Nicolas-Charles Bochsa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nicolas-Charles Bochsa
Nicolas Bochsa.jpg
Robert Nicolas-Charles Bochsa, Josef Kriehuber litográfiája
Életrajzi adatok
Születési név Robert Nicolas-Charles Bochsa
Született 1789. augusztus 9.
Montmédy, Meuse, Franciaország
Elhunyt 1856. január 6. (66 évesen)
Sydney, Ausztrália
Pályafutás
Hangszer hárfa
Tevékenység zeneszerző, zeneművész, karmester, zeneműkiadó, színházigazgató

Robert Nicolas-Charles Bochsa (Montmédy, Meuse, Franciaország, 1789. augusztus 9.Sydney, Ausztrália, 1856. január 6.); francia hárfás, zeneszerző, karmester, zeneműkiadó és színházigazgató.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Örökölt zenei tehetségének köszönhetően pályáján gyors sikerekkel indult. Apja, a Csehországból betelepült Karl Bochsa oboás hétéves korától tanította oboázni és zongorázni. 1807-ben felvételt nyert a Párizsi Konzervatóriumba (Conservatoire de Paris), ahol Charles Simon Catel összhangzatra, Étienne Nicolas Méhul zeneszerzésre, a neves hárfás dinasztia tagjai, Marin és François Joseph Naderman pedig hárfázni tanította. Iskoláit kiválóan végezhette el, amit az bizonyít, hogy 1812-ben Napóleontól első díjat kapott, amit később XVIII. Lajos is megerősített. A rákövetkező évben a Császári Zenekar (Imperial Orchestra) hárfása lett és az Opéra Comique számára operákat kezdett írni.

1812-ben feleségül vette du Crest márki lányát. Georgette Ducrest a híres író és hárfaművésznő, Madame de Genlis unokahúga volt. Bochsa a házassággal nemcsak főúri kapcsolatokat szerzett, de egyúttal a legmagasabb művészeti-kulturális körökbe is bekerült. Feleségétől két gyermeke született.

1817-ben azonban pályája derékba tört. Mivel kedvelte a luxust, híres zenészektől (Berton, Méhul, Boieldieu, Nicolò) és befolyásos nemesektől (Decazes gróftól, Wellington hercegétől) hamis váltók alapján nagyobb kölcsönöket vett fel, amelyeket nem tudott visszafizetni. Bochsa az ellene indított büntetőeljárás elől Angliába menekült, az esküdtbíróság pedig távollétében, 1818. február 17-én, tizenkét év kényszermunkára és 4000 frank pénzbírságra ítélte. Családjával kapcsolata megszakadt, és nem tért vissza többé Franciaországba.

Angliában kezdetben alkalmi hárfaoktatásból élt. A még szinte gyermek Elias Parish Alvars-t, a későbbi európai hírű angol hárfavirtuózt is tanította. 1821-ben hárfa-professzori kinevezést kapott a Királyi Zeneakadémiára (Royal Academy of Music), ahová az éppen elszegényedő, de tehetséges Alvars-t is magával vitte úgy, hogy ösztöndíjat szerzett neki. 1826-ban lemondani kényszerült állásáról, mert francia elítélésére fény derült. Ekkor a londoni Király Színház (King’s Theatre) zenei igazgatója lett 6 évre (1827–1833), valamivel később pedig a londoni Olasz Operaház (Italian Opera House) karnagya lett. (A színház mai neve 1842 óta Her Majesty’s Theatre).

1839-ben újabb botrányokba keveredett. Előbb azzal vádolták, hogy bigámiát követett el, amikor feleségül vette egy híres kurtizán húgát, Amy Wilson-t anélkül, hogy elvált volna első feleségétől. Nem sokra rá pedig megszöktette Anna Rivière-Bishop operaénekesnőt, aki az „angol Mozartnak” is nevezett Henry Rowley-Bishop zeneszerző felesége és három gyermekének édesanyja volt. A pár ezt követően Európa, Amerika és Ausztrália útjait járta, számtalan koncertet adva mindenütt. Megfordultak Dánia, Svédország, Oroszország, Ausztria és Magyarország koncerttermeiben, majd egy újabb út során Belgiumban, Svájcban és Hollandiában is. Nápolyban 1843 és 1845 között Bochsa a Királyi Operaház (Regio Teatro San Carlo) igazgatója volt, társulatával két év alatt több, mint húsz operát adott elő, háromszáz alkalommal.

1855 decemberében, az aranyláz idején érkezett Sydneybe. Mindössze egy koncertet adott, majd hamarosan elhunyt. A Camperdown temetőben nyugszik. Anna egy különös síremléket rendelt neki, sokféle szimbólummal és egy fekvő hárfával.

Értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár a 19. században rendkívül ismert és népszerű szerző, illetve hárfaművész volt, ám balettjei, vígoperái és oratóriumai mára feledésbe merültek. Ennek oka sokak szerint az, hogy bűncselekményei miatt Franciaországban sokáig nem lehetett színpadra állítani vagy kiadni ezeket. A hárfások máig használják etűdjeit és hárfagyakorlatait, a körükben elismert és kedvelt szerző. Magyarországon néhány darabja zeneiskolai tananyag.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]