Alphonse de Lamartine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine
Lamartine, par Decaisne.jpg
Henri Decaisne: Lamartine (1839)
Élete
Született 1790. október 21.
Maçon
Elhunyt 1869. február 28. (78 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Szülei

Pierre de Lamartine


Alix des Roys
Felesége Mary Ann Elisa Birch
Gyermekei

Alphonse 1821 - 1823


Julia 1822 - 1832
Pályafutása
Jellemző műfajok vers, regény, dráma
Irodalmi irányzat romantika

Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine (Mâcon, 1790. október 21.Párizs, 1869. február 28.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus, kitűnő szónok, aki részt vett a Második Köztársaság kikiáltásában és kormányában. A francia romantika egyik kiemelkedő alakja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alphonse de Lamartine egy királypárti kisnemesi, katolikus családban látta meg a napvilágot Mâcon-ban. Apja Pierre de Lamartine (1752 - 1840), Pratz lovagja, lovassági százados. Anyja Alix des Roys (1766-1829) „az Orleáns-i herceg általános intendánsának leánya”. Alphonse de Lamartine élete első tíz évét vidéken, dél Burgundiában töltötte, túlnyomó részben Milly-ben. Nagy hatással volt rá a természet, az édesanyja, lánytestvérei és főleg Dumont atya, Bussières plébánosa, aki erős vallásosságra nevelte a fiatal fiút. Először Lyonban majd Belley-ben folytatta a tanulmányait, kedvenc olvasmányai közé tartoztak Chateaubriand, Vergilius és Horatius művei.

Mâconba visszatérve, Ossian de Baour-Lormian által ihlette verseket kezdett írni. Viharos érzelmi kalandba bonyolódott egy serdülőkorban lévő fiatal lánnyal, és ez szüleit arra ösztönözte, hogy e korai kapcsolattól megóvják fiukat. « Egy természetes eltérítés szükséges volt [számára]»[1]  : egy olaszországi úttal ajándékozták meg. Utjára (Livorno, Pisa, Nápoly,1811-1812) elkísérte barátja, Aymond de Virieu. Nápolyban is megtalálta a szerelem, egy fiatal szépség (Antonella Jacomino) képében, akiről később Graziella (1852) című művének hősnőjét mintázta. Drámaíróként is próbálgatta szárnyait (Médée) és megszülettek első elégiái. 1814-ben XVIII.Lajos testőrségébent szolgált, a trónfosztás után Svájcba menekült és 1815-ös visszatérésekor felhagyott a katonai szolgálattal. Hazatért Milly-be és vidéki gentleman életet élt. Egyedüli fiúgyermekként a szülei teljes vagyonát örökölte, de lánytestvéreiről évjáradék formájában gondoskodott.

Egészségi állapota miatt 1816-ban Szavojába (Aix-les Bains) utazott. 1816 októberében megismert egy nála 6 évvel idősebb férjes asszonyt (Julie Charles), idillikus szerelmük csak pár hónapig tartott, mert 1817 decemberében Julie tuberkulózisban meghalt. A költőt e nagy veszteség okozta fájdalom inspirálta részben a Méditations poétiques (Költői elmélkedések, 1820) megírására, mely megjelenését nagy siker koronázta és egyszerre híressé tette. Ebben az évben feleségül vett egy fiatal angol hölgyet, Mary Ann Elisa Birch-t, és a francia nagykövetség titkári pocizóját töltötte be Olaszországban. A házaspár sokat utazgatott: Olaszország, Anglia, Párizs, ezalatt több művét is kiadták: Nouvelles Méditations poétiques (Új költői elmélkedések), La Mort de Socrate (Szókratész halála), Le Dernier Chant du pèlerinage d'Harold. 1821-ben megszületett fia (Alphonse), majd 1822-ben leánya (Julia). Az elkövetkező években fájdalmas veszteségek sora érte mint apát és testvért: 1823-ban fiát, majd 1824-ben két testvérét is elvesztette : februárban Césarine de Vignet majd augusztusban Suzanne de Montherot. Imádott leánya (aki a költő első nagy szerelmének keresztnevét kapta) tíz évesen, 1832-ben hunyt el.

1829-ben másodszori nekifutásra választották meg a Francia Akadémia tagjának. 1830 júniusában jelent meg a „Költői és vallásos harmóniák „című kötete. A júliusi monarchiához csatlakozott, de a választásokon nem volt szerencséje, három megyében is elbukott (Bergues, Toulon és Mâcon). Úgy döntött, hogy inkább tollat ragad és megírta Sur la politique rationnelle-t és elkezdte Jocelyn-t. 1832-es keleti körútjának célja az volt hogy megerősítse vallásos meggyőződését, ami nagyon hamar szertefoszlott leánya halálával. Ebből a fájdalomból erőt merítve írta meg Gethsémani című művét. A keleti útját követően, Victor Hugóval, az Oszmán Birodalom ellen küzdő szerb nép egyik legfontosabb pártfogóivá váltak. 1833 júliusában, Niš-ben (Szerbia) tett látogatása alkalmával a feltornyozott koponyák előtt felkiáltott :” Hagyják meg ezt az emlékhelyet! Megtanítja a gyerekeiknek, mit jelent egy nép függetlensége, mikor látják apáik mekkora árat fizettek érte”.[2]

Komoly anyagi gondok miatt Lamartine elhatározta, hogy felhagy a politikával és elkezdte összeállítani l'Histoire des Girondins-t. Természetesen képviselői feladatait ellátta ebben az időszakban is, bár az évek múltával egyre jobban baloldalivá vállt, egészen addig, hogy az 1848-as forradalom élére állt. Két műve, a Le voyage en Orient , a L’Histoire des Girondins és számos remek felszólalása újra népszerűvé tették Lamartine-t.

Öregkorát a pénztelenség jellemezte, súlyosan eladósodott, amit nagyvonalúsága és a hatalmas birtokok iránti vágya okozott. 1860-ban eladta a Milly-ben található családi birtokot és a létfenntartását újabb művek írásával igyekezett biztosítani, mely alkotói tevékenységének a minőségén hamar nyomot hagyott. Ekkor született több gyűjteményes történelmi munkája, Az irodalom családi kézikönyve (1856-1869), Saint-Point-i kőfaragó (1851). Az utolsó nagysikerű verse: Ház a szőllőskertben (La Vigne et la Maison, 1857). Az 1860-as évek végére szinte teljesen tönkrement és élete utolsó két évét betegen paralízisben töltötte. Saint-Point kastély (melyben élt és 1820-tól saját igényeihez igazított) parkját övező fal mentén húzódó köztemetőben, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Politikai szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alphonse de Lamartine, ca.1865

A júliusi monarchiához csatlakozva, 1830-ban elindult a politikai karrierje, de a képviselőválasztáson megbukott. Ekkor utazott el Keletre, bejárta Görögországot, Libanont és a kereszténység szent helyeit. 1833-ban megválasztották képviselőnek és ezt a tisztségét 1951-ig megtartotta: kitűnő szónoklataival nyűgözte le hallgatóságát. Az 1848-as februári forradalomban és a köztársaság kikiáltásában meghatározó szerepet vállalt: tagja volt a „kollektív államfő”-i csoportnak és ezzel párhuzamosan külügyminiszteri pozíciót is betöltött az 1848-as átmeneti kormányban hónapon át (1848. február 24. – 1848. május 9.). Mérsékelt politikusként a liberális eszmékhez állt közel, ezt mutatta az a tény is, hogy 1848. február 25-én nem támogatta a piros színű zászló bevezetését. 1848. április 27-én aláírta a rabszolgaság eltörlését tartalmazó rendeletet.

1848. május 10-én az átmeneti kormányt felváltotta a végrehajtó-bizottság melyben szintén helyet kapott Lamartine. Az ateliers nationaux bezárása és Cavaignac tábornok által elfojtott júniusi napok lázongásai után a bizottság lemondott. 1848. június 28-án Cavaignac lett az ideiglenes miniszterelnök. 1848 decemberében Lamartine szembesült a választások eredményével: az elnökválasztáson csúfos vereséget szenvedett (a szavazatok 0,26%-át tudhatta magáénak) ez arra sarkalta, hogy fokozatosan visszavonuljon a politikai élettől, mely hatalomra emelte 1848 decemberében Charles-Louis Napoléon Bonaparte-ot. 1850 tavaszán, a politikai száműzetésről szóló törvény a parlament elé került megvitatásra. Egyik utolsó képviselői hozzászólása alkalmával Lamartine nem emelte fel szavát a politikai száműzetés eljárása ellen, csak a Marquises-szigeteket nem találta erre megfelelő helynek.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Saül (1818)
  • Költői elmélkedések (Méditations poétiques) (1820)
  • Új költői elmélkedések (Nouvelles Méditations) (1823)
  • Költői és vallásos harmóniák (Harmonies poétiques et religieuses) (1830)
  • Sur la politique rationnelle (1831)
  • Voyage en Orient (1835)
  • Jocelyn (1836)
  • La chute d'un ange (1838)
  • Recueillements poétiques (1839)
  • A girondiak története (Histoire des Girondins) (1847)
  • Raphaël (1849)
  • Vallomások (Confidences) (1849)
  • Geneviève, histoire d'une servante (1851)
  • Graziella (1852)
  • Les visions (1853)
  • Histoire de la Turquie (1854)
  • Az irodalom családi kézikönyve (Cours familier de littérature) (1856-1869)
  • La Vigne et la Maison (1857)
  • L'Histoire de la révolution de 1848 (1849)
  • Le tailleur de pierre de Saint-Point (1851)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Alphonse de Lamartine témájú médiaállományokat.
  1. Lamartine. XII, Mémoires inédits, 3. kötet (francia nyelven), Hachette, p. 126. o (1909) 
  2. Lamartine. Voyage en Orient (francia nyelven). l'édition de Sarga Moussa, Honoré Champion, Paris, p. 590. o (2000) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Alphonse de Lamartine című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Alphonse de Lamartine című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]