Alessandro Manzoni

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alessandro Manzoni
Francesco Hayez 040.jpg
Élete
Született 1785. március 7.
Milánó
Elhunyt 1873. május 23. (88 évesen)
Milánó
Pályafutása
Jellemző műfajok vers, próza, dráma
A Casa Manzoni, ahol a költő 1814-től halálig lakott[1]

Alessandro Francesco Tommaso Manzoni (Milánó, 1785. március 7. – Milánó, 1873. május 23.) gróf, a romantikus olasz iskola feje és legkiválóbb költője.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anyja, Julia, a tudós Cesare Beccaria márki leánya volt és nagy gonddal nevelte fiát, aki első tanulmányait Meratéban és Luganóban, később pedig Milánóban végezte. Itt ismerte meg Montit, akinek iránya és költészete nagy hatással volt irodalmi működésére. 1805-ben anyja magával vitte őt Párizsba, ahol Manzoni azonnal a legelőkelőbb körökbe jutott és megismerkedett a XVIII. század legkiválóbb filozófusaival. Legbensőbb barátai voltak Fauriel és Destutt de Tracy, meg Imbonati, akinek halálára (In morte di C. Imbonati) írta legelső költeményét 1806-ban. Már ezen első kísérletében is, formai hibái mellett, mély érzelem, nemes fenség és gazdag költői kedély nyilatkozik.

Visszatérve Olaszországba, Svájcon utazott keresztül és Genfben nőül vette 1808-ban Blondel bankár leányát, aki katolikussá lett, és azután a neofita buzgóságával fogott hozzá, hogy megtérítse Manzonit is, aki az idő szerint el volt telve Voltaire és Rousseau szkeptikus filozófiájával. E befolyás eredménye csakhamar mutatkozott is, mert Manzoni, aki ettől fogva haláláig mindig áhítattal és tisztelettel viseltetett a katolicizmus dogmái és hierarchiája iránt (1812-15), megírta Vallásos énekeit (Inni sacri, első kiadás: 1815). 1819-ben befejezte első tragédiáját: Il conte di Carmagnola, melyen már három év óta dolgozott. E művével, melyben nem annyira a dráma és a kifejlődés, mint inkább a remek lírai kórusok érdekelnek, heves polémiát idézett föl, melyek ellen Manzonit maga Goethe vette védelmébe, aki ez alkalommal az "olasz Schiller" névvel tisztelte meg.

Eközben meghalt I. Napóleon és Manzoni, aki őt hatalma tetőpontján ismerte meg Párizsban, a megrendülés első pillanatában hatalmas szárnyalású, merész ódát írt (Il cinque maggio, 1821, magyarra fordította Radó Antal) a rettegett titán halálára, melyet azonban a milanói cenzúra nem engedett kinyomatni, és az csak Velencében jelenhetett meg 1823-ban. Ezután Manzoni, akit az osztrák rendőrség gyanús szemmel nézett, még jobban visszavonult és kizárólag csak tanulmányainak élt. 1822-ben megjelent másik tragédiája: Adelchi, melyet időközben meghalt neje emlékének ajánlott. Mialatt Manzoni elvonulva tanult és dolgozott, egész Olaszországon, mintha földrengés rázta volna meg, forrongó, ideges nyugtalaság vett erőt, mely az irodalomban legelőször a klasszkusok és romantikusok küzdelmében nyilatkozott. Miután Carlo Porta 1821-ben meghalt, és Confalonieri meg Pellico és a többiek Splelberg börtöneiben sínylődtek, Manzoninak, akit a rendőrség különben is szemmel tartott, úgyszólván nem maradt más barátja, mint Grossi, akihez nemcsak a személyes rokonszenv, hanem az eszmék közössége is fűzte. Ekkor írta A Jegyesek (I promessi sposi, storia milanese del sec. XVII., első kiadás: 1825-29) című regényét. Ez a "cantafera", mint Manzoni regényét nevezte, amelyet a kritikusok kezdetben kicsinylőleg méltattak, csakhamar meghódította és elragadta az olasz nemzetet, és rövid időn belül számtalan nyelvre lefordították, 1884-ben magyarul is megjelent. E regény, mely két szegény sorsú fiatal (Renzo és Lucia) szerelmét mondja el, egyszersmind korhű képet adott a XVII. század politikai és társadalmi viszonyairól. Ez volt az első lépés, melyet az olasz irodalom, a klasszikus mintaképektől elfordulva, a természetes egyszerűség és a való élet ábrázolása felé tett. A kritika ugyan kifogásolja az egyszerűen szövött bonyadalomhoz adott tág keretet, melyet a tudós történelmi kutatásainak eredményével tarkít, néha a cselekmény gyors menetének hátrányára: de másrészt, e részletek nélkül a regény korhűsége hiányos volna.

Ezután Manzoni mind jobban visszavonult a nyilvános élettől, és midőn 1837-ben másodszor is megnősülve feleségül vette Stampa grófnőt, csak legbensőbb barátai között élt. Ezek közt Rosmini nagy hatással volt reá, s az ő eszméinek befolyása alatt készült Manzoni klasszikus párbeszéde A föltalálásról (Dell' invenzione).

Noha Manzoni korának forradalmi mozgalmaiban nem vett aktív részt, lantjával és példájával éppen úgy előljárt 1848-ban, amikor a szubalpini parlament meghívását visszautasította, mint 1859-ben, midőn zokogva borult a diadalmas Garibaldi karjaiba, 1860-ban elfogadta szenátori kineveztetését is, de a szenátus üléseiben csak kétszer vett részt.

Összegyűjtött műveit Tommaseo adta ki (Opere, Firenze 1828-29), hagyatékából megjelent: Del trionfo della liberta (Verona 1877); Opere inedite e rare (Milano 1883), kiadta Bonghi, Manzoni életrajzával; leveleit (u. o. 1882) Sforza bocsátotta közre.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szülővárosa szobrot emelt Manzoni emlékének és róla nevezte el legnagyobb drámai színházát.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]