Alphonse de Lamartine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine
Születési név Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine
Henri Decaisne: Lamartine (1839)
Henri Decaisne: Lamartine (1839)
Élete
Született 1790. október 21.
Maçon
Elhunyt 1869. február 28. (78 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Szülei

Pierre de Lamartine


Alix des Roys
Gyermekei

Alphonse 1821 - 1823


Julia 1822 - 1832
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) vers, regény, dráma
Irodalmi irányzat romantika
Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine aláírása
Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine témájú médiaállományokat.

Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine (Mâcon, 1790. október 21.Párizs, 1869. február 28.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus, kitűnő szónok, aki részt vett a Második Köztársaság kikiáltásában és kormányában. A francia romantika egyik kiemelkedő alakja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alphonse de Lamartine egy királypárti kisnemesi, katolikus családban látta meg a napvilágot Mâcon-ban. Apja Pierre de Lamartine (1752 - 1840), Pratz lovagja, lovassági százados. Anyja Alix des Roys (1766-1829) „az Orleáns-i herceg általános intendánsának leánya”. Alphonse de Lamartine élete első tíz évét vidéken, dél Burgundiában töltötte, túlnyomó részben Milly-ben. Nagy hatással volt rá a természet, az édesanyja, lánytestvérei és főleg Dumont atya, Bussières plébánosa, aki erős vallásosságra nevelte a fiatal fiút. Először Lyonban majd Belley-ben folytatta a tanulmányait, kedvenc olvasmányai közé tartoztak Chateaubriand, Vergilius és Horatius művei.

Mâconba visszatérve, Ossian de Baour-Lormian által ihlette verseket kezdett írni. Viharos érzelmi kalandba bonyolódott egy serdülőkorban lévő fiatal lánnyal, és ez szüleit arra ösztönözte, hogy e korai kapcsolattól megóvják fiukat. « Egy természetes eltérítés szükséges volt [számára]»[1]  : egy olaszországi úttal ajándékozták meg. Utjára (Livorno, Pisa, Nápoly,1811-1812) elkísérte barátja, Aymond de Virieu. Nápolyban is megtalálta a szerelem, egy fiatal szépség (Antonella Jacomino) képében, akiről később Graziella (1852) című művének hősnőjét mintázta. Drámaíróként is próbálgatta szárnyait (Médée) és megszülettek első elégiái. 1814-ben XVIII.Lajos testőrségébent szolgált, a trónfosztás után Svájcba menekült és 1815-ös visszatérésekor felhagyott a katonai szolgálattal. Hazatért Milly-be és vidéki gentleman életet élt. Egyedüli fiúgyermekként a szülei teljes vagyonát örökölte, de lánytestvéreiről évjáradék formájában gondoskodott.

Egészségi állapota miatt 1816-ban Szavojába (Aix-les Bains) utazott. 1816 októberében megismert egy nála 6 évvel idősebb férjes asszonyt (Julie Charles), idillikus szerelmük csak pár hónapig tartott, mert 1817 decemberében Julie tuberkulózisban meghalt. A költőt e nagy veszteség okozta fájdalom inspirálta részben a Méditations poétiques (Költői elmélkedések, 1820) megírására, mely megjelenését nagy siker koronázta és egyszerre híressé tette. Ebben az évben feleségül vett egy fiatal angol hölgyet, Mary Ann Elisa Birch-t, és a francia nagykövetség titkári pocizóját töltötte be Olaszországban. A házaspár sokat utazgatott: Olaszország, Anglia, Párizs, ezalatt több művét is kiadták: Nouvelles Méditations poétiques (Új költői elmélkedések), La Mort de Socrate (Szókratész halála), Le Dernier Chant du pèlerinage d'Harold. 1821-ben megszületett fia (Alphonse), majd 1822-ben leánya (Julia). Az elkövetkező években fájdalmas veszteségek sora érte mint apát és testvért: 1823-ban fiát, majd 1824-ben két testvérét is elvesztette : februárban Césarine de Vignet majd augusztusban Suzanne de Montherot. Imádott leánya (aki a költő első nagy szerelmének keresztnevét kapta) tíz évesen, 1832-ben hunyt el.

1829-ben másodszori nekifutásra választották meg a Francia Akadémia tagjának. 1830 júniusában jelent meg a „Költői és vallásos harmóniák „című kötete. A júliusi monarchiához csatlakozott, de a választásokon nem volt szerencséje, három megyében is elbukott (Bergues, Toulon és Mâcon). Úgy döntött, hogy inkább tollat ragad és megírta Sur la politique rationnelle-t és elkezdte Jocelyn-t. 1832-es keleti körútjának célja az volt hogy megerősítse vallásos meggyőződését, ami nagyon hamar szertefoszlott leánya halálával. Ebből a fájdalomból erőt merítve írta meg Gethsémani című művét. A keleti útját követően, Victor Hugóval, az Oszmán Birodalom ellen küzdő szerb nép egyik legfontosabb pártfogóivá váltak. 1833 júliusában, Niš-ben (Szerbia) tett látogatása alkalmával a feltornyozott koponyák előtt felkiáltott :” Hagyják meg ezt az emlékhelyet! Megtanítja a gyerekeiknek, mit jelent egy nép függetlensége, mikor látják apáik mekkora árat fizettek érte”.[2]

Komoly anyagi gondok miatt Lamartine elhatározta, hogy felhagy a politikával és elkezdte összeállítani l'Histoire des Girondins-t. Természetesen képviselői feladatait ellátta ebben az időszakban is, bár az évek múltával egyre jobban baloldalivá vállt, egészen addig, hogy az 1848-as forradalom élére állt. Két műve, a Le voyage en Orient , a L’Histoire des Girondins és számos remek felszólalása újra népszerűvé tették Lamartine-t.

Öregkorát a pénztelenség jellemezte, súlyosan eladósodott, amit nagyvonalúsága és a hatalmas birtokok iránti vágya okozott. 1860-ban eladta a Milly-ben található családi birtokot és a létfenntartását újabb művek írásával igyekezett biztosítani, mely alkotói tevékenységének a minőségén hamar nyomot hagyott. Ekkor született több gyűjteményes történelmi munkája, Az irodalom családi kézikönyve (1856-1869), Saint-Point-i kőfaragó (1851). Az utolsó nagysikerű verse: Ház a szőllőskertben (La Vigne et la Maison, 1857). Az 1860-as évek végére szinte teljesen tönkrement és élete utolsó két évét betegen paralízisben töltötte. Saint-Point kastély (melyben élt és 1820-tól saját igényeihez igazított) parkját övező fal mentén húzódó köztemetőben, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Politikai szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alphonse de Lamartine, ca.1865

A júliusi monarchiához csatlakozva, 1830-ban elindult a politikai karrierje, de a képviselőválasztáson megbukott. Ekkor utazott el Keletre, bejárta Görögországot, Libanont és a kereszténység szent helyeit. 1833-ban megválasztották képviselőnek és ezt a tisztségét 1951-ig megtartotta: kitűnő szónoklataival nyűgözte le hallgatóságát. Az 1848-as februári forradalomban és a köztársaság kikiáltásában meghatározó szerepet vállalt: tagja volt a „kollektív államfő”-i csoportnak és ezzel párhuzamosan külügyminiszteri pozíciót is betöltött az 1848-as átmeneti kormányban hónapon át (1848. február 24. – 1848. május 9.). Mérsékelt politikusként a liberális eszmékhez állt közel, ezt mutatta az a tény is, hogy 1848. február 25-én nem támogatta a piros színű zászló bevezetését. 1848. április 27-én aláírta a rabszolgaság eltörlését tartalmazó rendeletet.

1848. május 10-én az átmeneti kormányt felváltotta a végrehajtó-bizottság melyben szintén helyet kapott Lamartine. Az ateliers nationaux bezárása és Cavaignac tábornok által elfojtott júniusi napok lázongásai után a bizottság lemondott. 1848. június 28-án Cavaignac lett az ideiglenes miniszterelnök. 1848 decemberében Lamartine szembesült a választások eredményével: az elnökválasztáson csúfos vereséget szenvedett (a szavazatok 0,26%-át tudhatta magáénak) ez arra sarkalta, hogy fokozatosan visszavonuljon a politikai élettől, mely hatalomra emelte 1848 decemberében Charles-Louis Napoléon Bonaparte-ot. 1850 tavaszán, a politikai száműzetésről szóló törvény a parlament elé került megvitatásra. Egyik utolsó képviselői hozzászólása alkalmával Lamartine nem emelte fel szavát a politikai száműzetés eljárása ellen, csak a Marquises-szigeteket nem találta erre megfelelő helynek.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Saül (1818)
  • Költői elmélkedések (Méditations poétiques) (1820)
  • Új költői elmélkedések (Nouvelles Méditations) (1823)
  • Költői és vallásos harmóniák (Harmonies poétiques et religieuses) (1830)
  • Sur la politique rationnelle (1831)
  • Voyage en Orient (1835)
  • Jocelyn (1836)
  • La chute d'un ange (1838)
  • Recueillements poétiques (1839)
  • A girondiak története (Histoire des Girondins) (1847)
  • Raphaël (1849)
  • Vallomások (Confidences) (1849)
  • Geneviève, histoire d'une servante (1851)
  • Graziella (1852)
  • Les visions (1853)
  • Histoire de la Turquie (1854)
  • Az irodalom családi kézikönyve (Cours familier de littérature) (1856-1869)
  • La Vigne et la Maison (1857)
  • L'Histoire de la révolution de 1848 (1849)
  • Le tailleur de pierre de Saint-Point (1851)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lamartine. XII, Mémoires inédits, 3. kötet (francia nyelven), Hachette, p. 126. o (1909) 
  2. Lamartine. Voyage en Orient (francia nyelven). l'édition de Sarga Moussa, Honoré Champion, Paris, p. 590. o (2000) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Alphonse de Lamartine című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Alphonse de Lamartine című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak