Dagerrotípia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az első ismert dagerrotípia: Louis Daguerre: Egy ritkasággyűjtemény darabjai (1837)

A dagerrotípia a fotográfiában az elsőként gyakorlati használatba került képrögzítési eljárás volt, melyet Louis Daguerre és Nicéphore Niépce fejlesztettek ki. A dagerrotípiák használata az 1850-es évek elejéig volt széles körben elterjedt (párhuzamosan a talbotípia eljárással), a gyakorlatból a nedves kollódiumos eljárás és az albuminpapír páros szorította ki. Népszerűsége sokáig töretlen maradt, annak ellenére, hogy az üveglemezre vagy papírra készített képek gyorsabban, olcsóbban és egyszerűbben elkészíthetőek voltak.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nicéphore Niépce és Louis Daguerre 1827-ben együttműködési szerződést kötött a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének megoldására. Bár Niépce korábbi próbálkozásait siker koronázta, 1827-ben elkészítette a világ első fényképét, de a bonyolult kivitelezés, előhívás és a lehetetlenül hosszú (közel 8 órás) megvilágítási idő miatt nem volt jó megoldás.[1]

Tíz évnyi kutató és kísérletező munka után, 1837-ben sikerült Daguerrenek elkészítenie az első dagerrotípiát. Daguerre bemutatta találmányát François Arago francia fizikusnak. Arago nagyra értékelte a találmányt, 1839. január 9-én bejelentette a Francia Akadémián, és megvételre ajánlotta a kormánynak, amely élt is ezzel a lehetőséggel. A feltalálóknak életjáradékot fizettek, évi 6000 frankot Daguerre-nek, 4000-et pedig Niépce örökösének, majd a felfedezést 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozták, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ez a nap egyben a fotográfia megszületésének napja is.

A munka oroszlánrészét Niépce oldotta meg, Daguerre csak kis részben járult a sikerhez, de mivel Niépce 1833-ban meghalt, a közöttük fennálló együttműködési szerződést Daguerre Niépce fiával újrakötötte, melyben már 60-40 arányban a maga javára billentette a találmány tulajdonrészét, valamint az eljárást saját magáról dagerrotípiának (Daguerréotype) nevezte el.

Az Országos Műszaki Múzeum gyűjteményében található egy 1839-es dagerrotípia, melyet Daguerre készített és ajándékozott gróf Apponyi Antalnak, az Osztrák–Magyar Monarchia párizsi követének, a felfedezés bizonyítására.

Magyarországon 1840. augusztus 29-én készülhetett az első dagerrotípia, mikor Vállas Antal a Magyar Tudós Társaság 1840-ben tartott 11. „nagy gyűlésén”[2] bemutatta az eljárást. A Dunáról és a királyi várról készített két képet – a korabeli leírások szerint. Az első magyar nyelvű szakkönyv az eljárásról (a Daguerre-féle kiadvány német változata alapján) a piarista Zimmermann Jakab, a bécsi Theresianum tanárának fordításában jelent meg 1840-ben.

Az eljárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Petőfi Sándorról készült egyetlen fénykép (dagerrotípia, 1844)

Mai értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy.

Az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd tisztították. Az egész eljárás sikere múlt ennek az alaposságán. Ezután jód- (később bróm- vagy klór-) gőzben érzékenyítették, míg a lemez sötétsárga színűvé nem vált. Az érzékenyítéshez speciális fadobozt használtak, amelynek fenekén porcelán- vagy üvegtálban volt a jód.

A fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponáltak. A feltalálás idején 15–30 perc volt az expozíciós idő, ez 1841-re 25-90 másodpercre, 1842-re 10–60 másodpercre csökkent.

Speciális előhívóládában, gyertyával, borszeszégővel melegített higany gőzével hívták elő. A lemezen a több fényt ért pontokon több, a kevesebb fényt kapott pontokon kevesebb higany-ezüst amalgám keletkezett, amit ezt követően nátrium-tioszulfátban fixáltak. Ezután az elkészült képet az esetek egy részében, tartósítás céljából arannyal színezték. Más értelemben színezett dagerrotípiák is készültek, amikor speciális festési eljárás alkalmazásával kiszínezték az egyszínű fényképet.

A kész lemez sérülékeny és a levegőben lévő gázok hatására oxidálódik ezért már a kezdetektől fogva légmentesen záródó, díszes védőcsomagolásba helyezték. Ennek karbantartása révén a lemezek többsége jó állapotban megőrizhető lenne hosszú időn keresztül és a legtöbb károsodás e csomagolások hibáira, sérülésére vezethető vissza, ezek közül a leggyakoribb a légmentesség megszűnése és a védőüveg korrodálódása, bomlása. Az oxidálódott lemezek tisztítása  az 1850-es évektől az erőteljesen károsító cián-káliumos, később a valamivel gyengébben káros tiokarbamidos eljárással történt, ezek a módszerek az oxidrétegen kívül a képi információ egy részét is eltávolítják. Az ennél jobb perspektívákkal bíztató módszerek az elektrokémiaiak és a gáz plazmás, de egy 2013-as nanotechnológiai [3] vizsgálat konklúziója szerint tökéletes módszer erre a célra még nincsen.

Anyaga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezüstözött rézlemez (általában 0,5 mm vastag), vagy (ritkábban) tiszta ezüstlemez. Az 1840-ben feltalált galván-ezüstözés 1845-től került be a fényképészeti gyakorlatba, addig hengereléssel és más mechanikus módszerekkel vittek fel vékony ezüstfóliát a rézlemezre.

Ismert volt az ún. „tűziezüstözés" technika is: ezüstamalgámot juttattak a rézlemezre, majd melegítéssel elpárologtatták a higanyt. Nem valószínű, hogy ezzel a módszerrel dagerrotip lemezt készítettek volna, mivel a legkisebb higanymaradvány is hibákat okozott volna a képen.

A lemezek különböző vastagságú ezüstréteggel kerültek forgalomba. A réteg vastagságát egyes gyártmányokon minőségjelző ötvösjelek tudatták (főleg francia és néhány amerikai gyártású lemezen). Ezek a jelek 10 és 60 közötti tartományban ismertek, a leggyakoribb a technika fejlett, tömeges használati időszakában a 30 és a 40 jel. Jelentése: a lemez tömegének 1/30, 1/40 része ezüst. Más ötvösjelek is találhatók egyes lemezeken (ezek jelentéséről további információk a hivatkozásokban).

Méretei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dagerrotípiák szabványosíthatóak

  1. mamutlemez: 33×43,2 cm
  2. extralemez (imperial): 28×33 cm
  3. teljes (egész) lemez: 16,5×21,6 cm
  4. kétharmad lemez: 16,2×14,4 cm (sztereó dagerrotípiákhoz)
  5. fél lemez: 16,5×12 cm
  6. harmad lemez: 10,1×12,7, cm
  7. negyed lemez: 11×8,3 cm
  8. hatod lemez: 6,4×8,3 cm (Magyarországon ez a leggyakoribb)
  9. nyolcad lemez: 8×5,4 cm
  10. kilenced lemez: 7×5,4 cm

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hans-Michael Koetzle. Nicéphore Niépce – Kilátás a dolgozószobából, Fotóikonok – Képek és történetük 1. kötet (magyar nyelven). Taschen Verlag; Vince kiadó, 8–15.. o (2003). ISBN 9783822825778 
  2. a Magyar Tudós Társaság 11. "nagy gyűlése"
  3. Kathleen McGarvey: A Vanishing Past? Can science save the daguerreotype, the first successful medium of photography? (cikk Ralph Wiegandt és munkatársai,The University of Rochester és George Eastman House vizsgálatairól) http://www.rochester.edu/pr/Review/V75N4/0404_daguerreotypes.html

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dagerrotípia témájú médiaállományokat.