Beatrix és Benedek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Beatrix és Benedek Hector Berlioz utolsó befejezett operája, amit 1862. augusztus 9-én Baden-Badenben mutattak be. A mű alapja Shakespeare Sok hűhó semmiért című népszerű komédiája, s talán ezzel magyarázható, hogy bár sehol sem tudott igazi repertoárdarabbá válni, mégis meglepően sok teljes hangfelvétele is napvilágot látott CD-kiadás formájában.

A mű története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A téma a zeneszerzőt 1833-tól foglalkoztatta, de a mű megkomponálására csak 1861–62-ben került sor. Az opera elkészülésében nagy szerepe volt Eduard Benazet badeni bérlő-igazgatónak, aki tulajdonképpen megbízta Berliozt a komponálással. Az ősbemutató remek előadókkal zajlott le és nagy sikert aratott, ennek ellenére a darab nem volt sokáig műsoron. Az 1888-as karlsruhei bemutató alkalmával a zenés számokat összekötő prózai dialógusok helyett Felix Mottl recitativókat komponált, ettől kezdve ebben a formában került színpadra. 1890-ben zajlott le a mű párizsi ősbemutatója, de nem tudott sokáig színpadon maradni, pár előadás után lekerült a műsorról.

Érdekes, hogy a Beatrix és Benedek fogadtatása német nyelvterületen sokkal kedvezőbb volt. Az említett 1888-as karlsruhei bemutató nagy sikerében jelentős szerep jutott Felix Mottlnak. Neki köszönhető, hogy A trójaiak című opera teljes verzióját is ebben a városban állították először színpadra. Az 1890-es bécsi premier is kedvező fogadtatásban részesült. 1913-ban került sor a lipcsei bemutatóra. Erre az alkalomra új német fordítást készítettek, és a szövegkönyvet alaposan átdolgozták. Szép lassan azonban a német színpadokon is visszaszorult a darab. Majd 1938-ban, több évtizedes csipkerózsika-álom után, Zürichben újra elővették, aztán 1969-ben Heidelbergben újították fel. Ezután több operaszínház is műsora tűzte a művet, több-kevesebb sikerrel.

Az opera zenéje és szövegkönyve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az opera nyitánya gyakran hallható hangversenydarabbá vált. A műfaji megjelölés vígopera, de a zenei sokkal igényesebb, mint a hasonló jellegű francia darabok esetében. A zene lírai, vidám hangvételű, a zenekar nagysága ebben az esetben nem haladja meg az Auber vagy Adam operáinál szokásos létszámot, mint a szerző előbbi operái esetében. A hangszerelés letisztult és áttekinthető, nincsenek nagy, monumentális, szimfonikus részek. Héró és Claudio kapcsolata képviseli a lírai vonalat a zenében, ennek megformálása igen gyengére sikeredett, viszont a címszereplők veszekedős zenei jellemzése kétségkívül telitalálat volt. Berlioz azonban nem találta el a történet csúcspontjait, a darab felemás maradt. A zene a történet jelenének megfelelően egyes részletekben erősen archaizáló, ezt egyes esetekben annyira jól sikerült ezt megvalósítania a szerzőnek, hogy tényleg elhisszük: 16. századi flamand madrigált hallunk.

A darab alapvető gyengéjének a librettót szokták felhozni. A szövegkönyv a zeneszerző munkája. A szöveg nem eléggé gördülékeny, a csúcspontokat nélkülözi, a műfaji követelményektől sok helyen elmarad. Hasonló gondok Shakespeare eredeti művével kapcsolatban is felmerülnek. A téma jó lett volna operatémának, csak jobban át kellett volna dolgozni. Ennek ellenére a darab meghallgatása minden, a francia opera iránt érdeklődő számára ajánlott. Találhatók benne szép, megragadó zenei részletek is.

Az opera szereplői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szereplő Hangfekvés
Beatrix, Leonato unokahúga szoprán
Benedek, szicíliai katona tiszt tenor
Héró, Leonató lánya, Beatrix unoka testvére szoprán
Leonato, Messina kormányzója prózai szerep
Claudio, Don Pedro segédtisztje, Héró szerelmese bariton
Don Pedro, a szicíliai hadsereg tábornoka basszus
Ursula, Héró társalkodónője mezzoszoprán
Somarano, basszus
Egy küldönc prózai szerep
Egy ügyvéd prózai szerep
Két szolga prózai szerepek
  • Történik: Messinában a 16. században
  • Játékidő: 107 perc

Az opera cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leonato palotája előtt várják a győztes sereget az egybegyűltek. A várakozók között van a mindig civakodó Beatrix és unokatestvére, Héró is. Megérkeznek a katonák. Héró dallal köszönti kedvesét, Beatrix egyből perlekedni kezd Benedekkel. Claudio bejelenti elhatározását: még aznap feleségül veszi választottját. Benedeknek azonban esze ágában sincs nősülni, mert fél az állandó civakodástól. De Don Pedro, Claudio, Leonato és Héró szeretnék, ha a Benedek és Beatrix is egymásra találnának. Cselt eszelnek ki: úgy intézik, hogy Benedek és Betarixi is fültanúja legyen egy társalgásnak, ami arról szól, hogy Benedek szerelmes Beatrixbe, illetve Beatrix szerelmes Benedekbe. Tehát a két civakodó kölcsönösen azt fogja hinni, hogy a másik szerelmes belé. A felvonás végén a fiatalok reménykedő, álmodó kettőst énekelnek.

Második felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Heró mennyasszonyi ruhában lép színre Ursulával, majd Beatrix jelenik meg. Kijelenti, hogy nem hajlandó oltár elé állni senkivel, és kikel a házasság intézménye ellen. Közben megérkeznek a nyoszolyólányok, akik Héró fátylát és koszorúját hozzák, majd felzendül a nászkórus. Beatrix szomorú vágyakozással tekint rájuk. Ezután Benedek jelenik meg. Újra perlekednek egyet, de már kiérezni a szavaikból, hogy szeretik egymást. Színre lép a jegyző, Héró és Claudio boldogan írja alá a házassági szerződést, majd kisebb huzavona után Benedek és Beatrix is kötélnek áll.

Részletek a műből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyitány
Kettős

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Németh Amadé: Operaritkaságok. Zeneműkiadó, Budapest, 1980, 477–479. o.
  • Winkler Gábor: Barangolás az operák világában I. Tudomány kiadó, Budapest, 2005, 155–157. o.