Georges Bizet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Georges Bizet
Georges bizet.jpg
Életrajzi adatok
Születési név Alexandre-César-Léopold Bizet
Született 1838. október 25.
 Franciaország
Párizs
Származás francia
Elhunyt 1875. június 3.
(36 évesen)
 Franciaország
Bougival
Pályafutás
Műfajok opera
Hangszer zongora
Díjak Római-díj
Tevékenység zeneszerző

Georges Bizet (Párizs, 1838. október 25.Bougival, 1875. június 3.) francia zeneszerző. Első szerzeményét 11 évesen alkotta, ekkor már a párizsi Conservatoire diákja volt. Itt ismerkedett meg Halévyvel, aki zeneszerzést tanított neki és aki nagy hatással volt művészi kibontakozására. Első jelentős művét, a C-dúr szimfóniát[1] 17 éves korában írta, és ezzel elnyerte a Római-díjat, amelynek révén három évet tölthetett az olasz nagyvárosban. Kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. Don Procopio című vígoperáját 1906-ban mutatták be kevés sikerrel, de következő műve, a Gyöngyhalászok című opera sem nyerte el a nézők tetszését. Ez követően más szerzők műveinek átdolgozásából és zongoratanításból élt. 1871-ben besorozták a Nemzeti Hadseregbe a francia–porosz háború miatt, így kevés ideje maradt a komponálásra. 1871-ben írta zongorára a Gyermekjátékok című sorozatot, valamint a Dzsamilé című egyfelvonásos operáját. A párizsi Vaudeville-színház igazgatójának kérésére írt Alphonse Daudet Az arles-i lány című elbeszéléséhez kísérőzenét. Ezt áthangszerelte nagyzenekarra, és a mű hangversenydarabként hatalmas sikert aratott. Élete utolsó alkotása a Carmen című operája volt, amellyel azt remélte, hogy ez végre áttöri a francia közönség közönyét. A várt siker elmaradt, és a bemutató után néhány nappal a nagybeteg zeneszerző elhunyt. A Carmen későbbi előadásai viszont már hatalmas sikereket arattak, a mű pedig a közönség egyik nagy kedvence lett, és a mai napig az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott opera.

Élete és munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekévei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Georges Bizet 1838. október 25-én született Párizsban, az Auvergne bástyáról elnevezett utca 26. számú házában. Apja, Adolphe Amand Bizet, roueni származású fodrász és parókakészítő volt. Anyja, Aimée Delsarte Cambraiban született, és egy ellenőrizhetetlen legenda alapján a nagy firenzei olasz festőtől, a cinquecento kiváló mesterétől, Andrea del Sartótól származtatta magát. Annyi bizonyos, hogy Aimée Delsarte muzsikus családból származott: nővére kiváló zongorista, fivére neves énektanár és karnagy volt, legifjabb fivére pedig énekes. Aimée maga is ügyesen zongorázott, és rendkívül művelt volt. Adolphe Amand Bizet-hez 1837-ben, családja szívós ellenzése ellenére ment férjhez.[2]

Házasságuk első évében született egyetlen gyermekük, és az Alexandre César Léopold hangzatos neveket kapta. A keresztségben, amelyre bő másfél év után került sor, az ifjú Bizet-t Georges-nak nevezték el, és ezt használta utána egész életében annak ellenére, hogy az anyakönyvben más szerepelt. Adolphe Amand hamarosan felhagyott a parókakészítéssel, énekórákat adott helyette.[2]

A kis Bizet így gyerekkorától zenei környezetben nevelkedett a párizsi Montmartre negyedben. Lelkesen figyelte anyja zongorajátékát, végighallgatta apja énekóráit. Amikor kellően felcseperedett és elérte a zongorát, anyja leckéket adott neki. Hétéves korában nyilvánvalóvá vált a szülők számára, hogy fiuknak komoly zenei oktatást kell biztosítaniuk, ezért megpróbálkoztak a szigorú szabályokkal kormányzott zenei felsőoktatási intézményben, a Conservatoire-ban.[2]

Tanulmányok a Conservatoire-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fromental Halévy, Bizet tanára

Bizet 1848. október 12-én, alig tízévesen lépte át először a Conservatoire küszöbét, természetesen korengedménnyel, amit apjának egyik barátja szerzett meg számára úgy, hogy jól ismerte Joseph Meifriedet, a Conservatoire egyik tanárát, a felvételi bizottság egyik tagját. Mivel azonban túljelentkezés volt, csak nagybátyja, François Delsarte közbenjárásával sikerült egy újabb felvételi vizsga után bekerülnie Antoine François Marmontel osztályába. Bizet öt éven át minden hétfőn, szerdán és pénteken fél 12-től játszotta el a feladott leckéket igényes tanárának, aki igen nagyra becsülte növendéke képességeit. A zongoraórák mellett szolfézsoktatásban is részt vett, majd az első félév után kiváló tanulmányi előmenetelének köszönhetően megkezdhette zeneszerzési tanulmányait is. Tanára Pierre Joseph Zimmermann, a nagyhírű kontrapunktista lett. Idős kora miatt azonban gyakran volt beteg, és ilyenkor Charles Gounod helyettesítette, aki leplezetlenül csodálta az ifjú képességeit. Bizet rajongott tanáráért, akinek stílusa egy életre szóló, szuggesztív benyomást gyakorolt rá.[3]

Az ifjú Bizet 1851-ben második, majd 1852-ben első díjat nyert zongorajátékával Marmontel osztályában. 1852-ben felvette az orgona-fúga tantárgyat is, tanára François Benoist volt. 1853-ban Zimmermann elhunytával árván maradt osztályát Halévy vette át. Rendkívül hanyag oktató volt, de rendkívül precízen vett részt tanítványai műveinek csiszolásában. Bizet nála is osztályelsővé küzdötte fel magát, és Halévy szerette volna, ha növendéke megpályázza a Római nagydíjat, egy hároméves itáliai tanulmányutat a Francia Akadémia pénzén. Első művét (Barcarola) még 1849-ben írta meg. A tanulóévek munkája még az F-dúr nocturne és a b-moll, „Nagy” hangversenykeringő, amin Chopin és Schumann hatása érződik.[3]

Bizet a legtöbb hangjegyet mások szolgálatában írta le. Amióta bekerült a Conservatoire-ba, csaknem teljesen eltartotta magát. Nemcsak partitúrát olvasott kitűnően, de nagyszerűen értett a terjedelmes vezérkönyvek egyszerűsítéséhez is. A bonyolult partitúrákat könnyen átírta zongorára, ami rendkívül jól jövedelmezett számára. Számos, ebben az időszakban komponált műve elveszett vagy elfelejtődött. Tizenhat éves volt, amikor megjelentek első kinyomtatott kompozíciói, két dal: A kis Margit és A rózsa és a méh. Ebben az időszakban írta meg első vígoperáját, A doktor házát (La Maison du docteur). Ezt sohasem mutatták be.[3]

1856-ban pályázta meg először a Római nagydíjat, de Dávid-kantátájával csak második lett. Nagyon elkeseredett, érzékeny természetével nehezen tette túl magát a sikertelenségen. 1857-ben részt vett Jacques Offenbach operaszerző pályázatán. A téma Léon Battu és Ludovic Halévy librettója volt: A csodadoktor (Le docteur Miracle). Az első díjat megosztva nyerte el Charles Lecocq-kal. Mindkét díjnyertes művet bemutatták, és Bizet darabjának volt nagyobb sikere: tizenegy előadást ért meg. Ez volt Bizet első bemutatott operája. Offenbach díjával a tarsolyában bejutott Rossini nagyhírű estélyeire, amiken nemcsak az olasz mesterrel találkozott, hanem Liszt Ferenccel és Giuseppe Verdivel is.[4]

1857-ben Bizet újraindult a Római nagydíjért folyó versenyen. A feladott szöveg Amédée Burion költeménye volt: Clovis és Clotilde. Bizet hat pályázó közül nyerte el az első díjat. Az itáliai útra Rossini meleg ajánlásával indult.[5]

Az itáliai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizet 1857. december 21-én kelt útra a további római nagydíjasok csoportjában: Colin, az oboás; Heim, az építész és Sellier, a festő. Útközben meglátogatta Lyont és Avignont, majd átutazott Arles-on és Marseille-en. Első itáliai megállója Genova volt, amely kellemetlenül lepte meg. Bizet rossz véleménnyel volt a városról, annak színes palotáiról, a szennyről és a koldusokról. Rövid tartózkodás után hajóra ültek, és átszelték a Ligur-tengert Livornóig. Pisán át Firenzébe utazott, ahol részt vett Verdi A lombardok című operájának bemutatóján, ellátogatott az Uffizi-képtárba valamint a Pitti-palotába, ahol megcsodálta állítólagos ősének, Andea Del Sartónak a műveit. Több mint egyhavi utazás után érkezett meg Rómába, a Piazza di Spagna közelében lévő Villa Medicibe. Miután elhelyezkedett, nem volt más dolga, mint nekiállni dolgozni, hiszen az ösztöndíjasoknak minden év végén el kellett küldeniük munkájuk eredményét, az úgynevezett envoi-t, a párizsi Szépművészeti Akadémiának.[6]

Bizet nagy vágya az volt, hogy eljusson Nápolyba, viszont az ösztöndíjából nem tudta fedezni a költségeket. Ezért úgy döntött, hogy megpályázza az egyházzenei Rodrigues-díjat, amelynek fődíja 1500 frank volt. Egy Te Deum-ot komponált, azonban műve alulmaradt egy Berthe nevű zeneszerző kompozíciójával szemben. Gyakran járt színházba, operába és hangversenyekre. Az olasz zenétől átitatott Bizet úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy vígopera írásával, mégpedig opera buffával, olasz módra. Még februárban talált az antikváriusnál egy librettót Parisina címmel. Ezt Donizetti 1833-ban már megzenésítette, de azóta feledésbe merült. Megírta Gounod-nak a szándékát, aki válaszlevelében a librettó megzenésítésére ösztönözte tanítványát. A művet, a Don Procopiót 1859-ben fejezte be. Meglehetősen elégedett volt vele, és ezt szánta az első envoi-nak. Miután postázta a művet, kirándulásra indult kollégáival Toszkánába és Umbriába, azonban röviddel Rómába való visszaérkezése után megbetegedett. Egy tengeri fürdőzés alkalmával a hideg víz ízületi gyulladást idézett elő, és krónikus toroktályogja ezután gyakran fellobbantotta ízületi panaszait. Hetekig nyomta az ágyat. Ekkor fogant meg benne az ötlet, hogy olaszországi élményeit egy szimfóniában foglalja össze, amelynek címe Róma lesz. Felgyógyulása után elutazott Nápolyba (mivel megemelték ösztöndíját), azonban a város nagy csalódást okozott neki szennyével, koldusaival és zsebtolvajaival. A Nápolyi-öböl szépsége azonban elragadtatta, csakúgy mint Pompeji romjainak látványa. Visszatérve Rómába kézhez kapta az Akadémia kiértékelő levelét, melyben a bírálók elismeréssel nyilatkoztak a Don Procopióról. Az opera kéziratát sokáig elveszettnek hitték. Jóval a zeneszerző halála után, Auber iratai között találták meg, majd 1907-ben be is mutatták a monte-carlói operában.[7]

Mivel azonban a szabályzat szerint az envoi-nak egyházzenei műnek kellett lennie, Halévy arra kérte Bizet-t, hogy a Don Procopio sikere ellenére mihamarabb küldjön nekik egy, a szabályzatnak megfelelő kompozíciót. Végül Louis Delâtre versei alapján kezdett hozzá egy óda-szimfónia megírásához, melyek Luiz de Camoes portugál költő Os Lusiadas című eposzából ihletődtek. A darab a főszereplő Vasco da Gama nevét viseli.[8]

Itáliából 1860 júliusában indult haza Orvietón, Ravennán, Velencén és Nizzán keresztül.[8]

Visszatérés Párizsba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Villa Medici Rómában

Visszatérése után Bizet-t elsősorban édesanyja egészségi állapota foglalkoztatta. Halévy megkérte egy egyfelvonásos opera megírására, de Bizet visszautasította, mert az anyja egészsége miatti aggodalom mellett nem érezte magát képesnek komponálásra. 1861 elején Halévy kiértékelte a Vasco da Gamát. Az idős mester fényes jövőt jósolt tanítványának.[9]

Egy régi szokás szerint a Rómából hazatértek írhattak egy egyfelvonásos darabot az Opéra-Comique számára, és azt a színház rendszerint be is mutatta. Bizet élni kívánt ezzel a lehetőséggel. Elfogadta Michel Carré és Jules Barbier szövegkönyvét Az emír guzláját (La guzla de l’Emir). Az új opera komponálásához 1861 nyarán fogott hozzá, egy időben a Róma-szimfónia firenzei Scherzo-tételével. Saját munkáinak megírása mellett részt vett Gounod operájának, a Sába királynőjének a betanításában is.[9]

Szeptember 8-án, 45 éves korában elhunyt Bizet édesanyja. A zeneszerző teljesen összeroppant és képtelen volt munkára, emiatt az Akadémiától haladékot kapott az utolsó envoi bemutatására. Amikor visszatért az életkedve, befejezte a Scherzót, és a művet kiegészítette egy gyászindulóval is (ezt később bedolgozta a Gyöngyhalászokba is). Bizet harmadik akadémiai dolgozatát is dicsérettel fogadták. 1861-ben benyújtotta negyedik és egyben utolsó kötelező művét is az Akadémiának, egy nyitányt Osszián vadászata (La Chasse d’Ossian) címmel. Az emír guzláját az édesanyja halála miatti szétszórt idegállapotában valószínűleg elégette, számos egyéb befejezett vagy vázlatos művével együtt.[9]

Az útkeresés évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rómából visszatérve Bizet remélte, hogy tanári állást kap majd a Conservatoire tanári karában, de ez a vágya sohasem teljesült. Operáknál is megpróbált elhelyezkedni, de sikertelenül. Sokan ismerték, sőt elismerték, de mivel nem voltak befolyásos ismerősei, élete végéig szabad művész maradt. Segített Berlioz új operájának, a Beatrix és Benedeknek a betanításában, ezért 1861 nyarán Baden Badenbe utazott a premierre. A betanításért mindössze 200 frankot kapott. Visszatérve Párizsba kézhez kapta az Arthur Leroy és Henri Tiranon által írt szövegkönyvet, amit eredetileg Gounod-nak szántak, aki az operát meg is komponálta, azonban a Nagyopera túl gyengének találta és nem vette fel a repertoárjába. Miután Gounod végleg lemondott a IV. Ivánról, a szövegírók átadták Bizet-nek, aki neki is fogott a mű megzenésítésének.[10]

1862-ben elhunyt Halévy. Özvegye arra kérte Bizet-t, hogy férjének befejezetlen operáját, a Noét hozza tető alá. Halévy eredetileg egy belga tanítványára hagyta ezt a feladatot, de a család jobban bízott Bizet-ben. Ő el is fogadta a megbízatást, de időt kért: valójában csak hét év múlva fejezte be egykori tanárának művét.[10]

1863. január 11-én egy nyilvános hangverseny keretében bemutatták a Scherzót. A közönség fanyalogva fogadta, sőt néhányan ki is fütyülték és a mű modernsége miatt tiltakoztak. Ezzel szemben a sajtóban kedvező kritikák jelentek meg a hangversenyről. A művet Bizet életében többé nem adták elő.[11]

A IV. Iván komponálásával már előrehaladott állapotban volt, amikor a Théâtre Lirique igazgatója, Léon Carvalho felkérte egy új librettó megzenésítésére. A mű címe Gyöngyhalászok (Le Pêcheurs de Perles), a szöveget Michel Carré és Eugene Cormon jegyezték. A megbízatást 1862 áprilisában kapta meg, azzal a feltétellel, hogy augusztusig próbakész állapotba kell hoznia. A bemutatót szeptember 14-re tűzték ki, azonban a főszereplő betegsége miatt 30-ára halasztották. A művet mérsékelt siker kísérte, a kritika elsősorban az erősen érezhető Wagner-hatásokat bírálta, illetve Halévy operájának, A zsidónőnek halvány utánzataként említették. Az operát 18 alkalommal adták elő.[11]

A Gyöngyhalászok előadássorozata után Bizet négy éven át nem lépett a közönség elé új operával, de egyáltalán nem volt tétlen. Apjával közösen Le Vésinetben (Párizstól 12 mérföldnyire a Szajna partján) felépítettek egy nyaralót, amely ettől fogva a zeneszerző kedvenc tartózkodási helye lett. 1865 nyarán Edmond Galabert személyében magántanítványra lelt. Ő volt az, aki a zeneszerzővel folyatott levelezését kötetbe rendezte, illetve aki segítette Bizet-t a komponálásban. Noha a Théâtre Lirique számára készült a mű, mivel az operaház fizetésképtelen volt, Bizet a Nagyoperával kezdett tárgyalásokat. 1865 decemberében a Nagyopera elutasította a IV. Iván bemutatóját. Az ötfelvonásos operát sokáig elveszettnek hitték, és úgy tartották, hogy Bizet egy depressziós pillanatában megsemmisítette a kéziratokat. A műre 1933-ban bukkantak rá a Conservatoire könyvtárában.[11]

1865-ben Bizet két figyelemre méltó zongoraművet alkotott: A fantasztikus vadászat (La Chasse fantastique) valamint a Rajnai dalok (Chants du Rhin). Mindkettőt felvásárolta a Heugel zenekiadó, amely arra kérte a zeneszerzőt, hogy állítson össze egy ötkötetes sorozatot Éneklő zongorista (Le Pianiste chanteur) címmel, ami a legnépszerűbb operarészletek zongorára átírt változatát tartalmazta volna. 1866-ban egy másik kiadó, a Choudens kérte fel, hogy írja meg Gounod hat operakórusának zongoraletétjét. Hajszolt életmódja és átmeneti sikertelensége miatt ismét depresszióba esett, barátait azzal gyanúsította, hogy áskálódnak ellene. Visszavonult pihenni a Le Vásinet-i birtokára, ahol új tanítványt fogadott Paul Lacombe személyében. A vidéki tartózkodás jót tett idegrendszerének, nyomott hangulata lassan oldódott és ismét nekilátott a munkának. Mivel nem volt kéznél operalibrettója, elővette a Róma-szimfóniát, amit végre befejezett.[12]

A szép perthi lány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1866 júliusában Bizet nekilátott új operájának, A szép perthi lánynak (La Jolie Fille de Perth) a megírásához. A felkérés a Choudens kiadó közbenjárásával attól a Léon Carvalhótól érkezett, aki korábban pénzhiány miatt nem tudta kifizetni a IV. Ivánt. Carvalho 1866-ban tette meg az ajánlatát a zeneszerzőnek, de a mű bemutatását 1867-re tervezte. A szövegkönyvet Bizet barátai, Jules Adenis és J.H. Vernoy de Saint Georges írták Walter Scott, népszerű romantikus angol regényíró azonos című regénye alapján. Mivel bőven volt ideje az opera megírásához, 1866 őszén a Heugel kiadó felkérésére hat dalt komponált, amelyek még abban az évben megjelentek nyomtatásban. A kész operát 1866. december 29-én adta át Carvalhónak.[13]

Az 1867-es esztendő első felében azzal foglalta le magát, hogy énekeseket keresett a darab bemutatójára. Carvalhónak szüksége volt egy sikeres darabra, mivel a színházában, a Théâtre Lirique-ben rendre megbuktak a bemutatott darabok. Az opera színpadi főpróbáit novemberben kezdték meg, a bemutatóra december 26-án került sor. A bemutató félsiker volt. A kritikusok ugyan leírták, hogy az új műben nyoma sincs már a wagneri hatásoknak, viszont megjegyezték, hogy néhány kitűnő részletétől eltekintve, a darab jellegtelen, rutinos, hiányzik belőle a couler locale, amit a helyszín, a romantikus Skócia megkívánt volna. Az opera nem hozta meg Bizet számára a várt sikert, de ezúttal minden nagyobb megrázkódtatás nélkül túltette magát a csalódásán. Az 1868. április 14-én megtartott brüsszeli bemutató már hatalmas siker volt.[13]

Ugyancsak 1867-ben Bizet és barátja, Guiraud elhatározták, hogy indulnak a párizsi világkiállításra megírandó himnusz- és kantátapályázaton. A nagydíjat azonban Camille Saint-Saëns vitte el, Bizet legnagyobb felháborodására. A nyertes művet azonban nem mutatták be, helyette Rossini III. Napóleont dicsőítő műve került előadásra. Ebben az évben felkérték Bizet-t, hogy legyen a Revue nationale et étrangère című újság zenekritikusa. Írásait Gaston de Betzi álnéven publikálta. Mivel A szép perthi lány bemutatója folyamatosan csúszott, Émile Jonas, Léo Delibes és Legouix társaságában egy operettet írt a William Busnach (Halévy özvegyének unokatestvére) vezette Athénéé Színház számára. Ez volt a Marlborough háborúba megy (Marlborough s’en va-t-en guerre). Bizet az első felvonást komponálta, de az ő munkáját is Delibes hangszerelte, mivel időközben lekötötték operájának próbái.[14]

Betegség és házasság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1868 elején Bizet visszavonult La Vésinet-i birtokára. Júliusban ismét megbetegedett, megint előjöttek a torkát kínzó tályogok. Az egész nyarat betegen töltötte. Az év júniusában a Théâtre Italientől keresték meg egy szövegkönyvvel, hogy komponáljon zenét hozzá, de a Nagyopera is küldött két librettót, viszont egyik sem nyerte el a tetszését. Kezébe került viszont a világkiállítás alkalmából meghirdetett verseny díjnyertes librettója, két fiatal író, Louis Gallet és Edouard Blau munkája A thulei király serlege (La Coupe du Roi de Thulé). Nagy körültekintéssel látott munkához, vonzotta a cselekmény bonyolultsága és a benne rejlő természetfeletti elemek sora. Amikor munkájával már eléggé előrehaladt, megpróbálta eladni azt. Próbálkozott a Nagyoperánál és a Théâtre Italiennél is, de hiába. Mivel a Carvalho vezette Théâtre Lirique egy évvel korábban csődbe ment, más lehetősége nem volt Párizsban. Barátai megpróbálták rábeszélni, hogy induljon a szöveg megzenésítésére kiírt pályázaton, de Bizet úgy érezte, hogy kinőtt már a pályázatokból, és inkább félretette művét.[15]

Az év elején befejezte a Róma-szimfóniát. A végleges verziót 1868. február 28-án mutatták be a Napóleon Cirkuszban rendezett hangversenyén. A darabból a karmester kérésére kimaradt a Scherzo, amely korábban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az előadás kifogástalan volt, a fogadtatás a közönség és a sajtó soraiban egyaránt kedvező volt. Ebben az évben írt még néhány zongoraművet.[16]

1869. május 31-én házasságot kötött Geneviève Halévyvel, egykori mesterének lányával. A mézesheteket egy Enghien melletti kis falucskában, Saint Gratien-ben töltötték Geneviève anyja fivérének, Hippolyte Rodrigues házában, aki nagy zenepártoló volt, és Bizet-vel hamarosan mély, megértésen alapuló barátságot kötött. Az ifjú házaspár Párizsban, a Montmartre-on, a Rue Douai 22. szám alatti házban rendezte be otthonát. Házasságkötése után Bizet hozzálátott, hogy befejezze apósa félbemaradt operáját, a Noét. Az operát az új igazgató, Pasdeloup, megpróbálta megszerezni a Théâtre Lirique számára, azonban a premier időpontjának többszörös halogatása miatt végül a németországi Karlsruhében mutatták be.[16]

1869 végén belefogott egy vígopera megírásába, Philippe Gille és ifj. Jaime szövegére, Clarissa Harlowe címmel. Néhány lapnyi vázlatnál azonban megtorpant. Ebben az évben írt még egy karművet Közeledik a halál (Le Mort s’avance) címmel.[16]

Háború és csalódások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Galli-Marié Carmen szerepében

1870 júniusában elhatározta, hogy négy hónapra Barbizonba utazik. Magával vitte Frédéric Mistral Calendal című eposzát, valamint egy Victorien Sardou-darabot, Grisélidis címmel. A barbizoni tartózkodást a francia–porosz háború szakította meg. Bizet a Nemzeti Gárda 6. zászlóaljának önkéntese lett, és részt vett a francia főváros védelmében, amikor a poroszok szeptember 19-én ostrom alá vették azt. A poroszok kivonulása után Párizsban a kommün került hatalomra, ezért 1871 márciusában a feleségével Le Vésinet-be menekült, majd anyósa meghívására Bordeaux-ba mentek. A Geneviève és anyja közötti rossz viszony miatt azonban mégis visszatértek párizsi otthonukba.[17]

A háború ideje alatt a színházak zárva voltak, a Théâtre Lirique az ostrom alatt leégett. Bizet 1871 végén megpályázta a Nagyopera énekmesteri állását, azonban sikertelenül, sőt az Auber halála miatt megüresedett igazgatói széket sem sikerült megszereznie a Conservatoire-ban. Ennek ellenére tovább folytatta a komponálást, és megírta a Gyermekjátékok (Jeux d’Enfants) cím alatt összegyűjtött tizenkét zongoradarabját.[18]

Az 1871-es esztendő másik remekműve a Dzsamilé (Djamileh) című egyfelvonásos opera, melynek megírására az Opéra Comique igazgatói, Adolph de Leuven és Camille du Locle kérték fel. A darab szövegkönyvét Alfred de Musset Namouna című költeménye alapján Louis Gallet írta. A darab próbái 1872 március elején kezdődtek el, de a szereplők összeválogatása miatt a premier május 22-ére halasztódott. Az előadás telt házat vonzott. Bizet nem sok jót várt az előadástól, és bajsejtelmei valóra is váltak. A darab sikertelenségéhez nagymértékben a címszereplő hibái járultak hozzá. Tíz előadás után levették műsorról, és Franciaországban legközelebb csak 1938-ban mutatták be, a zeneszerző születésének századik évfordulóján. A darabot több európai városban is műsorra tűzték, de sehol sem vert gyökeret.[18][19]

Bizet régi barátja és odaadó híve, Carvalho, a Théâtre Lirique élén elszenvedett csődje után új vállalkozásba kezdett, és bérbe vette a Vaudeville színházat; mivel az újítások és kísérletezések nagy híve volt, úgy döntött, hogy feléleszti a nagy múltú zenés színművet, a francia melodrámát. Bizet-t kérte meg, hogy komponáljon zenét Alphonse Daudet Az arles-i lány (L’Arlésienne) című darabjához. Carvalho a hangszerelés tekintetében nagyon megkötötte a zeneszerző kezét, mivel a színház árkában mindössze negyven zenésznek volt hely. A darabot Bizet 1872 őszén szállította le, a bemutató október 1-jén zajlott le. A mű nem aratott sikert, viszont a kritikusok kiemelték Bizet zenéjét, és üdvözölték a melodráma felélesztésére tett lépéseket.[19]

Időközben, 1872. június 10-én a Bizet-házaspárnak fia született: Jacques, akiből később mérsékelt elismertségű író lett.[19]

A Carmen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még Az arles-i lány munkálatai közepette egy új felkérést kapott az Opéra Comique-tól, a Carment. Az új darab szövegkönyve Prosper Mérimée, neves francia író hasonló című kisregénye alapján készült. A szövegkönyvet Henri Meilhac és Ludovic Halévy írták, akik több sikeres darabot írtak már Offenbachnak és Massenetnek egyaránt. Bizet 1872 őszétől 1874 tavaszáig komponálta a zenéjét, a kézírásos partitúra körülbelül 1200 oldalból állt. Időközben a kezébe került egy elbeszélés a híres spanyol hős, El Cid életéről, és elhatározta, hogy a IV. Ivánhoz hasonló nagyoperát komponál a témára. Don Rodrigue lett volna az opera címe, és bár hónapokig töprengett rajta, mindössze vázlatokat sikerült komponálnia.[20]

A Carmen bemutatója előtt az Opéra Comique igazgatósága visszakozott, kifogásolva az opera cselekményét, a nyíltszíni gyilkosságot, valamint az alsóbb néposztályhoz tartozó szereplőket. A szövegkönyv íróinak segítségével Bizet-nek sikerült azonban elfogadtatnia a művet. A szereplők kiválasztásával is gondok voltak, hiszen a Carmen szerepére felkért Marie Célestine Galli-Marié nagyon magas tiszteletdíjat követelt. Végül sikerült kiegyezniük 250–300 frankban, ami kiemelkedően magas bérnek számított a párizsi színházakban. Ezzel szemben az énekesnő az elkövetkező években már 1000 frankot meghaladó tiszteletdíjért énekelte a cigánylány szerepét külföldi színházakban.[21]

Míg a Carmen partitúráján dolgozott, felkereste őt régi barátja, Pasdeloup, aki felkérte egy nyitány megírására. Bizet saját háborús élményeit feldolgozva megkomponálta a Haza-nyitányt, amit 1874. február 15-én mutattak be.[22]

A Carmen bemutatója többszöri halasztás után 1875. március 3-án zajlott le. A nézőtér zsúfolásig megtelt, számos zeneszerző barát is megjelent: Gounod, Delibes, Offenbach, Massenet. Az első felvonás hatalmas sikert aratott, különösképpen a Cigaretta-kórus valamint a Habanera. A második felvonást is tapsvihar kísérte, különösen a Torreádor-dalt valamint a Csempész-kvintettet. A harmadik felvonásból mindössze Micaela áriáját tapsolták meg. Az utolsó felvonás után francia szokás szerint bemondták a szerző nevét, ezt egyes jelentések szerint gyér taps fogadta, mások füttykoncertről számoltak be. A kritika változóan reagált a műre, hol kiemelték a korszakalkotó, új elemeit, hol pedig túlterheltségéről, énekelhetetlen számairól cikkeztek a szaklapok. A Carmen ötödik előadása után a közönség érdeklődése annyira megnőtt, hogy legtöbbször telt házzal játszották. A szerzőt a darab sikertelensége által okozott depressziójából Franz von Jaunernek, a bécsi operaház igazgatójának levele zökkentette ki, aki jelezte, hogy a darab bemutatóját az osztrák fővárosban 1875. október 23-ra tervezi.[22]

Az utolsó hónapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizet síremléke

Utolsó hónapjaiban Bizet egészsége rohamosan romlott. Kínozták a torkában megjelenő tályogok, sőt ízületi és szívbántalmakra is panaszkodott. Május végén úgy döntött, hogy Bougivalba utazik pihenni, útközben azonban megfázott. Június 1-jéről 2-ára virradóan heves szívroham gyötörte, de az orvosok úgy értékelték, hogy állapota nem ad okot különösebb aggodalomra. Nem sokkal az orvosok távozása után Bizet belázasodott. Noha időközben javult a kedélyállapota, június 3-án este ismét szívrohama volt, és még az orvos megérkezése előtt elvesztette eszméletét. 1875. június 3-án, valamivel éjfél után halt meg reumás szívrohamban. 36 évet és 8 hónapot élt. Június 5-én temették a párizsi La Trinité templomban. A Père-Lachaise temető felé tartó gyászmenet Chopin gyászindulójának akkordjaira indult el. A temetésen a megrázkódtatástól megbetegedett felesége nem vett részt. Több mint négyezer ember kísérte utolsó útjára.[23]

A sors fintora, hogy négy hónappal halála után, a bécsi előadás – amelyhez Bizet korábbi római tanulótársa, Ernest Guiraud írt balettet és recitativókat – elindította a Carment a világhír felé vezető úton, és Bizet-t a leghíresebb operaszerzők soraiba emelte.[23]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizet-t szenvedélyes kapcsolat fűzte a zongorához, és kortársai (Liszt Ferenc, Hector Berlioz stb.) szerint kora egyik legjelentősebb virtuóza lehetett volna, ha félelme nem tartotta volna vissza a hangversenyezéstől. Zongoraműveinek nagy részét pénzszerzési célból írta, és kizárólag csak baráti körében adta őket elő. Legelső zongoradarabjain, amelyeket még fiatalkorában írt (keringők, prelűdök, románcok) a kor divatjának hódolnak: Robert Schumannt, Frédéric Chopint, Liszt Ferencet, Sigismond Thalberget utánozzák. Az első műve, melynek keletkezési ideje ismert, az Esz-dúr Grande Valse de Concert és az F-dúr nocturne, az 1854-es esztendőből. A keringő Carl Maria von Weber műveire emlékeztet, a noktürn pedig Chopinéra. Első jelentős, önálló stíluselemeket felmutató zongoraműve A fantasztikus vadászat (La Chasse Fantastique), amelyben már felbukkan a későbbi műveire jellemző kromatika, és a merész modulációsorok, harmóniafüzérek. Alkotói pályájának első időszakát az Olaszországban megismert zene határozta meg és csak A szép perthi lány megkomponálása után szakított végleg az olasz melodikával. Charles Gounod rendkívüli hatással volt rá, és ettől csak életének utolsó szakaszában sikerült némileg szabadulnia (még a Carmenben is vannak gounod-i emlékek). Bizet legérettebb hangszeres műve, a Gyermekjátékok (Jeux d’enfants) szvit zongorára, négy kézre, tizenkét tételben. Ebben apró jeleneteket örökített meg a gyermekek mindennapi életéből. E vidám művet 1871-ben komponálta, a poroszok elleni háború és kommün évében, azaz a történelem egyik nehéz pillanatában. Zongoraművei mellett rengeteg dalt is komponált megrendelésre, összesen negyvenkettőt. Értékük, minőségük rendkívül egyenetlen. Sok dala nem több színvonalas szalonzenénél, de többségük tartalmas, érdekes. Vegyes vokális művei közül kiemelkedő alkotások a Clovis et Clotilde című kantáta, mellyel elnyerte a Római Nagydíjat, valamint a Vasco da Gama című óda magánénekre, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra.[2]

Életében három stíluskorszak különíthető el: a tanulóévek (1849–1859), az útkeresés évei (1860–1870) és a mesterré válás évei (1871–1875). Első korszakában Wolfgang Amadeus Mozart, Gioacchino Rossini hatása érződik művein, de jelentős befolyással voltak rá Carl Maria von Weber, Charles Gounod, Mendelssohn és Robert Schumann. A következő időszakban Ludwig van Beethoven, Giacomo Meyerbeer és Hector Berlioz műveit csodálta.[24]

Első érett operája a Gyöngyhalászok volt. Ennek zenei technikája mozaikszerű, szerkesztése szimfonikus, zenei jellemábrázolása a stilizálás fele hajlik. Már itt feltűnik az egzotikus színeket kedvelő lokálkolorit-festő tehetsége. A sok tekintetben konzervatív C-dúr szimfóniával szemben (a nagy zenei formák nem voltak Bizet erősségei), a Kis szvit és Az arles-i lány mintegy átmenetet képez a német késő romantika és a francia kora-impresszionizmus között. Fő műve, a Carmen úgymond elődök nélküli remekmű. Ebben az operájában az egzotikus zenei hatásokat a 19. század második felében virágzó francia naturalista színpadtechnikai és drámai irányvonalakkal társította.[24]

Hatásuk alól alkotói korszakának végén szabadulni próbált ugyan, de stílusában továbbra is érződtek az olasz, francia és német jellegzetességek. A verizmus megelőlegezője volt, ami azonban francia követőinek kezén elfakult, és inkább a századforduló olasz komponistái tanultak tőle.[24]

Műveinek listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Operák

  • Kiadott művek:
Az opera címe magyarul Az opera címe eredeti nyelven Szövegkönyvírók Ősbemutató ideje Ősbemutató helye
A csodadoktor Le Docteur Miracle Léon Battu-Ludovic Halévy 1857. április 9. Bouffes-Parisiens Párizs
Don Procopio Don Procopio Carlo Cambiaggio 1906. március 10. Monte-Carlo
Gyöngyhalászok Les pêcheurs de perles Michel Carré-Eugene Cormon 1863. szeptember 20. Théâtre Lyrique, Párizs
IV. Iván[25] Ivan IV Arthur-Leroy-Henri Trianon 1946. Württemberg
A szép perthi lány[26] La Jolie Fille de Perth J.H. Vernoy de Saint-Georges-Jules Adenis 1867. december 26. Théâtre Lyrique Párizs
Noé Noé J.H. Vernoy de Saint-Georges 1855. Karlsruhe
Dzsamilé [27] Djamileh Louis Gallet 1872. május 22. Opéra-Comique Párizs
Carmen Carmen Henri Meilhac-Ludovic Halévy 1875. március 3. Opéra-Comique Párizs
  • Kiadatlan művek:
    • La Maison du Docteur, vígopera, szövegkönyvét írta Henry Boitteaux
    • La Guzla de l’Emir (1861-1862), vígopera, kézirata elveszett
    • La Coupe du Roi de Thulé (1868), opera, szövegkönyvét írta Louis Gallet és Edouard Blau
    • Clarissa Harlowe (1870-1871), vígopera, szövegkönyvét írta Philippe Gille
    • Grisélidis (1870-1871), vígopera, szövegkönyvét írta Victorien Sardou
    • Don Rodrigue (1873), opera, szövegkönyvét írta Louis Gallet és Edouard Blau

Operettek

  • Marlborough háborúba megy (Marlborough s’en va-t-en guerre) (1867), szövegkönyvét írta Paul Siraudin és William Busnach (csak az első felvonás volt Bizet műve, a kézirat elveszett)
  • Sol-si-ré-pif-pan (1872), szövegkönyvét írta William Busnach, kézirata elveszett

Színpadi kísérőzene

  • Az arles-i lány (L’Arlésienne) (1872), Alphonse Daudet színművének kísérőzenéje

Vegyes vokális zene

  • Kiadott művek:
    • Vasco de Gama (1859-60), óda-szimfónia (szimfonikus óda). Szöveg: Louis Delátre.
    • Le Golfé de Bahia (1865), szoprán vagy tenor hangra, énekkarra és zongorára. Szöveg: Lamartine. Felhasználva a IV. Iván. partitúrájában.
    • Saint Jean de Pathmos (1866), férfikar. Szöveg: Victor Hugo.
    • Six Chants des Pyrénées (1867), dalciklus zongorakísérettel. Az énekszólamhoz utólag Jules Ruelle írt francia szöveget.
    • Ave Maria (?) Szöveg: Charles Grandmougin.
    • La Fuite (?). Szöveg: Théophile Gautier.
    • La Chanson du rouet (1857), ének-szóló, énekkarral, zongorakísérettel.
  • Kiadatlan művek:
    • Choeur d'étudiants (?), karmű zenekari kísérettel. Szöveg: Eugéne Seribe.
    • L’Ange et Tobie (1855-1857), kantáta. Szöveg: Léon Halévy. Befejezetlen kézirat.
    • Le Retour de Virginie (1855-1857), kantáta. Szöveg: Roilet.
    • David (1856), kantáta. Szöveg: Gaston d'Albano. Az 1856. Római nagydíj második díjának nyertese.
    • Clovis et Clotilde (1857), kantáta. Szöveg: Amédée Burion.
    • Te Deum (1858), énekszólókra, énekkarra és zenekarra.
    • La Mort s'avance (?), énekkari parafrázis Chopin Op. 10,1. sz. és Op. 25,12. sz. etűdjei alapján. Szöveg: Pellegrin abbé.
    • Hymne (1867), a Világkiállítás pályázatára. Elveszett.
    • Mariage de Prométhée (1867), kantáta a Világkiállítás pályázatára. Szöveg: ifj. Romain Cornut. Elveszett.
    • Geneviéve de Paris (1874-1875), oratórium. Szöveg: Louis Gallet.

Dalok

  • Kiadott művek:
  1. Petité Marguerite, 1854. Szöveg: Olivier Rolland. Új kiadása En Avril címmel, Armand Silvestre szövegével 1888-ban jelent meg.
  2. La Rose et Vabeille, 1854. Szöveg: Olivier Rolland. Új kiadása Réve d'Amour címmel, Armand Silvestre szövegével 1888-ban jelent meg.
  3. Vieille Chanson, 1865.
  4. Adieux l’hôtesse arabe, 1866. Szöveg: Victor Hugo.
  5. Aprés l’hiver, 1866. Szöveg: Victor Hugo.
  6. Douce Mer, 1866. Szöveg: Lamartine.
  7. Chanson d’avril, 1866. Szöveg: Louis Bouilhet.
  8. A une fleur, 1866. Szöveg: Alfred de Musset.
  9. Adieux a Suzon, 1866. Szöveg: Alfred de Musset.
  10. Sonnet, 1866. Szöveg: Ronsard.
  11. Guitare, 1866. Szöveg: Victor Hugo.
  12. Rose d'amour, 1866. Szöveg: Millevoye.
  13. Le Grillon, 1866. Szöveg: Lamartine.
  14. Pastorale, 1868.
  15. Réve de la bien-aimée, 1868. Szöveg: Louis de Courmont.
  16. Ma vie a son secret, 1868. Szöveg: Félix Arvers.
  17. Berceuse, 1868. Szöveg: Marceline Desbordes-Valmore.
  18. La Chanson du fou, 1868. Szöveg: Victor Hugo.
  19. La Coccinelle, 1868. Szöveg: Victor Hugo.
  20. La Siréne, 1868. Catulle Mendés. Töredék a La Coupe du Roi de Thulé c. operából.
  21. Le Doute, 1868. Szöveg: Paul Ferrier.
  22. L’esprit Saint, ?. Szöveg: ?.
  23. Absence, ?. Szöveg: Théophile Gautier.
  24. Chant d'amour, ?. Szöveg: Lamartine.
  25. Tarantelle, ?. Szöveg: Edouard Pailleron.
  26. Vous ne priez pas, ?. Szöveg: Casimir Delavigne.
  27. Voyage, ?. Szöveg: Philippe Gille.
  28. Aubade, ?. Szöveg: Paul Ferrier.
  29. La Nuit, 1868. Szöveg: Paul Ferrier.
  30. Conte, ?. Szöveg: Paul Ferrier.
  31. Aimons, révons, 1868 (?). Szöveg: Paul Ferrier.
  32. La Chanson de la rose, ?. Szöveg: Jules Barbier.
  33. Le Gascon, 1868 (?). Szöveg: Catulle Mendés.
  34. N'oublions pas! 1868. Szöveg: Jules Barbier.
  35. Si vous aimez! ?. Szöveg: Philippe Gille.
  36. Pastel, ?. Szöveg: Philippe Gille.
  37. L’abandonnée, 1868 (?). Szöveg: Philippe Gille, átdolgozta Catulle Mendés.
  38. Sur la Gréve, ?. Szöveg: ?. Megjelent a L’Age d'Or sorozatban.
  • Kiadatlan művek:
  1. L’âme humaine est pareille au doux ciel. Igen korai mű. Szöveg: Lamartine.
  2. Le Colibri, 1868–73. Szöveg: Alexandre Glass.
  3. Voeu, ?. Szöveg: Victor Hugo.

Zongoraművek

  • Kiadott művek:
  1. La Chasse fantastique, 1865 (?).
  2. Chants du Rhin, six lieder sans paroles pour piano d'aprés des stances de Joseph Méry. 1. L'Aurore. 2. Le Départ. 3. Les Reves. 4. La Bohémienne. 5. Les Confidences. 6. Le Retour.
  3. Marine, 1868 (?).
  4. Variations chromatiques de concerto 1868.
  5. Nocturne, D-dúr. 1868.
  6. Jeux d'enfants, 12 darab zongorára, négy kézre: 1. L'Escarpolette, Rêverie. 2. La Toupie, impromptu. 3. La Poupée, berceuse. 4. Les Chevaux de Bois, scherzo. 5. Le Volant, fantaisie. 6. Trompette et Tambour marche. 7. Les Bulles de Savon, ron-dino. 8. Les Quatre Coins, esquisse. 9. Colin-Maillard, nocturne. 10. Saute-Mouton, caprice. 11. Petit mari, petite femme, duo. 12. Le Bal, galop.
  • Kiadatlan művek:
  1. Quatre Préludes (C-dúr, a-moll, G-dúr, e-moll). ?. Igen korai művek.
  2. Valse, C-dúr, ?. Igen korai mű.
  3. Théme brillant, C-dúr, ?. Igen korai mű.
  4. Caprice original, No. 1. cisz-moll, No. 2. C-dur. ?. Igen korai művek.
  5. Románce sans paroles, C-dúr, ?. Igen korai mű.
  6. Grande Valse de concert Esz-dúr, 1854.
  7. Nocturne F-dúr, 1854. Kézirat elveszett.
  8. Négyszólamú fúga, felirata: „Concours de Fugue, le dimanche 9 Juillet 1854 à onze heures 1/2 du soir". .
  9. Négyszólamú fúga, 1854.
  10. Négyszólamú fúga egy Auber témára, 1855.
  11. Különböző fúgák és gyakorlatok Bizet tanulóéveiből.

Zenekari művek

  • Kiadott művek:
  1. Symphonie en Ut, 1855.
  2. Scherzo és Marche funébre (f-moll), 1860–61. A Scherzo a Róma-szvitben jelent meg.
  3. Symphonie en Ut, másként Róma-szvit, 1860–68.
  4. Marche funébre B-moll, 1868.
  5. Petité Suite, 1871. A Jeux d'enfants öt darabjának meghangszerelt változata: La Toupie, La Poupée, Trompette et Tambour, Petit Mari, Petité Femme.
  6. L’Arlésienne 1. szvit, 1872.
  7. Ouverture Patríe, 1873.
  • Kiadatlan művek:
  1. Ouverture en La (mineur-majeur), 1855.
  2. Ouverture La Chasse d'Ossian, 1861. Elveszett.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az ifjú szerző nem találta a művet bemutatásra alkalmasnak, az asztalfiókba került. Halála után a partitúrát az özvegy, a család régi barátjának ajándékozta, aki szintén nem találta figyelemre méltónak. A kotta 1933-ban került a Conservatoire gyűjteményébe. Itt talált rá Bizet életrajzírója, Dauglas Charles Parker. Ő ajánlotta a művet Felix Weingartnernek, aki 1935. február 26-án be is mutatta azt. (A Budapesti Fesztiválzenekar műsorfüzete, Mikusi Balázs írása.) A zenekar 2010. április 10-én mutatta be, illetve játszotta először a darabot, Takács-Nagy Gábor vezényletével.
  2. ^ a b c d Németh, Amadé. Bizet születése és gyermekkora, Georges Bizet élete és művei, 9–12. o 
  3. ^ a b c Németh, Amadé. Tanulóévek, Georges Bizet élete és művei, 12-21. o 
  4. Németh, Amadé. Bizet először pályázik a Római nagydíjra, Georges Bizet élete és művei, 21-24. o 
  5. Németh, Amadé. A Római nagydíj, Georges Bizet élete és művei, 25-29. o 
  6. Németh, Amadé. Úton Róma felé. Az első olaszországi benyomások., Georges Bizet élete és művei, 29–38. o 
  7. Németh, Amadé. Olaszországi kalandozások, Georges Bizet élete és művei, 47. o 
  8. ^ a b Németh, Amadé. Búcsú Itáliától, Georges Bizet élete és művei, 47-52. o 
  9. ^ a b c Németh, Amadé. Aimée Bizet halála. Munkák és tervek, Georges Bizet élete és művei, 53-56. o 
  10. ^ a b Németh, Amadé. Bizet Baden-Badenben. Családi gondok. IV. Iván, Georges Bizet élete és művei, 57–61. o 
  11. ^ a b c Németh, Amadé. A Scherzo bemutatása. A Gyöngyhalászok, Georges Bizet élete és művei, 61–67. o 
  12. Németh, Amadé. Zongorművek, Georges Bizet élete és művei, 967-75. o 
  13. ^ a b Németh, Amadé. A Szép perthi lány. Háború. Hitetlenség., Georges Bizet élete és művei, 75-81. o 
  14. Németh, Amadé. Előkészületek. A Don Carlos. A Világkiállítás, Georges Bizet élete és művei, 81-86. o 
  15. Németh, Amadé. Betegség. Filozófia. A thulei király serlege, Georges Bizet élete és művei, 102-106. o 
  16. ^ a b c Németh, Amadé. A Róma-szimfónia. A Rienzi bemutatója. Bizet házassága. Noé., Georges Bizet élete és művei, 107-111. o 
  17. Németh, Amadé. Tervek. Háború, Georges Bizet élete és művei, 112-118. o 
  18. ^ a b Németh, Amadé. Csalódások. A Gyermekjátékok. A Dzsamilé, Georges Bizet élete és művei, 118-123. o 
  19. ^ a b c Németh, Amadé. A Dzsamilé bemutatója, Georges Bizet élete és művei, 123-127. o 
  20. Németh, Amadé. A Carmen Mérimée regénye, Georges Bizet élete és művei, 131-139. o 
  21. Németh, Amadé. A Carmen librettója. A bemutató előzményei, Georges Bizet élete és művei, 139-147. o 
  22. ^ a b Németh, Amadé. A Haza-nyitány. A Carmen bemutatója, Georges Bizet élete és művei, 147-156. o 
  23. ^ a b Németh, Amadé. Az utolsó hónapok. Bizet halála, Georges Bizet élete és művei, 162-166. o 
  24. ^ a b c Szabolcsi BenceTóth AladárZenei lexikon I. (A–F). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 254. o.
  25. A magyar zeneirodalomban előfordul Rettegett Iván címen is (Gál György Sándor: Új operakalauz)
  26. A magyar zeneirodalomban előfordul Szép perthi lány (Németh Amadé George Bizet élete és művei) illetve A perthi szép lány (Batta András Opera) cím alatt is
  27. A magyar szakirodalomban fordítják Dzsamilenek is (Batta András Opera) illetve Djamilehnek is (Gál György Sándor: Új operakalauz)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Batta András: Opera, Vince Kiadó, Budapest, 2006, ISBN 963-9552-82-8
  • Gál György Sándor: Új operakalauz, Zeneműkiadó, Budapest, 1978 ISBN 963-330-240-4
  • Németh Amadé: Georges Bizet élete és művei. Zeneműkiadó, Budapest, 1976, ISBN 963-330-097-5
  • Szabolcsi BenceTóth AladárZenei lexikon I. (A–F). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
  • Stanley, John: Klasszikus zene. Kossuth Kiadó, Budapest, 2006.
  • Till Géza: Opera, Zeneműkiadó, Budapest, 1985, ISBN 963-330-564-0
  • Winkler Gábor: Barangolás az operák világában, Tudomány Kiadó, Budapest, 2005, ISBN 963-8194-41-3

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Georges Bizet témájú médiaállományokat.