Francia Akadémia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Institut de France, a Francia akadémia központi székháza

A Francia Akadémiát (Académie française) 1634-ben alapította Richelieu bíboros, XIII. Lajos király főminisztere.

A tagok száma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

40 tagja van, a negyven "halhatatlan", (ez utóbbi jelző nem a francia akadémikusok halhatatlan dicsőségére utal, hanem arra, hogy akadémiai tisztségük halálukig tart). A Francia Akadémiának szigorúan csak negyven tagja lehet, ha egy tag meghal, akkor a többiek eldöntik, hogy a pályázók közül ki a legérdemesebb a megüresedett székre (fauteuil). Az új akadémiai tag mindig székfoglaló beszédet (discours de réception) tart, amelyet a következő napon teljes terjedelmében közöl a Le Monde c. napilap.

Tagjainak feladatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Francia Akadémia tagjainak feladata a francia nyelv védelme és a francia kultúra külföldi népszerűsítése és emellett elsődleges feladatuk, hogy dolgozzanak a francia akadémia értelmező szótárán (Dictionnaire de l'Académie française), újabb és újabb kiadásokat közreadva. Az intézmény 1635-ös statútuma már megjelöli ezt a feladatot. Az akadémia értelmező szótárának jelölnie kell a mindenkori nyelvhasználatot, s azt hogy a szó melyik nyelvi réteghez tartozik, s el kell dönteniük az akadémikusoknak azt is, hogy a szó használata javasolt vagy sem.

A Francia Akadémia tagjai szorgalmasan eleget tettek feladatuknak, folyamatosan kiadták az értelmező szótárakat, amelyekből az első kiadás 1694-ben jelent meg. (Második kiadás 1718, harmadik 1740, negyedik 1762, ötödik 1798, hatodik 1835, hetedik 1878, nyolcadik 1932-1935). Jelenleg a 9. kiadáson dolgoznak, több kötetben jelenik meg 1992 óta.

Charles de Gaulle hatalmának megingásáig (1968) óriási tekintélye volt a Francia Akadémiának és a Sorbonne-nak, azonban az idők múlásával ezen intézmények túlságosan merevek és konzervatívak lettek, de az eredeti célt, a francia nyelv ápolását és a francia kultúra terjesztését külföldön betöltötték természetesen sok más intézménnyel együtt (pld. az 1886-ban alapított Alliance Française társasággal, amely a francia nyelv és kultúra terjesztését szolgálja mind a mai napig Párizsból kiindulva a világ számos országában, köztük Magyarországon is, francia művészek külföldi országokban való fellépését is támogatja).

Ünnepi egyenruhájuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tagok ünnepi egyenruhája a zöld-arany hímzésű fekete frakk (habit vert), David 1802-ben tervezte. Egyedileg csináltatják, legalább fél évre van szükség az elkészítéséhez, sokba kerül az új akadémiai tagnak, e miatt hosszabb idő is eltelik az akadémiai székfoglaló és a beiktatási ceremónia közt. A beiktatáshoz díszkard is szükséges, amelyet az akadémikus barátai vesznek meg.

Akik nem jutottak be[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Francia Akadémiának folyamatosan tagjai a francia szellemi és közélet kiválóságai, köztük François Sulpice Beudant (1787-1850) geológus, aki 1818-ban több mint fél éven keresztül Magyarország földtani felépítését tanulmányozta és elkészítette országunk egyes vidékeinek földtani térképét. Tagja volt az akadémiának Paul Valéry szimbolista költő, Mallarmé nagy csodálója és követője. Azonban nagyon sokan nem jutottak be, köztük Molière, Stendhal, Balzac, Gustave Flaubert, Maupassant, Baudelaire, Verlaine, Zola, Albert Camus és mások, érdekes, hogy Jean-Paul Sartre felvételt nyert az akadémiai tagok közé, de nem fogadta el. Mondhatjuk, Molière némileg kárpótolva lett, hiszen az üléstermet az ő mellszobra díszíti.

Az akadémikusok címe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az akadémikusoknak a maître cím jár, de csak megszólításkor, folyamatos társalgásban nem illik újra és újra ezt a címet emlegetni.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Francia Akadémia témájú médiaállományokat.
  • Augé, Claude - Larousse, Pierre: Petit Larousse. Paris : Libraire Larousse, 1959. Académie l. p. 1123.
  • Ádám Péter: Francia-magyar kulturális szótár, Budapest : Corvina, 2004. ISBN 963-13-5237-4

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]