Victor Hugo

Victor-Marie Hugo
Victor Hugo (1879)
Élete
Született	1802. február 26. Besançon, Franciaország
Elhunyt	1885. május 22.(83 évesen) Párizs, Franciaország
Nemzetiség	francia
Pályafutása
Victor-Marie Hugo aláírása

Victor-Marie Hugo [viktɔʁ maʁi yɡo] (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.

Élete és művészete szinte teljesen átfogta a 19. századot. Szellemi formálódására hatással voltak a napóleoni háborúk, anyja királypárti meggyőződése, a katonatiszt apa áthelyezései miatt a család gyakori helyváltoztatása, ifjúkori olvasmányai, valamint verskísérletei. Irodalmi példaképének François-René de Chateaubriand-t tartotta. A három Hugo fivér 1819-ben létrehozta a Le Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében) nevű irodalmi lapot. Victor is tevékenyen részt vett a szerkesztésben. Itt jelentek meg versei, az Alphonse de Lamartine és André Chénier költészetét párhuzamba állító tanulmánya, a Bug-Jargal és Abel nyolc novellája. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, royalista, katolikus versekkel kezdett. XVIII. Lajos 1000 frank évi kegydíjban részesítette 1822-ben a Bourbonokat dicsérő Ódák kötetéért. Képviselőként aktív szerepet játszott a politikai életben. Republikánus, demokrata, sőt szocialista eszméket vallott. Olvasta Charles Fourier és Pierre-Joseph Proudhon írásait. Az alkotmányozó nemzetgyűlés, a törvényhozó gyűlés és a főrendi ház tagjaként felszólalt a szegénység, a társadalmi kirekesztettség ellen, a nők és gyerekek emberi jogaiért, a halálbüntetés eltörléséért, a sajtószabadságért, az ingyenes és világi oktatásért. Jean Monnet-t és Robert Schumant száz évvel megelőzve javasolta az Európai Egyesült Államok (Európai Unió) létrehozását.

Élete

Gyermek- és ifjúkora

Hugo szülőháza Besançonban

Édesapja, gróf Joseph Leopold Sigisbert Hugo (1773–1828) Napóleon seregében szolgált, a tábornoki rangot szerezte meg. Ősei lotharingiai földművesek és iparosok voltak. A családi hagyomány szerint Joseph Bonaparte, Spanyolország királya emelte grófi rangra. A doubs-i garnizonban teljesített szolgálatot, amikor Victor fia megszületett Besançonban. 1802 áprilisában Marseille-be helyezték át, így Victor mindössze 6 hetet töltött szülővárosában és soha többé nem tért oda vissza. Breton származású édesanyja, Sophie Trébuchet (1772–1821) Vendée-ben született, felmenői között tengerészek és ügyvédek szerepeltek. Korán árvaságra jutott, markáns egyéniségű apai nagynénje nevelte szabad szellemben. Sophie lelkesedéssel figyelte a forradalom kitörését Nantes-ban, de amikor szemtanúja volt egy anya és két leánya kivégzésének (akiket gyermekkora óta ismert), meggyőződéses királypárti lett. Hugo származása kapcsán ezt írta: „Bretagne, Lotharingia és Franche-Comté vére keveredik ereimben. Három helyről örököltem a kitartás erényét (…) a szilárd akarat és az állhatatosság a titka minden sikernek.” A három fiúgyermek közül Victor volt a legfiatalabb (Abel Joseph (1798–1855), Eugène (1800–1837). Gyermekkorát Párizsban töltötte. A katonatiszt apa áthelyezése miatt a család 1807-ben Nápoly-ban, majd 1811-től Spanyolországban élt. Eugène bátyjával együtt bentlakásos diák volt egy madridi egyházi intézményben, a Collège des Nobles-ban. Ezek az évek nyomot hagytak életében. 1814-ben szülei elváltak, Eugène bátyjával anyjánál maradt, Abel pedig apjánál, mert katonai pályára készült. A gyermek Hugo nagyon szerette édesanyját, verseit mindig neki olvasta fel először. Az 1831-ben megjelent életrajzi ihletésű Őszi lombok kötetében bevallotta, hogy amikor mindenki elhagyta őt, csak édesanyja maradt mellette. Hugo 14 éves volt, amikor 1816 júliusában ezt írta naplójába: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi.” Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, óriási ambíciók feszítették. Kevés irodalmi karriert jellemzett ilyen fiatalkori öntudat és tisztánlátás. 13 éves korából megmaradtak verses füzetei. A legrégebbi aljára ezt írta: „N.B. A tizenegyedik füzet táblázatát látják”. Tehát az előző tízet megsemmisítette, mert a verseket újra és újra átírta, fáradhatatlanul próbálkozott, rímeket keresett. Egyedül tanulta a versmértéket, a rímelést. A gyermek Hugo volt önmaga legszigorúbb bírája.

A fiatal író

A fiatal Hugo

1817-ben tizenöt évesen részt vett a Francia Akadémia által kiírt pályázaton A tanulás adta öröm valamennyi élethelyzetben (Du bonheur que procure l'étude dans toutes les situations de la vie) című versével. Az akadémikusok azt hitték, hogy gúnyt akar űzni velük s ezért adta meg ezt az életkort. Emiatt csak dicséretben részesítették, neve először jelent meg a sajtóban. Toulouse-ban a Jeux floraux pályázaton 1819-ben Aranyliliomot (Lys d’or) kapott az Óda IV. Henrik szobrának újra felállításáról (Ode sur le rétablissement de la Statue d'Henri IV) című verséért, 1820-ban pedig Szegfűt (Œillet) a Mózes a Níluson (Moïse sur le Nil) című ódájáért.

A sikereken felbuzdulva abbahagyta tanulmányait és az írást választotta. 1819-ben létrehozta Abel és Eugène bátyjaival a Le Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében) című irodalmi lapot, amely tehetségére irányította a figyelmet. A lap 1821-ben megszűnt. Abel bátyja bevezette a Société royales des Bonnes Lettres irodalmi társaságba, ahol felolvasta verseit és drámáit. Első verseskötete 1821-ben jelent meg Ódák címmel. A Bourbonokat dicsérő versekért XVIII. Lajos évi 1000 frank kegydíjban részesítette. Ekkor mindössze 19 éves volt. 1823-ban létrehozta a La Muse Française irodalmi lapot, de 1824-ben megszüntette.

1825-ben részt vett X. Károly koronázásán Reimsben a király személyes meghívására, s még abban az évben megkapta a Francia Becsületrend lovagi fokozatát.

A romantikus dráma megteremtője

Charles Nodier író és akadémikus 1824 januárjában Artois grófjának (a későbbi X. Károly király) könyvtárosa lett a Bibliothèque de l'Arsenalban. Áprilistól Nodier irodalmi találkozókat rendezett a könyvtárban. Minden vasárnap este itt gyűltek össze az írók, költők és művészek, hogy felolvassák és megbeszéljék írásaikat, verseiket. Politikával is foglalkoztak. A Cénacle-nak nevezett összejöveteleket a romantika bölcsőjének tartották és nagy hatással voltak Hugo fejlődésére. Alfred de Vigny, Alfred de Musset, Id. Alexandre Dumas és Eugène Delacroix is részt vettek az irodalmi összejöveteleken. A Cromwell-előszó megjelenése után elmarasztaló vélemény jelent meg névtelenül a La Quotidienne hasábjain, nagy valószínűséggel Nodier tollából. A cikk azonban elismeréssel szólt Hugo írói tehetségéről. 1827-től Hugo nem vett részt Nodier összejövetelein, Charles-Augustin Sainte-Beuve-vel megalakította saját irodalmi körét (Cénacle) a Notre-Dame-des Champs utcai lakásán. Hugo csoportjához Honoré de Balzac is csatlakozott.

A romantikus dráma „védelmezői”

Hugo ekkor már költő, regény- és drámaíró, sőt újságíró is volt. Az utolsó bástya, a színház bevételére készült, ahonnan a klasszicista hagyományok és a cenzúra tartotta távol a romantikát. Az elméleti támadást 1827 decemberében indította, amikor Cromwell drámájának igazolására fontos értekezést adott ki Párizsban, amelyet az irodalomtörténet Cromwell-előszóként tart nyilván. Ebben fejtette ki a művészet szabadságáról, a klasszicista dráma hármas egységének megszüntetéséről, a groteszk modern szépségéről vallott nézeteit. A politikai támadás 1829-ben a Marion de Lorme című darabbal történt, és X. Károly betiltotta felségsértés gyanúja miatt. Hugo szakított a rezsimmel. Végül 1830-ban felgördült a függöny a Théâtre-Français (Comédie-Française) színpadán az Hernani előadásán. Ezzel a darabbal teremtette meg a romantikus dráma műfaját.

Hugo rajongói, a romantikus dráma védelmezői jelen voltak a színházban. Jó családból származó ifjak, a művészetek és a költészet szerelmesei. De voltak ott írók, fiatal festők, zenészek, szobrászok, építészek, kritikusok, a jövő lovagjai, a szellem bajnokai, a művészet szabadságának védelmezői. Ezek a hosszú hajú, bajuszos, szakállas ifjak farkasszemet néztek a parókás, simára borotvált arcú urakkal. Mert ez nem volt egy szokásos előadás. Két rendszer, két hadsereg, két civilizáció állt egymással szemben, akár összecsapásra is készen… S ezek a lelkes fiatal romantikusok vitték győzelemre a darabot, hatalmas tapsviharral, hangos ovációval. A fenti beszámolót Théophile Gautier írta, aki feltűnő piros mellényben ült a nézőtéren.

Hernani csatája (korabeli metszet)

Bár a hagyomány Hernani csatájaként említi az előadást, valójában nem került sor tettleges bántalmazásra ezen az emlékezetes estén, 1830. február 25-én. A siker ellenére a reakciós irodalmi párt és sajtója támadásba ment át.

A darab körüli csatározás folytatódott. A don Ruy Gomez szerepét játszó Joanny nevű színész a következőket jegyezte fel naplójában az előadásokról:

Február 25. Az Hernani egyöntetű sikert aratott.

Február 27. A darabot erőteljesen támadták és erőteljesen meg is védték.

Március 3. Elkeseredett támadás a darab ellen.

Március 10. Verekedésre került sor, félbeszakadt az előadás, a rendőrség kiszállt, letartóztatta rendbontókat, kiabálás, ováció, tolongás, tömeg.

Március 15. A események megismétlődtek. Sokan jöttek megnézni a darabot és nagy botrány kerekedett.

Március 20. Még az eddiginél is nagyobb volt a botrány az előadáson.

Június 18. Botránymentes előadás volt, jól tudtam játszani szerepemet.

A dráma hamarosan nem számított már újdonságnak, az előadások nyugodt légkörben folytak. A darabot később is színpadra vitték (1838, 1841, 1844, 1845). Gautier színházkritikusként 1838-ban kevesebbet foglalkozott magával a drámával, de annál többet az 1830-as Hernani csatájával.

Házassága

Adèle Hugo

Victor és Adèle Foucher édesapja barátok voltak, már gyermekként együtt játszottak Feuillantines-ben (Quartier Latin), az egykori zárda hatalmas, elvadult kertjében. 1819 áprilisában bevallották egymásnak szerelmüket, és Hugo hosszú levelezésbe kezdett Adèle-lel (Lettres à la Fiancée, Levelek a menyasszonyhoz), akit menyasszonyának tekintett. Hugo ekkor már eléggé ismert költő volt. Adèle-től nagyon távol állt az irodalom, de tehetségesen rajzolt. Hugo folyton szemrehányást tett neki leveleiben ridegsége és passzivitása miatt. Közben a két család közötti viszony megromlott, emiatt a levelezés megszakadt egy időre. 1821-ben meghalt Hugo édesanyja, s ekkor titokban eljegyezték egymást. Adèle szüleit lassan sikerült meggyőznie, évi királyi kegydíjban is részesült, s 1822. október 22-én megtartották az esküvőt a Saint Sulpice-templomban Párizsban. Az ifjú asszonyt megszeppentette férje növekvő sikere, és nem akart részt venni Hugo intenzív intellektuális életében. Hugo számos verset írt hozzá, amelyek az 1822 és 1835 között megjelent lírai kötetekben szerepelnek. 1826 és 1837 között Hugo gyakran tartózkodott Bièvres-ben, a Château des Roches kastélyban, Bertin l'Aîné vendégeként. Itt találkozott Hector Berliozzal, François-René de Chateaubriand-nal, Liszt Ferenccel, Giacomo Meyerbeerrel, és itt születtek az Őszi lombok versei. Adèle kiváló anya volt, de elszigetelődött. Rendkívül diszkréten elfogadta a család bizalmas barátjának, Sainte-Beuve-nek udvarlását, aki verseket írt hozzá. Adèle lányuk születése után a házastársak fizikailag is eltávolodtak egymástól. Házasságukból öt gyermek született. Léopold (három hónapos korában meghalt), Léopoldine (1824–1843), Charles (1826–1871), François-Victor (1828–1873), Adèle (1830–1915). 1843-ban Léopoldine és férje Villequier-ben vízbe fulladt, amikor csónakjuk elsüllyedt. Hugót mélyen megrázta lánya halála. Ez a fájdalom ihlette néhány versét, nevezetesen a híres Demain, dès l'aube…-ot. Mindkét fia követte Hugót az emigrációba. Charles fia halála után gyengéd szeretettel vette körül Georges és Jeanne unokáit, amiről A nagyapaság művészete tanúskodik. A gyermekek Papapának hívták Hugót. Adèle túlélte édesapját, de korán kezdődött elmebaja miatt szanatóriumban élt. Georges unokájának fia, Jean Hugo festőművész 1984-ben halt meg.

Juliette Drouet

Adèle mindig tudott férje szerelmi ügyeiről, de szemet hunyt felettük. Juliette Drouet színésznőt 1833-ban ismerte meg Hugo, ő játszotta Negroni hercegnő szerepét a Lukrécia Borgiában. Egész életét Hugónak szentelte. Ő mentette meg a börtöntől III. Napóleon államcsínye után, és bár követte Hugót az emigrációba, nem éltek együtt. Hugo számos verset írt hozzá. Minden évben együtt ünnepelték megismerkedésük évfordulóját és írtak a közösen vezetett és gyengéd szeretettel Évfordulók könyvének nevezett füzetbe.

A Francia Akadémia tagja

1841. január 7-én Hugo a Francia Akadémia tagja lett. Háromszor akadályozta meg tagságát egy maroknyi akadémikus Étienne de Jouy-jal az élen, mert a romantika ellenségei voltak. Hugo az első akadémikus, aki a 19. században született. 1845-ben az Akadémia igazgatója lett. Támogatta Alfred de Vigny, Honoré de Balzac, Id. Alexandre Dumas, Alfred de Musset akadémiai tagságát. Lajos Fülöp király vikomt rangban felvette a francia főrendbe 1845. április 15-én. Ez lehetővé tette, hogy bekerüljön az eléggé konzervatív francia felsőházba.

A politika színterén

Ifjúkorában közel állt a konzervatívokhoz, a restauráció alatt X. Károly király híve volt. Ez hasonlóságot mutatott Chateaubriand politikai irányvonalával.

Édesanyja halála után közelebb került apjához, aki sokat mesélt neki a napóleoni hadjáratokról. Hugo felülvizsgálta a közelmúlt történelméről vallott nézeteit, megkísérelte feldolgozni kettős örökségét, édesapja Napóleon iránti rajongását, és édesanyjának royalista beállítottságát. 1827-ben az Osztrák Császárság nagykövetségén rendezett estélyen a portás bejelentette Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall, Adolphe Édouard Casimir Joseph Mortier marsall valamint Étienne Jacques Joseph Macdonald marsall érkezését, de szándékosan nem említette meg hercegi rangjukat, amelyet I. Napóleon császártól kaptak. Nagy volt a felháborodás, Hugo úgy érezte mintha édesapját sértették volna meg, aki szintén a császárság grófja volt. Az Óda a Vendôme tér oszlopához című verssel válaszolt erre az incidensre. A vers Napóleon dicsérete, akit a költő Nagy Károlyhoz és Franciaország dicső királyaihoz hasonlít.

Hugót gyakran nevezték „politikába keveredett költőnek”. Rossz szónoknak tartották, mert a kor szokásával – az improvizálással – ellentétben, előre megtanulta a szöveget. Sokan köpönyegforgatónak tartották, amikor az egykori királypárti költőből és a főrendi ház tagjából republikánus képviselő lett. Hugo igazi szónoki tehetség volt, felszólalásait gyakran szakították félbe közbeszólásokkal.

Honoré Daumier karikatúrája Hugóról (1849)

Az 1848-as forradalom idején a királyságot támogatta a francia főrend tagjaként. Odilon Barrot, a Tanács elnöke arra kérte Hugót, hogy támogassa azt a javaslatot, hogy Hélène de Mecklenbourg-Schwerin hercegnő (orléans-i hercegné) lehessen kiskorú fiának, Philippe d’Orléans-nak, Párizs grófjának a régense. Lajos Fülöp lemondása után Hugo lement a barikádokhoz, és arról akarta meggyőzni a forradalmárokat, hogy az Orléans-i ház hatalmon maradása Franciaország érdeke. A Második Francia Köztársaság kikiáltása után Alphonse de Lamartine a Közoktatási Minisztérium vezetését ajánlotta fel Hugónak az 1848-as ideiglenes kormányban, de ő nem fogadta el. Az 1848 áprilisában tartott választásokon, amelyen nem indult hivatalosan, 55 500 szavazatot kapott Párizsban, de nem választották meg. A május 24-ei pótválasztáson képviselővé választották Párizsban közel 87 000 szavazattal. Mivel jobboldali képviselőlistán indult, a konzervatív jobboldallal, Louis-Napóleon Bonaparte (I. Napóleon unokaöccse) mellett ülésezett az Alkotmányozó gyűlésben. Tizenkét beszédet mondott a nemzeti műhelyekről, az irodalomról és a szépművészetekről, a halálbüntetésről, a sajtószabadságról. Az 1848. augusztus 9-ei törvényre szavazott, amely betiltott néhány republikánus napilapot az ostromállapotra hivatkozva. Fiai megalapították a L’Événement újságot, amely a Tanács elnöke, a republikánus Louis Eugène Cavaignac elleni kampány szócsöve lett, és Charles Louis Napóleon Bonaparte jelölését támogatta az 1848-as elnökválasztáson. Hugo ellenezte az egykamarás törvényhozó testület elvét, és az 1848-as alkotmány ellen szavazott. Charles Louis Napóleon Bonaparte, elnöksége kezdetén, személyes kapcsolatokat ápolt Hugóval. Hugo mérséklő, békítő hangú felszólalásai konzervatív gondolatokat hordoztak azokban az években, s amelyektől később elhatárolódott. A fiatal képviselő ekkor még habozott a független (párton kívüli) politizálás, a liberalizmus és a konzervativizmus között. A baloldali republikánusokkal osztozott a nép iránti szeretetben, a jobboldaliaknál elítélte a demokratikus reformok és a szociálpolitika teljes elutasítását. Mandátuma május 26-án járt le.

Az 1849 májusában tartott választások után bekerült a törvényhozó testületbe, amit Hugo „csatatérnek” tekintett. A nyár folyamán fokozatosan elfordult a testület konzervatív többségétől, mert nem értett egyet reakciós politikájával. Ellenzéki politikusként hosszú, ékesszóló beszédeket mondott. 1851 novemberében öt órán át szónokolt a monarchia intézménye ellen, és közel állt az ájuláshoz. Elszántan védte a köztársaság nagy eszméit, a nép szuverenitását, az általános választójogot, a sajtószabadságot, a haladás, a szabadság és az emberiség nagy ideáljait. 1850 januárjában a Falloux-törvény ellen szavazott, amely újjászervezte az oktatást a katolikus egyháznak kedvezve. 1850. január 15-én beszédet mondott az Oktatás szabadsága címmel, amelyben ingyenes, kötelező oktatást kért mindenki számára, mert a gyermekeknek joguk van a tanuláshoz és ők jelentik egy ország jövőjét. Kérte, hogy az állam biztosítsa és ellenőrizze az oktatást, s ehhez az állam laicitása elengedhetetlen. Májusban harcolt az általános választójogot korlátozó törvény ellen, júliusban pedig a Rouher-törvénnyel szegült szembe, amely korlátozta a sajtószabadságot. A nyár folyamán szembe került azzal a törvénnyel, amely alkotmánymódosítást javasolt Charles Louis Napóleon Bonaparte újra választhatósága érdekében. 1851 júniusában Charles fiát védte az Igazságügyi Palotában, akit azért állítottak bíróság elé, mert a halálbüntetést ellenző cikket közölt a L'Événement hasábjain. Charles-t hat hónap börtönre ítélték, a Conciergerie-ben töltötte büntetését. Hugo szeretett volna közoktatási miniszterként bekerülni az új kormányba, de Louis-Napóleon mellőzte őt. Hugo, aki sejtette, hogy államcsínyre készülnek, ellenzékbe vonult. 1851. július 17-én klerikalizmussal vádolta az új kormányt, és elmarasztalta a „Kis Napóleon” (Napoléon le Petit) diktatórikus módszereit.

Az 1851. december 2-ai államcsíny estéjén mintegy hatvan képviselő élén röpiratot szerkesztett, amely fegyveres ellenállásra szólított fel.

Az emigráció évei

Hauteville House Guernsey szigetén

December 11-én hamis útleveléllel sikerült átszöknie vonaton Belgiumba, Juliette Drouet segítségével. Az emigrációban legfontosabb feladatának tartotta, hogy harcoljon a hatalmat birtokló III. Napóleon ellen. December 14-én kezdte papírra vetni az államcsíny négy napjának eseményeit, Egy politikai gaztett története címmel. Hónapokon át dolgozott könyvön. A feleségével váltott leveleiből kiderült, hogy végül azért hagyta abba, mert hatalmas mennyiségű dokumentumot juttattak el hozzá folyamatosan, amelyek alapján állandóan javítania kellett a szöveget, és 1852-53-ban az államcsínyről nyolc publikáció is megjelent. Hugo csak 25 évvel később, 1877-ben adta ki könyvét, amikor hasonló politikai helyzet állt elő Franciaországban.

1852. január 9-én III. Napóleon aláírta Hugo hivatalos kiutasítását „állambiztonsági okokra” hivatkozva. Az író válaszként májusban megírta a Kis Napóleon című, rendkívül éles hangú politikai pamfletjét, ami 1852. augusztus 5-én jelent meg Londonban. Hugo áttelepült Jersey szigetére, itt írta a Fenyítéseket, amelyben a támadta a második császárságot. 1855-ben a sziget kormányzója kiutasította az írót, aki Guernseyre költözött. 1859-ben amnesztiát hirdetett III. Napóleon. Hugo azon néhány száműzött közé tartozott, akik nem akartak élni vele.

E nehéz évek alatt adta ki a Szemlélődések verseskötetét (1856), Az évszázadok legendáját (1859), valamint a Nyomorultakat (1862). Az 1860-as években többször is átutazott Luxemburgon, amikor a Rajna német szakasza felé tartott (1862, 1863, 1864, 1865).

1853-ban spiritiszta szeánszokon vett részt Jersey szigetén (Les Tables tournantes de Jersey). Sikerült kapcsolatba lépnie Leopoldine lányának szellemével. Később nyilvánosan kijelentette a lélek halhatatlanságával kapcsolatban: „Akiket elsirattunk, nem távoztak el közülünk, csupán láthatatlanok.”

Visszatérés Franciaországba

A francia vereséggel végződött a porosz–francia háború legfontosabb csatája volt, aminek következményeként megbukott a második császárság és megalakult a Harmadik Francia Köztársaság. Hugo végre hazatérhetett tizenkilenc évi emigráció után 1870. szeptember 5-én. Szeptember 17-én röpiratban felkelésre, ellenállásra szólította fel honfitársait a porosz invázióval szemben. Párizs védelmében aktívan részt vett. A párizsi események akadályozták meg abban, hogy személyesen is megjelenjen a nevét viselő postaballon indításán. Későn kapott értesítést az eseményről!

A poroszok elleni felkelésre szólító röpirata (1870. szeptember 17.)

1871. február 8-án 213 000 szavazattal Louis Blanc mögött, de Léon Gambettát megelőzve beválasztották a nemzetgyűlésbe, ahol 400 monarchista, 200 köztársaságpárti és 30 bonapartista képviselő ülésezett. Hugo is azok közé tartozott, akik szakítani akartak a megalkuvó monarchista többséggel. A nemzetgyűlés március 1-jén átköltözött Bordeaux-ba, mert Párizs német megszállás alatt állt, a béketárgyalások Versailles-ban folytak. Hugo felszólította a nemzetgyűlést, hogy ne fogadja el a Franciaország számára megszégyenítő békefeltételeket (5 milliárd aranyfrank jóvátétel fizetése, Elzász–Lotaringia elcsatolása). Ezzel a kijelentésével Hugo tulajdonképpen a forradalmárok mellé állt. A hős párizsi lakosságot dicsérte, mert négy hónapig ellenállt az ellenség ostromának. Hugo azt követelte, hogy térjen vissza a nemzetgyűlés Párizsba, mert ezzel a főváros lakóit tisztelnék meg. Végül a nemzetgyűlés elhagyta Bordeaux-t és Versailles-ba költözött. 1871. március 8-án Hugo lemondott képviselői mandátumáról. Március 15-én váratlan elhunyt Charles fia Bordeuax-ban. Március 18-án, a forradalom kitörésének első napján a Gare d’Orléans vasútállomásról indult a temetési menet a Père-Lachaise temető felé. Olivier Lissagaray egykori kommunár ezt írta emlékirataiban: „A Bastille-nál …a nemzeti gárda fraternizált a katonákkal. Majd hirtelen nagy csend lett. A pályaudvarról érkező koporsó mögött egy aggastyán ballagott fedetlen fővel: Victor Hugo kísérte utolsó útjára Charles fiát. A szövetségesek tisztelegtek fegyvereikkel és megnyitották a barikádokat a dicsőség és a halál előtt.”

Március 20-án Brüsszelbe utazott, hogy fia hagyatékával foglalkozzon, és onnan követte a kommün eseményeit. A véres megtorlás felháborította Hugót, menekülő forradalmárokat fogadott be a házába, s ezért kiutasították Belgiumból. Ekkor Luxemburgba költözött, Viandenben és Diekirchben lakott, Mondorf gyógyfürdőjében kúrálta magát.

A párizsi kommünnel kapcsolatban Hugo nem a felkeléshez való jogot, hanem az időpontot, az alkalmat vitatta (nem szabad polgárháborút kezdeni az győztes ellenség szeme láttára) és azt kifogásolta, hogy elszigetelődtek azok a vezetők, akik szakítottak a radikális republikánusokkal. Szerinte a kommün csodálatos dolog, csak sajnos néhány vezető kompromittálta.

1872-ben nem választották meg Hugót, mert nem foglalt egyértelműen állást a kommünnel kapcsolatban. Politikai karrierje nem szakadt meg teljesen, mert 1876-tól haláláig a Francia szenátus tagja maradt.

Alfred Bernhard Nobel táviratban köszöntette a 83 éves Hugót

1877-ben adta ki az emigrációban írt könyvét, Egy politikai gaztett történetét, mert az 1851-es eseményekkel rendkívüli hasonlóságot mutató politikai helyzet állt elő Franciaországban. A kétkötetes mű hatalmas sikert aratott, és természetesen egymástól élesen elütő politikai véleményeket generált. A republikánusok politikai tettként üdvözölték és elkötelezett, harcos műnek nevezték. A konzervatív sajtót kínosan érintette és azt kifogásolták, hogy a kormány miért nem tiltotta be a könyvet.

1878 júniusában rosszullét lépett fel Hugónál, amit valószínűleg agyi keringési zavarok okoztak. Négy hónapig pihent Guernsey szigetén, Hauteville House házában, csak titkára utazott vele. 1878. november 10-én Juliette Drouet-vel beköltözött egy magánszállodába (Lusignan hercegnő tulajdona volt). Hugo barátja, Paul Meurice bérelt számukra itt lakosztályt. A hotel a mai 124 avenue Victor-Hugo helyén állt. A Harmadik Köztársaság 1881. július 30-án határozatot hozott az 1851. december 2-ai államcsíny áldozatainak járó állami jóvátételről, Hugó is nyugdíjban részesült.

1883. augusztus 2-án Hugo átadta Auguste Vacquerie-nek nyitott borítékban néhány soros végakaratát: „Ötvenezer frankot hagyok a szegényeknek. A szegények halottaskocsiján vigyenek a temetőbe. Az egyház imádságából nem kérek, mondjanak egy imát az összes lelkekért. Hiszek Istenben.”

Hugo temetése

Hugo Georges unokájának ezt írta egy papírlapra: „Többet nem fogtok látni engem, de mindig veletek leszek. Soha ne feledjétek, hogy szeretni annyi, mint cselekedni.” Halála előtt ezt mondta: „A nappal és az éj viaskodik egymással”. Hugo 1885. május 22-én hunyt el. Végakarata szerint a szegények halottaskocsiján vitték a temetésre. A Père-Lachaise temető lett volna végső nyughelye, de az 1885. május 26-án hozott rendelet alapján a Panthéonban temették el, június 1-jén.

A fiatal Harmadik Köztársaság ezt az alkalmat használta fel, hogy Panthéonná avassa a Sainte-Geneviève templomot. A koporsót három napra közszemlére tették a Diadalív alatt. Éjszaka a vértes csapattest őrizte lobogó fáklyákkal. A becslések szerint kb. egy millió tisztelője és 85 delegáció hajtott fejet az elhunyt Hugo előtt. Párizs utcái kiürültek. Az üzletek ajtajára kitették a „Nemzeti gyásznap miatt zárva” táblát. A Panthéon felé több kilométeres menet kísérte utolsó útjára a korszak legnépszerűbb íróját, akit már évtizedek óta a francia irodalom egyik kiemelkedő alakjának tartottak.

Monumentális életmű – Elkötelezett irodalom

Cosette, a Nyomorultak illusztrációja

Paul Meurice és Auguste Vacquerie, az író végrendeletének végrahajtói megsemmisítettek néhány magánlevelet. Kéziratait és rajzait a Bibliothèque Nationale-ra hagyta Hugo. A fennmaradt teljes életmű 40 millió betűkaraktert tartalmaz.

„Műveim egyszer majd oszthatatlan egészet fognak alkotni...egyetlen

terjedelmes kötetet, mely összefoglalja a század eseményeit. Ezt hagyom

örökül magam után...”

Levél, 1859. december 9.

Eltökélt szándéka volt, hogy minden műfajban alkosson. Regényeket, verseket, drámákat, tanulmányokat írt. Szenvedélyes szónok volt, de mindig aktuális politikai és történelmi témákban szólalt fel. Ezért szinte lehetetlen elkülöníteni Hugónál a fikciót a politikától.

A regényíró

Hugo kilenc regényt írt. Az elsőt 16, az utolsót 72 évesen. A romantikus regény végigkísérte életét. Az író mindig megtalálta olvasóközönségét, és soha nem követte a divat szeszélyeit. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy még életében klasszikussá vált. Regényei nem szórakoztató írások, szinte mindig eszmék szolgálatában állnak. A hősköltemény, a természet erőivel, a társadalommal, a fatalizmussal való küzdelem mindig közel állt Hugóhoz.

Műveit két időszakban írta. Az emigráció előttiek történelmi témájú regények (Izlandi Han, Bug-Jargal, A párizsi Notre-Dame) és rövidebb lélegzetű, aktuális társadalmi, szociális problémákkal foglalkozó művek (Egy halálraítélt utolsó napja, Claude Gueux). Az emigráció alatt készültek a legismertebbek (A párizsi Notre-Dame kivételével), amelyekben keveredik a történelmi, a társadalmi és a kozmikus (A nyomorultak (1862), A tenger munkásai, A nevető ember. A Kilencvenhárom (1874) írásakor Hugo visszatért Guernseyre.

Bug-Jargal című első regényét 1818-ban 16 évesen írta fogadásból, két hét alatt. 1819-ben adta közre a Conservateur littéraire, nyomtatásban pedig 1826-ban jelent meg. A történet Santo Domingóban, az 1791-ben kirobbant rabszolgafelkelés és függetlenségi harc idején játszódik.

Az Izlandi Han regényét 19 évesen 1821-ben írta és 1823-ban jelent meg könyv formájában. A történet Trondheimben játszódik 1699-ben. Már ebben a fiatalkori regényében megfogalmazza véleményét a halálbüntetésről, és a norvég bányászok nyomorúságos életének ábrázolása tanúskodik a társadalmi igazságtalanságok iránti érzékenységéről. Lamartine némi tartózkodással fogadta a regényt, az irodalomkritikus Nodier elismerően szólt a fiatal író élénk, színes és erőteljes stílusáról.

A Párizsi Notre-Dame egyik illusztrációja (1889)

18 éves korában látott kivégzést először, és ez rettenetes élmény volt számára. Eltökélt szándéka lett, hogy harcoljon a halálbüntetés eltörléséért. 1829-ben tanúja volt, amikor a hóhér gyakorolt a másnapi kivégzésre, olajozta, többször kipróbálta a nyaktilót. Hugo még aznap elkezdte írni az Egy halálraítélt utolsó napja című regényét, amelyet három hét alatt fejezett be. Az elítélt naplószerűen írja le életének utolsó 24 óráját. Ebben hat hét eseményeit rögzíti, a bírósági tárgyalásoktól az ítélet végrehajtásáig. A hosszú, belső monológ utal büntetlen előéletére is. Az olvasó nem tudja meg az elítélt nevét, tettére is csak egyetlen mondat utal: …én szerencsétlen, bűnt cselekedtem, vért ontottam…. A regény első kiadása a szerző neve nélkül jelent meg. Az előszóban egy elítélt naplójának vagy egy filozófus illetve költő művének nevezte, a döntést az olvasókra bízta. Hamarosan elterjedt, hogy Hugo írta a regényt. Kedvezőtlen fogadtatásban részesült, a szerzőt beteges képzelettel vádolták. Saine Beuve és Alfred de Vigny azonban elismerően nyilatkoztak a műről. Végül a kritikusok is elismerték a regény erényeit, az „erős gondolatiságot és a lélekelemzés mélységét”. 1832-ben a regény harmadik kiadásának előszavában Hugo részletesen megindokolta, hogy miért ellenzi a halálbüntetést, és hogy a büntetőeljárást és büntetés-végrehajtást alapjaiban kell megváltoztatni. Többek között ezt írta: „A mostoha társadalom által számkivetett gyerekekre 12 évesen dologház, 18 évesen kényszermunka, 40 évesen bitófa vár. Ezeket a szerencsétleneket az iskola és a tanoncműhely jobbá, erkölcsösebbé tette volna és a társadalom hasznos tagjaivá válhattak volna.”

A párizsi Notre-Dame Hugo egyik legsikeresebb regénye, színhelye a középkori Párizs és gótikus katedrálisa, a Notre-Dame. A regény 1830 januárjában jelent meg.

1832-ben a Bírósági hírekben (Gazette des tribunaux) olvasta egy bizonyos Claude Gueux perösszefoglalóját, akit gyilkosságért ítéltek halálra. S mivel a védőbeszédben saját gondolatai köszöntek vissza, eldöntötte, hogy megírja Claude Gueux életét. A kisregényben hosszasan tárgyalja a társadalom szerepét. Amikor a nép éhezik és fázik, a nyomor kényszeríti bűntettre az embereket. Tanítani, művelni, erkölcsre kell nevelni őket, s akkor nem lesz szükség halálbüntetésre. „Szüntessék meg az ítélet-végrehajtó munkáját. 80 hóhér keresetéből 600 tanítót lehet fizetni.”

A nyomorultak (1862) az irodalmi realizmus kiteljesedésekor született. Történelmi, társadalmi-filozófiai regény, az író mélyen humanista eszméinek, az emberi természetről vallott nézeteinek megnyilatkozása. Hugo nagy jelentőséget tulajdonított a regénynek, írói munkássága csúcsteljesítményének tartotta. A kortárs írók és költők tetszését nem sikerült elnyernie, de a nép körében hatalmas sikert aratott. Megjelenése évében már lefordították olasz, görög és portugál nyelvekre.

A tenger munkásai (1866) alig hat hónap alatt készült el. A regényt „az ősi normann föld szabadság- és vendégszerető kis zugának, Guernseynek” ajánlotta. A könyv különlegessége, hogy Hugo 36 rajzát tartalmazza. Nem könyvillusztrációnak készültek, a regény írásával párhuzamosan születtek. Hugónak ez az egyetlen, rajzokkal illusztrált könyve.

1861-től trilógia megírására készült. Az első kötet az arisztokráciáról (A nevető ember, 1869), a harmadik a francia forradalomról (Kilencven-három, 1874) meg is jelent. A királyságról tervezett második kötet nem valósult meg. Hugo elmondása szerint A nevető ember politikai, filozófiai, történelmi és drámai mű egyszerre.

A Kilencvenháromban egy régi témát dolgozott fel, nevezetesen a francia forradalom meghatározó szerepét a 19. század irodalmában, politikájában, társadalmi és erkölcsi tudatában. Régóta érlelt gondolatait adta közre a forradalomról, annak legitimitásáról illetve burkolt véleményét a párizsi kommünről.

Úgy tűnik, a regény lépett a dráma (a betiltott darabok után egy ideig nem írt) és a befejezetlenül maradt vallásos témájú hőskölteményeinek helyére, melyeket az 1860-as években kezdett el írni (Isten), (A Sátán vége).

1823-ban a La Muse française-ben értekezése jelent meg Walter Scottról a Quentin Durward apropóján címmel. Hugo a romantikus drámai regény mellett foglalt határozottan állást, amely számára a romantikus dráma megfelelője, ahol a jelenet képpé alakul át.

1834-ben ezt írta Hugo a Littérature et philosophie című lapban: „Walter Scott színesen megírt, epikus művei után másféle regényt kell írni, szerintünk. Szebbet, teljesebbet. Olyat, amely dráma és hősköltemény egyszerre. Színesen megírt, de költői, a valóságot tükröző, de mégis eszmei, igaz, de fenséges. S ekkor Walter Scott és Homérosz egy kategóriába kerülne.” Hugo számára az ideális regény egyesíti magában a drámát és a hőskölteményt.

A drámaíró

Prosper Mérimée rajza Hugóról

Hugo a Lukrécia Borgia, a Tudor Mária, a Burgraves és az Angelo, Pádua zsarnoka kivételével alexandrinban írta verses drámáit. Darabjaihoz mindig írt előszót, ott mutatta be a romantikus dráma koncepcióját, igazolta esztétikáját és helyét az irodalomtörténetben, ismertette a cselekmény megértéséhez szükséges történelmi hátteret, valamint Franciaország aktuális politikai helyzetével mutató hasonlóságokat is.

1827-ben adta ki a Cromwell című drámáját, amely a 17. századi Anglia történelmi freskója és Oliver Cromwell portréja. A hatalmas terjedelmű darab szinte eljátszhatatlan: (a klasszikus tragédiánál háromszor hosszabb), de a Hugo által elképzelt romantikus dráma példadarabja a gyakori díszletváltozás, a sok szereplő és a benne ábrázolt, viszonylag közelmúltnak számító történelmi események miatt. A dráma publikálását megelőzően, az ún. Cromwell-előszóban új műfajt teremtett, a romantikus drámát és követelte a dráma színházi műfajként való elfogadását. Megkérdőjelezte a klasszikus színház szabályait és romantikus témákat vitt színre több szereplővel és helyszínnel. Keverte a közönségest az emelkedettel, a kifinomultat a groteszkkel s ezáltal mozgalmasabbá tette a hagyományos színházat. A Cromwell-előszóban fejtette ki továbbá a művészet szabadságáról, a klasszicista dráma hármas egységének felfüggesztéséről, a groteszk modern szépségéről vallott nézeteit.

Amy Robsart című első drámája megbukott 1828-ban az Odéon színházban. Amy Robsart (1532–1560) I. Erzsébet egyik kegyencének, Robert Dudley-nak volt a felesége. Váratlan halála után a királynő mégsem ment nőül Dudley-hoz, nehogy a haláleset árnyékot vessen hírnevére.

Marion de Lorme (Delorme) című drámáját 1829 júniusában egy hónap alatt írta. Marion Delorme (1611–1650), a XIII. Lajos uralkodása idején élt, szépségéről, műveltségéről és kalandjairól híres, politikai intrikákba keveredett kurtizán rendkívül népszerű szalont tartott. A dráma első olvasásakor id. Alexandre Dumas, Alfred de Vigny, Sainte-Beuve és a Théâtre-Français igazgatója is jelen voltak. A darab nagy sikert aratott a meghallgatáson, s a színházigazgatók egymással versengve jegyezték elő a darabot (Théâtre-Français, Odéon, Porte-Saint-Martin). Azonban a dráma fennakadt a cenzúra hálóján. Mivel Hugo ragaszkodott az előadáshoz, kihallgatást kért X. Károlytól, aki XIV. Lajos leszármazottja volt. A király arra hivatkozva tiltotta be a darabot, hogy miért kell a holtakat megidézni, miért kell XIII. Lajost és korát ilyen részletesen bemutatni. Kárpótlásul megemelte Hugo járadékát, de ő nem fogadta el. A drámát 1831-ben mutatták be. Hugo, hogy a Théâtre-Français-t kárpótolja, megírta az Hernanit.

Az Hernani, avagy a kasztíliai becsület című drámájával lett Hugo híres 1830-ban, és a modern drámaírók sorába emelkedett. A dráma előszavában megismételte mindazt, amit már leírt a Cromwell-előszóban a romantikus drámával kapcsolatban. Kérte, hogy nagyobb megbecsülést kapjon a közönség, a nép, mivel általuk válnak halhatatlanná a művek. Hugo azt is követelte, hogy a költészet is magáénak vallhassa – a politikához hasonlóan – a toleranciát és a szabadságot. A drámát Ernani spanyol városról nevezte el. A cselekmény Spanyolországban, az 1500-as években játszódik. Hugo elmondása szerint lovaglegendák és egy réges-régi spanyol krónika ihlette a dráma megírására. Don Carlos herceg élvhajhászó, kalandkereső életet élt, de megkoronázása után teljesen megváltozott.

Műsorplakát a dráma 50. évfordulója alkalmából

1832. november 22-én este a Théatre-Français-ben, a Király mulat előadása a második felvonás végén hatalmas füttykoncert közepette botrányba fulladt, amikor az egyik színész kihagyott (véletlenül vagy akarattal) két verssort. Kiderült, hogy a súgó kéziratából hiányoztak. Hugo a színházzal egyetértésben elhalasztotta a másnapi előadást. A La Quotidienne konzervatív lap a romantikus dráma Waterloojának nevezte az előadást. November 23-án a kormány betiltotta a darabot. A történelmi dráma főszereplője valós személy volt, XII. Lajos és I. Ferenc udvari bolondja. A drámában megfogalmazott kritika érzékenyen érintette a nemességet és a monarchiát, ezért betiltották. Hugo beperelte a színházat, mert miniszteri rendeletre levette a darabot műsoráról, holott az 1830 júliusában hozott törvény eltörölte a cenzúrát. Hugo ragyogó védőbeszédet mondott a színház szabadságáért a kereskedelmi bíróságon.

A Lukrécia Borgiát 1833. február 2-án játszották először a Porte-Saint-Martin színházban. A prózában írt drámát két hét alatt fejezte be. A darab felolvasásakor találkozott először Juliette Drouet színésznővel, aki kisebb szerepet játszott a drámában. A darab hatalmas sikert aratott, Donizetti a dráma ihlette librettóhoz még abban az évben operát írt.

A Tudor Mária prózában írt drámáját először a Porte-Saint-Martin színházban adták elő 1833. november 6-án.

Hugo és id. Alexandre Dumas elhatározták, hogy külön színházat hoznak létre a romantikus drámák előadására. A Théâtre de la Renaissance-ban játszották 1838. november 8-án a megnyitóra írt A királyasszony lovagja (Ruy Blas) című romantikus drámát. Don Salluste nemesembert a királyné, II. Károly hitvese kitiltotta az udvarból, mert nem akarta feleségül venni azt az udvarhölgyét, akinek gyermeke született tőle. Don Salluste bosszúra készül, s ehhez lakáját, Ruy Blas-t használja, aki szerelmes a királynéba. A drámát erősen bírálták az ultra-királypárti konzervatívok, mert I. Lajos Fülöp kormányának kritikáját látták benne.

A dráma előszavában Hugo kijelentette, hogy háromféle nézőnek szól a darab. A nőknek, a gondolkodó főknek és a tömegnek. A tömeg cselekményt követel, a nők szenvedélyes érzelmeket, a filozofálók pedig jellemrajzokat, amelyek elgondolkodtatnak az ember életkörülményeiről. Csakis a dráma felel meg e különféle elvárásoknak, mert ötvözi a szenvedélyes érzelmeket ábrázoló tragédiát és a jellemábrázoláson keresztül a komédiát.

Az Angelo, Pádua zsarnoka című drámáját a Théâtre Français mutatta be először 1835. április 28-án.

A Burgraves című történelmi drámáját először a Théâtre Français játszotta 1843. március 7-én. A darab megbukott, s ezzel véget ért Hugo drámaírói karrierje. A darab bukását inkább az okozta, hogy a romantikus dráma ellenségei megerősödtek, amikor François Ponsard, a fiatal vidéki drámaíró Lukrécia című darabjával újraélesztette a klasszikus dráma hagyományait. Balzac kiállt a Burgraves mellett. Hugo már nem hitt egy igényes, népi színház megvalósíthatóságában. Ugyanebben az évben meghalt Leopoldine lánya és férje, röviddel házasságkötésük után. Hugo elhagyta a színházat. 1866-ban tért vissza több darabbal, melyeket a Théâtre en liberté számára írt, ezeket halála után mutatták be először.

1869-ben írta a Torquemada drámáját, de csak halála után mutatták be. A darabot a domonkos-rendi Torquemada Tamás élete ihlette, akinek neve a spanyol inkvizícióhoz kötődik. Hugo Torquemada alakjában különös, fanatikus személyt lát. A dráma egyik epizódjában szembeállítja Paolai Szent Ferenccel, aki szeretetből evangelizál.

A költő

Az egész lant kézirata (fénykép)

Hugo így vallott a költészetről: „A költemény a szívre, az érzékenységre hat és nem az észre. Az intuitív felismerésre és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket és tartós visszhangot keltsen a szívekben.”

Húsz éves volt, amikor megjelent az Ódák című kötete. A Bourbonokat dicsérő költeményeiért a XVIII. Lajos kegydíjban részesítette. A versek már sejttették Hugo visszatérő témáit: a jelenkort, a történelmi eseményeket, a vallást és a költő szerepét a világban. Verseiben lassan szakított a klasszicizmussal és a romantika felé közeledett. Különösen a fiatal olvasók rajongtak érte. Az verseskötetet négyszer adták ki 1822 és 1828 között.

Az Ódák és balladák (1827) tartalmazta az addig írt valamennyi versét. A versek történelmi eseményeket valamint gyerekkorát idézik. A versek formája a hagyományokat követi, de a fiatal költő már kísérletezik a versmértékkel. Gondolkodása érezhetően változott a politikai liberalizmus irányába. A buzgó katolikus megszelidült, több vallási türelmet mutat. Már nem kizárólagosan királypárti és nagyobb helyet szentel a közelmúlt történelmének, a napóleoni időszaknak. Megkísérli feldolgozni kettős örökségét, édesapja Napóleon iránti rajongását és édesanyjának royalista gondolkodását.

„Az egymást követő századok testvérek, óriások,

Sorsuk más és más, de egyformát kívánnak,

Ellentétes utakon bár, de eljutnak azonos céljaikhoz.”

(Ódák és balladák, II. „Történelem”)

Édesanyja halála után közelebb került apjához, akit alig ismert. Az 1823-ban írt Apámhoz című versében először fejezte ki csodálatát Napóleon katonái iránt. Büszkeség töltötte el, hogy a napóleoni harcok egyik hőse saját édesapja. 1827-ben az Óda a Vendôme tér oszlopáról című verse Napóleon dicsérete, akit Nagy Károlyhoz és Franciaország dicső királyaihoz hasonlított. Ezzel a verssel válaszolt az Osztrák Császárság nagykövetségén történt incidensre.

Azután Hugo egy időre félretette a politikát. 1829-ben kezdte el írni a Keleti énekek verseskötetet (kelet témája nagyon divatos volt akkoriban). Az előszóban kiáll a költészet szabadsága mellett és a kötetet – provokatív módon – a „tiszta költészet” haszontalan könnyvecskéjének nevezi. Festőien ábrázolja a Földközi-tenger keleti régióit. Virtuóz módon él költői eszközeivel, s egyértelműen érzékelhető szakítása a klasszikus verseléssel és a royalista témákkal. A hellenisztikus civilizáció szeretete érződik a versekben, a költő a görög szabadságharcot és Napóleont is ünnepli. A kötet sikert aratott, s Hugo elismert romantikus költő lett. George Byront és Eugène Delacroixt is megihlette Görögország függetlenségi harca.

Az Őszi lombok (1832), A szürkület énekei (1835), A lélek hangjai (1837) köteteinek lírai hangú verseiben Istent, barátait és a természetet szólítja meg.

Honoré Daumier rajza a Fenyítések tiszteletére

Az Fények és árnyak verseit 1830-ban írta és 1840-ben adta ki. A költészetet igyekszik közel vinni az emberekhez, harcok és pártok felett álló univerzális területekre kalauzolja őket. A fények a szépséget, a szeretetet, a tobzódó természetet és a boldog napok emlékeit idézik, az árnyak pedig a szomorúságra, a halálra, a királyokra és az elfeledett hősökre utalnak. Hugo számára a fény a tudás, az árnyék pedig a tudatlanság allegóriája, de mindkettő hozzátartozik az élethez. A kötet egyik versében (Fonction du poète) fejti ki, hogy a költő látnok, próféta.

„Népek! Hallgassatok a költőre,

hallgassatok e szent álmodozóra...”

Az emigrációval kezdetét vette egy rendkívül eredeti és termékeny alkotói korszak. A Fenyítésekben (1853) két „bűncselekményt” leplez le. Az elsőt, a Brumaire 18-19-i államcsínyt, Napóleon követte el Franciaország ellen, amikor erőszakkal magához ragadta a hatalmat. A második 1851. december 2-án történt, amikor III. Napóleon államcsínnyel került hatalomra. Hugo gondolatmenetén a Biblia hatása érződik: aki fenyítésről beszél, az bűntettre és vezeklésre is gondol. A költő szerint Isten azért hagyta megtörténni ezeket az eseményeket és azért fenyített, hogy lehetővé tegye a bocsánat elnyerését. A jobb idők eljövetele, a szabadság és testvériség megvalósulása lesz a bűn, a fenyítés és a vezeklés pozitív eredménye. Hugo ezzel egy grandiózus politikai eszkatológiát teremt, ahol a társadalom boldogan és szabadon él. Hugo felfogása szerint a költő Isten üzenetének hordozója. Kegyetlen, szatírikus sőt közönséges is a költő, amikor megbünteti a szégyentelen „unokaöccsöt”. A mű formai szempontból rendkívül változatos, mesét, hőskölteményt, dalt s elégiát is tartalmaz.

Az 1856-ban megjelent Szemlélődések versgyűjteményről így nyilatkozott: „Ez a verseskötet egy lélek emlékezete”. Lírai apoteózis, amelyre a Guernsey szigetén töltött évei és imádott lányának, Leopoldinnak halála nyomta rá bélyegét. Hugo önmagába roskadt, önvizsgálatot tartott és elgondolkodott a világmindenségről. A költő próféta, aki bepillantást nyer a túlvilágba, elé tárulnak a halál utáni élet rejtélyei, s aki megkísérli megfejteni Isteni akaratának titkait. A kötet Egykoron (1830‑1843) és Ma (1843‑1855) címmel két fő részre oszlik és mindegyik három könyvből áll. Az Egykoron első könyvében feleleveníti ifjúkori költői kísérleteit, első szerelmeit, első irodalmi harcait. A második tartalmazza kapcsolatuk elején Juliette Drouet-hoz írt verseit. A harmadik a szánalomról szól, a világban előforduló nyomor felfedezéséről. A Ma első könyvében Leopoldine lányát gyászolja (Demain dès l’aube), a másodikban új energiát merít a meditációban, a harmadikban misztikus dimenziókat érint és a remény diadalmaskodik. A kötet Hugo költészetének megújulását jelzi.

A Századok legendáját 1855-ben kezdte el és csak 1876-ban fejezte be, mert közben más műveken is dolgozott. Összefoglalja a világtörténelmet egy hatalmas hősköltemény keretén belül. A „legendák ajtaja mögött lehallgatott történelemről”, az emberiség fejlődéséről van szó. A költő álmában, mint egy vetítővásznon látja az emberiség sötét és borzalmas évszázadai alatt lezajlott fejlődésének folyamatát. Rettenetes víziók kíséretében írja le ezeket az álomképeket, jeleneteket. Hugónak nem volt célja a történelem pontos és kimerítő ábrázolása. Homályos, gyakran kitalált szereplőkkel dolgozik, de akik tökéletesen megszemélyesítik, szimbolizálják azt az évszázadot, amelyben éltek. A lírai, epikus vagy szatirikus hangú költemények sorozatából bontakozik ki ez a hatalmas emberi kaland, amelyben „az ember a sötétségből emelkedik az eszményi felé”, ami nem más, mint az emberiség lassú és fájdalmas felemelkedése a haladás útján, a tudás mindent beragyogó fénye felé.

A rettenetes év kötetét 1872-ben publikálta. 1870 történéseit, a porosz-francia háborút és a Párizsban dúló polgárháborút ábrázolja.

Bár Az egész lant címe Hugótól származik, a verseket, közöttük kiadatlanokat is, Paul Meurice válogatta a költő bizonyos utasításai alapján. Posztumusz jelent meg 1888-ban és 1893-ban.

Író‑ és költőtársak – barátok és vetélytársak

A párizsi Notre-Dame kézirata

A rajongva tisztelt Chateaubriand volt írói példaképe ifjúkorától kezdve. Amikor Chateaubriand politikai folyóiratának, a Conservateurnek megjelent első száma 1819 decemberében, a három Hugo fivér is megalapította a Le Conservateur Littéraire irodalmi lapot, amely 1821-ben megszünt. Bár Hugo mindig édesanyja eszméit követte, Chateaubriand Atala című művét, ami a keresztenység apológiája, megvédte anyjával szemben, aki a voltaire-i szellem követőjeként elvetette a dogmatizmust. Chateaubriand Kereszténység szelleme című műve is nagy hatást gyakorolt a fiatal Hugóra. Chateaubriand olvasta a Berry herceg haláláról írt ódáját és csodagyermeknek nevezte az ifjú költőt. 1820-ban kinevezték bécsi nagykövetnek, Hugót is hívta magával, de ő nem akarta elhagyni hazáját. 1822-ben ismét magával akarta vinni Hugót attaséként Londonba, de ő ismét elutasította a kérést. 1824-ben Hugo ódát írt Chateaubriand úrhoz címmel. Chateaubriand jelen volt az Hernani ősbemutatóján, és elismerő üzenetet küldött Hugónak: „Ön tudja, hogy lelkes híve vagyok és büszke az Ön lírai költészetére. Én lassan távozom, Ön pedig most érkezik.” 1830-tól, amikor Hugo I. Lajos Fülöpöt támogatta, személyes találkozásaik megszüntek. Ennek ellenére Chateaubriand éveken keresztül Hugóra adta le támogató szavazatát a Francia Akadémián.

Hugo 1828-ban levelet küldött Balzacnak, amelyben kifejezte az író személye és tehetsége iránti nagyrabecsülését. 1829. július 9-én Balzac meghívást kapott Hugo otthonába, ahol a Marion de Lorme című darabját olvasta fel. Balzac elismerően szólt Hugo romantikus műveiről, az Hernaniról azonban megvető bírálatot mondott. Hasonló kritikával illette a Marie Tudort, a Ruy Blas-t, és a Les Burgraves-ot is. Ennek ellenére egymás tehetségét kölcsönösen elismerő barátság alakult ki közöttük. Amikor Balzac Vautrin című darabjának próbái megkezdődtek, Hugo is jelen volt és az íróval együtt küzdött a darab betiltása ellen. Balzac az Elveszett illúziókat Hugónak dedikálta. S amikor mindketten akadémiai tagjelöltek lettek, Balzac visszalépett, hogy Hugo kerülhessen be a Francia Akadémiába. 1849-ben Hugo volt az egyetlen akadémikus, aki Balzacra szavazott az utolsó fordulóig, de sajnos eredménytelenül. Temetésén Hugo mondott méltató búcsúbeszédet.

Barátság fűzte Id. Alexandre Dumashoz, amely sok vihar ellenére is egy egész életen át tartott.

Lamartine-nal rivalizált. 1819-ben Lamartine is részt vett a Jeux floraux pályázaton, ahol Hugo nyerte el az Aranyliliomot. Hugo lelkesen üdvözölte Lamartine Költői elmélkedéseit, cikket írt róla névtelenül a Le Conservateur Littéraire-ben és további írásra bátorította a nála 12 évvel idősebb költőt. Lamartine felismerte Hugóban a lángelméjű költőt, de romantizmusát félelmet keltően radikálisnak és excentrikusnak tartotta. Mérsékeltebben, szinte a klasszicizmus esztétikája alapján bírálta Hugo drámáit. A párizsi Notre-Dame-ot erkölcstelennek tartotta, mert nem kapott helyet benne a vallás. A Nyomorultakról pedig ilyen megjegyzéseket írt: nyelvezete nem túl tiszta, cinikus demagógia és szocialista egalitarizmus jellemzi.

Gautier-t Gérard de Nerval mutatta be Hugónak 1827-ben. A Keleti énekek olvasása után Gautier abbahagyta a festészetet és az irodalom felé fordult. Hugo cikket írt a Mademoiselle de Maupin-ről, Gautier jelen volt az Hernani premierjén. 1867-ben a kormány hivatalos kritikusaként elmarasztaló bírálat helyett, állását kockára téve, dicsérően írt az Hernaniról. Ugyanabban az évben III. Napóleon kérésére jelentést készített a Szépirodalom negyedszázados fejlődéséről, és habozás nélkül dicsérte a Kis Napoleon és a Századok legendája szerzőjét, Hugót. Művészetkritikusként elimerte, hogy az Hernanival Hugo megújította a színházat. Gautier élete végén nagy szegénységben élt, elvesztette szerény nyugdíját, amit Hugo közbenjárására visszakapott.

Demain dès l'aube c. versének kézirata

Baudelaire és Hugo kapcsolata komplex és ellentmondásos volt. Baudelaire ifjúkora óta csodálattal tekintett a költő Hugóra. De 1845-ben szarkasztikusan bírálta őt az irodalmi szalonokban, kifogásolta, hogy lírai költészete túlságosan befelé forduló és egocentrikus. Azt is bírálta, hogy költeményeiben politikai témákkal foglalkozik. Ennek ellenére két verset is dedikált a száműzetésben élő Hugónak, aki válaszában elismeréssel adózott Baudelaire költői tehetségének.

Bár Zola számára Musset volt az évszázad költői közül a legnagyobb, a fiatal íróra nagy hatással voltak Hugo versei, különösen a Fenyítések. Zola Balzacot tekintette a modern regényírás igazi mesterének. Naturalista íróként kifogásolta, hogy Hugónál a képzelet és a költői fantázia dominált és hogy módszer nélkül alkotott. Zola nem csak az irodalomban, de a politikában is más nézeteket vallott. Nem értett egyet Hugo romantikus republikanizmusával. Bírálta, hogy irodalmi eszközöket alkalmaz a politikában, és valóságtól elrugaszkodott romantikus retorikával befolyásolja a néptömegeket. 1871 júniusában pedig azt kifogásolta, hogy Hugo nem lelkesedett eléggé a kommunárokért.

Flaubert számára Hugo az 1830-as generáció vezéregyénisége volt. Csodálattal tekintett a fiatal romantikus költőre, leveleiben távolságtartóan uramnak szólította őt és óvakodott a „vén krokodiltól”. 1862 júliusában villámokat szórva bírálta a Nyomorultakat. Mélységesen csalódott, a regényt nem tartotta sem kiemelkedőnek, sem igaznak. Véleménye szerint az Évszázadok legendája remekműve után Hugo a populizmushoz és demagógiához közeledett. Szemére vetette még a monológok túlsúlyát, gyér drámai cselekményt, a realizmus hiányát és azt, hogy a szimbolista ábrázolás miatt túlságosan sematikussá vált hősök humanizmusa csorbát szenvedett.

A Goncourt fivérek gyakran letaszították Hugót a piedesztálról. A Journal 1877. február 12-i számában ezt írták: „Hugo fárasztja, untatja és próbára teszi a figyelmet a szaggatott párbeszédekkel és azzal, hogy szónoki stílusban mondja el a legegyszerűbb dolgokat.” Az Évszázadok legendáját „ódon lírának” tartották, mert szerintük Hugo a festészettel rivalizált ebben a kötetében. 1881-ben, majd 1885-ben az író temetésekor Edmond Goncourt a Hugo-kultusz ellen nyilatkozott.

Az emigráció alatt és különösen hazatérése után Hugo egyféle vezéregyéniség lett. Népszerű volt, írótársai csodálták, a politikusok tartottak tőle. Az írók, költők, drámaírók Hugóhoz mérték magukat.

A baloldali republikánusok kételkedtek Hugóban, a királypártiak pedig nem bocsátották meg neki könnyen, hogy elárulta eszméiket. A közönség nagy tisztelettel vette körül az idős írót, a fiatal költők neki küldték el verseiket. De voltak olyanok is, akik tiszteletlenek voltak vele szemben.

Mauriac csodálattal jegyezte meg 1952-ben:

„Most kezdjük csak megismerni őt. Igazi dicsőségének kezdete ez. Kikerült a purgatóriumból”.

Politikai eszmevilága

Édesanyja royalista szellemben nevelte, de fokozatosan rájött a demokrácia jelentőségére és egy emberbarát, liberális demokrácia partizánjává vált. Kijelentette, hogy „ha a tudást egyetlen ember birtokolja, jogos a monarchia. Ha egy csoport rendelkezik vele, az arisztokrácia léte indokolt. Ha majd mindenki részesül a tudás fényéből, akkor jön el a demokrácia ideje”.

1849-től írásaiban politikai, a vallási és a filozófiai témákkal foglalkozott. Hugo eszmevilága komplex, gondolatai néha megtévesztőek. Nem akart ítéletet mondani az emberekről, sem a manicheizmusról, de szigorú mércével mérte korának társadalmát.

Reformok támogatója

Bár nem ellenezte az egyén meggazdagodását, de fellépett a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Nem értett egyet azzal, hogy a nyereségből tőkét képezzenek, ahelyett hogy újra beruháznák termelésbe. A gazdag, kiválasztott réteg ezt soha nem bocsátotta meg neki. A demokratikus hatalom elleni erőszakot elvetette, de a törvénytelen uralom ellen igazoltnak látta (az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata hasonlót fogalmaz meg). Ezen elv alapján szólított fegyverbe a Töltött fegyverrel készen állni röpiratával 1851. december 2-án, az államcsíny estéjén, de felhívását nem követték. Amikor kitört a porosz-francia háború, Hugo elítélően nem szabadságharcnak, hanem szeszélyek háborújának nevezte. Majd a császárság megbukott és folytatódott a harc a köztársaság ellen. Hugo fraternizálásra szólító védőbeszéde válasz nélkül maradt. S szeptember 17-én a hazafiasság érzése ismét legyőzte a pacifista elveket: tömegfelkelésre és ellenállásra szólított fel. Párizs népe nem fogadta el a vereséget és március 18-án kezdetét vette a Párizsi Kommün.

A társadalmi egyenlőtlenségek

Hugo sírja a Panthéonban

Társadalmi kérdésekben rendkívül élesen és saját korát jóval megelőzve foglalt állást. A Nyomorultak Hugo mélyen humanista eszméinek, az emberi természetről vallott nézeteinek megnyilatkozása.

Élete végéig bírálta a társadalmi osztályok meglétét. Az általa elnökölt utolsó, nyilvános gyűlésen kijelentette: „A társadalmi egyenlőtlenségek még mindig megvannak. Iszonyatos ez a probléma, de rendkívül egyszerűen lehet megfogalmazni: Vannak gazdagok és vannak szegények”. Ezen a gyűlésen adakozásra szólított fel, hogy 126 munkás küldöttként részt vehessen Marseille-ben Franciaország első szocialista kongresszusán.

A halálbüntetés

Hugo elszántan küzdött a halálbüntetés eltörléséért, mivel ifjúkorában látott kivégzéseket. Két fiatalkori regényében (Egy halálraítélt utoló napja (1829), Claude Gueux (1834)) kiemeli a halálbüntetés kegyetlenségét, igazságtalanságát és hatékonytalanságát. Hugo tisztában volt azzal, hogy az irodalom nem tehet sokat ez ügyben, ezért a francia főrendben, a nemzetgyűlésben, a szenátusban megragadott minden alkalmat, hogy a halálbüntetés ellen agitáljon.

Mit mond a törvény? „Ne ölj!” Mivel mondja ezt a törvény? Kivégzésekkel!

„A halálbüntetés a barbárságot jellemzi örök időktől fogva”

jelentette ki 1848. szeptember 15-ei beszédében az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt.

Béke a kereskedelmi kapcsolatokon keresztül

Hugo fáradhatatlanul hirdette, hogy a kereskedelem megakadályozza a háborúkat, ha a katonai rendet kereskedelmi rend váltja fel. Ez a gondolat Alain filozófiáját jelzi előre.

Hugo pozitív hangon szól az ember küldetéséről egyik leghíresebb versében:

„Működj együtt Istennel. Legyél előrelátó, gondoskodó és vigyázz magadra”.

(Az egész lant, új versciklus, LXVIII. „Működj együtt Istennel!”)

A gyarmatosítás és a rabszolgatartás

Hugo keveset nyilatkozott Algéria gyarmatosításával kapcsolatban, pedig Franciaország legjelentősebb területi hódításáról volt szó. Ezt a hallgatást nem szabad azonnal egyetértésnek tekinteni a Nyomorultak szerzője részéről. Ha hatottak is Hugóra azok a felszólalások, amelyek törvényesítették a gyarmatosítást a „civilizáció” nevében, írásainak alaposabb vizsgálatából és hallgatásából kiderül, hogy álláspontja nem volt egyértelmű az „algériai kérdést” illetően. Hugo nem hitt a fegyveres erővel elért pacifikálás civilizáló hatásában. Algériában azt az országot látta, ahol a francia hadsereg kimutatta oroszlánkörmeit és ahová Charles-Louis Napoléon államcsínye idején az ellenállókat deportálták.

Ami a rabszolgatartást illeti, az a Victor Hugo, aki az 1820-ban írt Bug-Jargalban, kortársaihoz hasonlóan, előítéletekkel tekintett a feketebőrű lakosságra és 1848-ban meglepő módon nem nyilatkozott a rabszolgatartás eltörlésekor, kegyelmet kért John Brown számára. Guernseyről nyílt levelet küldött az európai és amerikai sajtónak, melyben mintegy előre megjósolta az amerikai polgárháborút. Az Egyesült Államokban elmarasztalták Hugót a levél miatt.

„...Igen, tudja meg Amerika és gondolkozzon el azon, hogy sokkal borzalmasabb lesz, ha Washington megöli Spartacust, mint amikor Káin ölte meg Ábelt.” (1859. december 2.)

Az Európai Unió gondolata

Hugo mellszobra az Európai Parlamentben (a háttérben a Párizsi békekongresszuson mondott megnyitó beszédének részlete)

1849. augusztus 21-én ő elnökölte a Párizsi békekongresszust, megnyitó beszédében felvetette egy jövőbeni Európai Egyesült Államok gondolatát. Kortársai lehetetlennek tartották ezt az elképzelést, mert Franciaországot és Németországot örökös ellenségnek tartották és pedig az idők végezetéig. A 20. század második felének kellett eljönnie, hogy ezt a gondolatot újra elővegyék és elfogadják.

A Szerbiáért (1876) című írásában ezt olvashatjuk:

...„A szerbiai események bizonyítják, hogy szükség van az Európai Egyesült Államokra. Az egyes kormányok helyére lépjen a népek egyesülése. Le a gyilkos birodalmakkal! ...Európának európai nemzetiségre, egyetlen kormányra, egy hatalmas, testvéries bíróságra, önmagával megbékélt demokráciára van szüksége...”

A szerzői jog védelmezője

Hugo 1878. június 7-én a Nemzetközi irodalmi társaság (Association Littéraire Artistique Internationale) kongresszusát megnyitó beszédében szólított fel az írók és költők szerzői jogainak tiszteletben tartására.

Hugo felszólalt:

• a gyermekmunka ellen (Francia főrend, 1847)
• a szegénység ellen (1849. július 9.)
• a nők életkörülményeinek javításáért (George Sand temetése alkalmából, 1876. június 10.)
• az egyházi iskolák ellen, a ingyenes és világi oktatásért (Hozzászólás az oktatási törvénytervezethez, 1850. január 15.)
• a halálbüntetés eltörléséért
• a békéért (A Békekongresszus megnyitó beszéde, 1849. augusztus 21.)
• az általános választójogért
• a tengerpart védelméért
• felszólalt, hogy ne érvénytelenítsék Garibaldi beválasztását a Nemzetgyűlésbe (1871. március 8.)
• Szerbiáért, 1876; Egy európai szövetségért

Hugo és a vizuális művészetek

Rajz

Sokak számára nem ismert, hogy Hugo majdnem olyan képzett volt a vizuális művészetekben, mint az irodalomban - több mint 4000 rajzot készített élete során. Tussal szeretett dolgozni, amelynek „feketesége fényt áraszt”. Igazi autodidaktaként szeretett kísérletezni. Feketekávét, szénport, kormot kevert a tintához és gyufaszállal vagy lúdtollal rajzolt. A Rorschach-teszthez hasonlóan bort, szilvalevet sőt néhány csepp vért is szétkent a papírlapokon, majd a foltokban „meglátott dolgok” köré rajzolt. Képei általában kisméretűek, A tenger munkásait illusztrálta velük illetve barátainak ajándékozta újévkor vagy egyéb alkalmakkor.

Hugo rajztehetségét kortársai is felfedezték. Charles Baudelaire így írt ezzel kapcsolatban 1859-ben: „Hiába kerestem a párizsi Salon résztvevőinél azt a csodálatos képzelőerőt, ami Victor Hugo rajzaiból árad. A kínai tussal készültekre gondolok, mert annyira nyilvánvaló, hogy Hugo a tájképfestők királya a költészetben”.

Théophile Gautier 1862-ben ezt nyilatkozta: „Ha Hugo nem írt volna verseket, kiemelkedű festőművész lett volna. Kítűnő érzékkel tudott holdsugarat vagy lecsapó villámot rajzolni sötét árnyak közé. A lenyugvó nap sápadt fényében úszó romos vártornyok, távoli városok sötét sziluettjei titokzatosak, rémálmokhoz hasonlóan nyomasztóak. Számos színpadi díszlettervező megirigyelhetné”.

Hugo élete végéig rajzolt, kikapcsolódás volt számára. Rajzai kezdetben a valós világot tükrözték. Az emigrációban a tengerhez fűződő, misztikus kapcsolata hatására szinte irreális ábrázolások születtek. Az elmúlt húsz évben számos kiállítást rendeztek rajzaiból Franciaországban, New Yorkban, Velencében, Brüsszelben, Madridban és Lausanneban.

Galéria:

• 

  Város romos híddal

• 

  Polip (A polipkarok a VH betűket ábrázolják)

• 

  Vianden kastélya

• 

  Világítótorony

• 

  Az éjszaka gnómja

Fényképezés

Victor Hugo (kb. 1853), a felvételt Charles Hugo készítette

A Jersey szigetén töltött évek alatt Hugo nagy érdeklődéssel fordult a fényképezés felé. Fiaival és Auguste Vacquerie-vel kísérletezett. Ők foglalkoztak a technikai részletekkel, Hugo pedig a felvételek beállításával. A dagerrotípia után papirnegatívok alapján dolgoztak. A képek főleg Hugót ábrázolják családja és barátai körében. De készültek képek Jersey-ről, a Marine Terrace-ről és a költő néhány rajzáról. A kb. 350 fotót csupán a család és a bizalmas barátok ismerték, soha nem kerültek kereskedelmi forgalomba, mint ahogy azt előzőleg Hugo eltervezte.

Művei

Dráma

• Cromwell (1827)
• Amy Robsart (1828)
• Hernani (1830)
• Marion de Lorme (Delorme) (1831)
• A király mulat (Le roi s'amuse, 1832)
• Lukrécia Borgia (Lucrèce Borgia, 1833)
• Tudor Mária (Marie Tudor, 1833)
• Angelo, Pádua zsarnoka (Angelo, tyran de Padoue 1835)
• A királyasszony Lovagja (Ruy Blas, 1838)
• Les Burgraves (1843)
• Szabad Színház Gyűjtemény (Théâtre en liberté, posztumusz: 1886):
  • La Forêt mouillée
  • La Grand-mère
  • Mille francs de récompense
  • L'Intervention
  • Torquemada
  • Mangeront-ils ?
  • L'Épée
  • Les Deux Trouvailles de Gallus
  • Les Gueux
  • Sur la lisière d'un bois
  • Être aimé

Regényei

A párizsi Notre-Dame eredeti kiadásának (1831) illusztrációja (Alfred Barbou)

• Bug-Jargal (1818)
• Izlandi Han (1823)
• Egy halálraítélt utolsó napja (Le Dernier jour d'un condamné 1829)
• A párizsi Notre-Dame (Notre Dame De Paris) (1831)
• Claude Gueux (1834)
• A nyomorultak (Les Misérables), (1862)
• A tenger munkásai (Les Travailleurs de la mer 1866)
• A nevető ember (L'Homme qui rit 1869)
• Kilencvenhárom (Quatrevingt-treize 1873)

Költészet-verseskötetek

• Odes et poésies diverses (1822)
• Nouvelles Odes (1824)
• Odes et Ballades (1826)
• Les Orientales (1829)
• Les Feuilles d'automne (1831)
• Les Chants du crépuscule (1835)
• Les Voix intérieurs (1837)
• Les Rayons et les Ombres (1840)
• Fenyítések (Les Châtiments 1853)
• Les Contemplations (1856)
• A századok legendája (Première série de la Légende des Siècles, 1859)
• Les Chansons des rues et des bois (1865)
• A rettenetes év (L'Année terrible, 1872)
• A nagyapaság művészete (L'Art d'être grand-père, 1877)
• A századok legendája (Nouvelle série de la Légende des siècles, 1877)
• Le Pape (1878)
• La Pitié suprême (1879)
• L'Âne (1880)
• Religions et religion (1880)
• A szellem égtájai (Les Quatre Vents de l'esprit, 1881)
• A századok legendája, kiegészítés (Série complémentaire de la Légende des siècles, 1883
• A sátán bukása (La Fin du Satan, 1886, posztumusz kiadás
• Dieu (1891, 1941, posztumusz kiadás)

Victor Hugo kéziratos versei közül válogatta Paul Meurice:

• Az egész lant (1888, 1893, 1897, 1935 - 1937)
• Les années funestes (1898)
• Dernière Gerbe (1902, 1941) (A verscím nem Victor Hugótól származik.)
• Ocean. Tas de pierres (1942)

Publicisztikai írásai

• Actes et paroles – Avant l'exil (1875), az emigráció előtti (1841-1851) beszédeit, nyilvános felszólalásait, a francia felsőházban, az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben (1848), valamint a Törvényhozó Testületben (1849-1851) tartott politikai beszédeinek szövegét tartalmazza.

Victor Hugo (Auguste Rodin)

• Actes et paroles – Pendant l'exil (1875), az emigráció alatt 1852 és 1875 között tartott beszédeit, és politikai témájú írásait tartalmazza.
• Actes et paroles – Depuis l'exil (1876), a szenátusban (1876-1885) tartott politikai beszédeinek szövegét tartalmazza.
• Histoire d'un crime I. (1877) (Egy politikai gaztett története I.)
• Histoire d'un crime II. (1878) (Egy politikai gaztett története II.)

Egyéb művei

• Étude sur Mirabeau (1834)
• Littérature et philosophie mêlées (1834)
• Le Rhin (1842)
• Napoleon le Petit (1852)
• Lettres à Louis Bonaparte (1855)
• William Shakespeare (1864)
• Paris-Guide (1867)
• Mes fils (1874)
• L'archipel de la Manche (1883)

Posztumusz kiadások:

• Choses vues (1er série 1887)
• Choses vues (2e série 1900)
• Alpes et Pyrénées (1890), carnet de voyage
• France et Belgique (1892)
• Correspondances Tome I (1896)
• Correspondances Tome II (1898)
• Post scriptum de ma vie (1901)
• Mille Francs de récompenses (1934) théâtre
• Pierres (1951)

Zenemű

• Liszt Ferenc: Ce qu'on entend sur la montagne (Az úgynevezett Hegyi szimfónia)[1]
• Felix Mendelssohn-Bartholdy: Ruy Blas (kísérőzene Victor Hugo azonos című drámája alapján.)

Klasszikus operák a műveiből

• Gaetano Donizetti:Borgia Lucretia (Lucrezia Borgia).
• Giuseppe Verdi:Rigoletto (Le roi s'amuse című színdarabja alapján librettóját Francesco Maria Piave írta).
• Giuseppe Verdi:Ernani (Hernani című drámája nyomán librettóját Francesco Maria Piave írta).
• Amilcare Ponchielli (1834–1886):Gioconda (La Gioconda) (Szövegét Angelo című drámája nyomán Arrigo Boito írta).
• Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij (1813–1869): Esmeralda (szövegét A párizsi Notre Dame című regénye alapján a szerző írta).
• Felipe Pedrell (1841–1922): Quasimodo (A libretto A párizsi Notre Dame című regény alapján készült.)
• Sergey Rachmaninov (1873–1943): Esmeralda (töredékes opera) (A párizsi Notre Dame című regénye alapján).
• Léo Delibes (1836–1891): A király mondta (A librettót Edmond Gondinet írta A király mulat című dráma alapján).
• Cesar Antonovics Kjui (1835–1918): Angelo (A librettót Viktor Petrovics Burenyin írta az Angelo című dráma alapján).
• Saverio Mercadante (1797–1870): Az eskü (Il giuramento) (A librettót Gaetano Rossi írta Victor Hugo műve lapján)
• Franz Schmidt: Notre Dame (A librettót L. Wilk és a zeneszerző írta A párizsi Notre Dame című regény alapján).
• Rudolf Wagner-Régeny (1903–1969): A kegyenc (Der Günstling oder Die Letzen Tage des grossen Heern Fabiano) (A librettót C. Neher írta a Marie Tudor című tragédia alapján).

Néhány műve a Broadway színpadán

A Nyomorultak az Imperial Színházban, New Yorkban

• Notre Dame: 1902. február 26.-április 6.
• The Law and the Man (Nyomorultak): 1906. december 20.-1907. február
• Clair de Lune (Nevető ember): 1921. április 18.-1921. június
• Marie Tudor: 1958. október 21.-1958. október 26.
• Les Miserables (Nyomorultak) musical: 1987. március 12.-2003. május 18.
• Les Miserables (Nyomorultak) musical: 2006. november 9.-2008. január 6.

Néhány megfilmesített műve

• A királyasszony lovagja (2002) (TV film)
• Nyomorultak (2000) (TV film)
• Quasimodo 2000 (1999)
• Nyomorultak (film) (1998)
• A Notre Dame-i toronyőr (1997) (TV film)
• A Notre Dame-i toronyőr (1996)
• Quasimodo (1996) (TV film)
• Nyomorultak (1995)
• A Notre Dame-i toronyőr (1982)
• Nyomorultak (1978) (TV film)
• Nyomorultak (1957)
• A párizsi Notre Dame (1956)
• A királyasszony lovagja (1947)
• A Notre Dame-i toronyőr (1939)
• Nyomorultak (1934) író
• A párizsi Notre Dame (1911)

Források

• Világirodalmi kisenciklopédia I. (A–L). Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1976. ISBN 963-280-285-3
• Édition Hetzel-Quantin, dite „ne varietur”, 1880-1892. Œuvres complètes de Victor Hugo. Édition définitive d'après les manuscrits originaux. - J. Hetzel et Cie; A. Quantin, 1880-1889.-48 vol. in-8°. I. Poésie (16 vol.) - II. Philosophie (2 vol.) - III. Histoire (3 vol.) -IV. Voyages (2 vol.) - V. Drame (5 vol.) - VI. Romans (14 vol.) - VII. Actes et paroles (4 vol.) - VIII. Œuvres diverses (2 vol.)
• 1904-1952: Éditions Ollendorff et Albin Michel, dite „de L'Imprimerie Nationale”, Œuvres complètes de Victor Hugo - P. Ollendorff; Albin Michel: Imprimerie Nationale, 1902-1952. - 45 vol. - Portraits, planches en noir et en couleurs, fig. fac-similés, couvertures imprimées. Éditeurs intellectuels successifs: Paul Meurice (1904-1905), Gustave Simon (1905-1928) et Cécile Daubray (1933-1952). Édition critique, avec pour la première fois la Correspondance de Victor Hugo ainsi que de nombreux textes inédits.
• 1967-1970: Édition chronologique Massin, au Club Français du Livre Œuvres complètes de Victor Hugo: édition chronologique publiée sous la direction de J. Massin. Club Français du Livre, 1967-1970. 6 18 vol.
• Collection „Bouquins” aux éditions Robert Laffont. Textes proches de l'édition Massin, et revus pour le Centenaire de la mort de Hugo. Œuvres complètes de Victor Hugo dirigée par Jacques Seebacher et Guy Rosa; en collaboration avec le Groupe Inter-universitaire de travail sur Victor Hugo-Paris VII. R. Laffont, 1985 - 15 vol.
• Hubert Juin: Victor Hugo, tome 1: 1802-1843 (Flammarion, 1992) ISBN 2-08-064978-7
• Hubert Juin: Victor Hugo, tome 2: 1844-1870 (Flammarion, 1992) ISBN 2-08-064979-5
• Hubert Juin: Victor Hugo, tome 3: 1870-1885 (Flammarion, 1992) ISBN 2-08-064980-9
• Gilles Declercq: Le Romanesque, Presses de la Sorbonne nouvelle, 2004

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Victor Hugo című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. A fordítás eredetijének szerzőit az eredeti cikk laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások

• Victor Hugo a PORT.hu-n
• enciklopedia.fazekas.hu
• www.literatura.hu
• Victor Hugo művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
• Bibliothèque Nationale
• Victor Hugo művei különböző nyelveken
• Victor Hugo művei
• Festival Victor Hugo
• Victor Hugo rajzai
• Victor Hugo háza (Guernesey)
• Victor Hugo háza Viandenben (Luxemburg)
• Victor Hugo lakásai Párizsban