött a nagy gazdasági világválság. Az amerikaihoz ezer szállal kapcsolódó német gazdaságban azonnal jelentkeztek a következmények, melyek közül társadalmi tekintetben a munkanélküliség gyors növekedésnek indulása bizonyult a legpusztítóbbnak. Nagyrészt a munkanélküli ellátás miatt az év végére mintegy 300 millió márkás költségvetési hiány alakult ki, melyet Hilferding pénzügyminiszter a sör-, a dohány-, a forgalmi adó, illetve a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás 0,5 %-os emelésével szándékozott fedezni. A nagytőke hatékony érdekérvényesítése azonban abban is megmutatkozott, hogy Schacht jegybankelnök megtagadta a kifizetéseket a kormánynak, s ezzel elérte Hilferding lemondatását. Helyét Paul Moldenhauer (DVP), a gazdasági tárca vezetője, az IG-Farben felügyelőbizottságának tagja foglalta el, aki azonban a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás emelésére szintén rákényszerült. Az 1930-as költségvetési év tervezése során a hiányt egyrészt a fogyasztási adók emeléséből fedezték, másrészt a munkanélküliség drámai mértékű további növekedése miatt a munkanélküli-segélyalap feltöltésére egy olyan terv született, mely szerint a kormány előre meghatározott összeget fizetett volna a biztosítónak, s ha ez nem lett volna elég, a munkavállalók és munkaadók hozzájárulását 0,25 %-kal növelték volna. Ezt azonban a munkaügyi miniszter, továbbá a szociáldemokrata Reichstag-frakció 37 %-át kitevő szakszervezeti funkcionáriusok elutasították. Ebben a helyzetben Müller kancellár 1930. március 27-én a lemondást választotta. A második Müller-kabinet távozását a témával foglalkozó történészek jelentős része korszakhatárnak tekinti, mellyel „lezárult az alkotmányos köztársaság története, és kezdetét vette a diktatúra számos elemét magában rejtő látszatdemokrácia időszaka.”[124]

A weimari köztársaság válsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első Brüning-kormány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Heinrich Brüning (1930)

1930. március 30-án Hindenburg elnök Heinrich Brüning közgazdászt, a Centrumpárt jobbszárnyának képviselőjét nevezte ki a következő kormány vezetésére. A kancellár kiválasztásában az agg birodalmi elnök bizalmába férkőzött Schleicher tábornok befolyása érvényesült, akinek stratégiai célja a szociáldemokráciának a hatalomból történő végleges kiszorítása, s a Reichswehr politikai súlyának további növelése volt. Brüning kormánya – elsőként a weimari köztársaság történetében, – lényegében független volt a pártok parlamenti erőviszonyaitól, a birodalmi elnök személyes bizalmán nyugodott, s már megalakulásakor azt az ígéretet kapta Hindenburgtól, hogy szükség esetén az alkotmány 48. paragrafusára támaszkodva, elnöki szükségrendeletekkel érvényesíti a kormány törvényjavaslatait. Brüning bemutatkozó beszédében fenyegető utalás hangzott el a Reichstag esetleges feloszlatására és új választások kiírására: „Ez az utolsó kísérlet arra, hogy a megoldást ez a parlament vihesse végbe.”[125] Gazdasági programját a fizetőképesség megőrzése, széleskörű takarékossági intézkedések, adócsökkentés a tőkés vállalkozók részére, a keleti területek agrárgazdaságainak nyújtott támogatás jellemezte, amely előrevetítette, hogy a válságot a dolgozó osztályok rovására, illetve a nagytőkések és nagybirtokosok érdekeinek védelmében kívánja megoldani.

Áprilisban a Reichstag még 4 szavazat többséggel elfogadta a kormány törvényjavaslatait, új adótörvényeket, agrárprogramot, a forgalmi adó, a sör, az ásványvíz árának és néhány vámtétel emelését, de június 23-án az SPD már egy követeléscsomagot terjesztett elő. Ez tartalmazta a katonai kiadások és külszolgálati szervek költségvetésének csökkentését, a 8 órás munkaidő szigorú betartását, a túlórázás általános beszüntetését, a magas jövedelmek 10 %-os adóját, a magas nyugdíjak csökkentését, a lakásépítkezések támogatását, közületi kiadások finanszírozását. Július 16-án Brüning újabb takarékossági csomagot terjesztett elő: előirányozta az általános jövedelemadó 5 %-os emelését, különadó kivetését az egyedül élő munkavállalókra, a munkanélküli-segélyalap hozzájárulás felemelését 4,5 %-ra, a betegbiztosítás korlátozását és egy sor más intézkedést. Mivel a Reichstag ezt leszavazta, a birodalmi elnök a 48. § alkalmazásával, szükségrendeletként léptette életbe, amely egyértelműen alkotmánysértő volt, s precedenst teremtett a Reichstag kikapcsolására a törvénykezésben. Ellenlépésként a Reichstag az SPD javaslatára kétségbe vonta a szükségrendelet alkalmazásának indokoltságát, s még aznap nagy többséggel leszavazta azt. Hindenburg viszont erre válaszul feloszlatta a Reichstagot és szeptember 14-re új választást írt ki, a szükségrendeleteket pedig újra életbe léptette.[126][127]

Az 1930-as Reichstag választások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 82 %-os részvételi arány mellett tartott választások eredménye megcáfolt szinte minden előrejelzést. Általános meglepetést okozott az NSDAP földcsuszamlásszerű előretörése, melyhez hasonló a weimari köztársaság történetében még nem fordult elő. Két év alatt a nácik 2,6 %-ról 18,3 %-ra növelték szavazatarányukat, melynek következtében 12-ről 107-re emelkedett képviselőik száma. A választás legnagyobb vesztese a nácikhoz közelálló DNVP volt (41 mandátum), amely 7,3 %-os csökkenést könyvelhetett el 1928-hoz képest, ezen elpártoló szavazók legnagyobb része a nácikhoz távozott. A választás második legnagyobb vesztese az 5,3 %-os veszteséget szenvedett SPD volt, amely 24,5 %-os eredményével (143 mandátum) még mindig megmaradt a legnagyobb támogatottságú pártnak. Szavazóinak tekintélyes hányada a 13,1 %-ot elérő KPD-hez távozott, mely képviselőinek 2,5 %-os növelésével a második legnagyobb nyertese lett az átrendeződéseknek (77 mandátum). Míg a Centrumpárt lényegében megtartotta pozícióját (68 mandátum), addig a DVP 4,5 %-os szavazatarány (30 mandátum) mellett a két évvel korábbi választásokhoz viszonyítva, elveszítette választóinak csaknem felét, s relatíve hasonló választási katasztrófát szenvedett el, mint a DNVP. A választások eredménye egyfajta általános polarizálódási tendenciát mutat, a polgári középpártok gyengülését és a szélsőségek jelentős erősödését, azzal az aszimmetriával, hogy a szélsőjobb felé történő választói áramlás sokkal erősebb volt, mint a szélsőbal felé történő. „Összességében a nemzeti-konzervatív és liberális, valamint a protestáns közép- és felsőréteghez tartozó választók fordultak a nemzetiszocialisták felé. Különösen erős volt a »régi középosztály«, illetve az ifjú választók és a korábban nem-választók náciknak nyújtott támogatása.”[128]

A Reichstag alakuló ülése 1930 október 13-án. A parlamenti patkó bal szélén elkülöníthető a barna egyenruhás (világosabb szürke) NSDAP frakció.
Az 1930-as Reichstag választások eredménye
párt eredmény eltérés (1928) képviselő
SPD 24,5 % –5,3 % 143
NSDAP 18,3 % +15,7 % 107
KPD 13,1 % +2,5 % 77
Centrum 11,8 % –0,3 % 68
DNVP 7 % –7,3 % 41
DVP 4,5 % –4,2 % 30
WP 3,9 % –0,6 % 23
DStP[129] 3,8 % –1 % 20

Az új helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A választások eredménye aggodalommal töltötte el a brit és francia politikusokat, nagytőkéseket, mivel tartottak Hitler kormányra kerülésétől és a diktatúra bevezetésétől. Hindenburg ennek az elvárásnak megfelelően megerősítette Brüning kancellári pozícióját, s felszólította, hogy a szükségrendeletek elkerülése érdekében szélesítse ki támogatottságát a jobboldal körében. Brüning először Hugenberggel tárgyalt, aki azonban határozottan elutasította a weimari alkotmány alapján álló kormány bármiféle támogatását.

Otto Braun, Poroszország szociáldemokrata tartományi miniszterelnöke (1930. július)

A választások után örömmámorban tobzódó berlini SA egységek zsidó üzleteket forgattak fel, járókelőket bántalmaztak, melynek a porosz rendőrség vetett véget. Továbbá a hadsereg vezetése egyre kevésbé tolerálta a fiatal tisztek körében folytatott náci agitációt, aminek következtében az ulmi helyőrség három tisztjét tiltott politikai aktivitás miatt bíróság elé állították. Hitler belátta, hogy újonnan megszerzett népszerűsége forog kockán, ezért mérsékletre intette híveit, s Hans Frank védőügyvéd javaslatára tanúként megjelent a tárgyaláson, hogy megnyugtassa a Reichswehr vezetőit. Előadta, hogy „az NSDAP nem kíván letérni a legalitás útjáról, s mi sem áll tőle távolabb, mint a hadsereg felbomlasztásának és a hatalom erőszakos megszerzésének szándéka.”[130] Hozzátette azonban azt is, hogy amennyiben többséget érnek el a Reichstagban, át fogják formálni az államot. Ezt a nyilatkozatot megragadva Brüning 1930. október 6-án puhatolózó tárgyalást folytatott Hitlerrel a leendő kormányba való belépésük feltételeiről. Hitler három miniszteri tárcát kért, anélkül azonban, hogy elkötelezte volna magát a kormány programja mellett. Konkrét kívánságlistáján a birodalmi hadügyi, belügyi tárcáit, illetve a porosz kormányban a belügyminiszteri tisztséget és a berlini rendőrség vezetését sorolta fel. A hadsereg vezetése hallani sem akart erről az eshetőségről, s inkább az SPD politikai hozzájárulásának megszerzése felé orientálta Brüninget. Az SPD vezetésével folytatott tárgyalások eredményeként informális megállapodás született a kormány hallgatólagos támogatásáról, amiért cserébe ígéretet kaptak Brüningtől a szociáldemokrata Otto Braun vezette porosz kormány sértetlenségére, a weimari alkotmány demokratikus szabadságjogainak betartására, továbbá a munkásság szervezeteinek legalitására. A kormány politikai bázisának kiszélesítése így jóformán eredménytelennek bizonyult, és a status quo törékenységét vetítette előre.[131]

A nemzetiszocializmus előretörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az NSDAP pártjelvénye

„Miután a náci vezetők bizalmas közlések formájában megnyugtatták a nagytőkét, hogy a párt antikapitalista frazeológiáját nem kell komolyan venni, egyre több vállalkozó nyitotta ki erszényét a párt és fegyveres szervezetei javára. A bányatulajdonosok érdekképviseleti szervezete úgy döntött, hogy minden tonna kitermelt szén után 7 pfenniget a jobboldal fegyveres szervezeteinek juttatnak, s az NSDAP-nak 20 %-ot kell kapnia belőle. Néhány nehézipari, vegyi-és villamosipari nagyvállalkozó is támogatta Hitlert, de 1930 őszén még korántsem lehetett arról beszélni, hogy a német nehézipar többsége – vagy egyáltalán a tőke többsége – Hitler mögött állt volna.”[132] Az NSDAP ennek megfelelően a válság ellenére stabil bevételi forrásokkal rendelkezett, melynek nagy részét a szervezet fenntartására és fejlesztésére fordította. A náci párt szervezetei a társadalom szinte minden szféráját behálózták, jó infrastruktúrával, fizetett alkalmazottakkal, jó minőségű egyenruhával, felszereléssel rendelkeztek. A válság és a kormány elhibázott gazdaságpolitikája tömegesen termelte a munkanélkülieket, akiknek egyre nagyobb hányada egyáltalán nem kapott munkanélküli segélyt, a náci párt pedig szállást, háromszori meleg étkezést, egyenruhát és zsoldot adott az SA-ba belépőknek.

Az NSDAP taglétszámának növekedése 1928–1932
1928 végén 1929 végén 1930 végén 1931 végén 1932 végén
109 000 176 000 389 000 806 000 1 200 000

Hitler a hatalom teljes és végleges megszerzésére törekedett, ehhez a stratégiai célhoz igazította taktikai eszközeit. Nem vállalt névleges kormányzati szerepet, hogy elkerülje az idő előtti lejáratódást, a válság körülményei közt az ellenzéki pozíciót előnyösnek tartotta. Ez lehetővé tette számára, hogy fenntartson egy olyan hamis látszatot, mi szerint az NSDAP minden társadalmi osztály érdekét képes képviselni: a nagytőkének védelmet ígért a munkásmozgalom ellen; a középosztálynak a nagytőke kamatrabszolgasága ellen; a parasztságnak a föld védelmét; a kispolgárságnak biztonságot és karriert a jövőbeli náci államban; a junkereknek az ősi nagybirtok megmentését; a munkásságnak munkalehetőséget és szociális törvényeket. „Hitler mindezt mérlegelve 1930 őszén úgy döntött, hogy az NSDAP csak akkor adja fel ellenzéki szerepét, ha cserébe a politikai élet további alakítása szempontjából döntő kormánypozíciók birtokába juthat, s ezáltal nem fenyegetheti többé a hatalomból való későbbi kirekesztés veszélye. A következő két évben ez a helyzetértékelés szolgáltatta a párt taktikájának alapját.”[133]

A Brüning-kormány politikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Munkanélküliséget bejelentő kártya (1931)

A kormány deflációs gazdaságpolitikája kudarcot vallott, a gazdasági válság soha nem látott mértékben súlyosbodott, termelés visszaesés, tömeges csőd- és elbocsátási hullám, gyorsan növekvő munkanélküliség alakult ki. Brüning a belpolitikai kudarcot külpolitikai sikerekkel próbálta ellensúlyozni. A Rajna-vidék 1930. július 1-én történt francia kiürítését Hindenburg és a kormány a német nacionalizmus győzelmének igyekezett feltüntetni, Stresemann érdemeit, nevét mély hallgatás övezte. Az offenzív külpolitika felé való elmozdulást jelezte az is, hogy 1931. március 21-én Curtius német és Schober osztrák külügyminiszter, a nagyhatalmak tájékoztatása nélkül bejelentette az osztrák-német vámunió tervét,[134] mely a félrevezető indoklás ellenére nyilvánvalóan a versailles-i és a saint-germain-i békerendszer Anschluss-tilalmának kerülő úton történő megszegését indította volna el. A status quo fenntartásában érdekelt nagyhatalmak diplomáciai és pénzügyi ellenlépései gyorsan bekövetkeztek. Franciaország a hágai nemzetközi bírósághoz fordult, – melynek eljárását Brüning elfogadta, – pénzügyi téren pedig a párizsi kormány bizonyos égetően fontos hitelek folyósítását a vámuniós terv feladásától tette függővé.

Az 1931-es évben a gazdasági válság hatásai katasztrofálisakká váltak. A teljes munkanélküliek száma elérte az 5 milliót (az összes munkavállaló 34 %-a), a részleges munkanélküliek száma is több milliót számlált (az összes munkavállaló 20 %-a). Munkanélküli segélyt – amely ráadásul csökkent az alapok kimerülése miatt –, 1930 decemberében 50 %-uk, míg egy évvel később már a 6 millió munkanélkülinek csak 33 %-a kapott, így 4 millió ember sorsa teljesen kilátástalan volt. Brüning 1931 végéig négyszer alkalmazta a 48. §-t a bércsökkentések végrehajtására, melynek következtében a jövedelmek 1932-re, 1929-hez viszonyítva átlagosan 43 %-kal csökkentek. Az öngyilkosságok Franciaországhoz és Nagy-Britanniához viszonyított kiemelkedően magas aránya szemlélteti az általános reményvesztettséget:

Az öngyilkosságok aránya 1932-ben, 1 millió lakosra vetítve[135]
Nagy-Britannia Franciaország Németország
85 155 260

A kormány elhibázott agrárpolitikája szintén hozzájárult a válság hatásainak súlyosbításához. Az ún. Osthilfe-törvény értelmében 1931 végéig 300 milliós támogatásban részesítette a junker nagybirtokokat. Így a 250 ezer főnyi kelet-poroszországi gabonatermelő érdekei miatt védővámokkal a gabonaárakat a világpiacinak 2–3-szorosán tartotta, amely súlyos károkat okozott az ország ipari exportképességének. Ez azért következhetett be, mert a junker nagybirtokosok Hindenburg elnökön és a tábornoki karon keresztül saját gazdasági súlyukat jóval meghaladó befolyást tudtak gyakorolni az államvezetésre.

1931 nyarán Németország pénzügyi helyzete válságosra fordult, a Birodalmi Bank devizakészlete vészesen lecsökkent, ezért Brüning kívánságára Hindenburg táviratilag kérte Hoover amerikai elnököt, hogy Németország ideiglenesen mentesüljön a jóvátételi fizetések alól. Mivel az amerikai gazdaság érdeke is azt kívánta, hogy Németország megőrizze fizetőképességét, Hoover készséggel eleget tett a kérésnek. A „Hoover-moratórium” értelmében 1931. július 1-től 1932. június 30-ig felfüggesztette a nemzetközi tartozások teljesítését, így Németország mentesült az esedékes 1,5 milliárd márka jóvátétel átutalása alól.

1931. szeptember 5-én a hágai bíróság nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségekkel ellentétesnek nyilvánította a német-osztrák vámuniós tervet. A külpolitikai kudarcot kihasználva, a szélsőjobboldal azonnal politikai kampányt indított a kormány megbuktatására, melyet Hindenburg megakadályozott, s megelégedett Joseph Wirth belügyminiszter, Julius Curtis külügyminiszter és Theodor von Guérard közlekedési miniszter kormányból történő elmozdításával. A második Brüning-kormány 1931. október 7-én alakult meg, s a jobbratolódás ellenére alapvetően nem változtatott irányvonalán.[136][137]

A Harzburgi Front és a Vasfront[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alfred Hugenberg (1933)

A Brüning-kormány Hindenburg unszolására tárgyalásokat folytatott Hugenberggel a kabinetben való részvételről, aki azonban csak azzal a feltétellel vett volna részt abban, ha a porosz tartományi kormányból kiszorítják a szociáldemokratákat, illetve a nemzetiszocialistákat is bevonják a birodalmi kormányzásba. Hindenburg személyesen is tárgyalt Hugenberggel, mely szintén sikertelenül végződött. Brüning Hitlert is igyekezett megnyerni a kormány támogatására, s 1931. október 10-én megbeszéléseket folytattak, de Hitler nem tett elkötelező nyilatkozatot sem a gazdaságpolitika, sem a külpolitika terén, sikerült viszont rávennie Brüninget annak elérésére, hogy ugyanezen a napon Hindenburg fogadja őt. Megtörtént Hindenburg és Hitler első találkozása, mely Hitler számára bármiféle elköteleződés nélküli propaganda előnnyel, megnövekedett tekintéllyel járt. Erre azért is égetően szüksége volt, mert október 11-én a jobboldal prominens képviselői Hugenberg szervezésében találkozót tartottak, mely később Harzburgi Front néven vált közismertté. Minden jelentősebb jobboldali politikai irányzat képviselői jelen voltak a demonstratív tanácskozáson: Hugenberg (DNVP); Hitler (NSDAP); Theodor Duesterberg (Stahlhelm); a Reichslandbund a junker nagybirtokosok képviselőjeként; Helmuth Poensgen, Ernst Brandi, a német nehézipar prominensei; Hjalmar Schacht a Reichsbank lemondott elnöke; Heinrich Class (Alldeutschen Verband); Hans von Seeckt tábornok, Walther von Lüttwitz tábornok, Rüdiger von der Goltz tábornok; továbbá több leszármazott a Hohenzollern-házból.[138] Hitler a legnagyobb számú küldöttséget vonultatta fel. Erőt demonstrált, de nem szerette volna, hogy a front akár szervezetileg, akár a célok tekintetében megkösse a kezét, ezért a kormány megbuktatásának minimális programján kívül sem árnyékkormány létrehozását, sem a hamarosan esedékes birodalmi elnökválasztásra állítandó közös jelölt ügyét nem támogatta. Két alapvető politikai irányvonal különült el egymástól, a DNVP vezette konzervatív-monarchista- és az NSDAP vezette nemzetiszocialista diktatúra híveinek tábora.[139]

1931 decemberében, válaszul a Harzburgi Front megalakulására, az SPD, a szakszervezetek (ADGB), a Reichsbanner és a Munkás Torna- és Sportszövetség (ATSB) részvételével létrehozta az Eiserne Front (Vasfront) nevű védelmi szervezetet. A szervezet megalapítása nem bővítette érdemben a köztársaságpárti összefogás tényleges támogatói bázisát, a kommunistákat és más radikális baloldali szervezeteket, csoportokat továbbra is kizárták belőle.[140]

Hitler hatalomra jutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális reneszánsz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Öröksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kerekes Lajos: Hitler-puccs a sörházban. Kossuth, Budapest 1976. 163 old. ISBN 9630904462
  • Tokodi Gyula: Németország 1918–1919 Akadémiai Kiadó, Zrínyi Kiadó, Budapest 1980. 239 old. ISBN 9630520060
  • Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 388 old. ISBN 9630533774
  • Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 663 old. ISBN 9632812468
  • Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1985. 393 old. ISBN 9630925265
  • Tokodi Gyula: A budapesti német főkonzulátus jelenti... Az 1918-1919-es forradalmak és az ellenforradalom német diplomáciai iratok tükrében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1989. ISBN 9630933853
  • Ian Kershaw: Hitler 1889–1936, Hybris. Szukits Könyvkiadó, Budapest 2003. 809 old. ISBN 9639441945
  • Németh István: Németország története. Az egységtől az egységig. (1871–1990) Aula Kiadó 2004. 693 old. ISBN 9639585181
  • Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I–II. Osiris, Budapest 2005.; 1. köt. 577 old.; 2. köt. 668 old. ISBN 9633896894
  • Németh István: Az 1918. novemberi forradalom és a Weimari Köztársaság. In.: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945, I–II. L'Harmattan Kiadó, Budapest 2007.; [I. kötet:] 269 old. ISBN 9789632360355 (elsődleges forrásközlésekkel)
  • Sebastian Haffner: Az elárult forradalom. Európa Kiadó, 2007 ISBN 9630782197
  • Ormos Mária: Németország története a 20. században. A német egységtől a német egységig. Rubicon-kv, Budapest 2008. 439 old. ISBN 9789639839052

Németül

  • Arthur Rosenberg: Entstehung und Geschichte der Weimarer Republik. Europäische Verlagsanstalt, Hamburg 1962.
  • Ernst von Salomon: Der Fragebogen. Rowohlt Taschenbuch Verlag, Reinbek/H 1991. 669 p. ISBN 3499104199
  • Heinrich August Winkler: Weimar 1918–1933. Die Geschichte der ersten deutschen Demokratie (de nyelven). Durchgesehene Auflage. Beck, München, 1998. július 26. (Hozzáférés: 2012. május 5.)
  • Ralf Hoffrogge: Richard Müller. Der Mann hinter der Novemberrevolution. Karl-Dietz-Verlag, Berlin 2008. 233 S. ISBN 9783320021481
  • Richard Müller: Eine Geschichte der Novemberrevolution. Die Buchmacherei, Berlin 2011. 756 S. ISBN 9783000354007
  • Gerhard Gräber, Matthias Spindler: Die Pfalzbefreier: Volkes Zorn und Staatsgewalt im bewaffneten Kampf gegen den pfälzischen Separatismus 1923/24. Pro Message, Ludwigshafen/Rhein 2005. ISBN 393484524X
  • Hagen Schulze: Weimar: Deutschland 1917–1933 (Die Deutschen und ihre Nation). Severin und Siedler 1982. 462 S. ISBN 3886800504
  • Karl Dietrich Erdmann: Die Weimarer Republik (= Gebhardt: Handbuch der deutschen Geschichte, Band 19). Dt. Taschenbuch-Verlag, München 1999 (9., neu bearb. Aufl.).

Angolul

Filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. I. kötet: Az 1918. novemberi forradalom és a weimari köztársaság. Összegzés és dokumentumok. L’Harmattan, Budapest 2007. 13. old.
  2. Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1985. 13 old.
  3. Kerekes Lajos: i. m. 14 old.
  4. Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 269. old.
  5. Kerekes Lajos: i. m. 15. old.
  6. Kerekes Lajos: i. m. 16. old.
  7. „A hatalmas téren még el sem csendesedtek a lelkes egyetértés kiáltásai, amikor Ebert dühös szemrehányással támadt a terembe visszatérő Scheidemannra: »Nem volt jogod kikiáltani a köztársaságot! Hogy Németországból köztársaság lesz vagy valami más, arról majd az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek kell döntenie!«” Kerekes Lajos: i. m. 18 old.
  8. ^ a b Németh István: (2007) i. m. 14. old.
  9. Kerekes Lajos: i. m. 19 old.
  10. Kerekes Lajos: i. m. 20 old.
  11. A Spartakus-csoport forradalmi felhívása Berlin munkásaihoz és katonáihoz. in.: Németh István: i. m. 30–31. old.
  12. Kerekes Lajos: i. m. 25–26. old.
  13. Wilhelm Groener: A legfelső hadvezetés szövetsége a népmegbízottakkal. in.: Németh István: i. m. 32. old.
  14. Kerekes Lajos: i. m. 21–22. old.
  15. A Népmegbízottak Tanácsának felhívása a német néphez. in.: Németh István: i. m. 33. old.
  16. ^ a b Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: i. m. 274. old.
  17. A munkaadók szövetségeinek megállapodása a szakszervezetekkel (A Stinnes-Legien egyezmény). in.: Németh István: i. m. 34-35. old.
  18. A szocializálási bizottság programja. in.: Németh István: (2007) i. m. 37. old.
  19. Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: i. m. 274–275. old.
  20. Hindenburg rendelkezése valamennyi hadseregcsoport és felsőbb parancsnokság számára a forradalom továbbterjedése elleni intézkedésekről. (1918. november 18.) in.: Németh István: (2007) i. m. 36. old.
  21. Kerekes Lajos: i. m. 30–31 old.
  22. A birodalmi tanácskongresszus határozata a katonai főhatalomról. (1918. dec. 18.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 39. old.
  23. A birodalmi tanácskongresszus határozata a központi tanács (Zentralrat) és a kormány hatáskörének megosztásáról. (1918. dec. 19.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 40. old.
  24. Kerekes Lajos: i. m. 34–35 old.
  25. A Németországi Kommunista Párt (KPD) programja. in.: Németh István: (2007.) i. m. 42–44. old.
  26. Rosa Luxemburg: Programunk és a politikai helyzet. in.: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 554–581. old.
  27. Kerekes Lajos: i. m. 35–36 old.
  28. Konok Péter: „... a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali Radikalizmusok a 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest 2006. 93–96 old.
  29. Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: i. m. 278–279. old.
  30. Kerekes Lajos: i. m. 37–38 old.
  31. Gustav Noske hadügyminiszter rendelete. (1919. jan. 14.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 45. old.
  32. Németh István: Weimar arcai I.. Rubicon, 2011/5. 6–7. old.
  33. Németh István: (2011.) i. m. 6. old.
  34. E rendkívüli felhatalmazás kiterjedt használatát jelzi, hogy Ebert legalább 136 alkalommal élt vele. Például törvényesen megválasztott tartományi kormányokat váltott le a segítségével. Richard J. Evans: The Coming of the Third Reich. Penguin Books 2004. 80. old.
  35. „A weimari alkotmány a közvetlen demokratikus intézmények jogi szabályozása során olyan specialitásokat teremtett meg, amelyeket a közvetlen demokrácia klasszikus államai (Svájc, USA) alig vagy egyáltalán nem is ismertek. Ezek az »újítások« azonban semmiképpen sem a demokratizmus fejlesztését, hanem ellenkezőleg, annak korlátozását szolgálták. Különösen veszedelmeket rejtett magában a népszavazások kezdeményezésében a köztársasági elnök kezébe adott széles jogkör.” […] „A weimari alkotmány közvetlen demokratikus intézményi szabályainak egyik legfontosabb sajátossága az, hogy nem ismerte – a svájci és amerikai államok intézményeitől eltérően – sem a kizárólag polgárok által kezdeményezett, sem pedig a kötelező referendumot. A referendum kezdeményezője az adott politikai viszonyok között leggyakrabban a birodalmi elnök lehetett. A választópolgárok csak valamelyik központi állami szerv kezdeményezése alapján dönthettek az eléjük terjesztett kérdésekben.”: Szentpéteri István: A közvetlen demokrácia fejlődési irányai. Akadémiai Kiadó, Budapest 1965. 181–183. old.
  36. A Német Birodalom Alkotmánya. (1919. aug. 11.) in.: Németh István: i. m. 79–81. old.(részletek)
  37. Németh István: (2007.) i. m. 53–55. old.
  38. Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: i. m. 282. old.
  39. Kerekes Lajos: i. m. 46–47 old.
  40. A februári bajor választások mandátumeloszlása: SPD 61, Bajor Néppárt (BVP) 60, USPD 3. Kerekes Lajos: i. m. 48 old.
  41. Tokodi Gyula – Niederhauser Emil: i. m. 279–281. old.
  42. Németh István: (2007.) i. m. 57. old.
  43. Kerekes Lajos: i. m. 49–50 old.
  44. Németh István: (2007.) i. m. 55. old.
  45. Németh István: (2007.) i. m. 59. old.
  46. Kerekes Lajos: i. m. 68 old.
  47. Kerekes Lajos: i. m. 68–69 old.
  48. Kerekes Lajos: i. m. 75–77 old.
  49. Kerekes Lajos: i. m. 78 old.
  50. Kerekes Lajos: i. m. 78–79 old.
  51. Wolfgang Kappnak, a puccsisták kancellárjának felhívása. (1920. márc. 13.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 108–110. old.
  52. A kormány szocialista tagjainak általános sztrájkra szólító felhívása a Kapp-puccs ellen. (1920. márc. 13.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 111. old.
  53. Kerekes Lajos: i. m. 80–81 old.
  54. Kerekes Lajos: i. m. 82 old.
  55. Kerekes Lajos: i. m. 85–86 old.
  56. Kerekes Lajos: i. m. 87–88 old.
  57. de
  58. Kerekes Lajos: i. m. 90–94 old.
  59. Gilles DauvéDenis Authier: The Communist Left in Germany 1918–1921. Chapter 15: The March Action (1921) (en nyelven). M. DeSocio. (Hozzáférés: 2012. április 25.)
  60. Kerekes Lajos: i. m. 97–99 old.
  61. Kerekes Lajos: i. m. 99–100 old.
  62. A rapallói szerződés. (1922. ápr. 16.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 211. old.
  63. Ernst von Salomon: Der Fragebogen. Rowohlt Taschenbuch Verlag, Reinbek/H 1991. 669 p.
  64. Kerekes Lajos: i. m. 101–107 old.
  65. Kerekes Lajos: i. m. 108–120 old.
  66. Kerekes Lajos: i. m. 121 old.
  67. Kerekes Lajos: i. m. 123–128 old.
  68. Kerekes Lajos: i. m. 127–128 old.
  69. Németh István: Németország története. Az egységtől az egységig. (1871–1990) Aula Kiadó 2004. 127. old.
  70. Kerekes Lajos: i. m. 131–132 old.
  71. Kerekes Lajos: i. m. 133–134 old.
  72. Kerekes Lajos: i. m. 134–137old.
  73. Kerekes Lajos: i. m. 137–138old.
  74. Kerekes Lajos: i. m. 139–141. old.
  75. Kerekes Lajos: i. m. 141–142. old.
  76. A Dawes-terv. (1924. ápr. 9.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 213–218. old.
  77. Kerekes Lajos: i. m. 145 old.
  78. Kerekes Lajos: i. m. 146 old.
  79. Londoni egyezmény a Dawes-tervről. (1924. aug. 30.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 219–221. old.
  80. Kerekes Lajos: i. m. 147–151 old.
  81. de
  82. Kerekes Lajos: i. m. 151. old.
  83. Kerekes Lajos: i. m. 151–152 old.
  84. Csonka Rózsa–Harsányi Iván–Székely Gábor: A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 196–197 old. ISBN 9630901994
  85. A Kommunista Internacionálé története. (szerk. biz. vez.: A. I. Szobolev) Kossuth Könyvkiadó, 1977. 144. old. ISBN 9630907003
  86. Kerekes Lajos: i. m. 152–153. old.
  87. Kerekes Lajos: i. m. 154–155. old.
  88. de
  89. Kerekes Lajos: i. m. 158–161. old.
  90. A locarnói szerződések. (1925. okt. 16.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 226–236. old.
  91. A locarnói szerződések. (1925. okt. 16.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 226. old.
  92. Jörg Kirschstein: Fürstenabfindung (de nyelven). www.preussen.de, 2012. augusztus 9. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  93. Kerekes Lajos: i. m. 172–175. old.
  94. Németh István: (2007.) i. m. 66–67. old.
  95. Barátsági szerződés Németország és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége között. (Berlin, 1926. április 24.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 239–241. old.
  96. Kerekes Lajos: i. m. 176–177. old.
  97. Németh István: (2007.) i. m. 176–177. old.
  98. Németh István: (2007.) i. m. 177. old.
  99. Gustav Stresemann titkos emlékirata az Európa más országaiban élő németség számára nyújtandó, 30 millió birodalmi márkás hitelről. in.: Németh István: (2007.) i. m. 237–238. old.
  100. A külföldi németeknek a birodalom érdekében történő felhasználásáról. (1926. augusztus) in.: Németh István: (2007.) i. m. 225. old.
  101. Kerekes Lajos: i. m. 178–179. old.
  102. Kerekes Lajos: i. m. 179–180. old.
  103. idézi: Kerekes Lajos: i. m. 181. old.
  104. Tevékenységéért 1927-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki.
  105. Kerekes Lajos: i. m. 180–181. old.
  106. Kerekes Lajos: i. m. 181–182. old.
  107. Jerzy Ciepelewski–Irena Kostrowicka–Zbigniew Landau–Jerzy Tomaszewski: A világ gazdaságtörténete a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó 1974. 270. old. ISBN 9630901609
  108. Kerekes Lajos: i. m. 182–185. old.
  109. Kerekes Lajos: i. m. 183. old.
  110. Kerekes Lajos: i. m. 185. old.
  111. Kerekes Lajos: i. m. 186. old.
  112. Kerekes Lajos: i. m. 187. old.
  113. Kerekes Lajos: i. m. 187–188. old.
  114. Kerekes Lajos: i. m. 189–190. old.
  115. Kerekes Lajos: i. m. 190. old.
  116. Kerekes Lajos: i. m. 192–193. old.
  117. Kerekes Lajos: i. m. 195. old.
  118. Kerekes Lajos: i. m. 195–196. old.
  119. A KPD felhívása az 1928. évi Reichstag-választások előtt. in.: Németh István: (2007.) i. m. 127. old.
  120. Csonka Rózsa–Harsányi Iván–Székely Gábor: A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 293–296 old. ISBN 9630901994
  121. Kerekes Lajos: i. m. 196–198. old.
  122. Kerekes Lajos: i. m. 198–202. old.
  123. Jerzy Ciepelewski–Irena Kostrowicka–Zbigniew Landau–Jerzy Tomaszewski: A világ gazdaságtörténete a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó 1974. 266. old. ISBN 9630901609
  124. Kerekes Lajos: i. m. 202–204. old.
  125. Brüning birodalmi kancellár bemutatkozó beszéde a Reichstagban. (1930. április 1.) in.: Németh István: (2007.) i. m. 138. old.
  126. Németh István: (2007.) i. m. 68–69. old.
  127. Kerekes Lajos: i. m. 245–249. old.
  128. Németh István: (2007.) i. m. 69. old.
  129. Deutsche Staatspartei (DStP) a Deutsche Demokratische Partei (DDP) utódpártja.
  130. Kerekes Lajos: i. m. 252. old.
  131. Kerekes Lajos: i. m. 251–254. old.
  132. Kerekes Lajos: i. m. 254–255. old.
  133. Kerekes Lajos: i. m. 256. old.
  134. Szerződés a Német Birodalom és Ausztria között vám- és kereskedelmi kapcsolataik összehangolásáról. (Hivatalos közlemény, 1931. március 24.) Németh István: (2007.) i. m. 252–255. old.
  135. Kerekes Lajos: i. m. 259. old.
  136. Kerekes Lajos: i. m. 256–261. old.
  137. Németh István: (2007.) i. m. 178–180. old.
  138. A résztvevők listája
  139. Kerekes Lajos: i. m. 261–264. old.
  140. Kerekes Lajos: i. m. 267. old.