Andrea del Sarto

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Andrea del Sarto
Andredelsartoselfportrait.jpeg
Önarcképe (1527-28)

Született 1486. július 16.
Firenze
Meghalt 1531. január 22. (44 évesen)
Firenze
Nemzetisége olasz olasz
Stílusa reneszánsz (cinquecento)
Mestere(i) Piero di Cosimo
Aki hatott rá Leonardo da Vinci
Michelangelo Buonarroti
Fra Bartolomeo
Aki(k)re hatott Rosso Fiorentino
Jacopo Pontormo
Giorgio Vasari

Andrea del Sarto (Firenze, 1486. július 16.Firenze, 1531. január 22.) itáliai reneszánsz festő.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angelo di Francesco szabó (olaszul: sarto) fiaként született. Eleinte egy ötvös műhelyében dolgozott, csakhamar Piero di Cosimo vezetése alá került. Mesterénél nagyobb hatást gyakorolt fejlődésére Leonardo da Vinci és Michelangelo híres kartonjainak a tanulmányozása, főleg azonban Fra Bartolomeo hatalmas festői művészete. 1508-ban a firenzei festő céh tagja lett.

1513-ban vette feleségül Lucrezia della Fedét. 1518-ban I. Ferenc francia király meghívására Franciaországba ment, de a következő évben már hazatért, és azt a pénzt, melyet a francia király Sarto visszatérése céljából adott elköltötte feleségére és barátaira, már annyi pénze sem maradt, hogy visszatérjen a királyhoz. I. Ferenc igen meg is haragudott rá. Olyan jó ellátása sehol máshol nem volt, mint a francia királynál, otthon Firenzében kevés pénzért dolgozott, s nagyon sokat. Termékeny alkotó volt, de egyetlen munkáját sem nagyolta el, mindig azon igyekezett, hogy a legjobb, leggondosabb freskók és képek kerüljenek ki keze alól.

Firenze ostroma alkalmából megbetegedett, Vasari szerint nem valószínű, hogy a pestist kapta el, inkább attól lett beteg, hogy sokáig nem evett, utána meg túl sokat evett. Senki nem ápolta, felesége messze elkerülte ragályos betegségtől tartva. Egyedül halt meg, a háza melletti szervita templomba temették el.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Firenzében festett freskóképei a 16. századbeli firenzei reneszánsz freskófestés legérettebb korszakában (cinquecento) keletkeztek. A szerviták Santissima Annunziata kolostorának udvarában 1509-1510 között Benizzi Szent Fülöp életéből vett öt képet festett, ugyanott készült 1511-ben a királyok imádását ábrázoló freskókép, 1514-ben Mária születésének híres ábrázolása, 1525-ben pedig a kolostor keresztfolyosójának bejárata fölött leghíresebb műveinek egyike a remek színezésű és elrendezésű Madonna del Sacco.

Utolsó vacsora (1527)[1]

Nagy időközökben, körülbelül 1511-1526 között készült a Compagnia dello Scalzo épületének udvarában egyforma, barna színnel festett tíz freskóképe Keresztelő Szent János életéből és a hasonló technikával festett, a fő erényeket ábrázoló négy képe, melyek éppen színtelenségüknél fogva formaérzékének és elrendezési tehetségének folytonos fejlődését mutatják. Ezekkel ellentétben, főleg színezés dolgában kitűnő a Firenze közelében levő Salvi kolostor ebédlőjében 1526-1527 között festett, az utolsó vacsorát témáját ábrázoló híres nagy falfestménye.

Függőképei közül a legkitűnőbbek: Angyali üdvözlet (1511); Szentek vitatkozása a Szentháromság fölött (1517); Szent család (1521); Krisztus siratása, A Madonna imádása (1523); Keresztelő Szent János mint gyermek, Mária mennybemenetele (valamennyi a firenzei Palazzo Pittiben); a Madonna della Arpye[2] (1517, Firenze, Uffizi Galéria); 5 szent képe a pisai székesegyházban; Caritas (Páris, Louvre); Madonna, szentektől körülvéve; Ábrahám áldozata (drezdai képtár) stb.

Életteljes arcképei közül kitűnnek felesége, Lucrezia del Fede arcképei (Prado, Madrid; érettebb kori arcképe Berlinben). Ifjú képmása (Pitti-palota) és A szobrász (londoni Nemzeti Galéria).

Korának egyik legnagyobb koloristája. Kedvenc színe a vörös volt, képei ennek különböző változataiban izzanak, majd az ellentétes színek, a kék és a sárga és a mély lila és a meleg narancsvörös változatain ezüstös harmóniába olvadnak. Témáiban új területeket nem hódított meg, de a vonalak és a színek kifejező erejét fokozta és a festészet technikai eszközeit finomította, sokan tanultak tőle, köztük Franciabigio, Rosso Fiorentino, Jacopo Pontormo, Giorgio Vasari, Francesco de' Rossi (Il Salviati).

Magyar vonatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A budapesti Szépművészeti Múzeumban is található képe: a Madonnát a kisded Jézussal és Jánossal ábrázoló finom, ezüstös színezésű képe és egy nagyobb, a trónon ülő Madonnát ábrázoló képe. Ez a híradás 1935-ből, utána a század második felében azt olvassuk, hogy nálunk csupán csak Sarto követőitől vannak képek.[3]

Képeiből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A festmények évszámai mindig mintegy vagy ca. értendők.
  2. A talapzatot díszítő két hárpiáról lett elnevezve a kép.
  3. Giorgo Vasari i.m. kommentára, lásd 509. p.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Andrea del Sarto témájú médiaállományokat.
  • Bokor József (szerk.). Sarto, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 28. 
  • Művészeti lexikon. 2. köt. Szerk. Éber László. Budapest : Andor Győző kiadása, 1935. Sarto szócikkét lásd 412-413. p.
  • Giorgo Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Budapest : Magyar Helikon, 1973. Anrea del Sarto lásd 509-537. p.
  • Művészeti lexikon I–IV. Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983.