Giacomo Leopardi
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Giacomo Leopardi |
|---|
 Giacomo Leopardi
|
| Született: |
| 1798. június 29. Recanati |
| Meghalt: |
| 1837. június 14. (38 évesen) Nápoly |
Giacomo Leopardi (Olaszország, Recanati, 1798. június 29. – Nápoly, 1837. június 14.) az egyik legnagyobb olasz költő és gondolkodó.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
Giacomo Leopardi 1798-ban született Recanatiban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici gyermekeként. A szülői ház egyáltalán nem a boldog gyermekkort idézte. Az apa teljesen alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére és 1803-tól kezdve már csak írói és közéleti tevékenységének szentelte magát. S bár az előbbi tekintetében igen dilettánsnak tartották, Recanatival foglalkozó helytörténeti tanulmányai mégis jelentősek voltak. Kétségtelen, hogy az apa oltotta be Giacomóba a tudomány és a művészetek iránti rajongást. Az anya sokkal talpraesettebb volt a családi gazdálkodás téren, de vallási bigottsága, komorsága és érzelemszegénysége és túlzott szigorúsága a szeretet minden örömétől és biztonságától megfosztotta a gyermek Giacomót. Későbbi kísérleteit, hogy függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letöri. Carlo, Giacomo Leopardi öccse később így írt: "Anyánk tekintetét mindig magunkon éreztük: ez volt benne az egyetlen gyengédség." Az elsőszülött Giacomót egyébként még 10 testvér követte, de közölük csak kevesen maradtak életben: Carlo Leopardi (1799-1878), Paolina Leopardi (1800-1869), Luigi Leopardi (1804-1828) és Pierfrancesco Leopardi (aki a családi vagyon örököse és a családi ág folytatója lett) voltak azok, akik megélték a felnőttkort. Két testvérével,Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg 1807-ben a tanulás hosszú időszakát. Ekkor már írogatott verseket. Egyedül tanult meg görögül és alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott, amelyek precizitása és szigorúsága mindmáig csodálatot kelt. 1809-től már komolyan foglalkozott a költészettel, "őrült és reményvesztett" tanulásba fog, amelynek köze lehetett testi bajainak kialakulásához is. Első szonettje még 1809-ből való (Hektor halála), amelyet aztán folyamatosan követnek az újabb kísérletek. 1812-ben tragédiát ír Pompeiusz Egyiptomban, majd Epigrammák címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a Csillagászat történetét (Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de 1818-tól egyre határozottabban a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért lelkesedett. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyja a szigorú filológiai kutatások körét. Az Aeneis második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában jelenik meg, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön Vincenzo Montival és Pietro Giordanival, akivel intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben éri az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít (Diario d'amore). Ugyanebben az évben kezdte meg a Zibaldone (Jegyzetfüzet) írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (1832-ig vezette). 1819-től egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, amely tanulmányai feladására ényszerítette. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írja egyik levelében –, költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni, és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett, melynek következtében erősödött meg határozatlan pesszimizmusa. Az 1819-1821-es (az első idillek időszaka) évek bőségesek költészetét illetően: sok verset ír, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg.Ebben az időszakban alkotta meg a valaha is írt egyik legmélyebb filozófiai költeményt, Infinito (Végtelen) címmel. 1822-ben nagy reményekkel Róma városába ment (első útja Recanatin túl), de csalódása hatalmas volt. A város egésze taszította: egyetlen vigasza Tasso síremlékének megtekintése és a filológus Angelo Mai barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg (Barthold Georg Niebuhr, von Bunsen, Jacoppsen).1823-ban visszatért Recanatiba. Művei kiadatásán fáradozik, de majd csak 1829-ben jelenik meg az első veseskötete, amely egyöntetű elismerést vívott ki. Ugyanebben az esztendőben a nemzeti hanyatlás okairól írt tanulmányt. A jelen erkölcsi állapotát elemezve kifejti, hogy a modern társadalomból minden hagyományos integráló erő eltűnt, egyetlen egy maradt: a kölcsönösen elismert társadalmi érdekek rendszere. Mint mondja,Itáliában ez sincs! (Discorso sopra lo stato presente dei costumi degl’italiani) A következő évben fog neki az Operette morali (Rövid erkölcsi írások) megírásának. Mind témáival, mind hangvételével (Lucanus stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezi) és komikus stílusával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. E prózai műve egyedülálló a XIX. századi olasz irodalomban, de megkockáztathatjuk, hogy a világirodalomban is. 1825-ben Leopardi Milánóba tart, majd Bologna a következő úti cél, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat.Irodalmi szalonokat látogat, nyelvórákat ad. Bolognában egyébként különösen jól érzi magát. 1827 júniusában Firenzébe költözik, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg Alessandro Manzonival, de eltérő személyiségük miatt nem értették egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája. 1828-ban, rövid de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a Canti-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának ("tizenhat hónapnyi éj"). Ebben az időszakban születnek meg a nagy idillek. 1830-ban ismét Firenzében találjuk, ahol egy irodalmi pályázaton részt vesz az Operette morali-val. Az eredmény kudarc. Itt ismerkedett meg azonban a Nápolyból száműzött Antonio Ranierivel, akivel mély barátság fűzi majd. 1831 áprilisában a Piatti Kiadónál megjelent a Canti néhány verse. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem állandóan sötétségben kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Nápoly kulturális világába nem tud beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődik. Újabb versekkel egészítette ki kötetét (Aspasia-ciklus, amelyet a Fanny Targioni Tozzettihez fűzött reménytelen szerelem inspirált), amely 1835-ban Nápolyban a Starita Kiadónál megjelent. Harminckilenc évesen halt meg egy kolerajárványban. Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét ne egy jeltelen tömegsírba dobják be. Paolina húga ezt jegyezte be a családi évkönyvbe: "1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső irodalmárainak egyike volt. A San Vitale templomban hantolták el, a Pozzuoli utcában. Isten veled drága Giacomo. Mikor látjuk viszont egymást a paradicsomban?"
[szerkesztés] Leopardi gondolkodói fejlődése
Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen, sőt az utóbbi időben filológiai munkásságának is egyre nagyobb figyelmet szentelnek. Tény, hogy számos írásában, mint filozófus nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek vagy a természet mibenléte, a vallás problémái és az erkölcs szerepe stb., noha ezeket soha nem rendezte a korszak filozófiai elvárása szerinti szisztematikus művekké.Leopardi "rendszertelensége" azonban csak látszólagos: műveit precíz logika, de lagalább olyan mértékű költői érzékenység fogja át, amelyben egymásba folyik a képzelet és a rideg értelem világa, ahol egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Az értelem leleplezte végesség és a képzeletben otthonra lelő végtelen drámája adja Leopardi költő és gondolkodói mivoltának páratlan súlyát. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa is éppen ezt a drámai szembenállást mutatja meg műveinek alapjában. Maga Leopardi írja, hogy a lírát tekinthetjük a költészet csúcsának, amely az emberi beszéd legmagasabb rangú megformálását is jelenti egyben. (Zibaldone, 245). Ha ez így van, akkor beláthatjuk, hogy a filozófia és a költészet nyelve nem választható el oly élesen, mint ahogy első pillantásra látszik. S természetesen azt sem lehet mondani, hogy Leopardinál hiányozna a filozófiai stílus, hiszen néhány esetben, mint az általa kifejtett boldogság-elméletben (teoria del piacere) az objektivitás és a gondolkodói szigorúság, következetesség minden eleme fellelhető.
Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a Francesco De Sanctistól Benedetto Croceig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben Giovanni Gentile vagy Adriano Tilgher autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat (legfeljebb korai dolgozataiban). Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. Emanuele Severino, jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: "Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."[1] A második világháború utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg stilisztikai kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppenhogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”[2]
[szerkesztés] A korai évek (1798-1816)
Leopardi lelki fejlődését a személyes-családi kapcsolatok és az adott kor történeti-kulturális viszonyainak összessége, egymásra hatása alapozta meg. Ezek az ő esetében úgy alakultak és formálódtak, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi saját boldogtalanságának tudatát erősítette, igazolta. Szinte minden idejét tanulással tölti, amelyről ő maga is tudja, hogy milyen káros akkor, ha megakadályozza a természetes fizikai állapot adta lehetőségek kibontakozását. Talán ezért is alapvető témája marad az antik és a modern ember közötti fizikai különbség hangsúlyozása, hogy torz testben (dísztelen köntösben) sem a szépség, sem az erkölcs iránti tisztelet nem fejlődhet ki (virtù non luce in disadorno ammanto – énekli Szapphó-Leopardi). A túlzásba vitt tanulás és az ezzel járó mozgásszegény élet krónikus betegségeket és fizikai deformitást okozott nála. Leopardi korában sem lelhetett sok vigaszra. A Szent Szövetség Európája és annak rendje (a kíméletlen hatalmi logika) és az emberiség „csodás sorsa és haladása” (magnifiche sorti e progressive) Leopardit keseríti, mert a racionalizmus diadala mögött az emberi gondolkodás és képzelet rohamos elszegényedését látja meg. Sajátos materializmusa korának gondolkodásában megjelenő hamis idealizmussal szembeni álláspontot jelent. Ebbe tartozik bele a romantikával és a klasszicizmussal kapcsolatos vita, amelybe Leopardi is bekapcsolódik. A romantikát az antik művészetet teremtő szemlélettől való eltávolodással vádolja. Egzisztenciális rosszérzése így fokozatosan egzisztenciális pesszimizmussá érik, de Leopardit hiba lenne egyedül ebből szempontból megítélni: választott filozófiai és erkölcsi álláspontja határozottan egzisztenciális problémái fölé emelik. Korai éveit művészete szempontjából a tanulás és a nagy elődök formai követése jellemzi.
[szerkesztés] A történeti pesszimizmus korszaka (1816 - 1820)
Ha tudjuk, hogy Leopardi filológusként kezdte tevékenységét (sokáig így is ismerték el, még Nietzsche is!), aligha kell magyaráznunk pesszimizmusa történetivé válásának okait. A filológia a múltat a jelen számára olyan értékként mutatja fel, amellyel az versenyre nem kelhet, következésképpen értéktelenebb, tehát létrejön az első ellentétpár a modernitás és az antikvitás (moderno – antico) között. Leopardinál ez az ellentétpár a képzelet ereje és minősége, valamint a hideg racionális értelem között alakul ki. A történelmi hanyatlás kezdetét Brutus politikai és katonai vereségéhez köti, amikor a nyers hatalmi logika végérvényesen szétzúzta a régi köztársaság rendjét, amelynek szemléletes képét nyújtja a Bruto minore című versében. A képzelet és az értelem viszonya teremti meg a többi ellentétpárt is, mint ahogy az önszeretetnek az altruizmus (pozitív) és az egoizmus (negatív) esetében. Míg a pozitív forrása a nemes tetteknek és a boldog hiteknek, addig a negatív kizárólag önmaga felé (puszta létfenntartása) fordul, hideg számításba és kalkulusba vált. Ezt a fordulatot az ész diadala készíti elő. A történelmi folyamatban kibontakozó értelem (ragione), fejlődése révén (az egyéni különbségeket hangsúlyozva) éppen ezt a negatív hatást készíti elő, részben azáltal, hogy elpusztítja és tönkreteszi az ember ősi illúzióit, a vágyainak nyugalmat adó forrást. A fejlődés valódi iránya ezért nem az ész tökéletességében és az igazság megismerésében áll. „Következésképpen nagyot tévednek, akik azt mondják és azt prédikálják, hogy az ember tökéletessége az igazság megismerésében keresendő, és minden baja a hamis nézetekből meg a tudatlanságból származik, s hogy az emberiség akkor lesz boldog, ha mindenki vagy legalábbis az emberek többsége megismeri az igazságot, s eszerint szervezi meg és éli le az életét.” (Timandrosz és Eleandrosz párbeszéde, in: G.L. Rövid erkölcsi írások, Bp. 1998. Ördögh Éva fordítása) Leopardi történelmi pesszimizmusa tehát az antik és modern ellentétpár mentén formálódik, amelynek alapja a képzelet világának elgyengülése. A képzelet korának hanyatlása egyben az erős interakciókat hordozó társadalmak (societá stretta) lassú bomlásának is a kezdetét jelentik. A végpont a túlbúrjánzó civilizáció (civiltá eccessa), amelyben minden a gazdaságosság és a rideg számítás alá esik. Leopardi világossá teszi, hogy az ember számára nincs élet a modern társadalmon túl, ha a modern a számító ész diadalával azonos.
[szerkesztés] Ahriman igézetében (1820 - 1830)
Idővel Leopardi úgy gondolja, hogy az egyének antiszociális és egoista magatartása mindenekelőtt nem erkölcsi romlottságuk okán áll elő, hanem a természet és az értelem ellentéteként magát az egész létezést jellemzi. Eljut az egyéni boldogtalanság ontológiai magyarázatához, vagyis nem az egzisztálás van az egzisztenciáért, hanem éppen fordítva, az egzisztencia van a létezésért. Ez egy önfelemésztő folyamat, amely az egyedi teremtmények elpusztítása révén tartja fenn magát. A végeredmény, hogy mindennek az alapja a rossz, amely a pusztítás révén tartja fenn a létezést. A dolgok csak a fájdalom és az unalom (semmi) között mozoghatnak. A természettel kapcsolatban Leopardi álláspontja kettős: egyrészről ő maga minden illúziónak és szépségnek a forrása, másrészről ő a legfőbb gonosz megtestesülése. Élete vége felé mindinkább a természetet és nem az embert teszi felelőssé e gyötrelmes létezésért. „Filozófiám mindenben a természetet teszi felelőssé és teljesen felmenti az embereket, és a gyűlöletet vagy a könnyeket egy magasabb elv, a létezők valamennyi bajának okozója ellen fordítja.” (Zibaldone) Ez a „csúf és gonosz” hatalom a természet, amelyet a perzsák ősi vallása egyik istenének nevével Ahrimannak nevez el. Leopardi egy 1833-as vázlatában, amelyben a gonoszság istenéhez fordul, bevallja: „életemben én voltam a te legnagyobb prédikátorod, vallásodnak apostola.” (Ad Arimane, 1833).
[szerkesztés] Az utolsó évek üzenete (1830 - 1837)
Azonban nem véletlen, hogy Leopardi soha nem írta meg Ahriman dicséretét. Kritikusai arra figyelmeztetnek, hogy 1827-től gondolkodását egy sajátos kettősség jellemzi, amely a Plotinosz és Porfüriosz párbeszédének megírása után jelent meg. Ez a dialógus nyílt szakítást hozott a belenyugvást és a történelmi szükségszerűség elfogadását hirdető sztoikus etikával szemben (az öngyilkosságról elmélkedve a baráti kapcsolatok fontosságához jut). S bár Leopardi generikus pesszimizmusán aligha változtat is valamit, mégis mindinkább egy konstruktív erkölcsi magatartás felvállalására törekszik. Ez lesz a szolidaritás etikája, amely a Ginestra központi témáját alkotva egyben Leopardi erkölcsi testamentumaként is felfogható. A végső üzenet az emberi közösség összefogásának vágya, amely egy a természetet figyelembe vevő racionális gondolkodás mentén kellene hogy létrejöjjön. Leopardi számára azonban a természet még nem igazán a párbeszéd, hanem az emberrel folytatott (az ember részéről heroikus) küzdelem résztvevőjeként maradt meg, de tudatában van, hogy a felvilágosodás természetet leigázó programja is csődöt mondott. Mindenesetre Leopardi soha nem tagadta meg az univerzumtól annak örök jogát, hogy titok maradjon az ember számára. Arcano è tutto/ Fuor che il nostro dolor. ("Minden titokzatos, fájdalmunkat kivéve.") A "titok" költészetének egyik lényeges és szervező eleme, ahol - heideggeri nyelven szólva - a lét rejtve marad: ezért szól a természetről ambivalensen, hol úgy, mint az illúziók adományozójáról, hol mint gyermekeinek kegyetlen mostohájáról. Leopardi értékelése még ma sem teljesen egyértelmű: a betegsége inspirálta nihilizmusára való hivatkozással vagy gondolkodóként vagy költőként teszik félre. Nicola Abbagnano is joggal észrevételezte, hogy Leopardi műveinek valójában nem volt túlságosan nagy sikere az olasz irodalmi kritikában. Indokolatlanul túlhangsúlyozott negatív vonásai éppen azt a szabadságot vették el tőle, amely "az ember számára lehetővé teszi a méltóságát alkotó heroikus erényeket, amelynek példáját az ókoriakban, hanyatlását pedig a modern emberben látja." (Abbagnano)
[szerkesztés] Költészetének néhány sajátossága
Leopardi költészetében is tudatosan és radikálisan szakított a hagyományos formákkal és elképzelésekkel, amellyel az a célja, hogy visszaadja a verselés egzisztenciális rangját, hogy a költészetben és a költészeten keresztül az ember találkozhasson a realitás azon vonásaival, amelyek a mindennapiság mögé bújnak. Ennek egyik eleme a költői térnek tudatos felbontása. Leopardi költészete nem zárt körökben, hanem egyirányú térasszociációkban mutatkozik meg, mutat rá Emilio Peruzzi. A költői térnek a geometriai tér mélységében való feloldásának eredménye, hogy az érzések és az egyedi pillanatok uralják a vers egészét, gyakran összefüggések nélkül. Ezáltal a mulandó pillanatok, érzések válnak a végtelen enigmájává. Ezt szolgálják verseiben az enjambement-ok használata, amelyeknek azon túl, hogy értelem teremtő szerepe van, sokszor egymással ellentétes minőségek egymásba tartozását fejezik ki. Mindezt erősítik az oximoron és a khiazmus retorikai formáinak alkalmazása, a szemantikai többértelműség kijátszása verseiben. Leopardi a meghatározatlanságra és a definiálatlanságra épít, hiányoznak verseiből az erős kontúrok és egyértelmű karakterek. Ez összefüggésben van Leopardi elméletével a szépről és az örömről, illetve azzal a filozófiai állásponttal, amely a francia dekonstrukciót idézi. "Mondhatjuk (de csak megnevezés kérdése), hogy az én rendszerem nem rombolja le az abszolútumot, hanem megsokszorozza; azt rombolja le, ami abszolútnak tartja önmagát, s azt teszi abszolúttá, amit relatívnak neveznek. Lerombolja a mindentől független és mindent megelőző jónak és rossznak, igaznak és hamisnak, tökéletesnek és tökéletlennek az absztrakt ideáját; ám minden lehetséges létezőt tökéletessé tesz, önmagában tökéletessé, amelyek önmagukban hordozzák ennek az okát, s hogy éppen ebben a mivoltukban vannak és léteznek. Tökéletesség, függetlenül bármilyen értelemtől és külső szükségszerűségtől, bármilyen preegzisztenciától." (Zib. 1792-1793) Az idézet rész talán jobban megvilágítja költészetét, amely a végesben mutatja meg az örökkévalót, amelyben az élet lélekké transzformálódik. A ritmus és a rímek, mely utóbbit G. Ficara Leopardi gyengéjének nevezett, szintén fontos szöveg- és értelemteremtő funkcióval rendelkeznek, mintegy metaforizálják a szöveget.
[szerkesztés] Művei
A jelentősebb írásai, költői művei:
- 1812 – Pompeio in Egitto (Pompeiusz Egyiptomban)
- 1813 – Storia dell’astronomia (A csillagászat története)
- 1815 – Saggio sopra gli errori popolari degli antichi (Tanulmány az ókoriak népszerű tévedéseiről)
- 1816 – Appressamento della morte (A halál közeledése)
- 1817 – Diario del primo amore (Napló az első szerelemről)
- 1817-1832 – Zibaldone (Jegyzetfüzet)
- 1818 – Discorso di un italiano intorno alla poesia romantica (Egy olasz vizsgálódásai a romantikus költészet tárgyában)
- 1818 - 1837 – Canti (Énekek)
- 1824 – Discorso sopra lo stato presente dei costumi degl’italiani (Vizsgálódás az olaszok erkölcseinek jelenlegi állapotáról)
- 1824 – Operette morali (Rövid erkölcsi írások)
- 1836 – Pensieri (Gondolatok)
[szerkesztés] Hivatkozások, jegyzetek
- Giorgio Ficara, Il punto di vista della natura, introduzione a G.L. Canti, Mondadori, Milano 1987.
- A. Tilgher, La filosofia di Leopardi, Religio, Roma, 1940.
- N. Abbagnano, Con Leopardi tra i moderni, La Stampa, 18 gennaio 1974.
- Emilio Peruzzi, Spazio geometrico e spazio poetico, in: Saggio di lettura leopardiana, Vox Romanica, XV, 1956, pp. 149-156.
- Béla Hoffmann, Figure di transizione: vie della creazione dell'immagine poetica nelle liriche di Giacomo Leopardi, in: La parola poetica. Teoria letteraria e letteratura italiana, Udine-Szombathely, 2005.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
| Romantika | ||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
