Karl Marx

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Karl Marx
Karl Marx.jpg
Született 1818. május 5.
Trier
Elhunyt 1883. március 14. (64 évesen)
London
Foglalkozása közgazdász

Karl Marx Signature.svg
Karl Marx aláírása

Karl Marx[1][2] (magyarosan Marx Károly) (Trier, 1818. május 5.London, 1883. március 14.) német filozófus, közgazdász, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa, a marxizmus névadója. Elsősorban kapitalizmuskritikájáról és a történelem materialista értelmezéséről, osztályharcok történeteként való leírásáról ismert. Elméleti munkásságával és közvetlen részvételével több európai munkásszervezetben, köztük a Kommunisták Szövetségében és az Első Internacionáléban fejtett ki forradalmi tevékenységet. Főbb művei a Kommunista kiáltvány és A tőke.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, gyerekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx szülőháza

Trier városában, a Rajna-vidéken (akkor a Porosz Királyság egy tartománya, ma Trier Németország Rajna-vidék–Pfalz szövetségi tartományának területén található) született 1818-ban, zsidó családban. Apja, Heschel Marx Levi Mordechai rabbik és kereskedők leszármazottja volt, 1819-ben áttért a evangélikus vallásra,[3] Heinrich Marx-ként keresztelkedett meg, hogy ügyvédi hivatását gyakorolhassa. Anyja Nymwegen Henriette Presburg holland izraelita nő volt, az ő felmenői közül is számos rabbi került ki. Karl Marxot és testvéreit 1824-ben, anyját 1825-ben vették fel az evangélikus egyházba, mely megóvta a családot a Rajna-vidéken ekkoriban újjáéledő antiszemitizmustól.[4]

Gyermekkoráról nagyon kevés forrás maradt fenn. Eleanor lányának visszaemlékezése szerint akaratát sikeresen rá tudta kényszeríteni testvéreire, többek közt azért, mert már akkor kitűnt rendkívüli elbeszélő tehetsége, s testvérei elviselték „zsarnokoskodását” érdekes történeteiért cserébe.[5] Apjához való különleges viszonya meghatározó volt Marx életében. Heinrich Marx szegény sorban nőtt fel, a társadalmi asszimiláció a szegénységből való kitörés lehetőségét jelentette számára. Teljesen áthatották a felvilágosodás eszméi, nagy rajongója volt Voltaire és Rousseau műveinek, de franciás műveltségén kívül a német és az angol kultúra ismerete is jellemezte. Marx 12 éves koráig nem járt iskolába, magántanuló volt, apja otthon tanította, ami megalapozta kettejük mély és bensőséges kapcsolatát, illetve részben magyarázatot ad arra, hogy ifjúkorában Marx miért használta egy ideig apja nevét. Apjával ellentétben anyja iskolázatlan, meglehetősen szűk látókörű volt, a háztartásvezetésen, a családon kívül nem nagyon érdekelte más, németül sem tanult meg jól. Marx felnőtt korára egyre jobban elhidegült és eltávolodott tőle.[6][7]

Tanulmányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gimnázium[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait 1830 októberében, 12 éves korában kezdte meg a trieri Fridrich Wilhelm Gymnasiumban, s 1835-ben tett érettségit. A nagy múltú gimnáziumot 1563-ban jezsuiták alapították, de amikor Marx ott tanult, már állami iskola volt, s a berlini porosz kormány fennhatósága alá tartozott. Igazgatója a felvilágosodás és az 1789-es francia forradalom iránt lelkesedő Johann Hugo Wyttenbach volt, az iskola tanári karát a franciabarát republikanizmus és a Rajna-vidék általános poroszellenessége jellemezte. A serdülőkorú Marxot a haladó szellemiségen túl közvetlen ellenzéki politikai hatások is érték, melyek közül a legjelentősebb, az apját is érintő Kaszinó Társaság ügye volt. 1834. január 12-én a liberális polgárság gyülekezőhelye, a trieri Kaszinó Társaság bankettet rendezett a rajnai landtag trieri küldöttei tiszteletére, melyen Heinrich Marx, mint a szervező bizottság elnöke, lojális és mérsékelt hangú beszédet mondott. Január 25-én pedig a társaság megalapításának évfordulóján a résztvevők a La Marseillaise-t és a La Parisienne-t énekelték, letérdeltek a francia trikolór előtt, megcsókolták és olyan kijelentések hangzottak el nyilvánosan, amelyek a kormányt retorziókra késztették. A Kaszinót rendőri felügyelet alá helyezték, egy ideig be is zárták, házkutatást tartottak a gimnáziumban felforgató irományokat keresve. Marx apját és a gimnázium tanárait is figyelmeztetésben részesítették, Wyttenbachot nyugdíjazással fenyegették meg a tüntetésszámba menő esemény és az igazgatása alatti intézményben uralkodó liberális légkör miatt.[8] „A fiatal Marxra utolsó tanulmányi éveiben feltétlenül hatást kellett gyakorolnia ennek a politikai agitációnak, amelyben apja, több tanára és iskolatársa is részt vett. Bár nincs bizonyítékunk arra, hogy ő maga is részt vett volna az agitációban, nem fér hozzá kétség, hogy ez a légkör nagymértékben hozzájárult első politikai tájékozódásához.”[9]

Tanárai közül a történész Wyttenbach tette rá a legnagyobb hatást, aki a tanítás mellett figyelemre méltó tudományos tevékenységet is folytatott. Marx jól tanult a gimnáziumban, de nem volt osztályelső. Érettségi bizonyítványa alapján, 2,4-es összteljesítményét tekintve (az 1-es volt a legjobb) két diáktársával együtt a 32 fős osztályból a 8. helyet foglalta el. Tanulmányai során külön dicséretet kapott az ókori nyelvekben elért eredményei miatt, az utolsó évben pedig több alkalommal német dolgozataira.[10] Ez beleillik abba a képbe, hogy ekkor még költő akart lenni, s fő érdeklődési körét az irodalom jelentette.[11] Egy ifjú elmélkedése pályaválasztáskor című, 1835 augusztusában írt német érettségi dolgozata meglepően kiforrott gondolkodásról tett tanúságot. A társadalmi környezetnek az egyént döntően meghatározó sajátosságáról, mely későbbi tanaiban az osztálymeghatározottság fogalmaként nyert kifejtést, már ekkor a következőképpen vélekedett: „De nem mindig választhatjuk azt a foglalkozást, amelyre hivatottnak érezzük magunkat, viszonyaink a társadalomban bizonyos mértékben már megkezdődtek, még mielőtt módunk lenne meghatározni őket.”[12] A dolgozat végső következtetéseként az egyén legfőbb célját életpályájának megválasztásában az emberiségért folytatott tevékenységben jelölte ki: „A fő irányító azonban, amelynek a pályaválasztásban vezetnie kell bennünket, az emberiség java, önmagunk tökéletesítése. Ne vélje senki, hogy ez a két érdek ellenségként hadakozik egymás ellen, hogy az egyiknek meg kell semmisítenie a másikat; olyan az ember természete, hogy csak akkor érheti el tökéletesedését, ha embertársai tökéletesedéséért, javáért tevékenykedik.”[13] A dolgozatból sugárzik a mély vallásosság, az „istenség” fogalma az első hét bekezdésből négyben megtalálható, s az alapvetően morális indítékok vallási jelleget öltenek azáltal, hogy példaképül a krisztusi önfeláldozást állította.

Egyetemek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bonn[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Marx 1836-ban

1835 októberétől szülei kívánságának megfelelően jogi tanulmányokat kezdett a híres bonni egyetemen. Mivel ekkoriban még költői ambíciói voltak, a jogi stúdiumok mellett irodalmi és esztétikai tanulmányokat is folytatott. Ott tanított August Wilhelm Schlegel, a romantika neves teoretikusa, s Marx ebben az időszakában addigi racionalizmusát feladva a romantika hatása alá került. A stúdiumokat nagy szorgalommal végezte, annyira túlhajtotta magát, hogy 1836 elejére lebetegedett. A diákok ez időtájt társadalmi helyzetük vagy lakóhelyük szerinti diákegyesületekbe tömörültek, Marx a mintegy 30 tagból álló trieri söregylet, „Landsmannschaft” tagja, majd később egyik elnöke lett. Barátja ebben az időben Christian Heinrich Wienenbrügge, egy évvel korábban érettségizett gimnáziumi társa volt, akivel közösen béreltek szobát. A filozófiai fakultáson tanuló Wienenbrüggével lezajlott beszélgetéseiknek, vitáiknak bizonyára jelentős szerepe volt abban, hogy Marx érdeklődése ekkoriban a filozófia és a történelem felé kezdett fordulni, de e változáshoz hozzájárult az is, hogy a filozófiai karon sokkal ismertebb tanárok adtak elő, mint a jogin. Schlegel ekkori hatása Marxra vitathatatlan, de Friedrich Gottlieb Welcker, klasszika-filológus is kiemelkedett az egyetemi oktatói karából, mint aki magával ragadta hallgatóságát.[14]

A tanulás mellett Marx aktívan részt vett a söregylet összejövetelein, melyet erős porosz ellenesség jellemzett, így sokszor verekedésekig fajuló összeütközéseik voltak a többnyire nemesi származásúakat tömörítő bajtársi egyletekkel. 1836 augusztusában Marx párbajban is részt vett a „Borussia”-egylet egyik tagjával, melyben vágást szerzett a bal szeme fölé. Az eset apja mélységes felháborodását váltotta ki, aki elérkezettnek látta az időt az azonnali egyetemváltásra. „Amikor 1836 augusztus végén Marx elment Bonnból, már folyt az egyetemi bírónál a vizsgálat[15], s ezt végül is csak a diák távozása miatt szüntették be.”[16] Ez azonban alapvetően nem a párbaj miatt következett be, apja előrelátóan 1836 elején figyelmeztette fiát, hogy ne vásároljon túl sok könyvet, mert Berlinben fogja tanulmányait folytatni. Heinrich Marx nyilatkozata az egyetem részére fia egyetemváltásával kapcsolatban 1836. július 1-jén kelt, Marx tehát a párbajt valószínűleg annak tudatában vállalta, hogy a vizsgálatot elegendő idő hiányában nem lehet lefolytatni ügyében, így nem kockáztatta az eltanácsolást.[17] 1836. augusztus 22-én kelt egyetemi végbizonyítványa a stúdiumok esetenként „kiváló szorgalommal és figyelemmel” történt elvégzéséről tanúskodik. Magatartására vonatkozóan, a párbaj ügy mint „tiltott fegyverviselés” bekerült végbizonyítványába.[18]

A 18 éves Marx a bonni egyetem befejezése után nyári szünetre hazautazott, s titokban eljegyezte gyerekkori játszópajtását, a nála négy évvel idősebb, nemesi származású Jenny von Westphalent. Ezzel egyszerre három vonatkozásban hágta át kora uralkodó rendi erkölcsi normáit, először a titkos eljegyzés, másodszor a polgári és nemesi rendi elkülönülés megsértése, harmadszor pedig akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a menyasszony idősebb legyen kérőjénél. Marx apját beavatta a dologba, de leendő apósa, Ludwig von Westphalen – akit már gyerekkora óta ismert és atyai jó barátként szellemi fejlődésére nagy hatást gyakorolt, – csak 1837 márciusában adhatta hozzájárulását az eljegyzéshez.[19] „Szerelmük mélységes és bensőséges volt, s az is maradt mindvégig. Leányuk, Eleanor mondta egyszer: Jenny von Westphalen nélkül apja sohasem lehetett volna az, aki volt.”[20] Ez a szenvedélyes szerelem erőteljesen hozzájárult Marxnak a következő évek folyamán lezajlott gyors szellemi és személyiségbeli fejlődéséhez. Számos akadályt leküzdve, hét évnek kellett eltelnie, mire feleségül vehette jegyesét.

Berlin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1836 október közepén Berlinbe utazott. Mivel ekkoriban még nem volt vasút Trier és Berlin között, az utat postakocsin, öt nap alatt tette meg.[21] Október 22-én beiratkozott a Friedrich Wilhelm Egyetem jogi karára. Az európai hírű berlini egyetem a bonnitól nemcsak méretében tért el – háromszor annyi hallgatója volt –, hanem követelményeinek lényegesen magasabb színvonalában is.[22] Az oktatói karban igazi nemzetközi szaktekintélyek voltak: Christoph Wilhelm Hufeland (orvostudomány), Johann Gottlieb Fichte (filozófia), Friedrich Schleiermacher (teológia), Heinrich Julius Klaproth (orientalisztika), Barthold Georg Niebuhr (római történelem), Friedrich Carl von Savigny (római jog), Leopold von Ranke (történelem) és a legbefolyásosabb Georg Wilhelm Friedrich Hegel, aki 1818-tól haláláig, 1831-ig tanított az egyetemen.[23]

Marx első berlini évét a száraz jogi tanulmányok és a bizonytalan jövőjű, beteljesületlen szerelemmel átitatott romantikus költészeti próbálkozások töltötték ki. Jenny nem levelezett addig vele, míg jegyességüket apja előtt nem legalizálják. Marx viszont attól tartott, hogy Jenny apja nem egyezik bele házasságukba, s ez az ellentmondás rendkívül felfokozta háborgó lelki állapotát. Három füzetnyi verset küldött szerelmének 1836 karácsonyára.[24] Marx életében radikális változások következtek be e szerelmi kapcsolat hatására. Felhagyott korábbi szertelen, kicsapongó életmódjával, s egyéni teljesítményével igyekezett méltóvá válni kedveséhez, amire apja is nyomatékosan figyelmeztette leveleiben. Azt tanácsolta, hogy jogi vagy filozófiai mű írásával csiszolja tehetségét, s a lehető legrövidebb úton egyetemi professzori állást szerezzen.[25]

Az első téli szemeszteren két jogi tantárgyat hallgatott, s így a konzervatív Savigny és a haladó nézeteket képviselő, liberális Hegel tanítvány, Gans jogfelfogásbeli vitáinak kellős közepébe került. Harmadik stúdiumként a Schelling tanítvány, Steffens antropológiai előadásait látogatta.[26] Egyre jobban érdeklődésének előterébe került a filozófia, 1837 elején apja tanácsát is megfogadva egy monumentálisnak szánt jogfilozófiai művet kezdett írni, amiből megszületett mintegy 300 oldal, de annyira elégedetlen volt vele, hogy félbehagyta. Tudományos alkotási kísérletének kudarca visszatérítette az irodalomhoz, „Oulanem” címmel belekezdett egy sorstragédia írásába, mely szintén befejezetlen maradt. „Scorpion und Felix” címmel szatirikus regényt, továbbá verseket írt, melyek kevés irodalmi értékkel bírnak, viszont szellemi fejlődését jól tükrözik. Ekkoriban sokat és sokfélét olvasott, élete végéig megtartott szokásává vált, hogy olvasmányairól kivonatokat készített. „Az első félév végére egészségét aláásta a szellemi túlterhelés és az idegfeszültség, amelyet a menyasszonyával és annak szüleivel való kapcsolatának tisztázatlansága okozott. Jenny ugyanúgy szenvedett ettől a helyzettől; nehezen viselte el, hogy jegyességét titkolnia kell családja előtt.”[27] Marx a kritikussá váló helyzetet azzal próbálta megoldani, hogy 1837 márciusában levélben megkérte Jenny kezét szüleitől, akik hozzájárultak a frigyhez. Jenny tartós hallgatása a túlhajtott munkával társulva súlyos pszichés és szellemi válságot, illetve betegséget okozott az ifjú Marxnál. Orvosi javallatra kiköltözött vidékre, Stralau faluba, mely jelentős mértékben hozzájárult gyógyulásához.[28] Szellemi tekintetben eltávolodott a romantikától, illetve Kant, Fichte idealizmusától, s Hegel filozófiája ragadja meg egyre jobban. Hegel bölcseletét azonban nem egycsapásra fogadta be, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként. Marx 1837 tavaszán még epigrammákban gúnyolta Hegel „vulgáris gondolkodásmódját” és „homályos nyelvezetét”, a nyáron azonban Stralau nyugalmában elolvasott minden hozzáférhetőt Hegeltől,[29] s egyre jobban a hatása alá került. Csatlakozott az ifjúhegeliánusok „Doktorklub” nevű köréhez, melynek ekkoriban legfontosabb tagjai Adolf Friedrich Rutenberg, Karl Friedrich Köppen és Bruno Bauer voltak. A mindössze huszadik életévében járó Marx intellektuális erejére jellemző volt, hogy a Doktorklub nála 9–10 évvel idősebb, bölcsészdoktor tagjai befogadták maguk közé, s egyenrangú szellemi partnerként ismerték el, annak ellenére, hogy még évekig semmilyen jelentős publikációt nem mutatott fel.[30] Az első berlini év alatt hatalmas változások zajlottak le benne, aminek történetét egy összegző levélben világította meg apjának.[31] Ebben kifejezte azt a szándékát is, hogy apja tanácsainak megfelelően az egyetemi pálya felé menjen a jogi (ügyvédi vagy államigazgatási) helyett.[32] Apja válaszlevelében mélységes csalódását tolmácsolta, viszonylag erélyesen korholta fiát, amiért nem iparkodik teljesíteni szülei elvárásait, s számára értelmetlen dolgokra pazarolja energiáját. Az elkerülhetetlenül érlelődő összecsapás apa és fia között elmaradt, mivel Heinrich Marx 1838. május 10-én elhunyt, s így Marx élete végéig szeretettel őrizhette meg emlékezetében.

Bruno Bauer

Legjobb barátja hamarosan a teológus, valláskritikus Bruno Bauer lett,[33] aki a bonni egyetemre való 1839-es kinevezéséig nagy hatást gyakorolt rá. Szellemi társként és egyfajta mentorként ekkor még leendő egyetemi karrierjének elindulását szándékozott segíteni. Bauer Bonnba való eltávozása után Marx Köppent fogadta legjobb barátjául.[34] Az ifjúhegeliánusok közül elsőként politikai harcba bocsátkozó Köppent ez az intellektuális kapcsolat valósággal lenyűgözte, 1840-ben megjelent könyvét Marxnak dedikálta, egy későbbi levelében pedig „gondolat-gyárnak” titulálta.[35]

Végbizonyítványa arról tudósít, hogy Marx 1839-től jogi tanulmányait nem folytatta, egyetemi stúdiumait pedig minimalizálta. Az 1839-es nyári szemeszteren csupán barátja, Bruno Bauer előadásait hallgatta Ézsaiásról, az 1839–40-es téli és az 1840-es nyári szemesztereken semmilyen tantárgyat nem vett fel, illetve az 1840-es téli szemeszteren is csupán egy Euripidész-stúdiumot végzett.[36] Idejének nagy részét filozófiai vizsgálódásainak szentelte: „1839 és 41 között feljegyzéseinek tanúsága szerint elsősorban Hegel természetfilozófiáját, Arisztotelész értekezését a lélekről, Spinoza leveleit, Leibniz, Hume és a kanti iskola filozófiáját tanulmányozta.”[37] A „Füzetek az epikuroszi, a sztoikus és a szkeptikus filozófiáról” című hét jegyzetfüzete szerint az 1838–39-es téli szemeszterben nekilátott az Arisztotelész utáni ókori filozófia megismeréséhez, abból a célból, hogy összefoglaló munkát írjon róla, melynek részét képezte volna doktori disszertációjának tárgya: Epikurosz és Démokritosz természetfilozófiájának összehasonlítása.[38] A téma megválasztásánál egyfelől Hegel „Religionsphilosophie” című műve, másfelől Bauer hatása érvényesült. Hegel rendkívül elmarasztalóan ítélte meg e három filozófiai irányzatot, ellenben Bauer az emberi öntudat fejlődésének filozófusait látta bennük, akik gondolataikkal megtermékenyítették az őskereszténységet, s tanaiknak fontos szerepet tulajdonított a kortárs liberális burzsoázia forradalmi ideológiájának formálásában. Marxot azonban ezen túl a filozófia alapkérdése, a gondolkodás és a lét viszonya érdekelte, az, hogy a filozófiának milyen szerepe lehet a világ gyakorlati átalakításában.[39]

Doktori disszertációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx először a berlini egyetemre, nyomtatásban szándékozott beadni doktori dolgozatát, de a dolgozat ateista szellemisége miatt számíthatott rá, hogy az egyetem reakciós, teista professzorai – többek között Friedrich Julius Stahl, – akadályokat gördítenek disszertációja elfogadása elé.[40] Időközben barátai, főleg Bauer sürgették, hogy gyorsítsa fel a doktori cím megszerzését. Így a jénai egyetem mellett döntött, amelyről köztudott volt, hogy ott könnyen lehet doktori fokozatot szerezni, s lemondva a dolgozat időigényes kinyomtatásáról, kézírásos példányt adott be elbírálásra. 1841. április 6-án küldte el „A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége” (Differenz der demokritischen und epikureischen Naturphilosophie)[41] című disszertációt Karl Friedrich Bachmann professzornak, a jénai egyetem filozófiai dékánjának, aki már 13-án a kari tanács elé terjesztette „kiválóan érdemesnek ítélem” kifejezéssel summázott értékelését. A dolgozat színvonala magasan a követelmények fölötti tudományos teljesítményt mutatott fel, így 15-én, vizsga nélkül, rekordidő alatt kapta meg a minősítést.[42]

Marx a doktori diplomával a birtokában Trierbe utazott, azzal a szándékkal, hogy feleségül veszi több mint négy éve eljegyzett kedvesét, Jenny von Westphalent. Anyja azonban nem járult hozzá az apai örökrész kifizetéséhez – minthogy fia ügyeit rendezetlennek ítélte, – s ezáltal meghiúsította az esküvőt. Ettől fogva anyjával való kapcsolata meglehetősen hűvössé vált. Ugyanakkor Jenny is konfliktusba került féltestvérével, Ferdinand von Westphalennel, aki makacsul ellenezte a házasságukat.[43][44]

Az egyetemi karrier akadályai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx és Bauer elégedetlen volt az Arnold Ruge kiadásában megjelenő Hallische Jahrbücher radikalizmusával, ezért 1841 március végén felvetették, hogy Archiv des Atheismus címmel alapítanak egy új folyóiratot, mely kendőzetlenül képviseli az ateizmust. A lappal kapcsolatos teendők megbeszélésére júliusban Marx meglátogatta Bonnban barátját, ekkor még azzal a reménnyel, hogy valószínűleg hamarosan az ottani egyetemen fog tanítani. Néhány hét múlva azonban Bauer helyzete ingataggá vált, mivel augusztus 20-án Eichorn kultuszminiszter kikérte a teológiai fakultások véleményét azzal kapcsolatban, hogy Bauer nézetei összeegyeztethetők-e egyetemi állásával. A fakultások 15:11 arányban kiálltak mellette, de feltételeik a megbélyegzéssel voltak egyenértékűek. Októberben a király, IV. Frigyes Vilmos utasítására megindult a megtorlás az ifjúhegeliánusok ellen. Bauernek megtiltották az előadásokat az egyetemen, Köppen megrovásban részesült és a már korábban állásából eltávolított Rutenberggel együtt mindketten rendőri felügyelet alá kerültek.[45] Marx esélyei az egyetemi karrierre vonatkozóan néhány hónap leforgása alatt jelentősen csökkentek, bár egy ideig még nem tett le tervéről teljesen. Időközben világnézeti, politikai fejlődése folytatódott, s kezdett fokozatosan eltávolodni Bauer elvont ateizmusától. August von Cieszkowski nyomán a tett, a gyakorlat filozófiája[46] izgatta, ami logikusan elvezette a politikai érdeklődés felé, s ezáltal közeledett a radikalizálódó Rugéhoz.

Mintegy féléves Bonni tartózkodása alatt megismerkedett az egyetem befolyásos professzoraival, a közélet helyi szereplőivel, s számos új barátságot kötött. Az egyetem professzorai igen negatív benyomást tettek rá,[47] viszont a Kölni Kör tagjaival létrejött ismeretségei jelentősen befolyásolták életét. Közeli barátságba került a kör egyik vezető tagjával, Georg Jung jogi doktorral, akivel még a berlini Doktorklubból futólag ismerték egymást,[48] illetve Moses Hess, filozófussal, aki a kommunizmus korai, utópista elméletének egyik legelső németországi képviselője, s egyúttal rendkívüli agitációs képességekkel rendelkező egyéniség volt.[49] A körhöz tartoztak a felemelkedőben lévő, liberális rajnai burzsoázia reprezentánsai, Ludolf Camphausen, 1848-ban porosz miniszterelnök, David Hansemann, 1848-ban porosz pénzügyminiszter, Gustav Mevissen, a Rajna Vasúttársaság későbbi elnöke, s számos haladó értelmiségi, akik családilag kötődtek e nagyvállalkozói körhöz, például Dagobert Oppenheim, a Salomon Oppenheim & Cie bankház tulajdonosának testvére, de Johann Heinrich Stein kölni bankár vejeként Georg Jung is. A poroszországi liberális ellenzék vezetőjének számító Kölni Kör, 1841 őszén egy napilap, a hamarosan megjelenő Rheinische Zeitung alapítását készítette elő, így a fiatal Marx a kialakulóban lévő rajnai burzsoázia politikai szervezkedésének kellős közepébe került.[50][51]

Forradalmi demokratává válása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Időközben a hatóságok 1841 nyarán betiltották a Hallische Jahrbücher-t, mire kiadását Ruge áthelyezte a Poroszországon kívüli Drezdába, a nevét pedig Deutsche Jahrbücher-re változtatta. A folyóiratterv híre amint eljutott Rugéhoz, a szerzők és az olvasók átpártolásától való félelmében azonnal radikálisabbá a tette Deutsche Jahrbücher politikai irányvonalát. Marxék tapasztalván a felzárkózást Ruge részéről, – új folyóiratának programjában a polgári demokratikus szabadságjogokért, a radikális humanizmusért folytatott harc szerepelt, – bár nem adták fel teljesen laptervüket, már semmilyen gyakorlati lépést sem tettek realizálása érdekében. Ebben annak is része volt, hogy Marx és Bauer együttműködése 1841 végétől gyengülni kezdett, mely nagy sikert aratott közös szatirikus művük, – Az utolsó ítélet harsonája az ateista és antikrisztus Hegel felett (Die Posuane des Jüngsten Gerichts über Hegel den Atheisten und Antichristen), – második kötetének munkálatainál jelentkezett. Miközben Bauer szokásos gyorsaságával megírta részét a könyvben, Marx halogatta a keresztény művészetet és a hegeli jogfilozófiát taglalandó saját penzumának formába öntését. Az írást Marx személyes krízishelyzete akadályozta. 1842 januárjától Trierben tartózkodott, mivel Jenny apja, s egyben atyai jó barátja, Ludwig von Westphalen súlyosan megbetegedett, majd 1842. március 3-án meghalt, ami nagyon megviselte. Az okokhoz hozzáadódott anyjával való konfliktusainak elmélyülése, melynek következményeként trieri tartózkodása alatt nem otthon lakott, ráadásul pedig saját betegsége is.[52] „A dolog magyarázata nyilván az, hogy 1841 és 1842 fordulóján új szakasz kezdődött a fiatal Marx eszmei fejlődésében; ebben a szakaszban fejeződött be forradalmi-demokratikus nézeteinek kialakulása, Marx ekkor egyesítette közvetlenül a filozófiát a politikával.”[53] Ez a változás Bauertól való eltávolodásában, illetve politikai tekintetben Rugéhoz, míg elméletileg Feuerbachhoz való további közeledésében nyilvánult meg. Marx a legkomolyabban vette az ifjúhegeliánusok gyakran hangoztatott elvét, hogy „a filozófiának gyakorlattá kell válnia”, első sajtóbeli nyilvános színre lépése a politikai publicisztika műfajában történt volna a sajtószabadság témakörében, Megjegyzések a legújabb porosz cenzúrautasításról című cikkével, ám a cenzúra ezt meghiúsította.[54][55]

Marx és Feuerbach[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ludwig Feuerbach 1840 körül

1841 novemberében megjelent, s hatalmas vitákat generált Ludwig Feuerbach fő műve A kereszténység lényege (Das Wesen des Christentum) címmel[56], melynek materialista valláskritikája kortársai idealista valláskritikájánál radikálisabb volt, s egyúttal Hegel filozófiáját alapjaiban bírálta.[57] „A hagyományos marxista álláspont szerint Feuerbach »hatását« Marxra A kereszténység lényege (1841) megjelenésétől számítják, holott éppen ez a mű hatott legkevésbé Marxra. Viszont igen jelentős szerepet játszott Marx fejlődésében az 1839-es Hegel-kritika és az 1843-as Alapelvek.”[58] Feuerbach materialista filozófiai fordulata A hegeli filozófia kritikájához című tanulmányával vált teljessé, mely harmadik publikációja volt a Hallische Jahrbücher-ben, Arnold Ruge folyóiratában. Ez akkora elismerést hozott számára a német ellenzéki mozgalomban, hogy egycsapásra egyik legbefolyásosabb filozófiai vezetőjükké vált. Mindez úgy, hogy Feuerbach materializmusának tényleges jelentőségét Marxon kívül senki sem fogta fel, s fogadta el. Feuerbach Marxra gyakorolt hatása alapvetően természetfilozófiai jellegű volt, amely 1839-ből eredeztethető. Marx „Feuerbach-kultusza” a csúcspontját nem 1841-ben, A kereszténység lényegé-nek megjelenése idején érte el, hanem 1844–45-ben, amikor Marx reményeket fűzött Feuerbachnak a gyakorlati, politikai küzdelembe való bevonásához. E hatásbeli tetőpont egyik legfontosabb eleme A jövő filozófiájának alapelvei publikálása 1843-ban.[59] Marx 1843-as fokozódó érdeklődése Feuerbach filozófiája iránt annak tulajdonítható, hogy felismerte hasonló irányú fejlődési pályáját, így hatása nem pusztán abban nyilvánult meg, hogy átvett bizonyos gondolatokat, világszemléletet tőle, hanem tudati megerősítést jelentett számára az azonosság, hiszen „fej fej mellett”, mindketten a filozófia „terra incognita”-ján jártak.[60] Filozófiai fejlődésük párhuzamosságát az a filológiai tévedés is szemlélteti, amely 1967-ig Marxnak tulajdonított egy álnéven publikált Feuerbach „önrecenziót”.[61]

A Rheinische Zeitung[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rheinische Zeitung egyik számának címoldala

A Rheinische Zeitung 1842. január 1-től jelent meg, s tulajdonosainak kívánsága szerint elsősorban a Rajna-vidéki burzsoázia gazdasági érdekeit kellett volna képviselnie. Első kvázi főszerkesztőjének[62] a neves közgazdászt, Friedrich Listet nem sikerült megnyerniük, viszont ajánlására egyik tanítványa, dr. Höffken kapta meg a pozíciót. Moses Hess rendkívül csalódott volt, hogy a lap kulcspozíciója helyett csupán társszerkesztői posztot kapott, hiszen a lap elindulásának megszervezésében jelentős szerepet töltött be. Gyorsan kiderült, hogy Höffken alkalmatlan a feladatra, mivel az olvasók számára érdektelen közgazdasági cikkek túlsúlyba kerültek szerkesztői tevékenysége nyomán, nem volt érzéke a cenzorral való kapcsolattartáshoz, és mérsékelt liberális irányvonala miatt összekülönbözött a többi társszerkesztővel is, akik körében az agitátor Moses Hess ifjúhegeliánus radikalizmusa egyre nagyobb befolyásra tett szert. Marx kezdetben nem vett részt az újság gyakorlati szervezésében, de már a tervezési fázistól figyelemmel kísérte születését, s háttértanácsadóként, ötletgyárosként felkeltette alapítóinak figyelmét. Így amikor Höffken január 18-án lemondásra kényszerült, Marx javaslatára korábbi berlini barátját, a forradalmi nézetei miatt gimnáziumi tanári állásából felfüggesztett és rendőri felügyelet alatt álló Rutenberget tették meg főszerkesztőnek. Rutenberg azonban szintén alkalmatlannak bizonyult e szerepkör betöltésére, melyet Marx már néhány hónappal később, önkritikusan maga is beismert.[63] A Rheinische Zeitung tényleges irányítása dr. Rave (a Rheinische Allgemeine Zeitung egykori főszerkesztője), illetve az energikus Hess kezébe került, s a lap februártól az ifjúhegeliánusok harcos ellenzéki orgánumává vált. Ettől fogva színvonalas és olvasmányos cikkei révén Bruno Bauer meghatározó munkatársa lett a Rheinische Zeitungnak, melynek híre országszerte gyorsan terjedt, előfizetőinek száma a kezdeti 400-ról néhány hónap alatt megduplázódott. A tulajdonosok az előfizetők látványos növekedéséért cserébe, elnézték a számukra túlzott politikai radikalizmust, az ateizmust, a kormányellenességet, mely a cenzúra kezdeti mérsékelt szigora ellenére érvényesült. A berlini hatóságok hamar felfigyeltek a Rheinische Zeitung berobbanására a poroszországi sajtótermékek körébe, annál is inkább, mivel Rutenberg – kissé túldimenzionálva, – félelmetes forradalmár hírében állt kormánykörökben. Von Rochow igazságügy miniszter már januárban a „felforgató tendenciájú” újság betiltását követelte, de von Bodelschwingh tartományi elnök közbenjárása egyelőre megmentette, ugyanis kijelentette, hogy „be fog avatkozni a lap irányzatának megváltoztatása érdekében”.[64][65]

Marx 1842. március végétől körülbelül két hetet Kölnben tartózkodott, ahol személyes kapcsolatba lépett a Rheinische Zeitung stábjával, és megígérte közreműködését, ám mint egyik levelében írta: „Kölni letelepedésem tervét feladtam, mivel az élet ott számomra túl zajos, s a sok jó baráttól nem jut az ember a jobb filozófiához.”[66] Ekkorra Bruno Bauert elbocsátották a bonni egyetemről,[67] Marx pedig végleg elkötelezte magát a független publicista lét mellett. Nagyszabású tervei szerint öt kritikai cikksorozatot írt volna az 1841. május 23-tól július 25-ig tartó 6. rajnai Landtag tanácskozásairól, melynek jegyzőkönyvei akkoriban jelentek meg. Ebből csupán három realizálódott, az első a sajtószabadság kérdésének gyakorlati vonatkozásait, a második a kölni érsek és a kormány közötti konfliktust, – ezt a cenzúra betiltotta, s az írás elveszett, – a harmadik pedig a falopási törvényjavaslat vitáját dolgozta fel. Marx április 10-től május végéig Bonnban tartózkodott, ezek voltak utolsó, vidámságban együtt töltött napjai Bruno Bauerrel, aki hamarosan Berlinbe távozott, hogy megpróbálja elintézni a kormánynál újraalkalmazását. Bauer elutazása után Marx beletemetkezett a munkába. A rajnai Landtag sajtószabadságról folytatott vitáinak kritikai elemzéseként megszületett első cikksorozata, mely május 5-től 19-ig jelent meg hat részben a Rheinische Zeitung hasábjain, s nagy sikert aratott.[68][69][70][71]

Május végén öccse, Hermann halála miatt visszautazott Trierbe, ahol hat hetet töltött, kezdetben a szülői házban. Ekkortól anyja végleg beszüntette anyagi támogatását, ami által rendkívül nehéz anyagi körülmények közé került. Az állandó szemrehányások és viták odáig vezettek, hogy Marx az utolsó két hetet egy vendégfogadóban töltötte, s minden kapcsolatot megszakított anyjával. Ezen idő alig tudott valamit dolgozni, ideje nagy része teljesen szétforgácsolódott. Egyetlen jelentősebb cikket tudott csak befejezni, mely szatirikus visszavágás volt az ultramontán „Kölnische Zeitung” politikai szerkesztője, K. H. Hermes dühödt támadására.[72][73][74]

Július közepén visszatért Bonnba, ahol filozófiai tanulmányainak folytatása során alaposan tanulmányozta Feuerbach műveit, s ekkor még idealista, baloldali hegeliánus álláspontról szándékozott bírálatot gyakorolni fölötte. Emellett megírta második cikksorozatát a kölni érsek törvénytelen letartóztatása ügyében, melyben mind az egyházat, mind az államot saját elvtelenségével szembesítette. A katolikus–protestáns ellentét miatt, a vallási kérdés politikailag annyira érzékeny téma volt, hogy a cikk teljesen a cenzúra áldozatául esett, s végül elkallódott.[73] Augusztustól Marx egyre jobban részt vett a Rheinische Zeitung szerkesztésében, s határozott koncepcióját stratégiai kérdésekben is kifejtette.[75]

A Rheinische Zeitung szerkesztője[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx 1842. október 15-én vette át a Politika és a Hírek rovatainak szerkesztését, s ebbéli állásában évi 600 talléros fizetést kapott. Vezetése alatt az újság színvonala jelentősen javult, cikkei olvasmányosabbak lettek, s az előfizetők számának növekedése újra nekilendült. Von Schaper tartományi főprezidens, november 10-én keltezett jelentésében csalódottan írta az alábbi sorokat: „Augusztus 6-i jelentésemben kifejezett azon reményem, miszerint a Rheinische Zeitungnak magától meg kell szűnnie előfizetőinek csekély száma miatt, sajnálatomra nem vált valóra, sőt megbízható forrásból származó értesüléseim szerint az utóbbi időben jelentékenyen emelkedett ezen újság forgalma, s most állítólag 1800 példány kel el belőle. Minthogy ezen előfizetői létszám elegendőnek látszik arra, hogy biztosítsa a lap fennmaradását, a lap irányzata pedig mind pimaszabbul és ellenségesebben fejeződik ki, ennélfogva most komoly rendszabályokat kell majd alkalmazni vele szemben.”[76]

A kommunizmus problémája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx mindjárt első szerkesztői napján arra kényszerült, hogy megírja munkássága legelső kommunizmussal foglalkozó cikkét. Az augsburgi „Allgemeine Zeitung” – főleg Gustav Mevissen és Moses Hess külföldi tudósításai miatt nem alaptalanul, – a kommunizmus eszméinek pártolásával vádolta meg a lapot, mivel többek közt tárcarovatában átvette Wilhelm Weitling folyóiratának egyik szeptemberi írását, illetve hírt adott egy tudóskongresszusról, ahol egy szekcióban furieristák javaslatait tárgyalták meg.[77] Marx elismerte, hogy a kommunizmus „rendkívül komoly korkérdés Franciaország és Anglia számára”, és ironikusan kritizálta a konkurens lap felületességét: „Nem vagyunk olyan művészek, hogy egyetlen frázissal elintézzünk olyan problémákat, amelyek megoldásán két nép dolgozik.”[78] Miután ellentámadással elterelte a figyelmet a vádakról, azzal vonult vissza, hogy túl keveset tud a témáról ahhoz, hogy érdemben tudna róla nyilatkozni:

„A »Rheinische Zeitung«, amely a kommunista eszméknek mostani alakjukban még elméleti valóságosságát sem ismerheti el, tehát még kevésbé kívánhatja, vagy akárcsak tarthatja lehetségesnek gyakorlati megvalósításukat, ezeket az eszméket alapos kritikának fogja alávetni. Hogy azonban olyan írásokat, mint amilyenek Leroux-éi, Considérant-éi és mindenekelőtt Proudhon éleselméjű műve, nem felszínes pillanatnyi ötletek alapján, hanem csak hosszantartó és mélyreható tanulmányozás után lehet kritizálni, azt az augsburgi is belátná, ha többet kívánna és többet tudna nyújtani, mint szalonfrázisokat.”[79]

Marx ügyesen manőverezett, kitért a rá jellemző megsemmisítő intellektuális ütközet elől, de megsokszorozott erővel tanulmányozni kezdte a különböző utópista szocialista szerzők munkáit. Ezen az őszön olvasta Étienne Cabet: Utazás Ikáriába (Voyage en Icarie, 1842), Victor Considerant: Destinée Sociale (1834–38), Théodore Dézamy: Calomnies et Politique de M. Cabet (1842), Charles Fourier: A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete (Théorie des Quatre Mouvements et des Destinées Generales, 2. kiad. 1841), Pierre Leroux: De l’Humanité, 1840), Pierre-Joseph Proudhon: Mi a tulajdon? (Qu’ est-ce que la Propriété?, 1841) című műveket.[80]

Az inspirációk között, melyek figyelmét a kommunizmus kérdésre irányították, nem elhanyagolható szerepe volt Moses Hess lelkes, agitatív, személyes befolyásának sem, hiszen társszerkesztőként napi kapcsolatban voltak, másrészt annak a Hess által kezdeményezett, Marx által is látogatott „kommunista” vitaklubnak, melynek tagjai közt volt Georg Jung, Gustav von Mevissen, Heinrich Bürgers, Conrad Schramm, Gerhard Compes, Carl d’Ester, Karl Heinrich Brüggemann és Fritz Anneke.[81][82] A közvetlen impulzusokon túl, fontos történelmi körülmény volt a brit chartista mozgalom 1842 augusztusi általános sztrájkja, melynek híre Poroszországba is eljutott, s felélénkítette a munkásmozgalom iránti érdeklődést.

Szakítás a Szabadokkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azzal, hogy magasabbra tette a minőségi mércét, s konkrét, tényeken alapuló harcot várt el, egyre élesebb konfliktusba került a berlini Szabadok körével, mely hamarosan szakítással végződött. A nézetkülönbségek gyökerei némileg korábbra nyúltak vissza. Bruno Bauer öccse, Edgar Bauer Az arany középút címmel 1842 nyarán publikálta a Szabadok által programadónak tekintett cikksorozatát, melyben bírálta a délnémet liberálisok elvtelen megalkuvását. Marx taktikai okoból nem értett egyet a cikk ultra radikális irányzatával, s Dagobert Oppenheimnek írott augusztus 25-i levelében[75] alapos kritikát gyakorolt fölötte, felhívta a figyelmet, hogy ez csak arra alkalmas, hogy kiprovokálja a fokozott cenzúrát, s végül a lap betiltását. Már itt utalt rá, hogy a politikai harc mércéje a gyakorlati eredményesség a frázishősködéssel szemben. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor Ruge és Herwegh látogatást tett Berlinben 1842 novemberében, s elvi összetűzésbe kerültek a Szabadokkal.[83] Erről Herwegh – Rugéval egyetértésben, – a Rheinische Zeitung hasábjain kifejtette kritikus véleményét egy november 29-én megjelent jegyzetében, mely a következő mondattal zárult: „A botrányt, az izgágaságot fennhangon és határozottan el kell ítélni egy olyan korban, amely komoly, férfias és higgadt jellemeket követel magasztos céljainak kiharcolásához.”[84] Marx pedig Rugéhoz írott levelében összefoglalta az akkorra tolerálhatatlanná vált hiányosságokat a Szabadok írásaival kapcsolatban:

„Ön tudja már, hogy a cenzúra naponta kíméletlenül szétszabdal bennünket, úgyhogy a lap gyakran alig tud megjelenni. Ezáltal kiesett a »szabadok« egész tömeg cikke. Ugyanannyit, mint a cenzor, magam is bátorkodtam törölni, mert Meyen és társai halomszámra küldtek nekünk világfelforgatással terhes és gondolatszegény ömlengéseket, pongyola stílusban odakenve, megspékelve némi ateizmussal és kommunizmussal (melyet ezek az urak sohasem tanulmányoztak), hiszen Rutenberg idején, akiből hiányzott mindennemű kritika, önállóság, rátermettség, megszokták, hogy a »Rheinische Zeitung«-ot a maguk akaratnélküli orgánumának tekintsék, én azonban úgy véltem, hogy ezt a szócséplést a régi módon tovább nem szabad megengednem.” […] „Felszólítottam őket, hogy kevesebb homályos eszmefuttatást, nagyhangú frázist, önelégült tetszelgést és több meghatározottságot, több elmélyülést a konkrét állapotokba, több tárgyismeretet hozzanak felszínre.”[85]

Meyen további követelőzésére Marx szakító levéllel válaszolt, Ruge pedig teljes mértékben igazat adott Marxnak.[86] Bruno Bauer még közvetítőként próbált fellépni, de mivel egyértelműen a Szabadok pártján volt, Marx már nem is válaszolt a levelére, így véglegessé vált a szakítás.

Országos sajtóbotrány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1842 őszén IV. Frigyes Vilmos király vissza akarván adni az állam keresztény jellegét, jelentősen meg kívánta szigorítani a házasság felbontásának lehetőségét. A törvényjavaslatot szigorú titokban dolgozták ki, de Georg Jung, barátja, Flotwell kelet-poroszországi elnök idősebb fia révén megszerezte, majd bírálatok kíséretében a Rheinische Zeitung október 20-án nyilvánosságra hozta, amivel hatalmas sajtóbotrányt robbantott ki. A liberális lapok mind átvették a közlést, melynek nyomán tömeges társadalmi tiltakozás alakult ki az országban. A király kénytelen volt lemondani a törvény életbe léptetéséről, de a Rheinische Zeitung elleni megtorlások nem maradtak el. Betiltással fenyegetőzve követelte a kiszivárogtató megnevezését, s nyitott kapukat döngetve, követelte a „veszélyes” Rutenberg eltávolítását (arról nem volt információja, hogy ez már megtörtént). Renard felelős szerkesztő erre november 17-én beadvánnyal válaszolt, amelyet természetesen Marx írt. Ebben kifinomult jogi érveléssel védelmébe vette a lap érdekeit, beleegyezett Rutenberg leváltásába, akinek dr. Rave került formailag a helyére, s látszatengedményekkel Marx változatlanul vihette tovább a lapot.[87]

Időközben, október végén és november elején, megjelent Marx 3. cikksorozata a 6. rajnai Landtag tanácskozásairól, Viták a falopási törvényről címmel,[88] melynek nyomán vizsgálat indult az ismeretlen szerző kilétének kiderítésére, mert bírálta a „fennálló állami berendezkedést”. Írásával védelmére kelt az elszegényedett parasztoknak a szokásjogon alapuló rőzsegyűjtési joguk érdekében, mivel a szűk látókörű erdőbirtokosok szigorúan büntetendő bűncselekménynek nyilvánították az addigi kihágást. Ez volt az első alkalom, hogy Marx egy írásában gazdasági kérdésekkel foglalkozott, s e cikkének is szerepe volt abban, hogy érdeklődése a közgazdaság tanulmányozása felé fordult.[89]

Az első találkozás Engelsszel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1842 november végén Angliába menet Friedrich Engels másodszor is útba ejtette a Rheinische Zeitung szerkesztőségét Kölnben, s ezúttal személyesen is megismerkedtek. Engels erre az eseményre egy 1895-ös levelében így emlékezett vissza:

„Amikor november vége felé (1842-ben) Angliába utaztomban elmentem a »Rheinische Zeitung« szerkesztőségébe, ott találtam Marxot, s ez volt első – igen hűvös – találkozásunk. Marx időközben fellépett Bauerék ellen, azaz visszautasította azt az igényt, hogy a »Rheinische Zeitung« elsősorban a teológiai propaganda, az ateizmus stb. szócsöve legyen ahelyett, hogy a politikai vita és cselekvés eszközéül szolgáljon, s ugyanígy szembeszállt az Edgar Bauer-féle, a puszta kedvtelésből »a legszélesebb gesztusokon« alapuló frázis-kommunizmussal, amelyet egyébként Edgar nemsokára más, ugyancsak szélsőségesen csengő frázisokkal cserélt fel; minthogy én leveleztem Bauerékkel, a szövetségesüknek számítottam, Marxot viszont ők tették gyanússá a szememben.”[90][91][92]

Első találkozásukat tehát a kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás légköre uralta. Ennek dacára megegyeztek, hogy Engels a lap angliai tudósítója lesz. Együttműködésük zökkenőmentesen indult, rendszeresen érkeztek a tudósítások, melyek magas színvonaluknak köszönhetően, rendben megjelentek.[93]

Cenzúra és betiltás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx taktikai húzásainak következtében átmenetileg enyhült a cenzúra. Laurenz Dolleschall rendőrtanácsos volt az első cenzor, akivel vezető szerkesztőként napi kapcsolatban volt. Szellemi fölénye folytán azonban sokszor meggyőzte a cenzort egy-egy cikk átengedéséről. Ezért Von Schaper tartományi elnök indítványára leváltották, s december 1-jétől Wiethaus ülnök töltötte be a cenzori tisztséget. Marx azonban hamarosan „átnevelte” őt is, miáltal átengedett számos olyan cikket, amely felháborította a kormányt. Ezek közé tartozott Marx két cikksorozata, az egyik a Leipziger Allgemeine Zeitung betiltása kapcsán,[94] míg a másik „A moselvidéki ††-tudósító igazolása” című.[95] Marx átlátta, hogy a Leipziger Allgemeine Zeitung és a „Deutsche Jahrbücher” betiltása egy átfogó offenzívának a része, melyet a kormány a liberális sajtó ellen indított, ezért a kérdést a sajtószabadság általános perspektívájában elemezte. A Mosel-vidéki szőlőtermelő parasztok helyzetének taglalása pedig a Rajna-vidék egyik robbanásveszélyes szociális problémáját feszegette. Januárban megjelentettek egy bíráló cikket az orosz despotizmusról, ami diplomáciai tiltakozáshoz vezetett. Mindez már túl sok volt a kormánynak, s 1843. január 21-én betiltotta a lapot.[96] Az újság megszűnésének határidejét április 1-jére tűzték ki, de addig is a cenzúrát rendkívüli módon megszigorították, sőt kettős cenzúrát vezettek be. Lemondatták Wiethaust, s helyére a belügyminisztérium újsághivatalából egy Saint-Paul nevű miniszteri titkárt küldtek, aki régebben rendszeres résztvevője volt a „Szabadok” körének, „[…] ennélfogva igen jártas volt az ifjúhegeliánus ideológiában, s így félelmetes cenzor vált belőle. Csodálta Marx jellemszilárdságát és szellemi erejét, s hamar felismerte, hogy ő a lap spiritus rectora, lelke. »Doktor Marx – írta – kétségtelenül a lap elméleti központja, elméleteinek eleven forrása. Megismerkedtem vele, feláldozná az életét is azokért a nézetekért, amelyek meggyőződésévé váltak.«”[97]

A lap betiltása széles társadalmi felháborodást okozott. Először az újság részvényesei beadványt juttattak el a királyhoz, hogy semmisítse meg a döntést, majd számtalan levél érkezett ugyanilyen céllal, s végül aláírásgyűjtések indultak a lap megmentése érdekében, melyek egyikét Marx is aláírta, de mindezek sikertelennek bizonyultak. Marxnak az a furfangos ötlete támadt, hogy magára vállal minden kritikus ügyet, miáltal talán elérheti az újság fennmaradását. Addigi névtelenségét feladta, s azt terjesztette magáról – nem teljesen alaptalanul –, hogy tulajdonképpen ő a lapnál a legfőbb, az egyetlen „bajkeverő”,[98] majd látványosan, mintegy politikai tiltakozásként kilépett a szerkesztőségből, de a hatóságokat ezúttal már nem tudta megtéveszteni. A porosz kormány mindazonáltal kísérletet tett Marx megvesztegetésére J. P. Esser revíziós titkos tanácsos, apja egykori barátja útján, aki magas államhivatalnoki állást ajánlott számára, amit Marx visszautasított.[99] A Rheinische Zeitung ügye, harca a szabad sajtóért, összeforrott Marx nevével, mely a korabeli ellenzéki újságok, s egyéb kiadványok révén széleskörű ismertségre tett szert, országos rokonszenv övezte.[100]

Emigrációs tervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arnold Ruge

Marx január 25-én így írt Arnold Rugénak: „Komisz dolog szolgamunkát végezni még a szabadság érdekében is, s tűkkel hadakozni husángok helyett. Belefáradtam a képmutatásba, az ostobaságba, a nyers tekintélybe, s a mi simulásunkba, hajlongásunkba, hétrét görnyedésünkbe és szőrszálhasogatásunkba. Tehát a kormány jóvoltából ismét szabad vagyok.” Következő sorai megvilágítják, hogy is érti ezt, további életét emigrációban képzeli el: „Ha úgy adódnék, hogy netán Zürichben Herweghgel a »Deutsche Boté«-t szerkesszem, ennek nagyon örülnék. Németországban semmit sem kezdhetek többé. Itt az ember meghamisítja önmagát.”[101] Ezzel egyidejűleg, Ruge megújított formában szintúgy Svájcban szándékozott kiadni a „Deutsche Jahrbücher”-t, s ő is hívta Marxot, hogy szerkesszék együtt. Ruge február 17-én már azt írta barátjának, hogy: „Megállapodásra jutottam ez ügyben Marxszal, aki elhagyja Kölnt.” Marx viszont hamarosan új koncepcióval állt elő, s március 13-án írt levelében felvetette a „Deutsch–Französische Jahrbücher” szimbolikus helyszínű, strasbourgi kiadásának ötletét.[102] Forradalmi körökben már elterjedt törekvés volt a német és a francia erők egyesítése. Ruge ezt egy elsősorban filozófiai folyóirat, míg Marx a szociális elemet hangsúlyozó politikai folyóirat formájában képzelte el. Otto Wigand végül visszalépett az új folyóirat kiadásától, s Marxék Julius Fröbellel társultak. Marx és Fröbel májusban Drezdába utaztak Rugéhoz, hogy személyesen üssék nyélbe közös tervüket.[103] Marx Rugéval történt megállapodásának megfelelően évi 550–600 tallér fix jövedelemre, plusz 250 tallérig terjedő írói tiszteletdíjra számíthatott, s ez a biztosnak tűnő perspektíva elhárította az akadályt a hét éve várt házasság elől.[104]

A Rheinische Zeitung politikai publicisztikája során szerzett konkrét társadalmi tapasztalatai előrevitték fejlődésében, de a feszített gyakorlati tevékenység azzal a hátránnyal járt, hogy nem maradt ideje a rendszerezésre, az elméleti általánosításra. Ezért az újságtól való kilépését felszabadulásként élte meg, s emigrációját megelőző fél évben a házasság realizálásával párhuzamosan belevetette magát az elméleti munkába. Ennek az időszaknak legjelentősebb műve A hegeli jogfilozófia kritikájából (Aus der Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie)[105] címet kapta, melynek megírását még 1842-ben kezdte[106], s most újra elővette, átdolgozta és kibővítette. A könyvnyi terjedelműre duzzadt mű kéziratban maradt, először 1927-ben jelent meg. Fontos állomásként tanúskodik Marx gondolkodásának fejlődéséről, az idealizmusról a materializmusra való áttéréséről.

Házasságkötés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jegyesség évei alatt egyre nagyobb nehézségek jelentkeztek az egybekeléssel kapcsolatban. Időközben a házasságot támogató Heinrich Marx és Ludwig von Westphalen elhunytak, s az ellenzők tábora mindkét családban megerősödött. Marxot anyja biztos pénzkeresettel rendelkező pályára ösztönözte, hogy apja elhunyta után átvegye a családfenntartó szerepét, aki viszont erre nem volt hajlandó, s saját útját járta. Mire ő beszüntette fia anyagi támogatását, sőt nem adta ki neki az apai örökséget sem, meghiúsítva ezzel házassági szándékát. Kedvese, Jenny von Westphalen családja, mely bár egyfelől, anyai ágon skót főnemesi ősökkel, másfelől, apja révén porosz arisztokrata felmenőkkel bírt, egyáltalán nem volt gazdag, mivel földbirtokkal nem rendelkezett. A házasságnak két határozott ellenzője volt a családban, az egyik Jenny bátyja, az „egoista” Heinrich Georg von Westphalen, másik pedig apja korábbi házasságából származó idősebb féltestvére, a pietista Ferdinand von Westphalen, aki 1850-től 1858-ig, az ország legreakciósabb korszakában Poroszország belügyminisztere lett. Csak tartós szerelmüknek köszönhető, hogy sikerült legyőzniük a mindkettejük családja részéről fennálló ellenállást.[107]

Marx az anyagi kilátások biztosítása után Kreutznachba utazott menyasszonyához, ahol 1843. június 12-én közjegyző előtt aláírták házassági szerződésüket. Marx ekkor már materialista világnézetű volt, s hamarosan úgy vélekedett, hogy „a vallás a nép ópiuma”, az egyházi esküvő elutasítását azonban már nem vállalta. A helyi protestáns templomban megrendezett ünnepélyes szertartásra[108], illetve a polgári anyakönyvi bejegyzésre június 19-én került sor.[109]

Házasságuk alatt felesége hét gyermeket szült, de közülük csak három lány, Jenny Marx (1844–1883), Laura Marx (1845–1911) és Eleanor Marx (1855–1898) érte meg a felnőttkort. (A Marx-kutatók többsége által elfogadott, közvetett bizonyítékok sora utal arra, hogy 1851. június 23-án Marxnak a házvezetőnőjüktől, Helen Demuthtól is született egy házasságon kívüli gyermeke, Henry Frederic Demuth, akinek apaságát Engels átvállalta. Ezt Yvonne Kapp, Eleanor Marx életrajzírója, illetve Terrell Carver, Engels életrajzírója vitatja.)[110] „Marxnak és feleségének kapcsolatáról tőlük maguktól nem sokat tudunk; a házastársak egymással váltott leveleiből csak kevés maradt ránk. Laura, aki Engels és Eleanor halála után a Marx-hagyatékot kezelte, szinte minden magánjellegű levelet megsemmisített, mert nem akarta, hogy illetéktelen kezekbe vagy éppen a nyilvánosság elé kerüljenek.”[111] Az viszont kétségbevonhatatlan tény, hogy kapcsolatuk a legnagyobb próbatételeket is átvészelte, s életük végéig együtt küzdöttek a kizsákmányolt, elnyomott osztályok felszabadításáért.[112]

A házasságkötés után néhány hónapot Kreutznachban töltött, melynek során tanulmányozta Niccolò Machiavelli, Montesquieu, Jean-Jacques Rousseau néhány kulcsfontosságú művét, továbbá Anglia, Franciaország, Németország, Lengyelország, Svédország történelmét feldolgozó munkákat, különös részletességgel az 1789-es francia forradalom történetét. Összesen 24 könyvet jegyzetelt ki öt jegyzetfüzetbe, látott el tárgymutatókkal a rá jellemző alapossággal. Az utólag Kreutznachi füzetek névvel illetett füzeteit gondosan megőrizte, rendszeresen átlapozta, s még évek múlva is felhasználta írásaihoz.[113] Kreutznachi tartózkodása idején kezdte írni A zsidókérdéshez című tanulmányát, melyet majd Párizsban fejezett be.

Párizs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Deutsch–Französische Jahrbücher[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx és legidősebb lánya, Jenny

Időközben véglegesen eldőlt, hogy a Deutsch–Französische Jahrbücher kiadásának helye Párizsban lesz. A leendő közreműködők személyére vonatkozó eredeti elképzelések azonban sorra kudarcot vallottak. Ruge párizsi útja során elutasításban részesült Hughes Felicité Robert de Lamennais, Louis Blanc, Alphonse de Lamartine, Pierre Leroux, Étienne Cabet és Victor Considerant részéről, így az eredeti koncepció magva, a német–francia közös jelleg már az elejétől csorbát szenvedett. Cornu szerint: „A kudarc fő oka az volt, hogy a legtöbb akkori francia szocialista és kommunista hívő, vagy legalábbis deista volt, és megbotránkoztak a német radikálisokon, akik elméletüket az istentagadásra és a vallás megszüntetésének alapelvére építették.”[114] Marx minden igyekezete ellenére Feuerbach is udvariasan elhárította a fekérést, illetve Mihail Bakunyin és Georg Herwegh sem tudott részt venni a szerkesztésben. Marx és Ruge mellett csak Engels, Moses Hess, Heinrich Heine és Karl Ludwig Bernays alkotta a munkatársi csapatot, mely messze elmaradt a tervektől.

Marx várandós feleségével október első felében érkezett Párizsba, s kezdetben Rugéval egy házban laktak a rue Vaneau 23. szám alatt. Ruge Marx, Herwegh és Mäurer, illetve házastársaik részvételével megpróbált létrehozni egy lakóközösséget, közös háztartással. Herwegh már az ajánlatot visszautasította, Marxék pedig két hét után elköltöztek.[115][116][117]

A folyóirat a nehézségek ellenére elindult, melynek irányvonalát nem beköszöntővel körvonalazták, hanem az előkészítés időszakának levelezését publikálták Ruge által szerkesztett változatban. Ez nyolc levelet ölelt fel, melyekből hármat-hármat Marx és Ruge, egyet-egyet pedig Feuerbach és Bakunyin írt. A terjedelmes, programadó szövegekből, legfőképpen Marx szeptemberi, Rugéhoz írt leveléből kiderül, hogy a Deutsch–Französische Jahrbücher spiritus rectora Marx volt.[118] Marx materializmusának kibontakozását mutatja, hogy határozottan óvott a dogmatizmustól és a merev, doktriner konstrukcióktól, ezekkel ellentétben, a valóság vizsgálatát és a gyakorlatot hangsúlyozta: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk, de annál bizonyosabb az, amit jelenleg el kell végeznünk – minden fennálló kíméletlen kritikájára gondolok, kíméletlen kritikára abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktustól.”[119] Marx ekkor még forradalmi demokrata volt, de már „szocialista követelésekről”, „szociális igazságról” írt, és szembeállította egymással az „ember uralmát” a „magántulajdon uralmával”. A levelet áthatotta az elkötelezettség a valóságnak megfelelő racionalista gondolkodás iránt, ezzel úton volt a materialista világnézet felé. Itt azonban még csak a tudat reformját tűzte ki elérendő célul, s ebben a tekintetben azonos álláspontot foglalt el Rugéval.

„Semmi sem akadályoz meg tehát bennünket abban, hogy kritikánkat a politika kritikájához, a politikában való pártot foglaláshoz, tehát a valóságos harcokhoz kapcsoljuk és velük azonosítsuk. Akkor nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket. Nem mondjuk a világnak: hagyj fel harcaiddal, ezek ostobaságok; mi odakiáltjuk neked az igazi harci jelszót. Mi csak megmutatjuk neki, hogy voltaképpen miért is harcol, a tudat pedig olyan dolog, amelyet el kell sajátítania, még ha nem akarja is.
A tudat reformja csak abban áll, hogy a világot ráeszméltetjük tudatára, hogy felébresztjük álmából, amelyet önmagáról álmodik, hogy megmagyarázzuk neki saját akcióit. Egész célunk csakis az lehet, hogy – amint ezt Feuerbach is teszi a vallás kritikájában – a vallási és politikai kérdéseknek öntudatos emberi formát adjunk.
Jelmondatunk tehát ez legyen: a tudat reformja, nem dogmák révén, hanem a misztikus, önmaga előtt homályos tudat elemzése révén, akár vallásosan, akár politikailag lép is fel ez.”[120]

A párizsi tartózkodás első hónapjai Marx fejlődésében ugrásszerű változást idéztek elő. A korabeli Európa emigráns forradalmárjait összegyűjtő város rengeteg új impulzussal szolgált számára. Szocialista, kommunista, legális és illegális csoportok képviselőivel ismerkedett meg, eszmét cserélt, vitázott velük. Igen fontos ezek közül az Igazak Szövetsége (Bund der Gerechten) nevű szervezet, illetve egyik párizsi vezetőjének, German Mäurernek hatása, annál is inkább, mivel Mäurerrel egy ideig lakótársak voltak, és kiemelhető még Moses Hess, akivel már a Rheinische Zeitung szerkesztésén együtt dolgoztak, de barátság csak Párizsban alakult ki köztük.[121] Ezen időszak változásai A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés című munkájában koncentrálódtak.[122]

A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx ebben az írásban egy szellemes összegzéssel lezárja valláskritikai korszakát, s megkezdődik filozófiakritikája, melyben a filozófia megvalósítása formájában törekszik a filozófia megszüntetésére:

„Németországban a vallás kritikája lényegében lezárult, márpedig a vallás kritikája minden kritika előfeltétele.[…]
A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.
A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.
A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni.”[123]

Immár a magántulajdon megszüntetésének programjával a proletariátus osztályálláspontjára helyezkedett, s forradalmárként nyilatkozott meg. Egyik központi kategóriájává vált a „gyakorlat” fogalma, amelynek legfontosabb jelentése az „elvek magaslatán álló” „forradalom gyakorlata”:

„A spekulatív jogfilozófia kritikája már mint a német politikai tudat eddigi módjának határozott ellenfele sem önmagába torkollik, hanem olyan feladatokba, amelyek megoldására csak egy eszköz van: a gyakorlat.
Felvetődik a kérdés: eljuthat-e Németország egy á la hauteur des principes*[124] álló gyakorlathoz, vagyis egy forradalomhoz, amely nemcsak a modern népek hivatalos színvonalára emeli, hanem arra az emberi magaslatra is, amely e népek legközelebbi jövője lesz.
A kritika fegyvere persze nem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi hatalmat anyagi hatalommal kell megdönteni, ám az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja.”[125]

Marx ebben a művében jutott el arra a fontos következtetésre, hogy a forradalom alanya, megvalósítója a proletariátus, s a materialista magyarázatot abban találta meg, hogy ezt az újonnan képződött társadalmi osztályt „közvetlen helyzete”, az „anyagi szükségszerűség” kényszeríti a forradalom végrehajtására. A proletariátus e definíciója még egészen elnagyolt, de az írás leghangsúlyosabb részét alkotja.

„Miben van tehát a német emancipáció pozitív lehetősége?
Felelet: Abban, hogy képződik egy radikális láncokat hordó osztály, a polgári társadalom olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása, olyan szféra, amely egyetemes szenvedései révén egyetemes jellegű, és nem tart igényt semmiféle különös jogra, mert nem valamiféle különös jogtalanságot, hanem egyáltalán a jogtalanságot követik el ellene, amely többé nem egy történelmi jogcímre, hanem már csak arra az emberi jogcímre hivatkozhatik, amely nem egyoldalú ellentétben áll a német államiság következményeivel, hanem mindenoldalú ellentétben áll annak előfeltételeivel, végül olyan szféra, amely nem emancipálhatja magát anélkül, hogy magát a társadalom összes többi szférái alól és ezzel a társadalom összes többi szféráit ne emancipálná, amely egyszóval az ember teljes elvesztése, tehát csak az ember teljes visszanyerésével nyerheti meg önmagát. A társadalom e felbomlása egy különös rend alakjában, ez a proletariátus.[126]

Marx kijelentette, hogy az emberi emancipáció az „eddigi világrend felbomlása”, amely a „szolgaság minden faját megtörő” „radikális forradalom” formájában mehet végbe. E forradalom egyik legfontosabb előfeltétele a forradalom elméletének, a filozófiának és gyakorlatának, a proletariátusnak az egyesülése.

„Miként a filozófia a proletariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit, és mihelyt a gondolat villáma mélyen becsap ebbe a naiv népi talajba, végbemegy a németnek emberré való emancipálódása.”[127]
„Németországban a szolgaság semmilyen faját nem lehet megtörni anélkül, hogy a szolgaság minden faját meg ne törnék. Az alapos Németország nem forradalmasodhat, ha nem alapjaiban forradalmasodik. A német emancipációja az ember emancipációja. Ennek az emancipációnak agya a filozófia, szíve a proletariátus. A filozófia nem valósíthatja meg magát a proletariátus megszüntetése nélkül, a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül.
Amikor már minden belső feltétel beteljesült, a német feltámadás napját a gall kakas harsogása fogja hírül adni.”[128]

A Deutsch–Französische Jahrbücher megszűnése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A folyóirat egyetlen dupla száma 1844 februárjában jelent meg. Marx és Engels cikkeinek kommunista irányzata, Heinének a bajor királyt gúnyoló versei kiváltották a porosz hatóságok reakcióit és a szerkesztőségen belüli ellentéteket is fölerősítették. A porosz kormány titkosrendőrsége segítségével figyelemmel kísérte a külföldi, főleg franciaországi és svájci kommunista szerveződéseket, ám a Guizot-kormánynál nem sikerült kieszközölnie a kiadvány betiltását. Ezért a lap elkobzása céljából megszigorították a határellenőrzést, és letartóztatási parancsot adtak ki az esetlegesen hazatérő Ruge, Marx, Heine és Bernays ellen.[129] Az ellenőrzések következtében több száz példányt elkoboztak a határon, mely érzékeny veszteséget jelentett a csupán 1000 példányban megjelenő kiadvány számára. „Ausztriában Metternich »szigorú intézkedéseket« helyezett kilátásba minden olyan könyvkereskedővel szemben, akinél ezt a »visszataszító és felháborító« iratot megtalálják.”[130] Az üldözés annál is inkább a lap bukását siettette, mivel az egyedüli potenciális „felvevőpiac” Poroszországban volt. Francia földön alig volt támogatása a haladó sajtó részéről, olvasótábora elenyésző volt, sőt a német emigránsok párizsi lapja, a Vorwärts! is erőteljesen megtámadta.[131] Ruge azonnal belátta, hogy a „Jahrbücher” gazdasági értelemben teljes bukás, ezért gyorsan beszüntette pénzügyi részvételét a folyóiratban, de mivel nem szándékozott nyíltan szakítani Marxszal, ezért kerülőúton cselekedett. Titokban rábeszélte Fröbelt, a lap kiadóját és nyomdászát, hogy lépjen vissza a szerződéstől. Ebben a politikai különbségek legalább olyan súllyal estek latba, mint a gazdasági ellehetetlenülés. Marx erről nem tudott, amikor a lap megszűnésével kapcsolatos, április 14-én megjelentetett nyilatkozatában Julius Fröbel gazdasági okokból történő visszalépésére tett utalást.[132]

A vállalkozás anyagi csődjét a szerkesztőség tagjai közötti politikai és személyes nézeteltérések felerősödése kísérte. Ruge és Hess között már 1843 augusztásában megmutatkoztak az eszmei konfliktusok, Rugét zavarta Hess kommunista meggyőződése. Másrészt Ruge és Marx között is fokozatosan elmélyült a politikai-világnézeti szakadék. Marx fejlődése Párizsban rendkívül felgyorsult, néhány hónap alatt befejeződött kommunistává és materialistává válása, miáltal eltávolodott a kommunizmusra egyre ellenségesebben tekintő Rugétól. Párizsba érkezése után Ruge szinte azonnal megbetegedett, s nem tudott részt venni a szerkesztési munkában. A kész lap jelentősen eltért elképzeléseitől, s csalódottságát nem rejtette véka alá, viszont elismerte, hogy figyelemre méltó dolgokat is tartalmazott. Leveleiben bírálta kommunista irányvonalát, Marxot azonban csak stílusa miatt kritizálta. Az elvi jellegű ellentéteket pénzügyi nézeteltérések tetézték: „Marx keserűen vetette szemére, hogy a vele szemben vállalt kötelezettségek ellenére felhagy a lap kiadásával, és gyakorlatilag jövedelemforrás nélkül hagyja éppen akkor, amikor felesége első gyermekét várja. Ez a szemrehányás annál is jogosultabb volt, minthogy Ruge, aki a folyóirat eladása révén nagyjából visszakapta a pénzét, s azonkívül szerencsés spekulációkkal is növelte volt a vagyonát, hogy Marxszal szemben még fennálló tartozását a folyóirat példányaival egyenlítette ki, Marxra hagyva az értékesítés gondját.”[133] Marx és Ruge között a szakítás Herwegh – Ruge szerint léha – életmódjának elítélése kapcsán következett be, amikor Marx kikelt Ruge nyárspolgári mentalitása ellen.[130] Cornu szerint: „…ez csak alkalom volt a szakításhoz: annak igazi oka az volt, hogy politikai és társadalmi nézeteik merőben eltértek egymástól.”[134]

Marx a „Jahrbücher” megszűnése ellenére folytatni tudta kutatásait, mivel több forrásból is némi pénzhez jutott. Egyrészt apránként értékesítette a Rugétól honorárium helyett kapott példányokat, másrészt barátai gyűjtést rendeztek részére Kölnben, ebből március közepén 1000 tallér származott, harmadrészt Georg Jung a folyóirat száz elkobzott példányáért 800 frank kártérítést adott.[135][136] Időközben felesége május 1-jén megszülte első gyermeküket, Jennyt, de az újszülött gondozásában való járatlanság keltette szorongás miatt, egy hónap elmúltával Trierbe utazott a kicsivel, hogy elsajátítsa édesanyjától a csecsemőgondozás alapjait, s néhány hónapig a biztonságot nyújtó szülői házban maradt.[137] Így Marx teljes erővel újra nekiláthatott tanulmányainak.

Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx már Kreutznachban elhatározta, hogy mélyebben tanulmányozni fogja a polgári társadalmat. „Most, miután elolvasta Engelsnek »A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata« című cikkét, világossá vált előtte, hogy éppen a politikai gazdaságtan területén rejlenek az emberi viszonyok alapkérdései, s ezeknek a filozófiai materializmus és a proletár politika általa kidolgozott álláspontjáról való rendszeres tanulmányozása igen nagy eredményekkel biztat.”[138] E tanulmányok során jött létre a három jegyzetfüzetet megtöltő Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című befejezetlen munka, mely először teljes terjedelmében 1932-ben jelent meg. Párizsi tanulmányai során ezen írásműhöz szorosan kapcsolódó öt másik jegyzetfüzet is született, melyek kivonatokat tartalmaznak Jean-Baptiste Say, Fryderyk Skarbek, Adam Smith, David Ricardo, John Stuart Mill, John Ramsay McCulloch, Pierre Prévost, Antoine Destutt de Tracy, Friedrich List, John Law, Pierre Le Pesant, Heinrich Friedrich Osiander és mások munkáiból, illetve Engels fenti tanulmányából. Engelsnek ez a cikke egyedülálló befolyást gyakorolt Marxra a tekintetben, hogy szisztematikus közgazdasági kutatásait elkezdte, de abban a vonatkozásban is, hogy Engelsre mint publicistára és forradalmárra felfigyelt. A másik kiemelendő, közvetlen irodalmi impulzus, Moses Hess 1843-ban megjelent három tanulmányán túl, különösen A pénz lényegéről (Über der Geldwesen) című írása[139], mely eredetileg a „Jahrbücherben” jelent volna meg. Továbbá Wilhelm Schulz: „A termelés mozgása” (Die Bewegung der Produktion) című művének hatása említhető még.

Előtanulmányok: Say, Skarbek, Smith[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marx 1844 tavaszán, rendszeres közgazdasági tanulmányainak elején csupán a közgazdaság iránt rendkívüli módon érdeklődő laikus volt. Erről tanúskodik, hogy ekkor még nem tudta szétválasztani a klasszikusokat és vulgarizálóikat, vegyesen olvasott mindent, másrészt mivel angolul még nem tudott, legtöbbjüket francia szerzőktől illetve fordításban ismerte meg. Kezdetben azonban egyrészt Engels hivatkozásai segítséget jelentettek számára az értékesebb munkák kiválogatásában, másrészt szokásához híven, olyan mennyiségben falta a szakirodalmat, hogy hamarosan maga is otthonosan mozgott benne. Első jegyzetfüzetében Jean-Baptiste Say: „Értekezés a politikai gazdaságtanról”, illetve Fryderyk Skarbek: „A társadalmi gazdaság elmélete” című művét kivonatolta. (Mindkét közgazdász Adam Smith követője, interpretálója volt.) Második és harmadik jegyzetfüzetét viszont már Smith „Vizsgálódások a nemzetek gazdagságának természetéről és okairól” című korszakalkotó magnum opusának kivonatai töltötték meg.[140] Figyelemre méltó, hogy Sayre vonatkozó ezen anyagaiban csupán egyetlen saját gondolatot rögzített, de az a polgári közgazdaságtan axiomatikus talpkövének, a magántulajdonnak szükségszerűségét kérdőjelezte meg: „A magántulajdon tény, melynek megalapozása nem tartozik a nemzetgazdaságtanra, de amely annak alapzatát képezi. – Nincs gazdagság magántulajdon nélkül, és a nemzetgazdaságtan lényege szerint a meggazdagodás tudománya. Nincs tehát politikai gazdaságtan a magántulajdon nélkül. Az egész nemzetgazdaságtan tehát egy szükségszerűség nélküli tényen nyugszik.”[141] Ez a megjegyzés már előrevetítette a tulajdonviszonyok meghatározó jelentőségét Marx későbbi munkásságában.

Az elidegenült munka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elidegenült munka című rész a kézirat kulcsfejezete. Ezt az is jelzi, hogy szinte műfajváltás történik a „Kéziratokban”, az addigi többnyire hosszú idézetekből álló, rövid hozzáfűzött megjegyzésekkel gazdagított tematika átváltozik önálló gondolatok kifejtésévé, melyben az egyes szerzőkre való hivatkozások csak utalásszerűek.

Egy barátság születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1844 szeptemberében Marx találkozott Friedrich Engelsszel, aki átutazóban volt Párizsban. Ez egy életen át tartó barátság kezdete volt. Nemsokára már együtt dolgoztak első közös könyvükön, A szent családon, amelyben Bruno Bauer filozófiáját bírálták. Következett A német ideológia, mely elsősorban Max Stirner kritikájával foglalkozott. Ez a mű a történelemnek egy olyan materialista látásmódját mutatta fel, ami merészebb volt Feuerbach materializmusánál is. Bruno Bauer és Max Stirner bírálatával Marx és Engels egyben szakított nemcsak az utópikus szocializmussal, a baloldali hegelianizmussal, de magával a hegeli idealizmussal is. A könyvnek nem találtak kiadót, közel egy évszázaddal megírása után adták csak ki. A kéziratban található egy rövid szöveg, melyet Feuerbach-tézisek néven szoktak emlegetni, az utolsó tézis szerint „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

„Proudhon úrnak az a balszerencséje, hogy sajátságos módon félreismerik Európában. Franciaországban szabad rossz közgazdásznak lennie, mert ott kitűnő német filozófusnak tartják. Németországban viszont szabad rossz filozófusnak lennie, mert ott a legkiválóbb francia közgazdászok egyikének tekintik. Mint német és egyszersmind közgazdász indíttatva érzem magam, hogy ez ellen a kettős tévedés ellen tiltakozzam.”

Marx: A filozófia nyomorúsága, előszó, 1847.

Az 1840-es évek közepén Marx és Engels aktív részt vállalt a párizsi forradalmi csoportok életében. Ezek közül sokra nagy hatással voltak a kispolgári anarchista Pierre-Joseph Proudhon eszméi, melyeket elsősorban A nyomor filozófiája című művében fejtett ki. Marx A filozófia nyomorúsága címmel írt választ, melyben súlyos kritikával illette Proudhont.

A porosz kormány kitartó követelésére végül 1845-ben Marxot kiutasították Franciaországból mint veszélyes forradalmárt, Brüsszelben telepedett le. 1847 tavaszán Marx és Engels egy titkos szervezet, a Kommunisták Szövetsége tagjai lettek, az ő felkérésükre szerkesztették meg 1848 februárjában a szövetség manifesztumát, ami később Kommunista kiáltvány címen futott be világkarriert. Itt fogalmazódott meg először az, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”; hogy az osztályharc végül majd a nincstelenek osztálya, a proletariátus hatalmához, majd az osztály nélküli, hatalom nélküli társadalomhoz vezet.

Az 1848-as forradalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1848-as februári franciaországi forradalom kitörésekor Marx visszatért Párizsba. Amint a forradalom átterjedt Németországba, Kölnbe utazott, ahol a Neue Rheinische Zeitung főszerkesztője lett. Nagy rokonszenvvel követte a magyar eseményeket is, Kossuth Lajos 1848-as tevékenységét Dantonhoz és Carnot-hoz hasonlította.[142]

Az ellenforradalom győzelme után Marxot sajtó útján elkövetett bűncselekmények és a kormány elleni fegyveres ellenállásra való felhívás vádjával bíróság elé állították. Felmentették, de porosz állampolgársága dacára kiutasították. Visszatért Párizsba, majd miután onnan is kiutasították, Londonba ment, és élete végéig ott élt.

Száműzetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„A szerencsétlen kézirat kész, de nem tudom elküldeni, mert egy fillérem sincs portóra és biztosításra. (…) Ha tudsz 2 fontot küldeni, nagyon jól jönne… Jövő héten… majd meglátom, sikerül-e valamiféle pénzügyi cselt végrehajtanom. Nem hiszem, hogy valaha is írtak »A pénz«-ről ilyen pénzhiánnyal küzdve. A legtöbb e tárgyról író szerző meghitt békességben élt kutatásai tárgyával.”

Marx: Levél Engelshez, 1859.

Marxék élete a száműzetésben kezdetben rendkívül nehéz volt, barátja, Engels anyagi támogatása ellenére nyomorogtak, egyik fia, Edgar tuberkulózisban meghalt. Az 1850-es éveket nagyrészt azzal töltötte, hogy „megélhetési” cikkek százait írta olyan újságokba, mint a New York Daily Tribune, szabad idejében pedig a British Museum könyvtárának gazdag közgazdaságtani anyagát tanulmányozta. Ebben az időben halmozódott fel az a hatalmas jegyzetanyag, melyet csak 1941-ben adtak ki Grundrisse címmel (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 1972. 46. kötet).

Az 1857-es gazdasági válság előjeleit érezve Marx újabb forradalmi fellendülésben reménykedett, ezért óriási erőfeszítéssel vetette magát közgazdasági munkájába. 1859-ben Berlinben jelent meg A politikai gazdaságtan bírálatához című műve, amely Marx értékelméletének első összefüggő tárgyalását és pénzelméletét tartalmazta. Ez a könyv A tőke előmunkálatának tekinthető, annak alapkérdéseit tárgyalja.

I. Internacionálé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1864-ben megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség, vagyis az I. Internacionálé. Marx fontos szerepet vállalt benne, ő volt Alapító Üzenetének, szervezeti szabályzatának, több kiáltványának szerzője. Nagy erőfeszítéseket tett a sokféle, egymásnak ellentmondó alapokon álló, magukat egyaránt szocialistának valló irányzatok egyesítésére (Mazzini Olaszországban, Proudhon Franciaországban, Bakunyin Svájcban, brit chartizmus, német lassalleanizmus stb.).

A Párizsi Kommün 1871-es bukása után A polgárháború Franciaországban című munkájában elemezte annak tanulságait. Marx neve ekkor vált először széles körben ismertté, beleértve a munkásmozgalmat is. Ekkor mélyült el az Internacionálén belül az ellentét a Bakunyin vezette anarchisták és a marxisták között. A nézetkülönbség nem a szocializmusról alkotott víziójukban, hanem a hozzá vezető út kijelölésében volt. Az anarchisták kizárólag a tömegek közvetlen akciója, szociális forradalom révén gondoltak eljutni az osztály nélküli társadalomba, a proletariátus diktatúrájának Marxék által elkerülhetetlennek tartott közbenső fázisa nélkül.

Marx8.jpg

Az 1872-es Hágai kongresszuson végül a bakunyinistákat kizárták, az Internacionálé székhelyét New Yorkba helyezték át, végül a szervezet 1876-ban feloszlatta magát.

Élete alkonya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1867-ben, 20 évi munka után adta ki A tőke első kötetét. A következő két kötet megírása egyre jobban halasztódott, a mű készülését rosszabbodó egészségi állapota, illetve az Internacionáléban végzett munkája hátráltatta. 1875-ben megírta a Gothai program kritikáját a Németországi Szociáldemokrata Párt programjáról, de a párttal kapcsolatos szervezőmunka nagyobb részét Engelsre hagyta. Minden erejét A tőke megírására fordította, hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött ehhez, megtanult oroszul is. Művét nem tudta befejezni, később Engels rendezte sajtó alá a hátrahagyott jegyzeteket.

1881-ben meghalt felesége, Jenny, 1883. március 14-én pedig Marx is. Londonban, a Highgate-i temetőben nyugszanak egymás mellett.


Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megírás ideje Első megjelenés Eredeti cím Magyar cím MEM[143] kötet száma
1843 1844, Párizs Zur Judenfrage A zsidókérdéshez 1
1844 1845, Frankfurt am Main Die heilige Familie, oder Kritik der kritischen Kritik[144] A szent család vagy a kritikai kritika kritikája[144] 2
1844 1932, Berlin Ökonomisch-philosophische Manuskripte aus dem Jahre 1844 Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből 42
1845 1932, Berlin Thesen über Feuerbach Tézisek Feuerbachról 3
1845–46 1932, Berlin Die deutsche Ideologie[144] A német ideológia[144] 3
1847 1847, Párizs / Brüsszel Misère de la philosophie. Réponse à la Philosophie de la misère de M. Proudhon A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra 4
1848. február 1848, London Manifest der Kommunistischen Partei[144] A Kommunista Párt kiáltványa[144] 4
1850 1850, LondonHamburgNew York Die Klassenkämpfe in Frankreich 1848 bis 1850 Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig 7
1851. december – 1852. március 1852, New York Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 8
185758 193941, Moszkva Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai 46/I. és 46/II.
1859 1859, Berlin Zur Kritik der politischen Ökonomie A politikai gazdaságtan bírálatához 13
1867 1867, Hamburg Das Kapital. Kritik der politischen Oekonomie. Erster Band. Der Produktionsprocess des Kapitals A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Első kötet 23
1885, Hamburg Das Kapital. Kritik der politischen Oekonomie. Zweiter Band. Der Circulationsprocess des Kapitals[145] A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Második kötet[145] 24
1894, Hamburg Das Kapital. Kritik der politischen Oekonomie. Dritter Band. Der Gesammtprocess der kapitalistischen Produktion[145] A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Harmadik kötet[145] 25
1871 1871, Lipcse Der Bürgerkrieg in Frankreich A polgárháború Franciaországban 17
1875 189091, In: Die Neue Zeit Kritik des Gothaer Programms A gothai program kritikája 19

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karl Marx sírja a londoni Highgate-i temetőben

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tőke albumszerű kiadását Gellért Hugó magyar származású festő illusztrálta.

A klasszikus műveltségű Marx nagyra becsülte Appianosz történetíró műveit, aki szinte osztályharcos szemléletben mutatja be a római polgárháborúk történetét.

Paul Lafargue: Személyes emlékek [Marxról] (1890)

»Az emberiség számára kell dolgozni« – ez volt egyik kedvenc mondása.”[146]

„Marx senkinek sem engedte meg, hogy könyveit és papírjait rendezze, jobban mondva összezavarja; a rendetlenség csak látszólagos volt: tulajdonképpen mindennek megvolt a maga helye, s Marx keresés nélkül mindig megtalálta azt a könyvet vagy füzetet, amelyre éppen szüksége volt. Sokszor még társalgás közben is megállt, hogy valamely éppen említett idézetet vagy számot magában a könyvben mutasson meg. Eggyé forrt dolgozószobájával, melyben a könyvek és iratok úgy engedelmeskedtek neki, mint saját testrészei.

Könyvei elrendezésénél nem a külső szimmetria volt az irányadó: negyed- és nyolcadrétű könyvek és brosúrák kerültek közvetlenül egymás mellé, a könyveket nem nagyságuk, hanem tartalmuk szerint rendezte. A könyvek szellemi szerszámai voltak, nem pedig fényűzési tárgyak. »Rabszolgáim ők és engedelmeskedniük kell akaratomnak.« – Kénye-kedve szerint bánt velük, tekintet nélkül alakjukra, kötésükre, a papír vagy nyomás szépségére; sarkaikat behajtotta, széleiket ceruzavonásokkal borította el, soraikat aláhúzta. Jegyzeteket nemigen írt beléjük, de néha nem tudta megállni, hogy felkiáltó- vagy kérdőjelet ne tegyen, amikor valamelyik szerző bakot lőtt. Az aláhúzások rendszerének alkalmazása lehetővé tette számára, hogy rendkívül könnyen megtalálja valamely könyvben a keresett helyet. Az volt a szokása, hogy többéves időközökben mindig újra elolvasta jegyzeteit, amely rendkívül éles és pontos volt. Ifjúkora óta Hegel tanácsa szerint azzal élesítette emlékezőtehetségét, hogy verseket tanult meg könyv nélkül olyan nyelven, amelyet nem ismert.”[147]

„Úgy pihent, hogy fel-alá járkált a szobában. A szőnyegen, az ajtótól az ablakig, egy teljesen letaposott sáv volt, amely olyan élesen el volt határolva, mint egy gyalogösvény a réten. Néha leheveredett a pamlagra és regényt olvasott, olykor egyidejűleg kettőt-hármat is felváltva; akárcsak Darwin, Marx is nagy regényolvasó volt.”[148]

»Minden idegen nyelv fegyver a létért való küzdelemben« – szerette mondogatni.”[149]

„Egyetlen rendszeres testgyakorlata a járás volt; órák hosszat tudott beszélgetve és dohányozva járni vagy dombot mászni a legcsekélyebb fáradtság nélkül. Mondhatnók, hogy dolgozószobájában járkálva dolgozott; csak rövid időközökre ült le, hogy leírja, amit járás közben kigondolt. Nagyon szeretett járva beszélgetni is, időnként pedig, mikor a vita élénkült vagy a beszélgetés fontossá lett, megállt.”[150]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Manfred Kliem, Marx életének fontosabb dokumentumait publikáló kötetében, Marx születési anyakönyvi bejegyzésének dokumentumát kommentálva az alábbi megállapítást teszi a „Karl Heinrich Marx” névforma téves elterjedésével kapcsolatban: „Ez a születési anyakönyvi bejegyzés két tekintetben is fontos. Először azért, mert azt mutatja, hogy Marxnak csak egy keresztneve volt, s nem hívták Karl Heinrich Marxnak, amint ezt bonni és berlini egyetemi végbizonyítványaiban (lásd: 31. és 39. számú dokumentum) olvasható, s amint Engels is írta rövid Marx-életrajzában, amelyet az 1892-es jénai »Handwörterbuch der Staatswissenschaften«-ba (Az államtudományok kézikönyvébe) írt. [Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 22. köt. 316–324. old.] Egyébként Engels is ezt írta 1871-ben Liebknechnek (amikor – Marxszal együtt – az újszülött Karl Liebknecht keresztapja lett): Marx és én nem tartunk titokban keresztnevet, mindegyikünknek csak egy van. – Másodszor pedig azért, mert számunkra szokatlanul, Carlnak van írva benne Marx keresztneve. Ha szigorúan vennők, ragaszkodnunk kellene ehhez az írásmódhoz, mert kétes esetekben mindig a születési bizonyítvány a döntő. A porosz hatóságok által Marxnak kiállított dokumentumok legtöbbjén is C betűvel szerepel a keresztnév. Maga Marx azonban szinte kizárólag Karl Marxként írta alá a nevét; ahol C. Marxot írt, ott nyilván a Charles-t, vagyis keresztneve francia vagy angol formáját rövidítette.” Manfred Kliem: Marx élete dokumentumokban. 1818–1883. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978. 38. old.
  2. A német nyelvű Wikipédia 1. jegyzete Heinz Monz: Karl Marx. Grundlagen zu Leben und Werk, NCO-Verlag, Trier 1973. 214. old. és 354. old. forrásra hivatkozva szintén tévedésen alapulónak nyilvánítja a „Karl Heinrich Marx” névformát, mely csupán néhány, a valóságos név és használata szempontjából nem mérvadó dokumentumon szerepel. Magyarázata szerint Marx apja iránti tisztelete jeléül nevezte magát így fiatal éveiben. Köztudott Marx mennyire szerette apját, fényképét élete végéig magánál hordta.
  3. Manfred Kliem: Marx élete dokumentumokban. 1818–1883. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978. 48. old.
  4. Auguste Cornu: Marx és Engels. 1818–1844. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 78. old.
  5. Francis Wheen: Karl Marx. Napvilág Kiadó, Budapest 2004. 14. old.
  6. Francis Wheen: i. m.: 15–18. old.
  7. Manfred Kliem: i. m.: 39–41. old.
  8. Saul K. Padover: Karl Marx. An Intimate Biography. McGraw-Hill Book Company, New York, St. Louis, San Francisco, Düsseldorf, London, Mexico, Panama, Sydney, Toronto 1978. 33–34. old.
  9. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 85. old.
  10. Manfred Kliem: i. m.: 46. old.
  11. Saul K. Padover: i. m.: 38. old.
  12. Karl Marx: Egy ifjú elmélkedése pályaválasztáskor. MEM 40. köt. 4. old.
  13. Karl Marx: Egy ifjú elmélkedése pályaválasztáskor. MEM 40. köt. 6. old.
  14. Manfred Kliem: i. m.: 54–55. old.
  15. „Az egyetemisták ekkoriban azt a kiváltságot élvezték, hogy az egyetem igazságszolgáltatása alá tartoztak; börtönük mindenre hasonlított, csak börtönre nem, fogadhatták barátaik látogatását, mulatoztak és vidáman voltak.” Auguste Cornu: i. m.: 94. old.
  16. Manfred Kliem: i. m.: 57. old.
  17. Manfred Kliem: i. m.: 58. old.
  18. Manfred Kliem: i. m.: 60–61. old.
  19. Manfred Kliem: i. m.: 61. old.
  20. Manfred Kliem: i. m.: 64. old.
  21. Saul K. Padover: i. m.: 69–70. old.
  22. Feuerbach 1824 júliusi, apjához írt levelében így jellemzi az egyetemet: „Ivászatról, párbajozásról, közös kirándulásokról itt szó sem lehet; egyetlen más egyetemen sem uralkodik ilyen általános szorgalom, ilyen hajlam valami magasabb iránt, mint a puszta diákhistóriák, ilyen törekvés a tudományra, ilyen nyugalom és csönd mint itt. A munkának ezzel a házával összehasonítva a többi egyetem igazi kocsma.” – idézi: Auguste Cornu: i. m.: 107. old.
  23. Saul K. Padover: i. m.: 72. old.
  24. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 107. old.
  25. Heinrich Marx: [levél] Karl Marxhoz. (1837. február 3.) MEM 40. köt. 378–380. old.
  26. Manfred Kliem: i. m.: 79. old.
  27. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 132. old.
  28. Lakása mintegy 6 kilométernyire volt az egyetemtől, s mivel gyalog járt be, a hozzávetőlegesen napi kétszer egy órás gyaloglás folyamatos testedzést jelentett számára a friss levegőn. – Heinrich Gemkow: Kettős életrajz. Karl Marx és Friedrich Engels. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1986. 22. old.
  29. 1837-ben jelent meg Hegel: A történelem filozófiája című művének első kiadása Gans szerkesztésében. – Ny. I. Lapin: A fiatal Marx. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1980. 49. old.
  30. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 173. old.
  31. Karl Marx: Marx levele apjához. (1837. november 10.) MEM 40. köt. 7–16. old.
  32. Karl Marx: Marx levele apjához. (1837. november 10.) MEM 40. köt. 15. old.
  33. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 199. old.
  34. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 219. old.
  35. Karl Friedrich Köppen: Friedrich der Grosse und seine Widersacher (Nagy Frigyes és ellenfelei). Lipcse 1840. – Auguste Cornu [1968]: i. m.: 219. és 223. old.
  36. Manfred Kliem: i. m.: 79–80. old.
  37. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 223. old. illetve hivatkozása: MEGA I. rész. 1. köt. 2. félköt. 98–105. old.
  38. Karl Marx: Füzetek az epikuroszi, a sztoikus és a szkeptikus filozófiáról. MEM 40. köt. 17–152. old.
  39. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 227–231. old.
  40. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 261. old.
  41. Karl Marx: A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége. MEM 40. köt. 163–247. old.
  42. Karl Marx: A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége. 60. és 91. jegyzet, MEM 40. köt. 448. és 452. old.
  43. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 332. old.
  44. Ny. I. Lapin: i. m.: 63. old.
  45. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 331–332. old.
  46. „A tett filozófiája azzal, hogy a filozófia lényeges feladatául tűzte ki a jövő meghatározását oly módon, hogy a seinnel szembeállítsa a sollent, a jelen valósággal a megvalósítandó eszményt, csakugyan gyökeresen módosította Hegel tanítását, ugyanis egybeolvasztotta Fichte tanításával.” – Auguste Cornu [1968]: i. m.: 184. old.; Marx a gyakorlat fogalmát Cieszkowskitól vette át. – Auguste Cornu [1968]: i. m.: 183. old.
  47. „Néhány nap múlva majd el is kell utaznom Kölnbe, ahol új tanyámat felütöm, minthogy a bonni professzorok közelsége elviselhetetlen számomra. Ki az ördög akar folyton szellemi görényekkel társalogni, olyan emberekkel, akik csak azért tanulnak, hogy a világ minden sarkán új korlátokkal gyarapodjanak!” – Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. március 20.) MEM 27. köt. 375. old.
  48. Georg Jung 1841-ben így írt Marxról: „[…]egészen megveszekedett forradalmár, az egyik legélesebb elme, akit ismerek.” – Manfred Kliem: i. m.: 93. old.
  49. „Moses Hess az első pillanattól fogva határtalan csodálattal viseltetik Marx iránt. 1841. szeptember 2-án, az első benyomás hatása alatt írja barátjának, B. Auerbach írónak: »Örömmel fogsz megismerni itt egy embert, aki most a mi barátaink közé is tartozik, habár Bonnban él, ahol nemsokára egyetemi docens lesz… Olyan jelenség, amely rám, habár én ugyanezen a területen mozgok, óriási benyomást tett; egyszóval készülj fel arra, hogy a most élő legnagyobb, talán egyetlen igazi filozófussal fogsz megismerkedni, aki rövidesen, mihelyt a nyilvánosság elé lép (akár írásban, akár a katedrán) magára vonja majd Németország tekintetét. Mind tendenciáját, mind filozófiai képzettségét tekintve nemcsak Strausson, hanem Feuerbachon is túltesz és ez nem csekélység… Dr. Marx – így hívják bálványomat – még egészen fiatal ember (legfeljebb 24 éves lehet), aki megadja majd a kegyelemdöfést a középkori vallásnak és politikának; a legmélyebb filozófiai komolyságot a legmaróbb gúnnyal egyesíti; képzeld el Rousseaut, Holbachot, Lessinget, Heinét és Hegelt egy személyben egyesítve; azt mondom, egyesítve, nem pedig összekeverve – és megkapod dr. Marxot.«” – Auguste Cornu [1968]: i. m.: 334. old.
  50. Manfred Kliem: i. m.: 85–86. old.
  51. Saul K. Padover: i. m.: 139–140. old.
  52. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 353. old.
  53. Ny. I. Lapin: i. m.: 67–68. old.
  54. Karl Marx: Megjegyzések a legújabb porosz cenzúrautasításról. MEM 1. köt. 3–25. old.
  55. A cikk a cenzúra miatt megírásához képest egy év késéssel, 1843-ban jelent meg a Ruge által Svájcban kiadott Anekdota zur neuesten deutschen Philosophie und Publizistik I. kötetében, Egy rajnavidéki aláírással. – 1. jegyzet. MEM 1. köt. 595. old.
  56. Ludwig Feuerbach: A kereszténység lényege. Akadémiai Kiadó 1983. 518 old.
  57. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 310–315. old.
  58. Ágh Attila: Utószó. in.: Ludwig Feuerbach: Filozófiai kritikák és alapelvek. Magyar Helikon, Budapest 1978. 439. old.
  59. Ludwig Feuerbach: A jövő filozófiájának alapelvei. (Grudsätze der Philosophie der Zukunft) in.: Ludwig Feuerbach: i. m.: 237–347. old.
  60. Ágh Attila: Utószó. in.: Ludwig Feuerbach: i. m.: 437–442. old. és 452–464
  61. Ágh Attila: Utószó. in.: Ludwig Feuerbach: i. m.: 448. old. – Ennek következtében a Luther mint döntőbíró Strauss és Feuerbach között című, Marxnak tulajdonított írás (MEM 1. köt. 26–27. old.) szerzője bizonyítottan Feuerbach.
  62. A lapnak formális főszerkesztője soha nem volt, az impresszum csak a felelős szerkesztőt (J. E. Renard), a kiadót (J. E. Renard és Tsai [Georg Jung, Dagobert Oppenheim]), a terjesztőket és a nyomdát nevezte meg. A különféle rovatok élén társszerkesztők álltak, melyek közül a Politika és Hírek rovatpár társszerkesztője töltötte be a mai jelentésében a főszerkesztőhöz hasonlítható funkciót. Formailag ezeknek a rovatoknak a vezetését vette át októberben Marx is, a gyakorlatban a lap elismert vezető szerkesztője volt. – Manfred Kliem: i. m.: 92. és 95–96. old.
  63. „Ez a Rutenberg az én lelkiismeretemet nyomja. Én hoztam be a »Rheinische« szerkesztőségébe, és teljesen impotens. Előbb-utóbb kiadják az útját.” – Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. július 9.) MEM 27. köt. 382. old.
  64. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 382–388. old.
  65. Franz Mehring: Karl Marx. Életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1982. 66–68. old.
  66. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. április 27.) MEM 27. köt. 377. old.
  67. Bruno Bauert 1842. március 29-én mozdították el állásából, mely a berlini ifjúhegeliánusok radikalizálódásához vezetett. Például K. Nauwerk, aki filozófiatörténetet tanított a berlini egyetemen, Dr. Bauer és az egyetemi oktatás szabadsága címmel publikált egy írást szeptemberben a Rheinische Zeitungban. Hamarosan ő is elvesztette állását. – Auguste Cornu [1968]: i. m.: 417. old.
  68. Karl Marx: A 6. rajnai Landtag tanácskozásai. Első cikk. Viták a sajtószabadságról és az országos rendek tanácskozásainak közzétételéről. MEM 1. köt. 28–77. old.
  69. Manfred Kliem: i. m.: 87–88. old.
  70. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 389–391. old.
  71. Franz Mehring: i. m.: 67–71. old.
  72. Karl Marx: A „Kölnische Zeitung” 179. számának vezércikke. MEM 1. köt. 86–104. old.
  73. ^ a b Manfred Kliem: i. m.: 88–89. old.
  74. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. július 9.) MEM 27. köt. 380. old.
  75. ^ a b Karl Marx: [levél] Dagobert Oppenheimhez. (1842. augusztus 25.) MEM 27. köt. 384–385. old.
  76. Manfred Kliem: i. m.: 97. old.
  77. Karl Marx: A Kommunizmus és az augsburgi „Allgemeine Zeitung”. MEM 1. köt. 105–109. old.
  78. Karl Marx: A Kommunizmus és az augsburgi „Allgemeine Zeitung”. MEM 1. köt. 107. old.
  79. Karl Marx: A Kommunizmus és az augsburgi „Allgemeine Zeitung”. MEM 1. köt. 108. old.
  80. Saul K. Padover: i. m.: 144. old.
  81. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 470. old.
  82. Ny. I. Lapin: i. m.: 103. old.
  83. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 486–489. old.
  84. idézi: Ny. I. Lapin: i. m.: 103. old.
  85. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. november 30.) MEM 27. köt. 386–388. old.
  86. Arnold Ruge 1842. december 4-i levele Karl Marxhoz: „Tökéletesen egyetértek levelével és intézkedéseivel, és örülök, hogy ezek a »Szabadok«, a frivolitás őrültjei, Önben is olyan jellemet találtak, anélkül, hogy egy szót is írtam volna Önnek, aki fenntartás nélkül tagadja az ő jellemtelenségüket… Meyennek Bauerral való viszályomra vonatkozó kérdését nem értem, tudniillik nem tettem egyebet, mint óvtam Bauert a »Szabadok« társaságától és attól a tónustól (verekednek és szitkozódnak, amikor a bor hatni kezd stb.), amely Walburgnál (a Walburg-féle vendéglő – Auguste Cornu magyarázata) uralkodik, mert ezzel ő, Bauer, saját magát és ügyét kompromittálja. Bauer berzenkedik ez ellen és a »Szabadok« egész magatartását fenntartás nélkül a védelmébe vette.” – idézi: Auguste Cornu [1968]: i. m.: 491. old.
  87. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 479–484. old.
  88. Karl Marx: A 6. rajnai Landtag tanácskozásai. Harmadik cikk. Viták a falopási törvényről MEM 1. köt. 110–147. old.
  89. Ny. I. Lapin: i. m.: 103–111. old.
  90. Engelst idézi: Auguste Cornu [1968]: i.m.: 492. old. (Fordította: Józsa Péter)
  91. L. F. Iljicsov: i. m.: 34. old.
  92. Friedrich Engels: [levél] Franz Mehringhez. (London, 1895. április vége) MEM 39. köt. 469. old. [Megjegyzés: Józsa Péter fordítását használtam, nem pedig a MEM értelemzavaró interpretációját. Composer]
  93. Ny. I. Lapin: i. m.: 120. old.
  94. Karl Marx: A „Leipziger Allgemeine Zeitung” betiltása. MEM 1. köt. 152–170. old.
  95. Karl Marx: A moselvidéki ††-tudósító igazolása. MEM 1. köt. 171–198. old.
  96. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 495–503. old.
  97. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 506. old.
  98. „Előbb Karl Heinzent kívánta megbízni ezzel a feladattal (v. ö. Karl Heinzen: Élmények II. köt. Boston 1874. 429. old. – német nyelven), utána a »Mannheimer Abendzeitung«-ot nyerte meg erre.” – Ny. I. Lapin: i. m.: 142. old.
  99. Ny. I. Lapin: i. m.: 148. old.
  100. Manfred Kliem: i. m.: 106–110. old.
  101. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1843. január 25.) MEM 27. köt. 389–390. old.
  102. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1843. március 13.) MEM 27. köt. 391–393. old.
  103. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 533–534. old.
  104. Manfred Kliem: i. m.: 117. old.
  105. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájából. MEM 1. köt. 201–336. old.
  106. Karl Marx: [levél] Arnold Rugéhoz. (1842. március 5.) MEM 27. köt. 373. old.
  107. Saul K. Padover: i. m.: 154–156. old.
  108. „A házasságkötésen csak néhány ember vett részt. Jenny oldaláról anyja és öccse, Edgar, míg a többi Westphalen rokon távol maradt. Marx családja részéről nem volt ott senki, sem az anyja, sem öt leánytestvére közül bármelyikük.” – Saul K. Padover: i. m.: 159. old.
  109. Manfred Kliem: i. m.: 118–122. old.
  110. Francis Wheen: i. m.: 148–153. old.
  111. Manfred Kliem: i. m.: 125. old.
  112. Manfred Kliem: i. m.: 125–126. old.
  113. Ny. I. Lapin: i. m.: 187–193. old.
  114. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 687. old.
  115. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 690. old.
  116. Manfred Kliem: i. m.: 131–133. old.
  117. Francis Wheen: i. m.: 59. old.
  118. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 672–684. old.
  119. Karl Marx: Levelek a „Deutsch–Französische Jahrbücher”-ből. M.–R.-hez. (Kreutznach, 1843. szeptemberében) MEM 1. köt. 346. old.
  120. Karl Marx: Levelek a „Deutsch–Französische Jahrbücher”-ből. M.–R.-hez. (Kreutznach, 1843. szeptemberében) MEM 1. köt. 347–348. old.
  121. Manfred Kliem: i. m.: 131–136. old.
  122. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 378–391. old.
  123. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 378. old.
  124. * az elvek magaslatán
  125. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 384–385. old.
  126. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 389–390. old.
  127. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 390. old.
  128. Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 390–391. old.
  129. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 790–792. old.
  130. ^ a b Francis Wheen: i. m.: 62. old.
  131. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 792–793. old.
  132. Manfred Kliem: i. m.: 140. old.
  133. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 798–799. old.
  134. Auguste Cornu [1968]: i. m.: 800. old.
  135. Auguste Cornu: Marx és Engels. 1844–1845. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 7. old.
  136. Saul K. Padover: i. m.: 176–177. old.
  137. Francis Wheen: i. m.: 60. old.
  138. Ny. I. Lapin: i. m.: 249–250. old.
  139. Moses Hess: A pénz lényegéről, Magyar Filozófia Szemle, 1967. 2. szám. 326–345.old.
  140. Ny. I. Lapin: i. m.: 257–259. old.
  141. idézi: Ny. I. Lapin: i. m.: 258. old.
  142. Marx-Engels: A magyar harc, In: Neue Rheinische Zeitung, 1849. január
  143. Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM), 1–48. kötet és két pótkötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 19571988.
  144. ^ a b c d e f Friedrich Engelsszel közösen írt mű.
  145. ^ a b c d Engels által utólag összeállított mű.
  146. Marx. Írások életéről és tevékenységéről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 138. old.
  147. Marx. Írások életéről [...] i. m.: 140. old.
  148. Marx. Írások életéről [...] i. m.: 141. old.
  149. Marx. Írások életéről [...] i. m.: 141–142. old.
  150. Marx. Írások életéről [...] i. m.: 143. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Friedrich Engels: Karl Marx. (1869) Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 16. köt. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1964. 351–355. old.
  • Friedrich Engels: Karl Marx. (1877) MEM 19. köt. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 98–107. old.
  • Friedrich Engels: Marx, Heinrich Karl (1892) MEM 22. köt. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1970. 316–324. old.
  • Karl Marx–Friedrich Engels: Az összetartozás öröme. [Szerelemről, szeretetről, barátságról, szolidaritásról.] (szerk.: Heinrich Gemkow) Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1987. 280 old.
  • Vlagyimir Iljics Lenin: Karl Marx. Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével., Lenin Összes Művei (LÖM) 26. köt. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 37–83. old. [megírás ideje: 1914. július–november; első megjelenés rövidített, szerkesztett formában a Granat Lexikon szócikkeként, 28. köt. Pétervár 1915. ; első csonkítatlan megjelenés: 1924. – Lényegre törő életrajzi vázlat és a marxizmus lenini interpretációjának mesterien tömörített verziója.]
  • Franz Mehring: Karl Marx. Életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1982. 640 old. (3. kiadás, fordította: Kálmán Endre) ISBN 963-09-1974-5 [eredeti első megjelenés: 1918.]
  • Marx. Írások életéről és tevékenységéről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 238 old.
  • Auguste Cornu: Marx és Engels. 1818–1844. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 812 old.
  • Auguste Cornu: Marx és Engels. 1844–1845. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 334 old.
  • Auguste Cornu: Marx és Engels. 1845–1846. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1970. 551 old.
  • P. N. Fedoszejev, L. I. Golman, A. I. Malis (szerk.): Karl Marx. Életrajz. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 698 old.
  • George Cogniot: Kortársunk, Marx. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 212 old.
  • Ruth Stolz (szerk.): A Marx-család és Lafargue. Levelek, visszaemlékezések Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1973. 259 old.
  • Manfred Kliem (szerk.): Marx élete dokumentumokban. 1818–1883. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978. 453 old. (fordította: Kálmán Endre)
  • Saul K. Padover: Karl Marx. An Intimate Biography McGraw-Hill Book Company, New York, St. Louis, San Francisco, Düsseldorf, London, Mexico, Panama, Sydney, Toronto 1978. 667 old. ISBN 0-07-048072-9
  • Vladimir Sergeevic Busin: Semmi mást, csak az életünket. Fejezetek Karl Marx és Friedrich Engels életéből. Kozmoz Könyvkiadó, Budapest, Kárpáti Könyvkiadó Uzsgorod 1979. 298 old. ISBN 963-211-329-2
  • Ny. I. Lapin: A fiatal Marx. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1980. 381 old. ISBN 963-09-1539-1
  • Kortársak Marxról és Engelsről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1983. 357 old. ISBN 963-09-2104-9
  • Herbert Steiner: Forradalom Ausztriában, Marx Bécsben. A negyvennyolcas bécsi munkásmozgalom a forradalom és a restauráció között. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1985. 205 old. ISBN 963-281-593-9
  • Heinrich Gemkow: Kettős életrajz. Karl Marx és Friedrich Engels. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1986. 305 old. ISBN 963-09-2784-5
  • Francis Wheen: Karl Marx. Napvilág Kiadó, Budapest 2004. 364 old. ISBN 963-9350-25-7
  • Kiss Viktor: Marx & ideológia. L'Harmattan, Budapest 2011. 302 old. ISBN 978-963-236-390-5
  • Étienne Balibar: Marx filozófiája. Typotex Kiadó, 2012. ISBN 978-963-279-670-3
  • Joseph Vogl: A kapitalizmus kísértete. Typotex Kiadó 2013. ISBN 978-963-279-793-9
  • Jonathan Sperber: Karl Marx: A Nineteenth-Century Life. W.W. Norton, New York, 2013. 512 pp. ISBN 978-0-87140-467-1

Bibliográfiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Karl Marx témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Karl Marx témájú médiaállományokat.