Bourbon-ház

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A francia királyi ág címere

A Bourbon-ház egyike Európa legnagyobb uralkodócsaládjainak. Tagjai először Navarrában léptek trónra 1572-ben, azonban a Bourbonok kiterjedt családi kapcsolataiknak köszönhetően több állam élére is állhattak. Leginkább a francia történelemhez kötődnek, hiszen IV. Henrik személyében 1589-ben az első Bourbon foglalhatta el a trónt. Franciaországban 1793-ig, majd a francia forradalom évei után 1814 és 1848 között újra uralkodhattak.

A család szempontjából a második legfontosabb trón Spanyolországé, hiszen a madridi uralkodói rezidenciát mind a mai napig ez a család lakja (ott Borbón névvel illetik őket) immár 1700 óta (kisebb kihagyásokkal). A jelenlegi uralkodó I. János Károly. Ezen felül a Bourbonok uralkodtak a Nápoly–Szicíliai Királyság trónján is 17341808 valamint 1816 és 1860 között. A napóleoni időkben (ami kissé visszás) ők foglalhatták el az Etruriai Királyság trónját 1801 és 1807 között. Az olasz nyelvű területeken Borbone néven váltak ismertté. A Pármai Hercegség és a Luccai Hercegség trónját is elfoglalhatták. A mai Luxemburg nagyhercegi címét 1964 óta szintén ennek a családnak a sarjai viselik. Ezeken felül Bourbon, Montpensier, Vendôme, Orléans, Conti és Condé hercegei is a Bourbonok közül került ki.

A dinasztia eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bourbon család gyökerei visszanyúlnak egészen a 13. századig, amikor elsőként jött létre a bourboni uradalom, amely a francia uralkodó hűbérbirtokává vált. A terület urai sorra követték egymást, és egészen 1268-ig nem sokat lehetett tudni róluk. Ekkor IX. Lajos francia király hatodik gyermeke, Robert de Clermont feleségül vette Bourbon örökösnőjét, Béatrice de Bourgogne-t. Gyermekük, Lajos az 1327-től hercegséggé avanzsált Bourbon ura lett, és az első, aki ezt a családi nevet használta.

A Bourbon név évszázadokkal később háttér nélkül maradt, ugyanis III. Károlyt 1523-ban megfosztották hercegi rangjától és birtokaitól felségárulás vádja miatt. Így aztán a Bourbon család Vendôme-ban uralkodó ága lett az egyetlen túlélő nemesi Bourbon-ház. Ebből a családból származott Henrik is, aki először a Pireneusok láncaitól északra fekvő Navarra uralkodója lett, majd rokoni szálai 1589-ben a francia trónra emelték.

Egy szerteágazó dinasztia megalapítója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Henrik, a Bourbon-ház első koronás fője.

Az első Bourbon, aki trónra léphetett, IV. Henrik volt. 1553. december 13-án látta meg a napvilágot a Navarrai Királyságban. Nem akármilyen családba született, hiszen apja, Antoine de Bourbon IX. (Szent) Lajos francia király leszármazottja volt, így Capeting vér is folyt az ereiben. Anyja, Jeanne d’Albret, III. Johanna néven Navarra királynője volt, és I. Ferenc, francia király unokahúga.

Henrik igen korán megtapasztalhatta az uralkodás minden fortélyát, hiszen 1563-ban apja meghalt, ezért ő örökölte a Vendôme-i hercegi címet. Mivel mindössze tíz éves volt, mellé régensként kinevezték Gaspard de Coligny admirálist. Nem kellett sokáig várnia az újabb magas rangot hozó címre sem, hiszen 1568-ban meghalt nagybátyja, Lajos, Condé hercege. Lajost nemcsak hercegi címéről ismerték a francia királyi udvarban, hanem úgy is, mint a hugenották vezetőjét. Ez árnyékot vetett rá, és Henrikre is, aki nagybátyja halála után a hugenották élére állt. 1572-ben, anyja halála után III. Henrik néven Navarra uralkodójává vált, és a francia trón környékén is egyre gyakrabban emlegették fel a nevét.

Medici Katalin anyakirályné, IX. Károly befolyásos anyja 1572-ben Párizsba hívta Henriket, hogy feleségül adja hozzá Margit nevű leányát. Ezzel a gesztussal végre véget akartak vetni a hugenották és a katolikus udvar ellenségeskedésének. De Katalinnak esze ágában sem volt kibékülni a hugenottákkal, és az augusztus 24-ei fényes esküvő helyett a Szent Bertalan-éjszakai mészárlás tette emlékezetessé a napot. A királyi katonák nem kíméltek egyetlen hugenottát sem, és idővel Párizson kívül is kardélre hányták őket.

Henrik megmenekült, mivel élt a felkínált lehetőséggel, és átkeresztelkedett. Miután visszatért dél-franciaországi birtokaira, megtagadta katolikus keresztségét, és folytatta a hugenották szervezését. A véres események után a nyugalmat 1584-ben rázta meg az úgynevezett Három Henrik csatája, amelyben a hugenották utolsó erejüket latba vetve próbáltak visszavágni az udvarnak. A csatában meggyilkolták III. Henrik francia királyt. Mivel a Valois-ház Henrik után nem rendelkezett egyenes férfi leszármazottal, Henrik foglalhatta el a francia trónt.

Azonban Franciaországban erős ellentábor alakult ki Henrik uralma ellen, hiszen protestánsként akarta elfoglalni a trónt. A bíboros megtagadta a koronázást, és egész Párizsban forrongott a levegő Henrik ellen. Kitört a polgárháború, amelyet ugyan Henrik megnyert, de az egész ország nyomására végül 1594-ben felvette a katolikus hitet. Ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált mondata, miszerint: Párizs megér egy misét.

A Bourbon Franciaország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Richelieu színre lép[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1598. április 13-án Henrik kiadta a nantes-i ediktumot, amely Franciaország egyetlen hivatalos vallásának ismerte el a katolikus hitet. De az ediktum egyúttal azt is írásba foglalta, hogy a hugenottáknak ugyanolyan jogok járnak, mint a katolikusoknak. Ezzel véget ért az országot már több évtizede nyugtalanságban tartó vallás- és polgárháborúk kora. IV. Henriknek sok dolga akadt a háborúk tépázta országban. Trónra lépése után megkötötte Spanyolországgal a vervins-i békét, amely rögzítette a határokat, és a spanyol fél elismerte Henrik jogát a francia trónra.

A béke megteremtése után nekilátott országa fejlesztésének. Ebben nagy segítsége volt képzett államminisztere, Maximilien de Béthune. Békés uralkodása során Henrik lecsökkentette a taille névre keresztelt birtok adót, támogatta a mezőgazdaságot, és a középítkezések fellendítésével több embernek is munkát, és fizetést biztosított. Országutakat fektetett le, és Henrik építtette meg az első francia csatornát is. Több ipart is meghonosított az országban (ilyen volt a később világhírre szert tett gobelin is), és igyekezett birodalma minden szegletében védelmezni a protestánsokat.

Henrik első véres emlékekhez kötődő házassága Margittal, örökös nélkül maradt, így a francia uralkodó hamarosan elvált tőle, és 1599-ben feleségül vette Medici Máriát, akitől két évvel később megszületett Lajos nevű gyermeke. Lajos még csak kilenc éves volt, amikor 1610. május 14-én meggyilkolták apját Párizsban, éppen a protestánsok védelmére esküdött politikája miatt.

A gyermek XIII. Lajos helyett először anyja kormányozta az országot, aki fia teljes mellőzésével vágott bele az uralkodásba. 1615-ben Lajost III. Fülöp spanyol király leányával, Ausztriai Anna infánsnővel (1601–1666) házasította össze. Lajos egyre nehezebben viselte el anyja uralkodását, aki az udvar anyagi gondjain próbált enyhíteni. Ezért aztán szövetségeseivel megölette anyja kegyelt államminiszterét, Concino Concinit, és ezzel véget vetett a női uralomnak.

Lajos igen gyenge kezűnek bizonyult, hiszen helyette hamar felesége ragadta magához a kormányrudat. De Anna sem bizonyult sikeres kormányzónak, így pár év baljós uralkodás után Lajos király Armand Jean du Plessis de Richelieu herceget, ismertebb nevén Richelieu bíborost nevezte ki államminiszterévé.

A francia abszolutizmus fénykora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Richelieu bíboros La Rochelle ostrománál

XIII. Lajos nem is képzelte, mennyire meghatározó embert választott országa irányítására. Richelieu mindenekelőtt ambiciózus volt. Emellett nagyra becsülte a francia udvar hatalmát. Valójában a gyenge kezű Lajost idővel teljesen kirekesztette az uralomból, és már külföldön is elsőként a bíboros neve hangzott el, ha Franciaország vezetője került szóba.

Richelieu bíboros Habsburg-ellenes politikát képviselt Európában. Legfőbb célja az volt, hogy Lajos uralma alá kerüljön az egész kontinens. Ebben saját hatalmának növekedését is látta, ezért nem válogatott azokban az eszközökben, amelyek céljához vezették. 1625-ben férjhez Lajos húgát, Henrietta Mária királyi hercegnőt I. Károly angol királyhoz adta feleségül. (Később I. Károlyt egyebek mellett a mélyen katolikus hitű Henrietta Mária miatt űzték el trónjáról.)

Ebben az időben alakult ki az abszolút monarchia, amely egészen a forradalomig meghatározta az ország politikai berendezkedését. Mindez Richelieu két legfontosabb törekvésének eredménye volt. A bíboros egyrészt francia hegemóniára törekedett, másrészt arra, hogy az egész országot az uralkodó központi hatalma alatt egyesítse. Ez utóbbit úgy próbálta elérni, hogy létrehozta az intendánsok, a nem nemesi származású hivatalnokok széles rétegét. Az intendánsok az udvartól olyan jogokat és kiváltságokat nyerhettek el, amelyek korábban csak nemeseknek jártak, ezért erősen kötődtek az őket kinevező udvarhoz felé, feltétlen engedelmességet fogadtak a királynak, kiváltságos helyzetüket kiváló munkával szolgálták meg. A Lajos koronája alatt egyesített ország nemcsak a hűséges hivatalnokok és besúgók hálózatán múlott, hanem a haderő belföldi akcióin is. Idő múltával a bíboros végleg megszüntette a déli hercegségek függetlenségét.

A királyi hadsereg nem pihenhetett sokat, ugyanis a törekvő államminiszter a harmincéves háborúba is bevonta országát. A Habsburgok elleni francia törekvések eredményét Richelieu bíboros már nem láthatta meg, mert 1642-ben meghalt. Utódjául Jules Mazarin bíborost jelölte. Közben Lajost 23 évnyi házasság után 1638-ban végre fiú gyermekkel ajándékozta meg Anna királyné. A gyermek apja után szintén a Lajos nevet kapta. 1643-ban XIII. Lajos is elhunyt, trónját kiskorú fia örökölte, helyette anyja, Anna anyakirályné régensként kormányzott.

XIV. Lajos, a Napkirály

A Napkirály országa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anna szívesen látta a Richelieu által kinevezett Mazarin bíborost államminisztereként, aki elődjének politikáját kiválóan ismerte. Mint később bebizonyosodott, alkalmazni is tudta azt. Franciaország fényes diadalt aratott a harmincéves háborúban, és 1648-ban a vesztfáliai békében olyan feltételeket diktálhatott, amelyek mellett a királyság Európa egyik vezető hatalmává vált. A békeszerződésben a francia politikának sikerült elérnie, hogy a nagy keleti ellenfél, a Német-római Birodalom végleg darabjaira hulljon. A külpolitikai sikerek után Mazarin és az öt évesen trónra került Napkirály, XIV. Lajos abszolutisztikus rendszere ellen polgárháború robbant ki, amelyet a francia nemesség kezdeményezett. A Fronde néven fennmaradt harcokban végül a királyi csapatok kerekedtek felül.

A belső gondok megoldása után Mazarin figyelme újra az európai hegemóniára irányult. Már csak egyetlen hatalom maradt, amely veszélyeztette Franciaország hatalmát, a Habsburgok által uralt Spanyol Királyság. A két királyság háború robbant ki, amely egészen 1659-ig elhúzódott, és amelynek végén ismét Mazarin diadalmaskodott. A pireneusi szerződés garantálta Franciaország elsőségét a kontinensen, és azt is előírta, hogy Lajos feleségül veszi IV. Fülöp spanyol király leányát, Mária Terézia infánsnőt. 1660-ban meg is tartották az esküvőt, és alig egy évvel később megszületett XIV. Lajos első fia, aki szintén a Lajos nevet kapta. Mazarin azonban 1661. március 9-én elhunyt.

A franciák legnagyobb meglepetésére XIV. Lajos kijelentette, hogy nem kíván új államminisztert kinevezni, és egyedül fog uralkodni. A Napkirály szeme előtt is birodalmának nagyobb dicsősége lebegett, mindent meg is tett ennek öregbítéséért. Hat évébe került, mire sikerült úgy megreformálnia Franciaország pénzügyeit, hogy fenntarthassa Európa legnagyobb hadseregét. Ezt nem pusztán nagyzási hóbortból tette, hanem a szomszédos birodalmak kárára több háborút is kezdeményezett. Negyven év alatt három nagy háborút vívott meg. Ezek ugyan mind területi gyarapodásokkal jártak, mégsem érték meg a beléjük fektetett pénzt és emberveszteséget.

1683-ban meghalt Mária Terézia királyné, és XIV. Lajos feleségül vette szeretőjét, Françoise d’Aubigné-t, Maintenon márkinőjét, aki – egyéb erényei mellett – mély vallásos hitével is befolyása alá tudta vonni Lajost. A Napkirály 1685-ben visszavonta a nantes-i ediktumot, és megerősítette a katolikus egyház helyzetét.

A mindmáig egyedülálló versailles-i palotaegyüttes építtetéséről is rendelkező Lajos 1700-ban kezdett bele utolsó, legnagyobb hadi vállalkozásába, amikor II. Károly spanyol király örökös nélkül meghalt. A francia udvart és a Habsburg-házat is közvetlen rokoni kapcsolatok kötötték a spanyol uralkodókhoz. Az elhunyt Károly unokaöccse, Fülöp, Anjou grófja állt vele a legközelebbi rokonságban. A Habsburgok azonban attól tartottak, hogy a spanyol trón megszerzése után a Bourbon–ház hatalma veszélyesen megnövekszik. Ráadásul Lajos sem rejtette véka alá nagyravágyó terveit. A tengeri hatalmak, Anglia és Hollandia is veszélyeztetve látták érdekeiket, és a Habsburgok oldalára álltak. Ez a szövetség üzent hadat Franciaországnak. 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, amely 12 éven át tartott. Befejeztével annak egyenlegét Versailles-ban felemásan lehetett megítélni. Egyfelől Lajos elérte, hogy unokája foglalhassa el a spanyol trónt. Másfelől több megszerzett területet fel kellett adnia, ezekkel a Habsburg Birodalom erősödött. Ezen felül a háborúk hatalmas költségei az államcsőd szélére sodorták Franciaországot. Ennek megoldása már túlnyúlt XIV. Lajos uralkodásának időszakán, aki az európai történelem leghosszabb uralkodása után, 1715. szeptember 1-jén meghalt.

A gyengülő abszolutizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fleury bíboros

XIV. Lajos olyan hosszú időn át uralkodott, hogy túlélte gyermekeit, és unokáit is. Így dédunokája, a mindössze ötéves XV. Lajos követte a trónon. Az egymást követő Lajosok sorában ő volt harmadik, aki mellé kiskorúsága idejére régenst kellett kinevezni. Ezt a tisztséget most II. Fülöp, Orléans hercege kapta meg, aki XIV. Lajos szigorú fegyelme után léhaságot és erkölcstelenséget hozott a királyi udvarba. Az országot feszítő problémák, és az államcsőd nem különösebben foglalkoztatta Fülöp herceget, inkább bálokat rendezett a versailles-i kastélyban. Fülöp herceg 1723-as halála után Louis IV. Henri de Bourbon-Condé hercege főminiszterként vette át az állam irányítását. A herceg elérte, hogy a XV. Lajos nem a spanyol király leányát vette feleségül (akit már eljegyeztek számára), hanem Leszczyńska Mária lengyel királyi hercegnőt, I. Szaniszló király leányát. A főminiszter ugyanis azt akarta, hogy a betegeskedő XV. Lajos korai halála esetén ne legyen trónvitája V. Fülöp spanyol királlyal. Ha ugyanis XV. Lajos özvegye V. Fülöp király leánya lett volna, akkor a francia trónt XV. Lajos halála esetén nem Bourbon-Condé hercege, hanem V. Fülöp örökölte volna. 1725-ben meg is tartották az esküvőt, emiatt a spanyol udvar komolyan megneheztelt Bourbon-Condé hercegre.

1726-ban a gyengélkedő uralkodó államminisztere a spanyol udvar nyomására Fleury bíboros lett, egy végtelenül jámbor és békeszerető ember, aki teljesen elfordult elődeinek hódító politikájától. Minden lehetséges eszközzel megpróbálta elkerülni a háborúkat, de ez éppen az előző uralkodók nagyhatalmi tervei miatt nem mindig sikerült. Első konfliktusát a lengyel trón körüli vitákban kellett megoldania. 1733-ban meghalt II. Erős Ágost lengyel király, trónjára a francia udvar (és főként Maria királyné) nyomására immár másodjára Szaniszlót választották meg. Oroszország és a Habsburg Birodalom katonai erővel beavatkoztak, kitört a lengyel örökösödési háború, amelynek során Szaniszlót elűzték. Ennél jelentősebb volt az 1740-ben kirobbanó osztrák örökösödési háború, amelyben Franciaország II. Frigyes porosz király mellé állt, szemben Mária Teréziával, a Habsburg Birodalom trónjának örökösével. A háború még javában dúlt, amikor 1743-ban Fleury meghalt.

XV. Lajos nagy nehézségek árán lezárta a számára veszteséges háborút, és visszasüppedt a hedonista udvari életbe, amelyet 1745-től kezdve egyik ágyasa, Madame de Pompadour márkiné irányított. Az ő hatására lépett be Franciaország a hétéves háborúba a Habsburg Birodalom oldalán. A poroszok mellől elpártolt francia udvar történetének legnagyobb vereségét könyvelhette el ebben a háborúban. Az 1763-ban aláírt párizsi békeszerződés szerint Franciaország összes tengerentúli birtokait Nagy-Britannia szerezte meg, és ezzel a szigetország vált a világ vezető hatalmává. A francia hegemónia kudarcát tetézte, hogy 1765-ben meghalt XV. Lajos egyetlen fia, Lajos Ferdinánd herceg, így unokája lett a trónörökös, a dauphin. 1774. május 10-én pedig meghalt a trón elherdálójaként is jellemzett XV. Lajos is.

A forradalom és a Bourbonok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A XV. Lajos udvarában divatossá vált dőzsölés folytatódott unokája, XVI. Lajos udvarában is. 1770-ben feleségül vette Mária Terézia császárné legkisebb leányát, Marie Antoinette-et. Lajos 1778-ban minden tőle telhető segítséget megadott az amerikaiaknak a britek ellen vívott függetlenségi háborúban, de ez nem csillapította a hazai elégedetlenséget, amely egyre nőtt és egyre hangosabb lett.

A Bastille ostroma

Lajos nem törődött azzal a súlyos problémával, hogy még XIV. Lajos idejében csődközelbe jutott az ország, és a versailles-i kastély csillogó báltermeiből nem látta át azt sem, hogy alattvalói számára az állami csőd éhínséget és gazdasági válságot jelent. Annyira kedvelt asztalosműhelyéből végül elő kellett jönnie, mivel az ország olyan mély válságba került, hogy pénzügyeit gyors reformmal kellett helyreállítani. Az erélytelen uralkodó azonban nem volt képes megoldani a válságot, ezért arra kényszerült, hogy összehívja a rendeket.

1789. május 5-én Versailles-ban ült össze a rendi gyűlés, amely heves vitákban elvetette a király igényeit. Az elégedetlen képviselők alkotmányozó nemzetgyűléssé alakultak, és átvonultak a kastély kertjében álló labdaházba. Lajos képtelen volt megakadályozni a dolgok alakulását, hiszen a rendi gyűlés nemesi küldötteinek nagy része is a polgárságot támogatta. Mindenesetre a király parancsára szoros katonai blokádot vontak Párizs körül. Az alkotmányozó nemzetgyűlés a válságból való kilábalás első lépéseként a király uralkodói jogainak korlátozását határozta el. Ezt Lajos először nem akarta elfogadni, de a városban elterjedt a hír, hogy a Párizs köré vont sereg támadni készül. Erre július 12-én elszabadult a pokol, és július 14-én fegyveres tömeg ostromolta meg a Bastille-t. Kitört a forradalom. Lajos még aznap kénytelen volt elfogadni jogainak korlátozását. Később 1791 júniusában az éj leple alatt megpróbált külföldre szökni, de elfogták, és családjával együtt börtönbe zárták.

1792. szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot. Capet Lajost, Franciaország királyát halálra ítélték, és 1793. január 21-én kivégezték. Marie Antoinette-et és gyermekeit, Lajos Károly herceget és Mária Terézia hercegnőt börtönbe zárták. A királypártiak következetesen XVII. Lajosként nevezték a fogságban tartott gyermeket. 1793. október 16-án Marie Antoinette-et is vérpadra küldték, és 1795-ben Lajos herceg, a trónörökös is meghalt tuberkulózisban.

A Konzulátus utolsó évében, 1804 márciusában Bonaparte tábornok, az Első Konzul – royalista összeesküvés vádjával – külföldről elraboltatta és kivégeztette Enghien hercegét, a Bourbon–Condé ág utolsó férfi sarját, ezt követően decemberben a Szenátus már akadálytalanul megszavazta a tábornok császárrá választását.

Egy királyság utolsó felvonása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1814. április 11-én Napóleon lemondott a francia császári trónról, azt ismét a Bourbon-ház foglalhatta el. XVI. Lajos öccse, XVIII. Lajos lépett a trónra. 1815 márciusában Napóleon megszökött fogvatartóitól, és száz napos uralma idejére újra elűzte a Bourbonokat. Lajos nemzetközi segítséggel július 18-án győzte le véglegesen a „korzikait” Waterloo-nál. XVIII. Lajos uralkodásának legnagyobb jelentősége az 1814-ben kiadott liberális alkotmány volt, amellyel a francia politikai osztály egyes rétegeit megbékítette, a királypártiakat azonban nem.

1824-ben bekövetkezett halála után a trónt konzervatív öccse, X. Károly foglalta el, aki ott folytatta, ahol XVI. Lajos 1789-ben abbahagyta. Minden liberális vonást száműzött uralkodásából. Úgy gondolta, végre visszaszerezheti mindazt, amit a csőcselék annak idején családjától elvett. Talleyrand megfogalmazása szerint „A Bourbonok semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek.” Károly a forradalom értékeit múló hóbortnak tekintette, ezeket semmibe véve kormányozta országát. Egymás után adta ki új törvényeit, amelyek a felsőház érdekeit képviselték, semmibe véve a forradalom vívmányait és a köznépre támaszkodó, népes alsóházat. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy Károly 1829-ben államminiszterré nevezte ki Jules Armand de Polignac-ot, akiben az alsóháznak nem bízott. A parlament alsóháza 1830. március 18-án feliratban bírálta az uralkodó intézkedését, mire Károly július 26-án rendeletet adott ki, amelyben betiltotta a személyét sértő kritikákat.

Ez felingerelte az alsóház tagjait. Párizs népe fellázadt X. Károly ellen. Csak a mérsékelt politikai vezetőkön múlt, hogy az 1793-as tragédia nem ismétlődött meg. Károly lemondott trónjáról előbb fia, Lajos Antal herceg, majd unokája Bordeaux hercege javára. A Nemzetgyűlés azonban augusztus 7-én Orléans-i Lajos Fülöp herceget választotta királlyá. A „polgárkirály” liberális uralkodása során súlyos társadalmi feszültségek keletkeztek, az 1848 februári forradalomban a júliusi monarchia is elbukott, kikiáltották a köztársaságot, a Bourbon-ház végleg elveszítette hatalmát Franciaországban.

A család főága sohasem ismerte el törvényesnek Orléans-i Lajos Fülöp uralkodását. X. Károly 1836-os halála a francia legitimisták Károly fiát, Lajos Antalt, Angoulême hercegét kiáltották ki királynak, XIX. Lajos néven. Ő azonban sohasem uralkodhatott Franciaországban. Unokaöccsét, X. Károly unokáját, Henrik herceget, Chambord grófját szintén a trón várományosának jelölték. Ő volt az utolsó Bourbon trónkövetelő.

V. Fülöp spanyol király

Bourbon tollal írt spanyol történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Habsburg-örökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Spanyolországban a Bourbon-ház a spanyol örökösödési háború árán kerülhetett hatalomra. Az első Bourbon-ház uralkodó, V. Fülöp lett, XIV. Lajos francia király unokája, apja jogán Anjou grófja.

A Habsburg-házból származó utolsó uralkodónak, II. Károly spanyol királynak nem volt férfi örököse. Károly a Bourbon-házból való rokonát, Anjou Fülöp herceget, IV. Fülöp spanyol király dédunokáját jelölte utódjának.

Károly döntése azt jelentette, hogy az nagyhatalmi ambíciókra törő Napkirály saját családtagját juttathatja a Spanyol Királyság élére is. A két királyság szövetsége vagy egyesítése az európai hatalmi viszonyok felborulásával fenyegetett, ez sértette a tengeri hatalmak (Anglia és Hollandia) és a Habsburg Birodalom érdekeit. Ezek a hatalmak szövetségbe tömörültek a francia-spanyol érdekszövetség ellen. II. Károly döntését legerősebben a I. Lipót német-római császár ellenezte, aki a Habsburg felmenők jogán éppúgy igényt formált a spanyol trónra, mint a francia király unokája. A franciaellenes szövetséget Lipót császár kovácsolta, Anglia és Hollandia csatlakozásával.

1700-ban meghalt Károly király, egy évvel később a szövetségek között kitört a spanyol örökösödési háború. A tizenkét éven át pusztító háborút 1713. április 11-én az utrechti béke zárta le, amelyben a szövetségesek elismerték V. Fülöpöt Spanyolország királyának, de a Habsburg Birodalom elfoglalhatta a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Spanyol-Németalföldet, a Savoyai-ház pedig megkapta Szicíliát.

V. Fülöpnek két gyermeke született első házasságából, de miután hamar megözvegyült, 1714-ben feleségül vette Erzsébet hercegnőt, a pármai Farnese herceg leányát. Tőle is két fia született. Az itáliai asszony sugalmazására Fülöp elhatározta, hogy visszahódítja az utrechti békében elveszített itáliai spanyol területeket. Seregei 1717-ben katonai offenzívával elfoglalták Szardíniát és Szicíliát is, de ez utóbbinak elvesztése már sértette Anglia és a Habsburg Birodalom érdekeit. Fülöp 1720-ban tárgyalóasztalhoz kényszerült. A hágai szerződésben lemondott a Szardíniáról (ezt II. Viktor Amadé savoyai herceg kapta meg cserébe az elvesztett Szicíliáért). Fülöp viszont elismertette a négy nagyhatalommal (Anglia, Habsburg Birodalom, Hollandia és Franciaország) a Bourbonok jogát a pármai hercegi trónra.

Fülöp 1724-ben lemondott a trónról első házasságából származó fia, Lajos javára. De ő még abban az évben meghalt, ezért Fülöp ismét trónra lépett. 1733-ban, amikor Franciaország belekeveredett a lengyel örökösödési háborúba, XV. Lajos francia királlyal, a nagybátyjával megkötötte a „családi egyezség”-et, amelyben a két király Fülöp fiának, Károly pármai hercegnek juttatta a Nápolyi Királyság trónját. Végül az 1738-as békében a Habsburg Birodalom Pármáért cserébe elismerte Károlyt a Nápolyi Királyság és Szicíliai Királyság uralkodójának. Ezzel kiteljesedett Fülöp itáliai törekvéseinek egy része. 1746-ban bekövetkezett haláláig még az osztrák örökösödési háborút kihasználva is növelte itáliai birtokait.

Út a forradalmon át[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fülöp halála után annak első házasságából származó második fia, VI. Ferdinánd lépett a spanyol trónra. Ellentétben apja aktív külpolitikájával, Ferdinánd igyekezett békét teremteni országa számára. A békeszerető uralkodó nem kezdett újabb itáliai hódító hadjáratokba, és nem vett részt az európai nagyhatalmi vitákban sem. Uralkodásának idején a belső gondokat próbálta enyhíteni, és a gazdaságot kicsit helyre állítani. Az 1756-ban kezdődő hétéves háborút is elkerülte országával, bár a francia udvar ezt erősen sérelmezte.

VI. Ferdinánd 1759-es halála után özvegye, Farnese Erzsébet anyakirályné és Fülöp idősebbik fia, III. Károly foglalhatta el a spanyol trónt. Károly személyében ismét egy energikus uralkodó került a trónra. 1761-ben felújította a családi egyezményt Franciaországgal, a következő évben seregei élén már Anglia ellen ragadott fegyvert. Erejének java részét arra fordította, hogy megakadályozza Anglia térnyerését Európa vezető politikai körében. Ezért a tengerentúlon is mozgósított az angolok ellen, akik az amerikai függetlenségi háborúban az új szabad nemzet kialakulása mellett ragadtak fegyvert London ellenében. 1788-ban hunyt el.

Bonaparte József

A spanyol trónt III. Károly halála után annak fia, IV. Károly foglalta el. Négy évvel trónralépése után 1792-ben a forradalmi francia köztársaság háborúi elérték Spanyolországot is. Napóleon hadjáratai több Bourbon uralkodót súlyosan érintettek. Bonaparte elűzte IV. Ferdinándot a Nápolyi Királyságból és elűzte a Pármai Hercegség Bourbon uralkodóját is. Az elűzött hercegeket Napóleon a Toszkánai Nagyhercegség területén általa létrehozott csatlós Etruriai Királyság trónjával próbálta kárpótolni, de hamarosan ide is saját családtagjait helyezte.

IV. Károly 1793. március 7-én hadat üzent Franciaországnak. 1795-ben békét kötöttek, amely 1796. augusztus 19-ére szövetséggé alakult. Ez Károly államminiszterének, Manuel de Godoynak befolyására történt, aki meggyőzte uralkodóját arról, hogy gyermeke, Ferdinánd az ő trónjára tör. A spanyol államvezetés bizonytalanságát kihasználva Napóleon 1808-ban betört az országba, és március 19-én lemondatta trónjáról Károlyt. A spanyol trón VII. Ferdinándé lett, akit végül Napóleon lemondatott apja javára. Április 30-án megtörtént a személycsere, ezt követően Napóleon „felkérte” IV. Károlyt, hogy az ő javára mondjon le ismét. Napóleon Spanyolország koronáját bátyjának, Bonaparte Józsefnek adta tovább. Ez belső háborúhoz vezetett, a Bourbonok csak 1813-ban tudták visszaszerezni a spanyol trónt.

A napóleoni háborúk után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bourbon-monarchiák közül csak a Spanyol Királyság érte meg a 20. századot. A napóleoni háborúk után a királypártiak restaurálták a Bourbon-házi VII. Ferdinánd uralmát. A francia forradalom vívmányai azonban ide is eljutottak, a spanyol nép 1820-ban fellázadt Ferdinánd uralkodása ellen, és rákényszerítették királyukat arra, hogy alkotmányban korlátozza saját jogait. Az alkotmányos monarchia 1823-ig maradt fenn, amikor a bécsi kongresszus szellemében a francia királyi haderő betört az országba, és Ferdinánd mellé állva érvénytelenítette az alkotmányt.

1829-ben VII. Ferdinánd negyedszer is megnősült, ezúttal Mária Krisztina nápoly–szicíliai királyi hercegnőt vette feleségül. Mégsem született férfi örököse, ezért az örökösödési törvényt megváltoztatva leányát, Izabella infánsnőt jelölte utódjának.

A mindössze 3 éves II. Izabella 1833-ban lépett trónra. Régensként anyja, Mária Krisztina anyakirályné irányította az országot. A megváltoztatott örökösödési törvények Ferdinánd öccsét, Károly infánst kizárták az örökösödésből, ez trónviszályokhoz vezetett. Mária Krisztina királyné tudta, hogy leánya uralmának fenntartásához meg kell nyernie a liberálisokat. 1834-ben alkotmányt adott ki, amellyel ellehetetlenítette az abszolút hatalom hívének számító Károlyt. A katalán és baszk területek mégis az infáns mögött sorakoztak fel, mivel az alkotmány a központi hatalmat erősítette, a területi autonómiát elnyomta. A harcok 1839-ig húzódtak, Károly vereséget szenvedett és száműzetésbe kényszerült.

II. Izabella 1843-ban vette át az ország irányítását, 1846-ban feleségül ment Francisco de Asíshoz, saját unokatestvéréhez. A katonaság fellázadt uralma ellen, és 1868-ban lemondásra kényszerítették fia, Alfonz infáns javára, a Bourbonokat azonban elűzték Spanyolország trónjáról.

A második restauráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A spanyol rendek új uralkodót kerestek, több év múlva II. Viktor Emánuel másodszülött fia, Savoyai Amadé herceg mellett döntöttek. Amadé 1871-ben tette le az esküjét a spanyol alkotmányra Madridban, és akkor még nem is gondolta, mit vesz a nyakába.

Amadé király uralkodásának kezdetétől szembe kellett néznie a zavaros belpolitikai helyzettel, a különböző nemzetiségek követeléseivel, merényletekkel, és Kuba függetlenségi mozgalmával. Amadé nem tudta uralni a kialakult helyzetet, 1873-ban kormányozhatatlannak bélyegezte a spanyol népet, és lemondott trónjáról.

Még aznap éjjel kikiáltották az első spanyol köztársaságot, amely mindössze két éven át létezett. A parlament, a Cortés 1874-ben a királypártiak nyomására visszahívta a trónra a Bourbonokat. Izabella fia, XII. Alfonz elfogadta a trónt, ezzel másodszor állították vissza visszaállították a Bourbon-ház uralmát. Károly infáns trónkövetelőként lépett fel, de 1876-ban végleg legyőzték, és ismét száműzték a királyságból. Alfonz a cseppet sem enyhült spanyol belpolitikát egy liberális alkotmánnyal próbálta elsimítani, de az eredményeket korai halála miatt már nem láthatta.

1886-ban XIII. Alfonz foglalhatta el a trónt. Helyette anyja, Mária Krisztina osztrák főhercegnő régensként kormányzott. Alfonz 1906-ban feleségül vette Viktória Eugénia Júlia Enát, Viktória brit királynő unokáját. Alfonz igen visszafogott szerepet játszott a kialakult alkotmányos monarchia politikai életében, megőrizte országa semlegességét az első világháborúban. 1930-ban azonban ismét köztársasági irányultságú mozgalmak uralták el a spanyol politikát, és 1931-ben Alfonznak menekülnie kellett az országból.

A harmadik restauráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatalosan Alfonz sosem mondott le trónjáról, de Spanyolországban kikiáltották a második köztársaságot, amely a különböző csoportok és nemzetiségek vitája miatt a spanyol polgárháborúba torkollott. 1936-ban a háború kavarodásából Francisco Franco tábornok került ki győztesen, és lassan kialakította diktatúráját, amely 1939-ben nyerte el totális jellegét.
A második világháború rémségein átvezető korszak is Franco nevéhez fűződik, akinek irányítási módszerei gyakran ütköztek az ENSZ és más nemzetközi szervezet, vagy ország ellenkezésébe. Nagy meglepetésre Franco tábornok-elnök 1969-ben János Károlyt herceget, a Bourbon-ház tagját nevezte ki utódjává, bár még életben volt János Károly apja, XIII. Alfonz fia is, a trón jogos várományosa. A herceg igen közel állt Francóhoz, és a Cortés arra számított, hogy ő is folytatni fogja Franco politikáját.

János Károly azonban, amikor 1975-ben, Franco tábornok halála után elfoglalhatta a spanyol trónt, elfordult a diktatúrától és demokratizálta Spanyolországot. Az 1978-as alkotmánnyal lehetővé tette az ország nyitását Európa felé. Mindmáig ő a spanyol állam feje, és az egyetlen regnáló Bourbon a világon.

A Bourbonok Itáliában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nápolyi Királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Két Szicília Királysága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon bukása után I. Ferdinánd ismét elfoglalhatta helyét a Két Szicília Királysága trónján. 1820. július 2-án a dél-itáliaiak fellázadtak a Bourbon-uralom ellen, és arra kényszerítették Ferdinándot, hogy adjon alkotmányt népének, és ezzel országa alkotmányos monarchiává alakuljon át. Az alkotmány bő egy hét múlva készen is állt, mivel azonban az 1815-ös bécsi kongresszus résztvevői az abszolút uralom fenntartására esküdtek fel, ezért az Osztrák Császárság csapatai 1821-ben lerohanták Nápolyt és a király visszavonta az alkotmányt.

1825-ben Ferdinánd fia, I. Ferenc léphetett a trónra, de öt év múltán meghalt, trónját az ő fia, II. Ferdinánd örökölte. 1848-ban Európát újra elöntötte a forradalmi eszme, így Ferdinánd abszolút hatalmát is elsöpörte a nép lázadása. Egy liberális alkotmány kiadásával sikerült elkerülnie a trónfosztást, de a reakció túlerejének hatására 1849-ben visszavonta az alkotmányt. A Bourbonokat gyűlölő ország trónjára 1859-ben II. Ferenc király került, aki apja politikáját követve uralkodott királyságán. Északról azonban már trónralépésének idejében elindultak az Itáliát egyesítő seregek. 1860. szeptember 7-én Giuseppe Garibaldi vezetésével elfoglalták Nápolyt, ennek hatására II. Ferenc júliusban ismét törvényerőre emelte a liberális alkotmányt, hogy megtarsa a még el nem foglalt területeit. De ekkor már késő volt, az egész királyság fellázadt a Bourbon uralom ellen. 1861. március 17-én a Két Szicília Királyságát végleg beolvasztották az újonnan kikiáltott Olasz Királyságba.

Párma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután Napóleon végleg lemondott, az egykor Bourbon uralom alatt álló Pármát Napóleon császár felesége, Mária Lujza kapta meg, élete fogytáig. A Bourbonokat átmenetileg Lucca hercegségével kárpótolták. Amikor Mária Lujza 1847-ben meghalt, a Bourbon-ház ismét elfoglalhatta Párma trónját. II. Károly lett Párma hercege, Lucca területét pedig a Habsburg Birodalom csatlós államává lett Toszkánai Nagyhercegséghez csatolták. Az 1848–49-es forradalmak után II. Károlyt fia, III. Károly követte, akit 1854-ben meggyilkoltak. Hatéves fia, I. Róbert követte, anyja régenssége mellett. A Bourbon-ház uralma azonban itt is véget ért, amikor szárd–francia–osztrák háborúban a II. Viktor Emánuel szárd–piemonti király erői III. Napóleon katonai segítségével legyőzték az osztrák haderőt, Pármát a Szárd–Piemonti Királysághoz csatolták, majd 1861-ben a Pármai Hercegség végleg megszűnt, beolvasztották az Olasz Királyságba.

Bourbon uralkodók névsora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uralkodó Hatalmon volt Megjegyzések
Franciaország királyai
IV. Nagy Henrik 1589-1610 Navarrai Henrik: Ő is egyenes ági leszármazottja a Capetingeknek, de családi okokból megváltoztatta nevét, és dinasztiája nevét is.
XIII. Igazságos Lajos 1610-1643 1614-ig anyja, Medici Mária uralkodott helyette régensként.
XIV. Lajos, a Napkirály 1643-1715 1651-ig anyja, Ausztriai Anna uralkodott helyette régensként.
XV. Hőnszeretett Lajos 1715-1774 II. Fülöp, Orléans hercege kormányzott helyette régensként 1723-ig
XVI. Lajos 1774-1792 A kirobbant francia forradalom alatt lefejezték, és ezt követően kikiáltották az első köztársaságot.
XVIII. Lajos 1814-1824 XVI. Lajos öccse. Alig egy évvel trónra lépése után a visszatérő Napóleon elűzte trónjáról, de híres száznapos uralma után ismét elbukott, és Lajos visszakerült trónjára.
X. Károly 1824-1830 XVI. Lajos és XVIII. Lajos öccse.
Spanyolország királyai
V. Fülöp 1700-1724
I. Lajos 1724
V. Fülöp 1724-1746 Másodjára a trónon.
VI. Ferdinánd 1746-1759
III. Károly 1759-1788
IV. Károly 1788-1808
VII. Ferdinánd 1808
IV. Károly 1808 Másodjára a spanyol trónon.
VII. Ferdinánd 1813-1833
II. Izabella 1833-1868 Népszerűtlensége miatt lemondatták a trónról, és helyette két éves interregnum után külhonból hívtak uralkodót a spanyol trónra.
XII. Alfonz 1874-1885 Amadeo halála után jött létre az első spanyol köztársaság. Ennek bukása után restaurálták a Bourbon uralkodókat.
XIII. Alfonz 1885-1931 1931-ben a második köztársaság (majd 1939-től Franco diktatúrájának) kikiáltásakor lemondatták a trónról. 1941-ben halt meg.
I. János Károly 1975-
A Nápolyi Királyság királyai
VII. Károly 17351759
IV. Ferdinánd 17591806 Szicíliában III. Ferdinánd néven lép trónra. Helyette de facto uralkodóként felesége, Mária Karolina főhercegnő uralkodott 1812-ig. Ferdinánd 1815-ig Szicíliára visszaszorulva uralkodott, Napóleon hatalma idején.
A Két Szicília Királyságának uralkodói
I. Ferdinánd 18151825 Másodjára a trónon, a napóleoni háborúk után restaurálták hatalmát.
I. Ferenc 18251830
II. Ferdinánd 18301859
II. Ferenc 18591860 Az utolsó nápoly–szicíliai uralkodó. Országát 1860-ban a Szárd–Piemonti Királysághoz csatolták, amely 1861-ben Olasz Királysággá alakult.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bourbon-ház témájú médiaállományokat.