Ludwig van Beethoven

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ludwig van Beethoven
Beethoven.jpg
Beethoven a Missa Solemnis komponálása közben
Joseph Karl Stieler portréja
Életrajzi adatok
Született 1770. december 16.
 Kölni Választófejedelemség, Bonn
Származás flamand
Elhunyt 1827. március 26. (56 évesen)
 Habsburg Birodalom, Bécs
Családja
Édesapja Johann van Beethoven
Édesanyja Maria Magdalena Keverich
Pályafutás
Tevékenység zeneszerző, zongorista, karmester
Műfajok opera, klasszikus zene
Hangszer zongora
Híres művei IX. szimfónia
Hármasverseny
Fidelio
Missa Solemnis

Beethoven Signature.svg
Ludwig van Beethoven aláírása


Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16.Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző.

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszicizmus harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beethoven apai ősei földművesek és iparosok voltak, akik a 18. század első feléig Mechelen (Belgium) városában (Flandria) éltek. A nagyapa, aki neve flamandul Lodewijk, majd németül szintén Ludwig van Beethoven volt, Antwerpenből Bonnba elszármazott belga, udvari karnagy és basszista volt előbb 1761-től Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. 1773-ban hunyt el. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves ifjú özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élő választófejedelmi szakács leányát. Első férje egy trieri udvari inas volt, akitől egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven-Keverich házaspárnak öt fia és két leánya született: Ludwig Maria (*/† 1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerző –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolas Johann (1776–1848), Anna Maria Franziska (*/† 1779), Franz Georg (1781–1783) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).

Fiatalkora, tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. (Akkoriban a gyermekeket általában születésük napján, vagy azután egy nappal keresztelték meg.)

Beethoven első zenetanára iszákos és indulatos édesapja volt, egy közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Mivel apja korán felismerte benne a nagy tehetséget s törekedett ezt minél előbb kenyérkeresetre használni, ezért gyakran változtatta zeneoktatóit (akik közt Neefe udvari orgonás volt a legkiválóbb). Beethoven ezt később gyakran panaszképpen hozta fel.

A családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választófejedelem anyagi támogatásában részesült.

1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 1782-83-ban jelentek meg első zeneművei: változatok és 3 szonáta zongorára, 1785-ben következett 3 zongoranégyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonássá nevezték ki.

1787 márciusában utazott először Bécsbe, hogy Mozarttól tanulhasson. Nem tudni, hogy sikerült-e találkoznia vele, mivel egy váratlan esemény miatt haza kellett utaznia: 17 éves korában elvesztette jóságos, derék édesanyját; hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt később már nem nyílt alkalma találkozni vele, mivel Mozart 1791-ben meghalt.[1]

Bonn jeles udvari zenekarában a brácsát játszotta; a zongorán is mindinkább tökéletesítette magát; sokat alkotott, egyelőre kiadatlanul hagyva.

1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja pótolta később számára az édes otthont. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta előtte a császári város első házait; Van Swieten báró és Lichnowsky hercegnő különösen pártolták. Közben 1792. december 18-án elhunyt Beethoven édesapja.

Salierinél nyolc esztendeig tanult. Mint kész zongoraművész 1795 márciusában lépett fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként. Népszerűsége fokozódott Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol Beethoven 1796-ban körutat tett. Berlinben erősen marasztalták, de ő Bécshez ragaszkodott, ahol lelke is ki volt elégítve; társadalmi állása és kenyere is biztosítva volt. Művészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes süketségbe ment át. Ez a csapás tette őt virtuóz helyett végképp zeneköltővé.

1800 óta már a telet a társas élet közepette, művei előadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban műveit dolgozta ki. A monarchiában is tett utazásokat, volt Magyarországon is, 1806-ban Martonvásáron, a Brunswick grófok Fejér megyei birtokán. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei meghódoltak előtte, ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették őt, aki különben is melankóliára hajlott, családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erős sajátos jelleget adott műveinek.

Betegsége, halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.

1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Vízkórság oltotta ki életét; Bécs impozáns menetben temette el.

Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.

Életének háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beethoven személyes élete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észlelte, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketült. Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.

Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.

Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos nevelésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magányos séta a zöldben; fő művei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.

Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Alkotói korszakai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beethoven zeneszerzői pályafutását általában korai, középső és késői korszakra szokták osztani.

Korai alkotói korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerző műveit jól ismerte, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.

Középső alkotói korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középső alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

Késői alkotói korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Op. 109. kézirata

1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.

Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

Zenei stílus és újítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az osztrák születésű brit zenész, Hans Keller (1919–1985) „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára érthető zenét komponálni.

Beethovenre mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motívikus fejlesztésre épített, de nagy mértékben kibővítette őket, azáltal hogy hosszabb és nagyratörőbb tételeket komponált. Középső korszakának művei a hősiesség kifejezése miatt, míg késői darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetően népszerűek.

Személyes meggyőződések és zenei hatásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beethoven sokat merített a felvilágosodás és az Európában egyre növekvő romantika eszméiből. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroicát (a „hősi” olasz megfelelője) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyőződésében, hogy a tábornok fenntartja majd a Francia forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, melyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: „Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand Uomo”, vagyis „Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) című ódájának feldolgozása, amely bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett.

A tudósok vitáznak Beethoven vallási meggyőződésén, illetve azon hogy ez milyen szerepet játszott a munkájában.

A romantikus Beethoven?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.

Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és az egyértelműen romantikus Franz Schubert is merített dalaihoz) német, illetve Percy Bysshe Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint például Louis Spohr és E. T. A. Hoffmann szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.

Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbóját, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagy hatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok számára, akik a romantikus érzékenységre mint a későbbi művészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.

Emléktáblája, Budán a róla elnevezett utcában,
Alkotó: Csontos László

Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például 9. szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a 19. század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.

Ezzel szemben Carl Dahlhaus[2] amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának műveiből származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethoven középső korszakának második feléből származó, 74. és 97. közötti opusz-számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint kortársai.

Beethoven hajfürtje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anton Sauter muzsikus költő a halottasházban levágott egy hajfürtöt, majd ezt az ereklyét Hölzl Szeráf Ferencnek ajándékozta, aki továbbajándékozta 1870-ben a Pécsi Dalárdának. 1958-ban a martonvásári Beethoven Emlékmúzeumnak ajándékozta el a dalárda. Azóta is itt tekinthető meg.[3]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szimfóniák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Versenyművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Színpadi művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyházi művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg barátja és tanítványa, Rudolf főherceg érseki beiktatására készült volna. A zeneszerző baráti gesztusán túlnőtt az elkezdett mű által felvetett zenei és „tartalmi” problémák tökéletes megoldásának vágya. „Szívből fakadt – bár a szívekig hatna” – írta a partitúra első lapja fölé, s bár Beethoven a katolikus miseszöveget zenésítette meg, valójában felekezetek fölött álló művet alkotott. Az ő vallása ugyanis az erkölcs és a humánum volt, Krisztusa pedig: ember, vagy jobban mondva: hős. Ennek a Krisztusnak feladata van: az emberiség számára a legnagyobb adományok egyikét, a külső és a belső békét megszerezni. Az Agnus Dei zárótétel a zeneirodalom legfenségesebb békehimnuszaként kerekíti le és teszi teljessé Beethoven monumentális vallomását, mely szerint az emberiség legfőbb célja, az emberi élet értelme – isteni példára – maga a béke.

Zongoraművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Opus 2, no. 1: Zongoraszonáta No. 1 f-moll (1795)
  • Opus 2, no. 2: Zongoraszonáta No. 2 A-dúr (1795)
  • Opus 2, no. 3: Zongoraszonáta No. 3 C-dúr (1795)
  • Opus 7: Zongoraszonáta No. 4 Esz-dúr (1797)
  • Opus 10, no. 1: Zongoraszonáta No. 5 c-moll (1798)
  • Opus 10, no. 2: Zongoraszonáta No. 6 F-dúr (1798)
  • Opus 10, no. 3: Zongoraszonáta No. 7 D-dúr (1798)
  • Opus 13: Zongoraszonáta No. 8 c-moll „Pathetique” (1798)
  • Opus 14, no. 1: Zongoraszonáta No. 9 E-dúr (1798)
  • Opus 14, no. 2: Zongoraszonáta No. 10 G-dúr (1798)
  • Opus 22: Zongoraszonáta No. 11 B-dúr (1800)
  • Opus 26: Zongoraszonáta No. 12 Asz-dúr „Gyászinduló” (1801)
  • Opus 27, no. 1: Zongoraszonáta No. 13 Esz-dúr (1801)
  • Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll „Sonata quasi una fantasia” „Holdfény” (1801)
  • Opus 28: Zongoraszonáta No. 15 D-dúr „Pastoral” (1801)
  • Opus 31, no. 1: Zongoraszonáta No. 16 G-dúr (1802)
  • Opus 31, no. 2: Zongoraszonáta No. 17 d-moll „Vihar” (1802)
  • Opus 31, no. 3: Zongoraszonáta No. 18 Esz-dúr „Vadászat” (1802)
  • Opus 49, no. 1: Zongoraszonáta No. 19 g-moll (1796)
  • Opus 49, no. 2: Zongoraszonáta No. 20 G-dúr (1796)
  • Opus 53: Zongoraszonáta No. 21 C-dúr „Waldstein” (1803)
    • WoO 57: Andante Favori – A Waldstein-szonáta eredeti középső tétele (1804)
  • Opus 54: Zongoraszonáta No. 22 F-dúr (1804)
  • Opus 57: Zongoraszonáta No. 23 f-moll „Appassionata” (1804)
  • Opus 78: Zongoraszonáta No. 24 Fisz-dúr (1809)
  • Opus 79: Zongoraszonáta No. 25 G-dúr (1809)
  • Opus 81a: Zongoraszonáta No. 26 Esz-dúr „Les adieux/Lebewohl” (1810)
  • Opus 90: Zongoraszonáta No. 27 e-moll (1814)
  • Opus 101: Zongoraszonáta No. 28 A-dúr (1816)
  • Opus 106: Zongoraszonáta No. 29 B-dúr „Hammerklavier” (1819)
  • Opus 109: Zongoraszonáta No. 30 E-dúr (1820)
  • Opus 110: Zongoraszonáta No. 31 Asz-dúr (1821)
  • Opus 111: Zongoraszonáta No. 32 c-moll (1822)

Variációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bagatellek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kamaraművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

16 vonósnégyes

  • Korai vonósnégyesek:
    • Opus 18: 6 vonósnégyes
      • No. 1, F-dúr (1799)
      • No. 2, G-dúr (1800)
      • No. 3, D-dúr (1798)
      • No. 4, c-moll (1801)
      • No. 5, A-dúr (1801)
      • No. 6, B-dúr (1801)
  • Középső korszak:
    • Opus 59: három „Razumovszkij” vonósnégyes (1806)
      • No. 7, F-dúr
      • No. 8, E-minor
      • No. 9, C-major
    • Két vonósnégyes
      • Opus 74: No. 10. Esz-dúr „Hárfa” (1809)
      • Opus 95: No. 11. f-moll „Serioso” (1810)
  • Késői vonósnégyesek Nos. 12 – 16 vonósnégyes és Nagy fúga, Opus 127, 130 – 135
    • Opus 127: No. 12. Esz-dúr (1825)
    • Opus 130: No. 13. B-dúr (1825)
    • Opus 131: No. 14. cisz-moll (1826)
    • Opus 132: No. 15. a-moll (1825)
    • Opus 133: Nagy fúga, B-dúr (1824)
    • Opus 135: No. 16 F-dúr (1826)

Zongoratriók

  • Nr. 1, Esz-dúr op. 1 Nr. 1
  • Nr. 2, G-dúr op. 1 Nr. 2
  • Nr. 3, c-moll op. 1 Nr. 3
  • Nr. 4, B-dúr op. 11
  • Nr. 5, D-dúr op. 70 Nr. 1
  • Nr. 6, Esz-dúr op. 70 Nr. 2
  • Nr. 7, B-dúr op. 97

10 szonáta hegedűre és zongorára

  • Nr. 1, D-dúr op. 12 Nr. 1
  • Nr. 2, A-dúr op. 12 Nr. 2
  • Nr. 3, Esz-dúr op. 12 Nr. 3
  • Nr. 4, a-moll op. 23
  • Nr. 5, F-dúr „Tavaszi” szonáta op. 24, (1801)
  • Nr. 6, A-dúr op. 30 Nr. 1
  • Nr. 7, c-moll op. 30 Nr. 2
  • Nr. 8, G-dúr op. 30 Nr. 3
  • Nr. 9, A-dúr „Kreutzer” szonáta op. 47, (1803)
  • Nr. 10, G-dúr op. 96

5 Szonáta gordonkára és zongorára

  • Nr. 1, F-dúr, op. 5 Nr. 1
  • Nr. 2, g-moll, op. 5 Nr. 2
  • Nr. 3, A-dúr, op. 69
  • Nr. 4, C-dúr, op. 102 Nr. 1
  • Nr. 5, D-dúr, op. 102 Nr. 2

Dalok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pl: A távoli kedveshez, A mormotás fiú dala

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Cooper, Barry. Beethoven. Oxford University Press US (2008). ISBN 9780195313314 , p. 23
  2. Carl Dahlhaus: Az abszolút zene eszméje. Typotex Kiadó, 2004. ISBN 963-9548-38-3
  3. Pécs Lexikon  I. (A–M). főszerkesztő Romváry Ferenc, Pécs Lexikon Kulturális Nonprofit Kft. 2010, Pécs. 95. o. ISBN 978-963-06-7919-0

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ludwig van Beethoven témájú médiaállományokat.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

angol[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Enciklopédikus könyv: Cím:The lives of the great composers; A. L. Bacharach (szerkesztő); Kiadó: E.P. Dutton & Co Inc.; New York, 1936. Második fejezet: 47-76 oldal; Peter Latham (szerző), cím: Beethoven.

magyar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]