Jean de La Fontaine

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean de La Fontaine
Jean de La Fontaine.jpg
Született
1621. július 8.
Elhunyt
1695. április 13. (73 évesen)
Párizs
Foglalkozása költő
író
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean de La Fontaine témájú médiaállományokat.

Jean de La Fontaine (Château-Thierry (Champagne), 1621. július 8. – Párizs 1695. április 13.) francia író és költő.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reims-ben papnak készült, de nem találván kedvét a teológiában, víg életet folytatott, mellette irodalommal is foglalkozott (Horatius-t és Terentius-t fordítgatta). Később szülei kívánságára haza ment, hivatalnoki pályára lépett és meg is nősült. Csakhamar azonban otthagyta hivatalát és feleségét és Párizsba menve, ismét mulatós életmódra adta magát. Pártfogójának, Fouquet miniszternek bukása után szükségbe jutott és kénytelen volt hazájába visszatérni. Otthon megismerkedett Bouillon (leánynevén Mancini) hercegnővel és kastélyában mindennapi vendég lett. A hercegnő számára frivol hangú verses elbeszéléseket és novellákat írt és 1664-ben ismét elkísérte Párizsba, ahol aztán magas pártfogóinak (Condé és Conti, Vendôme és Burgund hercegeknek, az orléans-i hercegnőnek és másoknak) kegyéből élt. Racine megismertette Boileau-val és Molière-rel, akik irodalmi munkásságra buzdították. Az udvarba nem volt bejáratos, mert a mindenható XIV. Lajos haragudott rá és az akadémiába is csak nagy nehezen engedte őt beválasztatni (1684). Öreg korában megbánta könnyelmű életmódját és hogy irodalmi léhaságait jóvátegye, néhány zsoltárt franciára fordított.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.[1] Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.

Fabuláit később a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta. 1922-ben összes meséje megjelent magyarul Vikár Béla fordításában és Haranghy Jenő illusztrációival az egykori Dante Kiadó gondozásában.[2]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1891-ben Auteuilben szobrot emeltek neki.

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ebben szerepet játszhatott, hogy ekkoriban fejtette ki Descartes azt az elméletét, hogy az állat puszta gép.
  2. A kiadáshoz készült bevezető tanulmányt Vikár Béla írta.
  • Dobossy László: A francia irodalom története. Budapest, Gondolat, 1963. 1. köt. Jean de La Fontaine lásd 260-268. p.
  • Világirodalmi kisenciklopédia I. (A–L). 3. bőv. kiadás. Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1984. 673. o. ISBN 963-281-375-8
  • Világirodalom (szerk.: Pál József), Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 999 o. Jean de La Fontaine lásd 381-382. p. ISBN 963-05-8238-4
  • Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.)