Kard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Svájci hosszúkard (15. vagy 16. század)

A kard vágásra és döfésre egyaránt alkalmas fegyver.

Részei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főbb részei: a penge, a keresztvas, a markolat, valamint a végsúly. A penge lehet egyenes vagy ívelt. Az egyenes pengéjű kardok ütésre és szúrásra egyaránt használlhatóak, míg az íves pengéjű kardok, a szablyák jobban optimalizáltak a vágásra. A markolat hossza 8.5 cm ("viking kardok") és 60 cm (a késői, kifejlett kétkezes kardok szélsőértéke előmarkolatot nem számolva) közötti és a vívó kezének megvédésére keresztvassal, hárítólappal, hárítógyűrűvel, hárítótárcsával (rondel, tsuba) hárítótüskével, kézvédőpánttal, markolatkosárral vagy ezek kombinációjával van ellátva, de a kezet minden esetben védi legalább egy elem. A kard pengéjének tárolás, szállítás közbeni védelmére szolgál a kardhüvely, amelyet fából készítenek, külső borítása rendszerint bőr. Viselőjének rangjától függően díszíthetik faintarziával, bőrrel, bársonnyal, vagy különféle fémverettel. Léteznek szinte teljesen nyílt hüvelyek, ahol a penge csak a ricasso-nál van rögzítve (Landsknecht gyalogosok ábrázolásain jellemzően messerhez tartozik), illetve léteznek teljesen fém anyagú hüvelyek is (tipikusan a 18-19. századi szablyákéi).

Hazánkban ma az egyik leghíresebb kard a nemzetközi irodalmi díj, a Balassi Bálint-emlékkard, amelyet Balassa Menyhért szablyájáról mintáztak. Az eredeti kard a Nemzeti Múzeum 16. századi termében tekinthető meg.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószínűleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak. A mükénéi bronzkardok 80–100 cm hosszúak voltak. A görögök által használt kardok közül kettő érdemel említést, a xiphos (rövid, kétélű, jellemzően levél alakú pengével) és a kopis/falcata (egyélű, olykor fokéllel, kettős ívű, szélesedő pengével). A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélű, csakis vágásra alkalmas karddal (ensis) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható gladius-szal fegyverezték fel katonáikat. A 2. század közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszú, kétélű, csakis vágásra alkalmas spatha-ját alkalmazták. A sztyeppei népek mindig ívelt pengéjű szablyákkal harcoltak. Európába a hunok hoztak először szablyákat. A lovasság kardjai szinte kivétel nélkül hosszabbak és nehezebbek voltak a gyalogságban alkalmazottakénál, lévén magasabbról kellett alkalmazni ezeket, illetve ki lehetett használni a ló nagyobb teherbírását is. Ezzel párhuzamosan az egyes gyalogsági alakulatoknál is rendszeresítettek hosszú kardokat a lovasság ellen. Az Oszmán Birodalom katonáinak elterjedt fegyvere az ívelt pengéjű, „török kard”-ként ismert jatagán volt.

Napjainkban már csak díszeszköz a hadseregekben, rendszerint a tisztek és a magasabb rangú katonák (főtisztek, tábornokok) viselnek hivatalos megjelenéskor kardot.

Kedvelt sporteszköz (Japánban nemzeti hagyomány), olimpiai versenyszám is.

A mitológiák is utalnak a kard fontosságára: az Enúma elis amorita teremtéseposz szerint Marduk volt többek között a kard feltalálója, de a skandináv mitológiában is fontossággal bír (Surtr, az óriás védi a Tűz országát), a Bibliában pedig elsőként annak kapcsán említik meg ezt a fegyvert (tüzes kardnak nevezve azt), hogy az Édenkert egyik őrzőjeként szolgáljon az ember elűzése után a kerubok mellett – később viszont már a köztudat a kerubok kezébe képzelte a fegyvert. A főangyalok közül Mihály, Gábriel, Uriel arkangyalok attribútuma volt kard.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kard témájú médiaállományokat.