Honoré Daumier

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Honoré Daumier
Honore Daumier-Nadar.jpg
Honoré Daumier, Félix Nadar fotója

Született 1808. február 26.
Marseille
Meghalt 1879. február 10. (70 évesen)
Valmondois
Nemzetisége francia

Honoré Daumier (Marseille, 1808. február 26.Valmondois, 1879. február 10.) francia grafikus, szobrász, festőművész és karikaturista.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marseille-ben szegény üvegmester fiaként látta meg a napvilágot. 1814-ben családjával együtt Párizsba költözött. Már serdülőkorában alkalmi munkákat kellett vállalnia, hogy családját segítse. Korán feltűnt jó megfigyelőkészsége, gyorsan és jól tudott rajzolni. Apja el tudta segédként helyezni a művelt festőnél és régésznél, Alexandre Lenoirnál. Tőle sokat tanult Daumier. 1828-ban el kezdett járni a művészeti akadémiára. 1830-ban illusztrátor lett a Silhouette c. élclapnál, innen 1831-ben átkerült a Caricature c. laphoz. A Caricature c. lap illusztrátora volt Gustave Doré és Grandville (valójában Jean Ignace Isidore Gérard) is. Daumier politikai témájú szatirikus rajzokat és a kor szokásait kigúnyoló karikatúrákat rajzolt. 1833-ban egy Lajos Fülöp királyról készített szatirikus litográfiasorozata miatt rövid időre börtönbe került. 1835-ben betiltották a Caricature c. élclapot, ezután a Charivarinak rajzolt. Litográfiasorozatokat, s agyagból szobrokat is készít szintén szatirikus témájúakat, majd az 1840-es években monumentális hatású kisméretű festményeket alkot. 1855-ben Barbizon közelében, Valmondoisban telepedett le, közeli barátságba került a barbizoni iskola nagy festőivel, köztük Jean-François Millet, Théodore Rousseau, Charles-François Daubigny, Jean-Baptiste Camille Corot. Daumier nem fest plein air-ban, mégis nagy hatást gyakorolnak rá a barbizoniak, sőt maga Daumier is inspirálta a barbizoniakat.

A korszak új mestersége a fotográfia Nadar kezében szinte a művészet rangjára emelkedett, Daumiert is lefényképezte Nadar. Daumiernek az volt a véleménye a fotózásról, hogy azzal mindent le lehet másolni, de semmit nem tud úgy kifejezni, mint a rajz, a festmény vagy a szobor. Lehet, hogy a fotózás kérdésében mind a mai napig sokan egyetértenek Daumier álláspontjával függetlenül attól, hogy már régóta folyamatosan rendeznek fotóművészeti kiállításokat.

Honoré Daumier szobra

Az 1870-es évek elejétől a megvakulás fenyegette Daumier-t, így a rajzolással fel kellett hagynia. Az idős és vak Daumier nem tudta fizetni a házbért, s a háziúr ki akarta tenni. Corot sietett a segítségére, átengedte neki Valmondoisban fekvő kis házát. Corot a következőket írta Daumiernak: "Öreg barátom! Van egy kis házam Valmondoisban, a l'Isle-Adam közelében, és nem tudom, mit kezdjek vele. Eszembe jutott, hogy felajánlom Neked, s minthogy az ötletet jónak találtam, már Rád is írattam a közjegyzőségen. Nem Érted teszem, hanem azért, hogy borsot törjek a házigazdád orra alá."[1]

Daumier életében nehezen tudta magát eltartani művészetéből, 1877-ben szerény mértékű állami nyugdíjat ítéltek meg a nehéz anyagi helyzetben élő művésznek. A siker már nagyon későn jött, de már halála előtt is elismerték munkásságát nemcsak művésztársai, hanem a vevők is. 1878. februárjában néhány festménye és rajza magas árat ért el a korszak egyik legjelentősebb gyűjtőjének, Arosa-nak az aukcióján. Ugyanebben az évben áprilisban Durand-Ruel galériatulajdonos szervezett kiállítást Daumier munkáiból, s ezúttal mind a kritikusok, mind a közönség körében nagy sikert aratott. A Durand-Ruel által rendezett kiállítást Victor Hugo is patronálta. Nem sokáig örvendhetett a csekélyke nyugdíjnak és bekövetkezett sikereinek, 1879. február 8-án agyvérzést kapott, ezt követő harmadik napon meghalt.

Közel négyezer litográfiát, háromszáz festményt, több tucat szobrot, akvarellek és rajzok százait hagyta a világra. Számos nagy galériában, múzeumban és könyvtárakban őrzik műveit. Éles elméjű és termékeny művész volt.

Értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korának egyik legkiválóbb művésze, aki éles megfigyeléssel és az emberi gyengéket kipellengérező módon, egynéhány jellegzetes vonással adta vissza a francia nyárspolgárt. Röviden és élesen karakterizálta alakjait. Mindenütt az őt környező társadalmi életben meglátta a humoros oldalt és rajzai az emberi jellemzés mesterművei. Társadalmi típusokat jelenít meg, Robert Macaire személyében például a kor gátlástalan "karrieristáját". Műveiben nemcsak szatirikus tartalom van, sokszor rendkívüli gyengédség is. Festői tehetsége a kifejezés erejében rejlik. Crispin & Scapin c. művét 1860-ban Molière színháza ihlette. Rengeteg témáját La Fontaine meséiből vette, 1867-től többször is megihlette Cervantes regényének Don Quijote-Sancho Panza kettőse. Van olyan vélekedés is, hogy realista kifejező erejét kevesen értékelték, festményeit "befejezetlennek" tartották. Minden valószínűség szerint a műfajnak, a karikatúrának szól ez az értékelés, valamelyest még a korán polgárosodott franciáknál is előfordulhat ez, talán az angolszászok vagy a keleti népek szívesebben néznek a görbe tükörbe, mernek szembenézni önmagukkal. Hazánkban a karikatúra műfaja igen népszerű volt a 19. században, még később is, manapság kihalófélben van, ami van, azt is külföldön jobban értik és értékelik, mint hazánkban.[2]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rajzait kitűnő fametszetekben és litográfiákban sokszorosították. Ezek közül a következő sorozatok a legnevezetesebbek: Bons bourgeois, Pastorales, Les papas és vagy száz arckép karikatúra a parlament nagyjairól. Agyagból mintázott karikatúra-szobrairól újabb időkben bronzmásolatokat készítettek (ld. köztük Thiers, Guizot, Lajos Fülöp király mellszobrait). Többnyire kisméretű olajfestményei megkapó jellemzés mellett hatalmas festői szélességükkel tűnnek ki. Ezeken a festményeken egyszerűsített festés tömege, a sötét színek, a barna és a szürke színek dominanciája, lendületes vonalvezetése, fény-árnyék hatásai Rembrandttal és Goyával hozzák egy sorba, lebegtetik művészetét a realizmus és a romantika határán. Erőteljes körvonalaiból később ihletet meríthetett a magyar Munkácsy Mihály, a francia Henri de Toulouse-Lautrec, majd az expresszionizmus képviselői.

Képgaléria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A művészet története i.m. 191-192. o.
  2. ld. például Csíky László karikatúraszobrász kortárs életművét

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Klossowski (2. kiad, München, 1923)
  • Escholier (Paris, 1923)
  • Művészeti lexikon /szerk. Éber László. Budapest : Győző Andor, 1926. Daumier szócikkét ld. 173-174. o.
  • Rey, Robert: Honoré Daumier (1808-1879). Paris : Flammarion, 1959. ill.
  • Robert Jordan: Daumier. Életrajzi regény. ford. Lontay László. Budapest : Európa, 1976. ISBN 963070692X
  • Honoré Daumier : 1808-1879 : Grafikai kiállítás a művész halálának 100. évfordulójára : Szépművészeti Múzeum / [a kiállítást rendezte és a bevezetőt írta Kaposy Veronika] Budapest : NPI, 1979. 11 o., 20 reprodukció. ISBN 9635624972
  • A művészet története. (Historia del'arte. Magy. vált. főszerk. Aradi Nóra. 8.) [köt.] A rokokótól 1900-ig. ([Közrem.] Gellér Katalin). Budapest : Corvina, 1989. 300 o. ISBN 9631328155 Honoré Daumier ld. 191-192., 197., 200-201. o.
  • Honoré Daumier : [élete, ihletői és művei] = Híres Festők : az életük, ihletőik és műveik, 1999/24. füzet. Budapest : Eaglemos Hungary. 31 o. ISSN 1419-9181

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Honoré Daumier témájú médiaállományokat.