Heinrich Heine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Heinrich Heine portréja (David Oppenheim, 1831)

Christian Johann Heinrich Heine (eredeti nevén Harry Heine, Düsseldorf, 1797. december 13. – Párizs, 1856. február 17.) német romantikus költő, író, újságíró. Egyszerre mondják a romantika utolsó költőjének és a romantikát meghaladó realista és modern költőnek. Műveiben a német köznyelv irodalmivá vált. Újságíróként, tudósítóként tárcáinak, utazási élményeinek eddig nem ismert irodalmi színt, elegáns légiességet adott, evvel együtt pedig magának a német nyelvnek is. Kritikus, politikailag elkötelezett újságíróként, esszéistaként, szatírikusként, vitázóként egyaránt volt csodált és rettegett. Egyike a leggyakrabban fordított német nyelvű költőknek. Megítélése, s az életművéhez való viszony gyakran változott és változik a történelem folyamán, napjainkban is. A romantika jegyében született és általa modernné és egyedivé formált lírája és az egész Európa gondjait látó és elemző publicista és esszéista a nagy triász harmadik tagja, Johann Wolfgang von Goethe, Friedrich Schiller és Heinrich Heine a három klasszikus óriás a német nép irodalmában. Heinrich Heine jelentőségét a német irodalomban, Petőfi Sándorérhoz hasonlítható a magyar irodalomban.

[szerkesztés] Élete

Már első művével, a Dalok könyvével nagy sikere volt 1827-ben. Az irodalmi közönség kedvence lett. A szenvedések megéneklésében szinte a "német Byron" lép elénk. Kiemelkedőt alkot a ballada műfajában is, a Gránátosok (Die Grenadiere) cíművel. Heine gránátosainak történetét elsőként Schumann zenésítette meg a Marseillaise dallamának motívumaira épülő, s azt mintegy parodizáló muzsikájával. ^[1] Belzácár (Belsazar) c. balladájában bibliai történetet dolgoz fel: a babiloni zsarnok önteltsége miatt kihívja maga ellen Jehova haragját, s e miatt alattvalóinak keze által pusztul el.

Szerelmi lírájában az a különleges, hogy a mindenki által ismert érzelmi szituációkat rögzíti a mindenki által ismert képekben és hangulatokban a mindennapi élet nyelvén és szókincsével. A gazdag heinei poézis minden szépségét egyesíti a Nem értem, a dal mit idéz fel...(Ich weiss nicht, was soll es bedeuten...) kezdetű Loreley címen német népdallá vált Heine vers, oly annyira népszerű volt, hogy még a náci időkben is szerepelt a tankönyvekben, csak akkor úgy tüntették fel, hogy alkotója ismeretlen szerző. Egy gyönyörű sziklás rajnai tájhoz kötődik a német népi legenda, mely szerint egy Rajna menti sziklán ülő gyönyörű leány okozza a hajósok vesztét:

	Végül ladikot s ladikost a mélységbe nyel – ugye? – az ár... S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley.

Heine a tengert is másképpen hódította meg lírája számára, mint elődei, a tengert nem mint természeti jelenséget emeli be, hanem a maga végtelenségében, kimeríthetetlen változékonyságában kapcsolatba hozza az emberi lélekkel, az emberi kedélyvilág sokszínűségével. Idézzük a A hajótörött c. vers néhány sorát Mészöly Dezső fordításában^[2]:

	Hullámok, sirályok, hallgassatok! Oda már minden: boldogság, remények, remények, szerelmek! Fekszem a földön – magányos hajótörött - s lángoló arcom a nedves homokba fúrom.

Heine 1831-től 1856-ban bekövetkezett haláláig emigrációban él, s gyötri a honvágy, de verseiben a saját érzésen is képes ironizálni, mint mindenen, több oldalról is megvilágításba kerül ugyanaz az érzés. Később már feltör a zokogás, a magány, Párizs nem tudja pótolni a távoli hazáért, olvashatjuk erről vallomását az Éjszakai gondolatok (Nachtgedanken) c. versben.

Heine dalai, balladái, legendái új hangot képviselnek a német romantika történetében, Napóleon kultusza ellentétes a kortárs német gondolkodással, a középkor-kultusszal, a vallás felé való fordulással, a nemzeti irodalomra korlátozódó költészetelképzeléssel. Nyitott a világra, nem politizál közvetlenül, de a szabad gondolkodás híve. Az aggodalom és a remény egyszerre benne van költészetében, egyik legismertebb híres versében A sziléziai takácsok (=Die schlesischen Weber, 1844) címűben mutatkozik meg legközvetlenebbül. Miközben a takácsok kórusa Germánia szemfedelét szövi, reménykedik is a jövőben. Heine dalait sok híres költő, író lefordította, témáit újra feldolgozták, köztük Petőfi, Lermontov, Babits Mihály, Szabó Lőrinc.

Heine lírája termékenyítőleg hatott a német romantikus zenére, verseinek legnevesebb megzenésítői közt van Schubert, Schumann, Mendelssohn-Bartholdy, Liszt Ferenc.^[3] Heine Tännhäuser c. történelmi románca Richard Wagner számára lett operatéma. A költői-zenei romantika utóéletében később szerepet játszott a francia sanzon is.^[4]

Heine prózájában is újat hozott, útirajzai nemcsak a művészeti emlékeket, a másságot veszik számba, hanem a tárca, a publicisztika irányába is mutatnak. Középpontba kerül nála a hétköznapi élet, s annak visszásságai, helyenként gúnyoros, csipkelődő megjegyzéseket tesz. Heine útirajzai hatással voltak Petőfi hasonló jellegű prózai írásaira.

[szerkesztés] Verses kötetei

Heine síremléke a montmartre-i temetőben

Dalok könyve (Buch der Lieder, 1827.)
Új tavasz (Neuer Frühling, 1828.)
Lírai intermezzo (Lyrisches Intermezzo)^[5]
Hazatérés (Heimkehr) ebben a kötetben jelent meg a Loreley címen népdallá vált vers
Északi tenger (Die Nordsee)
Vegyes költemények (Verschiedeme, 1833.)
Új versek (Neue Gedichte, 1844.)^[6]

Időszerű költemények

Németország : Téli rege (Deutschland : Ein Wintermärchen, 1844.)^[7]
Nyáréji álom (Atta Troll, 1847.)^[8]
Romanzeró (Romanzero, 1851.)

Első ciklus: Törénetek (Historien)

Második ciklus: Lamentációk (Lamentationen)

Harmadik ciklus: Héber melódiák (Hebräische Melodien)

Vegyes írások (Vermischte Schriften, 1854.)
A Matrác-sír virágai – Utolsó versei (Letzte Gedichte und Gedanken)^[9]

[szerkesztés] Prózája

Útirajzok (Reisebilder, 1826-31.)

Utazás a Harz hegységben (Die Harzreise)

Gondolatok : Le Grand könyve (Ideen : Das Buch Le Grand, 1826.)

Utazás Münchenből Genovába (Reise von München nach Genova)

Angliai töredékek (Englische Fragmente)

Franciaországi állapotok (Französische Zustände, 1830.)^[10]
Francia festők (Französische Maler, 1834.)^[11]
Ludwig Börne (1840.)
Lutetia (1854.)^[12]
Vallomások (Geständnisse, 1854.)^[13]

[szerkesztés] Jegyzetek és források

Halász Előd: A német irodalom története. 2. köt. Budapest : Gondolat, 1971. 628 o. ill. Heinéről ld. 117-138. o.
Világirodalmi lexikon. 4. köt. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1975. ISBN 9630508737 Heinrich Heine szócikk ld. 339-343. o.
Pál József szerk.: Világirodalom. Budapest : Akadémiai Kiadó, 2005. 999 o. ISBN 9630582384 ; Fried István: Heinrich Heine ld. 549-552. o.

^ Robert Schumann: Die beiden Grenadiere, op. 49 Nr. 1, 1840.
^ Halász i.m. 124. o.
^ Pál József i.m. 550. o.
^ Francia chanson születése a XVIII. sz. közepére tehető, legnépszerűbb a XIX. sz. második felében lesz, s népszerűsége főleg az 1980-as évekig tartott. Jeles chanson énekesek: Aristide Bruant, Édith Piaf, Yves Montand, Georges Brassens és mások.
^ E kötet 65 rövid verset foglal magában.
^ Ebben jelent meg Tannhäuser (Der Tannhäuser) c. történelmi románca.
^ Elbeszélő költemény, Heine 1843-as hamburgi utazásának útinaplója.
^ Ironikus verses eposz, válasz a Heinét ért támadások miatt, amelyeket a Ludwig Börne c. könyve miatt kapott.
^ Heine hagyatékából származó versei is benne vannak.
^ Könyvalakban megjelent tudósításai Lajos Fülöp király polgári Franciaországáról.
^ Cikksorozat a Louvre-ban évente megrendezett festészeti kiállításról, azaz a francia Salon kiállításairól.
^ Heine tudósításai könyvalakban, amelyeket 1840-46-ig az Augsburger Allgemeine Zeitung számára írt.
^ Heine élete utolsó éveinek töredékes memoárjai