Párbaj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Munkácsy Mihály:A párbaj
Mühlberg:Kardtávolság
Chappon Lajos vívómester "A párbaj szabályai" című művének címlapja (1848)

A párbaj (lat. duellum) két (esetleg több)[forrás?] személy kölcsönös megegyezésén alapuló – a korabeli társadalmi szabályok szerint „jóváhagyott”, és a párbajszabályok szerint egymás ellen lefolytatott, életüket, testi épségüket veszélyeztető küzdelme.

Jellege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párviadal intézményét már az ókorban is ismerték (vö. a bibliai Dávid és Góliát történetét, A Horatiusok és Curiatiusok mondáját stb.). A háború párviadallal való eldöntése azonban már a kőkorszaki szinten élő népeknél is bevett szokás volt, legalábbis a hagyományaik szerint.[forrás?].

A párbaj középkori formája arra az előfeltevésre épült, hogy a becsület nem lehet alku tárgya: vagy sértetlenül birtokolja valaki, vagy örökre elveszti. A becsületért kiállni kötelező, nyilvános gesztus, amely azáltal győz meg a hozzá való ragaszkodásról, hogy a párbajozó kész érte életét is kockára tenni.

E tevékenységet a polgári államok büntető törvénykönyve mindig tiltotta. A törvény büntette a párbajra való kihívást, de az elfogadását is. A párbajsegédek is büntethetők voltak, kivéve ha törekedtek a párbajt megakadályozni. A párbajtól való elállás esetén senkit sem büntettek. Ez vonatkozott a jelenlévő orvosokra és tanúkra is. Ha valakit megöltek, az a törvény szerint szándékos emberölésnek, ha valakit megsebesítettek, az súlyos testi sértésnek számított.

Párviadalok fajtái a magyar jogtörténetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párviadal két személy között meghatározott helyen, időben, fegyverekkel, külső szertartások melletti harc. A történelmi magyar büntetőjog két fajtáját ismerte. A párviadal, bajvívás és párbaj fogalmak használata a magyar történeti forrásokban nem következetes, gyakran összemosódnak a különbségek. Általánosságban véve a párviadalok kétfélék lehetnek: bajvívás és párbaj.

  • Közhatalom által parancsolt bajvívás egy olyan párviadal, amelynek során valamely ügy bírói jogérvénnyel intéztetik el. II. Endre 1231-ben az előtte perlekedő gyári káptalant és M. mestert, Tamás gróf fiát bajvívásra ítélte. Mátyás király és II. Ulászló törvényei szerint a bajvívások perbéli bizonyításra szolgáltak. Ha bírói ítélettel hajtották végre, akkor törvényesek voltak. Mátyás király a a bajvívást csak akkor engedélyezte, ha minden egyéb bizonyíték hiányzik. A bajvívások magyarországi szokásrendje ismeretlen.A perdöntő bajvívás a pogány eredetű ordáliák közé tartozik. Nagy jelentősége csak a lovagi kultúra terjedésével tett szert. A 13–14. századi okleveles anyag szerint a magyarországi perdöntő bajvívás megőrizte istenítélet jellegét. A 14. századi Európában élt még az a szokás, hogy a csatákat eldöntendő a vezérek – királyok – egymást hívták ki a felesleges vérontás elkerülése ill. saját vitézsségük bizonyítása érdekében. Ezeknek az uralkodói párviadaloknak a közös jellemzője, hogy nem zajlottak le. A kihívás tehát egy diplomáciai aktus volt. Budai Ferenc Históriájában a rigómezei csata leírásában szerepel a bajvívás: „mikor már a két tábor az ütközetre kiállott volna, előjön egy magyar vitéz, és fel és alá nyargalódzván, hívja a törököket bajvívásra. Ki áll neki egy híres ázsiai basának fia, akivel mikor összecsapott volna, mindkettőjük dárdája eltört, a magyar vitéz pedig lovával együtt a földre esett”.[1] A magyar kulturában még él az emléke Kinizsi Pál, Toldi Miklós bajvívásainak. Hasonlóképpen mondabéli esemény Szent László király és Salamon párharca a pozsonyi várnál. A perdöntő bajvívások még a 17. század közepén is előfordultak Magyarországon.
  • Magánhatalom általi párviadal, másképpen párbaj. Ezeket büntette a törvény. A magyar büntetőjog ezekért a párbajokért külön büntetési tételt nem rendelt el, a bíró megítélésétől függött a büntetés mértéke. A bírók figyelembe vették a fenyegető veszély és a sérelem nagysága közötti különbséget, a „tett gonoszságának fokozatát”, a „viaskodó személyek minőségét”. Ha a párbajban az egyik felet megölték, akkor a bűntett gyilkossággá fajult. 1752-ben Mária Terézia császári nyílt parancsban rendelkezett a párbajokról. Ennek értelében fegyvert bosszúból senki ellen nem lehet fogni, a közhatóságnál kell elégtételt keresni. A párbajra kihívott fél nem tartozik megjelenni a párviadal helyszínén, és emiatt jóhírében és becsületében nem szenved sérelmet. A párbaj résztvevőit fejvétellel kell büntetni, sőt „a büntetéshelyen temettessenek el”. A párbaj után megszökött tettes javait lefoglalják, és azok jövedelmét „a királyi ügyész húzza, mindaddig, amíg a bűnös elő nem áll, s az elkövetett bűntényről számot nem ad”. Azok a tettesek, akik nem jelennek meg a büntető eljárásban, de ott bűnösnek találtattak „képei büntetésből nyakvasra függesztessenek”.

Általánosságban elmondható, hogy a párbajokról szóló törvényeket sem a társadalom, sem pedig a jogalkalmazók nem vették komolyan. Sokan még a 19. század végén is úgy vélekedtek, hogy aki előre megfontolt szándékkal, a párviadal szabályainak megtartása mellett embert öl, az nem gyilkosság.

Jókai Mór így írt a párbajról az „Egy magyar nábob” című művében „Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.

A 19. században a magyar igazságszolgáltatás egyik anomáliája volt a párbajt követő ítélkezés. Erre mutatott rá a Vasárnapi Újság 1887. 51. számában: „Ha szilaj parasztlegények mámoros fővel összetűznek a korcsmában s valamelyik a pillanatnyi dühtől józan eszméletétől is megfosztatva agyoncsapja társát: nincs az az enyhítő körülmény, mely öt a törvényes megtorlás sújtó keze alól elvonhatná s kimérik a boldogtalanra 10 évig terjedhető börtönt. Pedig nevelésben nem részesült, többé-kevésbé beszámíthatatlan állapotban, önkívületben követte el a bűnt s nem volt ideje meggondolni sem azt, hogy mit csinál, sem azt, mi következései lesznek a tettének? Az ún. művelt körök tagjai pedig, képzett, tanult, higgadt emberek, valamely alkalomból, melyről azt hiszik, hogy abba a becsület játszik bele, összetűznek, kihívatják egymást, tanácskoznak segédeikkel, ezek az ellenfél segédeivel, jegyzőkönyveket vesznek föl s húzódik az ügy napokig, talán hetekig, — van idő és alkalom, hogy gondolkozzanak a dologról, — aztán szembe állanak, hideg vérrel elsütik a pisztolyokat s ha az egyik fél halva terül el a barriéren: nos, a becsületnek elég lőn téve, az áldozatot eltemetik, elfeledik s a győztes ellenfél nagyra nő a társadalom becsülésében. Hát a törvény? Ah, a törvény! Persze, hogy kell lenni törvénynek, mely az emberi élet erőszakos kioltását, bármi alakban követtetett is el, megtorolja. De mit mond a törvény? Azt mondja, hogy halállal végződő párbaj esetében az életben maradó fél a legsúlyosabb esetben 5 évi fegyházra Ítélhető el. Többre nem. Ha másként, például pillanatnyi fölhevülésben, mint a szegény emberek teszik, végezte volna ki ellenfelét, kétannyira büntetnék. De mivel ő művelt ember, tudta, hogy mit cselekszik, s volt ideje a gondolkozásra, tehát esetleg előre jól megfontolt gyilkos szándékkal, csak bizonyos formák megtartásával sütötte el fegyverét: hát már enyhébb beszámítás alá esik. Ez a legnagyobb abszurdum.”

Híresebb magyar párbajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Galeotto Marzio 15. századi humanista 1469-ben párbajt vív egy magyar katonával.
  • Kray Jakab 17. században élt késmárki nemesember, aki apja kivégzését bosszulta meg egy párbajjal.
  • Pálffy Jánosnak (később Magyarország nádora) 30 éves korában 1693-ban pisztolypárbaja volt egy württenbergi herceggel, mert az a magyar sereget becsmérelte. Pálffy megsebesült.
  • Jósika Miklós író 18 éves korában párbajt vívott, arcán egy életre szóló sebet szerzett (1812, más források szerint 1814-ben).
  • Batthyány Kázmér és Zichy Ferenc, két reformkori arisztokra párbajozik - Batthyány az arcán megsebesül.
  • 1836-ban Wesselényi Miklós az ellenzék vezérszónokaként olyannyira kiváltotta az udvar haragját, hogy Metternich úgy döntött, párbajban látja el az erdélyi arisztokrata baját. A császári hadsereg legkiválóbb vívóját, Wurmbrandt Ottót jelölte ki az osztrák kancellár. Wesselényi akkora csapást mért ellenfelére, hogy az ugyan kivédte az ütést, de a markolat nem tudta felfogni a vágást, eltört, s Wurmbarndt négy ujját tőből metszette le Wesselényi. Ezáltal az osztrák tiszt harcképtelenné vált, s a párbaj véget ért.
  • Vahot Imre író, a Pesti Divatlap szerkesztője 1845-ben a Honderű szerkesztőjével vívott párbajt.
  • Forró Elek 1848–49-es honvédezredesről írja Szinnyei József életrajzi lexikonában: „Megszámlálhatatlan sok párbaja volt s azokban mindig győzedelmeskedett. Soha ki nem hítt senkit, de ha kihívták, nem kerülte a párbajt. S a vas óriásnak mintha csak gyöngéd szíve lett volna, ellenfelét párbajban soha nem ölte meg.”[2]
  • Reviczky Szever hírlapíró párbaj miatt halt meg 1864-ben.
  • Bolgár Ferenc hírlapíró 1884-ben egyik cikke miatt párbajozik Schleyer alezredessel. Golyója halálosan megsebesíti az alezredest.
  • Hollósy István hírlapírónak a Közérdek c. lapja miatt volt párbaja 1885 után.
  • Horváth Ádám a függetlenségi és 48-as párt kecskeméti elnökét 1886-ban párbajban megsebesítik.
  • Dessewffy Árpád, az Osztrák-Magyar Államvasút tisztviselője párbajban halt meg 1886-ban.
  • Herczeg Ferenc írónak 1887-ben kardpárbaja volt Versecen egy katonatiszttel. A tiszt sebesülés következtében a párbaj helyszinén meghalt. Jogerősen 4 hónapnyi államfogságra itélték, 1889-ben három hónapot töltött Vácott. Itt írta meg Fenn és lenn címmel első regényét.
  • Lieráty Ödön ügyvéd, országgyűlési képviselő sógorával vívott párbajban veszítette életét 1887-ben.
  • Rakovszky István (1858-1931) szintén hírhedt párbajozó volt. Párbajozott pl. Gajári Ödönnel (1898. január 4.), Szalaszkovy Gyulával (1898. január-február), Zeyk Gáborral (1899. január 10.), Tisza Istvánnal (1914. május 19.) és Bethlen Istvánnal (1923. október hó).
  • Bolyai János több, számára sikeres párbajt vív meg, de ellenfelei közül többen meghalnak[forrás?].
  • Politikai nézeteltérések miatt párbajozott Csengery Antal az MTA másodelnöke Török János hírlapíróval.
  • Dessewffy Aurél az MTA levelező tagja még fiatalemberként nők miatt vívott két párbajt.
  • Irinyi József reformkori országgyűlési képviselőjen kétszer volt párbaja, egyik esetben a Budapesti Híradó szerkesztőjével, akinek meglőtte a karját.
  • Jókai Mór kétszer párbajozott életében, mint szerkesztő. Bulyovszky Gyulával karddal, Pulszky Ferenccel pisztollyal. Bulyovszky megsebesült, Pulszky sértetlen maradt.

Párbajozó nők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Párbajozni rendszerint csak férfiak szoktak egymással. Nők sem vívófelekként, sem segédként, sem tanúként nem szoktak részt venni. A történelem során azonban volt rá néhány példa, amikor nők is párbajjal intézték el egymás közt becsületügyüket. Főként francia nemes asszonyok párbajoztak sokat.

Híres női párbajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jeanne d’Arc, az „orléansi szűz”, aki Montmorency herceget kényszerítette párbajra (a herceg súlyosan megsebesült)[forrás?].
  • De Nessle márkinő és Van Polignac grófnő pisztolypárbajt vívtak Richelieu hercegért (a grófnő ellőtte a márkinő egyik fülét).
  • Colloredo grófnő Livien báróval vívott vitőrpárbajt (a báró súlyosan megsebesült).
  • Saint-Balmont márkinő, akinek Chateauvillard szerint 400 párbaja volt (párbajban ölte meg híres vetélytársát, Maupin táncosnőt és Chaton Gay de Muret asszonyt).[3]

Párbajellenes mozgalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párbajellenes mozgalmak számos államban párbajellenes ligák alapításához vezettek. A párbajellenes mozgalmak célja a párbaj kiküszöbölése volt, szigorú törvényes intézkedésekkel, illetve törvényes alapokon működő becsületbíróságokkal. Magyarországon 1903-ban alakult meg az Országos Párbajellenes Szövetség. Első elnöke Rakovszky István (1847-1910), az Állami Számvevőszék elnöke, alelnöke Zipernovszky Károly volt. IV. Károly megtiltotta a hadseregben a párbajozást 1917-ben.

"Fejérváry miniszter és Lengyel képviselő vígan duelláltak és Nagyváradon, a liga székhelyén a minap állott pisztollyal egymással szemben két ujságíró, kik bizonyára több ízben írtak a párbaj ellen. A párbaj epidémia tehát erősebb, mint valaha. (…) Kacagtató kis ügy ez, minden tragikumos tartalma mellett. Hát éljen a duellum, e lovagias honhaza, s jó éjszakát!" Ady Endre: A duellum mellett Nagyváradi Napló 1903. március 22.

Az amerikai párbaj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az amerikai párbaj két személy kölcsönös megegyezése arról, hogy a sorstól tegyék függővé, melyikük legyen öngyilkos. Mivel a felek nem vívnak harcot, az amerikai párbajt a büntetőjog nem vonhatta a párbaj, párviadal fogalma alá, sőt a szándékos emberölés fogalma alá sem. A magyar büntető törvénykönyv azért önálló büntetendő cselekménnyé tette, ha az egyik fél az öngyilkosságot megkísérelte, de életben marad, mindkét félre öt évig terjedhető államfogház, ha meghalt, az életben maradóra öt évtől tízig terjedhető államfogház várt.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Budai Ferenc: Magyar ország polgári históriájára való lexicon, a XVI. század végéig. Nagyvárad, 1802.
  2. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái III. (Fa–Gwóth). Budapest: Hornyánszky. 1894.  Online hozzáférés
  3. Clair Vilmos: Magyar párbaj - A párbaj története • Magyar párbajok • Párbajkódex. Osiris Kiadó, 2002. – 435.oldal ISBN 963-389-265-1

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Révai nagy lexikona, Budapest, 1922. XV. kötet 224. old.
  • Flonta-Keul-Rüsen: Religia şi societatea civilă, 2005.
  • Chapon Lajos: A párbaj szabályai. Buda, 1848.
  • Esterházy Sándor: A párbajról. Kolozsvár, 1885
  • Kacziány Géza: Híres magyar párbajok. Budapest, 1889.
  • Laky Imre: Vitőr-, kard- és párbajvívás. 1890
  • Marcziányi György: Becsület és párbaj. A lovagias elégtétel cége alatt űzütt szélhámosság fejtegetése. Budapest, 1883.
  • Lovas Gyula: Útmutató a lovagias ügyek elintézéséhez. Párbajszabályok. A bajvívás. Budapest, 1898.
  • Pesty Frigyes: A perdöntő bajvívások története Magyarországon.
  • Kurcz-Klaniczay: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest, 1988.
  • Clair Vilmos: Magyar párbaj - A párbaj története • Magyar párbajok • Párbajkódex. Osiris Kiadó, 2002. ISBN 963-389-265-1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]