Pénz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Pénz minden olyan meghatározott értékkel bíró tárgy, amely a kereskedelmi forgalomban hosszabb-rövidebb ideig mint állandó fizetési eszköz használatos, amelynek átadásával dolgokat lehet megvásárolni, illetve adósságokat törleszteni. A pénz szükségszerűen csereeszköz, vagyis a dolog árának megfelelő mennyiségű pénzt egy adott piacon a dologra el lehet cserélni. A pénz attól fizetési eszköz, hogy a pénz mint csereeszköz használata jogilag érvényes tranzakciót hoz létre. Ezen kívül a stabil értékű pénz elszámolási egység és értékőrző funkciót is képes betölteni. A pénz értékének csökkenését inflációnak, növekedését pedig deflációnak nevezzük.

Pénz az, amit a piac annak fogad el. Valamint a pénz a leglikvidebb jószág, ezáltal a csere lebonyolítására a legalkalmasabb eszköz.

A modern pénz (az ősiekhez hasonlóan) lényegében egy emberek között kötött bizalmi egyezmény. Fizikai valójában nem, csak szimbolikusan bír értékkel, értéket csupán az emberek bizalma ad neki (más javakra nem váltható, csak a javak közvetítésére használható, a régebben használt pénzekkel ellentétben). Manapság a pénz legáltalánosabban használt fizikai formája a papírpénz (bár a hitelkártya egyre gyorsabban terjed), annak ellenére, hogy bizonyos áruk, mint az arany és az ezüst a pénz lényegi tulajdonságait még mindig őrzik.

A szó eredete és kultúrtörténete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar „pénz” szó eredete egyelőre vitatott, talán szláv eredetű (a cseh peníze vagy a lengyel pieniądz is hasonló hangzású), de az angol penny szó pence formájához is köze lehet. Ezek a hasonló nevek valószínűleg a pénzveréskor elhajló érmék tányérforma alakjára, illetve annak nevére ("serpenyő": német Pfanne, angol pan) vezethetők vissza, szláv közvetítéssel.[1] (A magyar pénznem, a forint nevének magyarázatát lásd a Forint szócikkben!)

A pénz szó görög megfelelője a νόμισμα (nomiszma vagy numiszma), amely a νομίζω (nomizo, azaz „gondolni”) és νόμος (nomosz , azaz „törvény”) szóból ered. (Innen származik a „numizmatika” szó is.) Ez a fogalom egy olyan dologra utal, aminek értékéről az ember meg van győződve anélkül, hogy az valódi lenne. A világ legrégebbi pénzérméit Kis-Ázsiában, majd az ókori Görögországban verték, és innen terjedt el máshová is.

A rómaiak, mint mindent ami görög, a pénz használatát is átvették tőlük, az első denariusokat i. e. 269-ben verték Rómában. Érdekessége abban állt, hogy az érmék hátoldalára Héra római megfelelőjének (Juno Moneta) a „vezetéknevét” (Moneta) verték. Mivel más nyelvekben a pénzre szó nem létezett, jobb híján „monetának” hívták az érméket. Innen eredeztethető a latin monetáris kifejezés, illetve a sok nyelvben mon- vagy man- kezdetű 'pénz' jelentésű szó (például az angol money). Később más népek más nevet adtak neki, a németben a pénzt a mai napig aranynak (Geld) nevezik, míg például az olaszban és a spanyolban a denarius szóból alakult ki a mai denaro, illetve dinerio (pénz) kifejezés, akárcsak a régi magyar pénznem, a dénár neve.

Ókori római denarius

A héber nyelvben a pénzre használt egyik szó a mammon. Az arámi eredetű szó először az Újszövetségben szerepel, ahol a nyelvészeti és etimológiai szövegkörnyezetétől függően több értelme is lehetett. Társadalomgazdasági, kulturális és vallástudományi szempontból a szélesebb értelmű „gazdagság” jelentést tulajdonítják neki. Némelyek a „megbízott” szóval, mások a héber matmon („kincs”) vagy a föníciai mommon („haszon”) szóval hozzák összefüggésbe, de a héber ממון („pénz”) szó megfelelőjeként is használatos lehetett már Jézus korában is. A mammon szó görög megfelelője, a mamonasz a Hegyi beszédben is szerepel (Máté evangéliuma, 4:24), valamint a hamis sáfárról szóló példabeszédben (Lukács evangéliuma, 16:9-13) is említi Jézus. A legtöbb bibliafordítás meghagyja az eredeti mammon formát.

A pénz funkciói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pénznek számos funkciója van. A legalapvetőbb közöttük a csereeszköz-funkció melyben mint mindenki által elfogadott csereeszköz a közvetlen termékcsere-láncolata lerövidítésére szolgál. A fizetési eszköz funkció a pénz a hitelnyújtás- és visszafizetés elfogadott eszköze is. Értékmegőrző funkciójában a pénz vásárlóértéke az idő függvényében konstans, azaz pontosan annyi áru szerezhető be érte később, mint a pénz készhezvételekor. Az értékmegőrző funkciónak feltétele a rendezett valutáris viszonyok. Elszámolási funkciójában minden áru, követelés, kötelezettség pénzben kifejezett értéke által meghatározható azok egymáshoz képesti értékaránya is. Ezáltal csökken a piaci cserearányok száma és ezek információs költsége.

A felsorolt funkciókat más helyen vagy más időszakokban a pénzen kívül más is betöltheti, amelyeket kvázi-pénzeknek (helyettesítő funkciót betöltő pénzközeli aktíváknak) nevezünk.

A. Értékmérő:

Ár = belső érték. A pénz közvetíti a cserét, méri az áru értékét, vagyis a termékek árai a pénzen keresztül határozódnak meg.

B. Forgalmi eszköz:

Az áruk forgalmában a tranzakciók a pénz segítségével bonyolódnak le. A pénz és az áru azonos időben, de ellentétesen mozog.

C. Fizetési eszköz:

A pénz és az áru eltérő időben ellentétesen mozog. Tehát a pénzmozgás nem jár együtt az áru mozgásával.

D. Felhalmozási eszköz = kincsképző funkció:
A vagyon felhalmozódásának egyik formája a pénz tartalékolása. Alkalmas arra, hogy a felhalmozás eszköze legyen, ezért állandó igény, hogy stabil, ne csökkenő értékű legyen.
E. Világpénz:
Egyes pénznemek képesek a nemzetközi forgalomban is betölteni az előző funkciókat, vagyis konvertibilisek.

A pénz mint az érték forrása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karl Marx munkaérték-elmélete szerint – amelyet legteljesebben A tőke első kötetében (amely A politikai gazdaságtan bírálata alcímet viseli) fejtett ki – a javak értéke a beléjük fektetett munkából származik. Ezért a pénzt általános csereeszközként való használat szempontjából csupán potenciális értéknek nevezhetjük, mert a munka által létrejött értéktöbblet realizálása csak értékesítés útján lehetséges. Az értékesítés egy árucsere-folyamat, melyben az eladó a birtokában lévő értéket (információt, tárgyat vagy szolgáltatást) egy megegyezett áron elad a vevőnek, azaz birtoktárgyát fizetségre cseréli. Ez a fizetség történelmileg valami közvetlenül használható tárgyból (például jószág, vagy szerszám) idővel elvont fogalmú pénzzé változott, de a csere lényege nem változott meg. A csere ugyanis kortól függetlenül feltételezi, hogy mind az öt feltétele egyidejűleg létezik: 1) áru, 2) eladó, 3) vevő, 4) csereeszköz és 5) megegyezés. A csere csak abban az esetben jöhet létre, ha az kölcsönös előnyöket nyújt mindkét félnek. Általánosságban tehát megállapíthatjuk, hogy az érték a munkavégzésből származó értéktöbblet értékesítéséből keletkezik.

A csere alapját olyan áru képezheti, amiből tulajdonosának feleslege van. Az emberiség hajnalán ilyen felesleg nem létezett, mert mindenki csak szükségletei szerint gyűjtögethetett. Csak a munkamegosztás kialakulásával kezdődhetett el a cserekereskedelem, és csupán az ősközösség felbomlásával kialakult társadalmi rangsor hozhatta létre azt a jelenséget, mikor a munkavégző képesség, a munkaerő maga áruvá válhatott. Ez a jelenség a szolga-rabszolga-munkás fejlődésen keresztül jutott el a mai kor állapotáig, mikor a társadalom túlnyomó többsége munkavállalóként éli életét, azaz az egyetlen számára értékesíthető áru a saját munkaereje, amit a munkavégző képességét fenntartó ún. munkabérért ad el a munkapiacon. Ez a munkaerő egy termelési folyamatba helyezve folyamatosan értéket termel a folyamat tulajdonosa(i) számára. Ebből a tényből származik a munkaerő-kizsákmányolás fogalma, ami a termelési eszközök társadalmasításához vezetett a szocialista-kommunista országokban a társadalom jövedelemelosztásának egységesítését szolgaló társadalmi kísérlet során.

A pénz forrásának tehát a munkabér tekinthető, de a gazdaság (és ezzel a társadalmi jólét) növekedését a termelési folyamatból származó áru felhasználásra való értékesítéséből szerzett jövedelem (a bevétel és a visszafektetés különbsége) képezi, amit tőkepénznek (illetve egyszerűen tőkének) hívnak, mint azt a következő egyszerűsített rendszerdinamikus ábra is mutatja:

Pénz Forrása.PNG

Ezen az ábrán a vastag nyilak a pénz (érték) áramlását, a vékonyak pedig az információk áramlását jelzik. Az ábra egy adott termék termelési folyamatát ábrázolja. Ugyan a fizikai folyamat részei a nyersanyagnak, termék és fogyasztás útján való hulladékká alakítását írják le, témánk szempontjából most annak pénzügyi vezérlése érdekes. Ez a pénzügyi folyamat a tőkéből indul, mely beruházáson keresztül létrehozza a folyamat tárgyi feltételeit és a raktárkészlet értékesítésére felállít egy marketinget, piaci szervezetet, mellyel kielégíti a termék iránt jelentkező (sok esetben létrehozott) piaci igényeket (a termék keresletét). Az értékesítésből származó bevétel azután a számított hatékonysági mutatók alapján felosztódik és egy része a beruházáson keresztül visszakerül a folyamatba nyersanyag-vásárlásra, termelési eszközök fejlesztésére és a munkaerő kifizetésére, valamint a piacolás költségeinek fedezésére, másik része pedig profitként a tőke részévé válik. Ebből a képből látható a vállalati rangsor is: a munkások végzik a termeléssel és karbantartással kapcsolatos tevékenységeket az alsószintű vezetés irányítása alatt. A középszintű vezetés a vállalat irányításához szükséges feladatokat lát el, azaz menedzseli a vállalatot a felsőszintű vezetőknek a vállalati jövedelem optimalizálása érdekében kijelölt irányelvei alapján. A tulajdonos a tőke hatékony felhasználásáról gondoskodik, azaz elhatározza, hogy az alternatív lehetőségek közül ebbe, vagy más tevékenységbe fektesse-e be tőkéjét. A modern vállalatszervezési és vezetési elméleteknek megfelelően e szerepek rendszerint ma már nincsenek „személyre szabva”, azaz a vállalat dolgozói – a vállalkozás tagjai – időnként különböző szerepkörökben is tevékenykednek (például a munkásokat bevonják az alsó- és középszintű vezetési döntéshozatal folyamatába, vagy a köztulajdonú vállalatok tulajdonosi szerepét az részvények tulajdonosai képviseletében az igazgatói tanács gyakorolja). A lényeg mégsem változik, mert a hatalom a döntéshozatalban van, és amíg a magántulajdon társadalmi biztosítékai érintetlenek, a tulajdonos hatalmát csupán saját rossz értékítélete vonhatja kétségbe tőkéjének elvesztésével.

A nemzeti szintű gazdasági vezetők (a nemzeti bankok) a vállalati tevékenységet a pénzkészlet ellenőrzésén keresztül befolyásolják. Ez úgy történik, hogy a kamatlábak változtatásával a tőke hozama megváltozik, és a tulajdonos ennek ismeretében dönt pénzének ide vagy oda való befektetéséről. Ennek megfelelően egy adott vállalat vezetőinek rendelkezésére több, vagy kevesebb pénz jut beruházási célokra, aminek következtében ők a termelést fokozzák, vagy visszafogják. A sztereotip tőkés „pénz hatalma” ebben a környezetben a rangsor alján lévő munkások életét befolyásoló változásokban nyilvánul meg leginkább, amik személyes hatásait az ún. társadalmi védőhálók hivatottak tompítani.

A pénz története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pénz előtt: Önellátó gazdálkodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi történelemben a legtávolibb időkre vissza menve az emberek szűkebb vérszerinti kapcsolat alapján rendeződött közösségekben (nagy családok, nemzetségek) éltek, ezért mindent megosztottak egymás között. Pénzre mint csereeszközre nem volt szükség. Az egyszerű gazdálkodási rendszerükben (halászó-vadászó-gyüjtőgetőtől az egyszerűbb őskori mezőgazdasági és kezdetleges „ipari” munkákig) képesek voltak a teljes önellátásra. A szükségleteket kielégítő javak előállítása a technológiai szint alacsony volta miatt nem igényelt specializálódott szaktudást, így kereskedelmet sem. Annak ellenére, hogy a mai nyugati országokban már mások a körülmények ma is többen próbálkoznak pénz nélküli élettel.[2]

Árucsere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yap-szigeti mészkő-„érme”

Körülbelül az Őskor vége felé és az Ókor elején kezdődött és teljesedett ki a szakosodás. A gazdaság különböző termékeinek előállítása egyre inkább különböző, az adott tevékenységben a legjobb embereknél, csoportoknál összpontosult akik később mással nem is foglalkoztak. Így egyrészt sokkal hatékonyabban működött a termelés, más részt egyre jobb, a szükségleteket egyre nagyobb mértékben kielégítő termékeket készítettek (például aki a földművelésben volt jártas, több búzát tudott termelni a földjén, a szandálkészítő pedig időtállóbb lábbelit készített stb.) – a fejlettebb termékek előállítása pedig nagyobb szaktudást is igényelt, ami tovább erősítette a folyamatot. Az így megtörtént gazdasági munkamegosztásból elengedhetetlenül következett az áruk cseréje. Például az iparosok gyártmányaikat élelmiszerekre cserélték.

Az árucsere hátrányai:

  • nehéz volt olyan cserepartnert találni aki az én árumért a számomra szükséges árut adta
  • nehézkes volt egy áru értékét egy másikban meghatározni (a cserepartner-találás nehézsége miatt nehéz volt az árakat összehasonlítani)

Árupénz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cserekereskedelem hátrányainak kiküszöbölésére kialakultak az általánosan elfogadott közbülső csereeszközök. Ezek a csereeszközök szintén áruk voltak, viszont olyan áruk amelyek a legalkalmasabbak voltak más árukra történő cserékre.

Árupénz szükséges tulajdonságai:

  • értékállóság
  • oszthatóság
  • egyneműség
  • szállítható legyen
  • mindenki által elfogadott legyen (gyakran a keresett árucikkek)

A kereskedő társadalmakban tehát a cserekereskedelem gyorsan kijelölt néhány kulcsfontosságú árufajtát, melyet ezután kereskedelmi szabványként használnak. Ez volt a legkorábbi pénzforma, mely az árucserét jelentősen leegyszerűsítette.

Példák az árupénzre: , szarvasmarha, sivatagos területek pedig gyakran teve, trópusi társadalmakban kagyló, bálnafog, kövek. Jelenkorban jó példa a börtönökben a cigaretta.

Árupénzként használt rézöntvény (i. e. 2. évezred)

A bronzkorban az egységes öntőformával készített réz- és bronzöntvények terjedtek el fizetőeszközként, a Krisztus kora előtti és utáni évszázadokban pedig a fűszer volt a legelterjedtebb árupénz. A feljegyzések szerint Attila másfél tonnányi borsot kért 408-ban Róma váltságdíjaként. Franciaországban még ma is lehet hallani hogy „drága mint a bors”, míg Angliában a „borsszembér” kifejezés egy minimális bérdíjra használatos. A Salamon-szigeteken egészen a legutóbbi időkig használtak ritka kagylókat fizetőeszközként. Az árupénz még az újabb korokban is sokszor feltünt, például Ausztráliában, a korai brit Új-Dél-Wales gyarmaton az első települések létrejötte után csaknem azonnal a rum vált általános csereeszközzé vagy börtönökben, ahol cigarettát használnak erre a célra.

A szükséges tulajdonságok egyik legjobban kielégítői voltak a nemesfémek. Arany, ezüst, bronz a legáltalánosabban használt árupénzekké váltak már az i. e. 3. évezredben.

Fémpénz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor a nemesfém általánosan elfogadott lett a mérhetőségért pénzérmék formájában használták. Ez olyan pénz, amely jól felismerhető méretű, formájú és mintázatú, többnyire kerek. A pénzérme feltalálása azért volt jelentős előrelépés az árupénzzel szemben, mert kifejezetten a pénz funkcióinak ellátására alkotják, ezért könnyű szállítani, megismerni, és az értékét is jól megtartja.

A világ első fennmaradt érméi, Lüdia, i. e. 560 körül

A világ legrégebbi egységes méretű és súlyú pénzérméit a kis-ázsiai Lüdia területén öntötték feltehetőleg az i. e. 7. század elejétől kezdve. A legrégibb fennmaradt pénzérmék Kroiszosz (régiesen „Krőzus”) lüdiai király idejéből származnak, i. e. 560 körülről. A mesés gazdagságáról híres király kör alakú pénzérméinek egyik odalára oroszlánfejet nyomatott. Ez hitelesítőként szolgált, a király személyes garanciáját jelentette az érme értékét illetően. A lüdiai pénzérmék egységes mérete és súlya, valamint az állami garanciavállalás gyakorlatilag azonnal kiváltott minden addigi, meglehetősen változatos pénzformát (gyöngyöt, kagylót, bronzöntvényt, aranyrögöt stb.)

A lüdiai találmányt hamar átvették a görögök is. Az első görög pénzérméket az i. e. 7. században készítették rézből, majd vasból (ezekből készítették fegyvereiket is). Argosz királya, Pheidón az érmék értékes vasanyagát azonban egy akkor haszontalannak és értéktelennek számító másik fémmel, az ezüsttel váltotta fel. A még megmaradt vasérméket Arisztotelész szerint Héra templomának ajándékozta. Az új ezüstérméket Aigina szigetén, a háború és bölcsesség istennője, Pallasz Athéné templomában verték. Az ókori görögök az aranyat ekkoriban még csak templomaikban, sírjaikon és ékszereiken használták. Nyoma sincs annak, hogy a görögök aranypénzt használtak volna i. e. 390 előtt, amikor a makedón II. Fülöp király először vert aranyérméket.

A görögöktől i. e. 269-ben a rómaiak is átvették a pénz használatát, majd a Római Birodalom hódításai révén egész Európában meghonosították. A világ feljegyzett első inflációja Nero császár nevéhez fűződik, aki az állam kiadásait úgy próbálta fedezni, hogy bevonta az összes érmét Rómában, azokat beolvasztatta és 15%-kal kisebb formában újra verette. Az így nyert ezüstből aztán magának is tudott pénzt veretni, amivel fedezte a kiadásokat.

A pénzérme jelentette több mint két évezreden keresztül a pénzt. A modern világban a pénzérme jelentősége csekély lett, csak a kis értékű tranzakciók váltópénzeként használatos.

Típusai:

  • Bimetalizmus: kétféle fémből lévő pénz van forgalomban (például arany, ezüst; ilyenkor az egyik kisebb értékű váltásra szolgált)
  • Monometalizmus: egyetlenféle fémből lévő pénz van forgalomban

Pénzhelyettesítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez az 1896-ban kiadott ötdolláros egészen 1971-ig beváltható volt ezüstre vagy aranyra.

A gazdaság fejlődésével a nemesfémek véges mennyisége nem tudta kielégíteni a kereskedelemben szükséges pénzszükségleteket. Ekkor a kereskedők váltókat adtak fizetési ígéretük hitelesítésére, addig amíg pénzhez nem jutottak. Egymás váltóival kereskedők végül egymás között is fizettek. Ismeretlenek váltójának beváltása viszont nehézségeket okozott. Ezért volt előrelépés mikor a bankok bocsátottak ki váltókat, amiket innentől bankjegyeknek neveztek. Az ország fizetőeszközének egységesítésére végül az állam vette kézbe a bankjegykibocsátás egyedüli jogát.

A pénzhelyettesítők rendszerének alapja a pénzintézeteknek és az államnak az a garanciavállalása volt, hogy a bankjegyek nemesfémre válthatók át.

Innen származik az angol pénz neve is: Az angol font ('£') az a pénzegység volt, mely egy ún. bástya-fontnyi valódi ezüstöt ért – ezért hívják az angol pénzt Font Sterlingnek (angol: „valódi”). Ez az aranyszabvány rendszere a világon csaknem mindenütt elterjedt és legtovább az Egyesült Államokban maradt fenn, 1971-ig, Richard Nixon elnökségének idejéig.

Bár ma kezd terjedni egy nem állami pénz is az USA-ban, aminek kibocsátója vállalja, hogy bármikor aranyra váltja.[forrás?]

A pénzhelyettesítők megjelenése többnyire válságjelenség. A megbízható, stabil pénz részbeni, vagy teljes hiánya kényszeríti ki ezt. Így pl. Argentínában állami-adósságjegy jelent meg LECOP -néven a 2001-2002-es válság idején, valamint ilyen pénzhelyettesítő volt ugyanekkor a „créditos” a javak gyűrűszerű cseréjének szervezete, a Red Global de Trueque (RGT) által kibocsátott „bankjegy” is. Közmegegyezéssel elfogadták pénzként és ez működött.

Rendeleti pénz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Federal Reserve (az USA jegybankjának) bankjegye

A rendeleti pénz elnevezése olyan pénzre utal, melynek fedezete valami más árukészlet. A pénz értékét a kormányzat rendelkezésben írja elő (innen származik a „fiat” neve is, ami latinul ‘legyen meg’-et jelent) és kötelező érvényű törvényes fizetőeszközként használatos. E „törvényes fizetőeszköz” használatának valami más formájú fizetség érdekében való elutasítása törvényellenes és a történelem során többször is halálbüntetéssel járt (mint például Rómában Diocletianus uralkodása idején és a Nagy francia forradalmat követő pénzügyi összeomlás idején). Kormányok a múltban gyakran fordultak rendeleti pénz használatához, például a háborús szükség esetén felfüggesztették az átválthatóságot, más alkalommal pedig csak egyszerűen pénzt nyomtattak, amennyi csak kellett nekik. Mikor a hatóságok a gazdasági növekedés értékén felüli mennyiségben nyomtatnak pénzt, a megnövekedett pénzkészlet idővel felhígítja a kinnlevő minden pénz piaci értékét. Ezt a folyamatot inflációnak hívják. Amikor az USA 1971-ben véglegesen áttért a rendeleti pénz használatára, a fejlett országok többsége addigi rögzített dollárértéke miatt gyakorlatilag az egész nyugati világ pénzügyi rendszere rendeleti pénzre változott.

Az első Öbölháborút követően Szaddám Huszein iraki elnök eltörölte az addig használt iraki rendeleti pénzt és újat bocsátott ki („Szaddám-dollár”), de a politikailag elkülönült kurdok („svájci dinár” néven) továbbra is használták az ország északi részén minden központi hatóság vagy áru fedezete nélkül. Ez a minden fedezet nélküli pénz több mint egy évtizedig – a második Öbölháborút követő rendszerváltás utáni cseréig – viszonylag szilárd és erős volt.

Érdekesség: Az euró a rendeleti pénz egy jó példája. Ez az új nemzetközi pénz forgalomba helyezésével többet is felváltott a világ legrégebbi valutái közül.

Hitelpénz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hitelpénz gyakran a pénz más formáival (mint rendeleti és/vagy árupénz) együtt létezik, és felhasználói szempontból attól megkülönböztethetetlen. A fejlett gazdaságok pénze a nemzeti rendeleti pénzből származó hitelpénz. Szigorúan véve az adósság nem tekinthető pénznek, főként azért nem, mert az adósság nem lehet egy elszámolási egység (ugyanis minden adósság valamilyen tényleges értékben van nyilvántartva). Tehát, bár a hitelpénz egyáltalán nem tekinthető pénznek, a ritkaságán kívüli másik két (csereszköz és tárolhatóság) szerepének szempontjából mégis pénzhelyettesítőként működik. E szerepeiben az igazi pénz keresletét tompíthatja és ezzel a pénz piaci értékének dinamikáját befolyásolja.

Ha a pénz egyszerűen csak egy „tartozok egy kis arannyal”-t jelent, akkor maga a papír nem egy elszámolási egység, hanem csupán egy kényelmes csereeszköz. Egy teljesen átváltható szigorú aranyalapú gazdaságban a papírpénz csak egy adósságlevél-fajta. Azonban, ha papírpénz lebeg, azaz értéke nem meghatározott egy adott külső számlázási egységhez viszonyítva, akkor többé nem lehet adósságlevélnek tekinteni, hanem a kereslet és kínálat dinamizmusa által meghatározott, tisztán pénzügyi értékké válik. Ezt a dinamizmust a kínálat oldaláról a központi bank, míg a kereslet oldaláról a magánszektor mozgatja piaci elvek alapján.

A hitelpénz a pénzkölcsönadás és -vétel melléktermékeként egyre növekszik; ezt a következő példa is szemlélteti: Mondjuk egy bankban letétbe helyezünk egy bizonyos összegű aranypénzt és azt a bank kölcsönadja valakinek azzal az ígérettel, hogy ő azt egy jövőbeli meghatározott időben egy kis extrával majd visszatéríti. Ebben az időben ez a személy ezt a pénzt rendes pénzként használhatja, de mivel ez még mindig a mi pénzünk, így mi is használhatjuk, mondjuk valami költségünk kiegyenlítésére utasíthatjuk a bankot, hogy a számlánkról egy másikra tegye azt át. Esetleg ezt egy csekk megírásával intézzük el. Ebben az egyszerű példában tehát két személy egyidejűleg használta ugyanazt az aranypénzt (valóságos értéket). Úgy tűnhet talán, hogy a kölcsönadás során pénz teremtődött. Egy lépéssel megtoldva kis történetünket, a kölcsönvevő egy boltban elkölti a kölcsönvett pénzét és a boltos letétbe helyezi azt a bankban, így ismét kölcsönadhatja valaki másnak, aki ismét csak pénzként használhatja. Ekkor már három személy használta az eredeti letétünket, és ez mehet csaknem a végtelenségig. A kölcsönvevő minden esetben ígéretet tesz arra, hogy a kölcsönt egy kis extrával megtéríti és minden esetben úgy nézhet ki, mintha valami új pénz jönne forgalomba. Ezt a látszólagos pénzt hívjuk hitelpénznek, magát a folyamatot pedig a pénz multiplikátor-hatásának. A felügyelő hatóság a bank által kikölcsönözhető pénz mennyiségének meghatározása által befolyásolhatja a pénzkínálat mértékét és ezzel a gazdasági folyamatok egészét. Ennek a látszólagos pénznek az értékét a meghatározott időbeni visszatérítésre tett hitelképes ígéretek adják. A hitelpénz általában a más formájú (mint rendeleti, vagy áru-) pénzzel párhuzamosan létezik akárhol, ahol bankszerű kölcsönzés történik, és annak melléktermékének tekinthető. Elvileg ezek az ügyletek bankok nélkül is lebonyolíthatóak, de a bankok szolgáltatásai a kölcsönökkel kapcsolatos kockázat felmérésével és annak kezelésével bizonyos fokú állandóság nyújtására is kiterjednek.

A keresztes hadjáratok idején értéktárgyaikat sokan a katolikus egyház templomos lovagjaira bízták, akik gyakorlatilag megteremtették a modern hitelszámlák rendszerét. A templomos lovagok a rájuk bízott értékek fejében pergament adtak hitellevélként bárkinek, aki egyik államból a másikba pénzt akart átjuttatni. A lovagok e pénzügyi tevékenysége később kölcsönök folyósítására is kiterjedt, amiből kincstáruk oly mértékben feltöltődött, hogy még a kor királyainak bankárjaiként is működtek. (Ennek ellenére éppen azon királyok egyike, akinek igen sok pénzt kölcsönöztek a 14. század fordulója körül, Szép Fülöp francia király volt az, aki kiirtásukat, teljes megsemmisítésüket elrendelte, hogy adóságait ne kelljen visszafizetnie és vagyonukat eltulajdoníthassa.)

Az 1200-as években, a nemzetközi kereskedelmi utak kereszteződésében kialakult városokban Európa-szerte nagy kereskedelmi vásárokat szerveztek, melyek egyik leghíresebbje a franciaországi Champagne-ban volt, és a kereskedők nagy számban sereglettek össze ezekre az eseményekre. A nyilvánvaló kockázat elkerülésére a pénzt nem vitték magukkal, hanem bankároknál tették letétbe, akik egy elismervényt adtak nekik, hogy e letét váltóját akárkinek pénzérmékben térítik meg. E váltók (mai megfelelője a csekk) értékét az elfogadóknak a váltó megírójába és az ő bankjába vettett bizalma adta. Így tehát e pénzügyi eszközöket nem mindenki használhatta, azok csak hitelképes emberek és bankárok számárok számára voltak elérhetőek. A legnevesebb bankárok rendszeresen küldtek képviselőket a vásárokra. Párizsban gyakoriak voltak a francia királyok váltói, míg Londonban a pápák hitelezői az ottani bíborosoknak és egyháziaknak küldtek váltókat. 1239-ben Milánó szabad város a Barbarossa Frigyes ellen vívott háborúja költségeinek fedezésére bocsátott ki ún. debitus communis-nak nevezett késleltetett visszafizetésű kötvényeket, melyeket mindenkinek el kellett fogadnia törvényes fizetőeszközként. Csak Podestà Besso oldotta fel ezt a kötelezettséget 1257-ben.

A templomos lovagok által megteremtett rendszer idővel a ma is ismert hitelpénzzé fejlődött, amikor is bankok kölcsönkérelmek jóváhagyásával gyakorlatilag pénzt „teremtenek” (ennek csak az adott ország nemzeti bankjainak e kölcsönök fedezetére – általuk megállapított – megfelelő mennyiségű rendeleti pénz tárolásának előírásával gyakorolt felügyelet, az úgynevezett kötelező jegybanki tartalék szab határt). Néha, mint az az Egyesült Államokban a gazdasági világválság idején, vagy a takarékszövetkezetek (Savings & Loan) krízise idején is történt, a bankrendszerbe vetett bizalom csökken és a kormányzatnak közbe kell avatkoznia a hitel-ipar működésének fenntartása érdekében.

Magánpénz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egyesült Államokban 1837 és 1866 között volt az ún. „szabad bank kora”, mely időszakban csaknem bárki saját magánpénzt adhatott ki. Így 1860 előtt az államok, helyi közszolgáltatási intézmények, magánbankok, vasút- és építési vállalatok, boltok, éttermek, egyházak és magánszemélyek egyaránt kibocsátottak kb. 8000 különböző pénzt. Ha a kibocsátó tönkrement, bezárt, elköltözött vagy akármi más módon felfüggesztette tevékenységét, az általa kibocsátott pénz értéktelenné vált. Az ilyen szervezeteket megbízhatatlan hírnevükre utalva „vadmacska-bank”-nak becézték. Megjegyzendő azonban, hogy Lawrence H. White kutatásai szerint a „vadmacska-bank” történetek ereje nem pénzügyi hatásukban, hanem szórakoztató mivoltukban van, ugyanis modern gazdaságtörténészek kimutatásai szerint a becenevet megérdemlő bankok száma nagyon alacsony volt. Ennek a gyakorlatnak az 1863-as Nemzeti Bank Törvény vetett véget.

Érdekesség: Ez a Delaware-i Híd Vállalat által 1836-ban kibocsátott 1-dolláros magánpénz 1841-ig volt forgalomban.

Sok más nemzetnél is alkalmaznak hasonló módszereket a magánszektornak a kormányzattal való versengésének korlátozására. Említésre méltó, hogy míg Ausztráliában egy 1910-ben hozott törvény által kiszabott nagyon magas adókulcs zárta le a magánpénzek forgalmazásának gyakorlatát, addig a skót és észak-írországi magánbankok még ma is kibocsáthatnak saját magánpénzeket, valamint az Egyesült Államok kormánya a 20. században létrejött Szövetségi Tartalék (Federal Reserve, rövidítve Fed) nevű, magántulajdonban lévő pénzintézetre ruházta a pénzkibocsátás monopóliumát.

Manapság számos, főleg digitális formájú magánpénz van közforgalomban világszerte – dollármilliárdos nagyságrendekben. E magánpénzek legtöbbjének sokszor régebbi formájú (például arany) pénzfedezete van. Természetesen, mivel a pénz a hatalom gyümölcse (ld. #Pénz és gazdaság) és rendszerint annak gyakorlása mellett még nagyobb hatalom megszerzésére is használatos, ezért az aranyat törvényes pénzként elfogadók az aranykészletek tulajdonosainak hatalmat adnak. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy az arany kiállta az évezredek próbáit és a rendelkezésünkre álló minden árucikk között értéke a legmaradandóbbnak bizonyult, s mellette minden más anyag vesztett fontosságából – mondhatni, a legkiválóbb elszámolási egységgé vált. Még az arany pénzértékének változásai sem az arany, hanem a pénz értékét mutatják. Ez egyébként igaz más, az élet alapvető szükségleteit kielégítő árucikkekre is, mint például az étel, energia, közlekedés és lakás, ugyanis például egy tál étel értékét bizonyos értelemben éhségünk szabja meg árától függetlenül.

Elképzelhető, hogy egy magánpénznek arany helyett valami más anyag szolgáljon fedezetül. Végső soron az arany, platina vagy ezüst hasznossága (elektromos és némely orvosi területet leszámítva) jelentősen lecsökkent, ugyanakkor más fedezetű fizetőeszközök értéke hasznosságukat tekintve megnőtt. Ilyenre lehet példa az energiafedezet (wattban mérve), vagy szállítás (kg * km / óra mértékegységgel), vagy a szocializmusban egykor használatos munkaerőóra is. Fontos azt értenünk, hogy amíg a pénz elsősorban nem más, mint valaminek csereeszközként való használatában való megegyezés, addig a közösség (vagy a hatalmat gyakorló kisebbség) elhatározásától függ, hogy az általuk használt pénznek milyen fedezete legyen (vagy hogy éppenséggel teljesen virtuális legyen a pénz). Az amerikai gazdaság például az utóbbi években a virtuális fedezet felé látszik tendálni.

Pénzkészlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pénzkészletnek vagy pénzkínálatnak nevezik egy adott gazdasági rendszeren belül javak vásárlására alkalmas pénz mennyiségét. Ezt a készletet négy csoportba osztják a belefoglalt pénzformák alapján. Míg az M0 kategória csak az alappénzeket foglalja magába (mint például az érmék, bankjegyek és a központi bank letétjei), addig az M3 kategória minden pénzformára, így a hitelpénzre is kiterjed. Az M0 kategória a magánbankok tartalékainak fedezésére is szolgál. Az Egyesült Államokban a Federal Reserve felelős a pénzkészlet ellenőrzéséért és a pénzügyi rendelkezések meghozataláért. Magyarországon ezek a Magyar Nemzeti Bank feladatai.

A pénzkészlet növelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint azt már említettük, a történelem során viszonylag ritka, de könnyen szállítható és felosztható lágyfémek, mint arany és ezüst szolgáltak pénzként. Később a modern kormányzatok által ma is kibocsátott papír bankjegyek vették át a pénz szerepét. A modern kapitalizmus kialakulásával megjelentek a bankhitelek különböző formái. Ezek alapján a pénz számos fejlődési fokozatai közül a következőket nevezzük meg:

  1. Bankjegyek: a bankok által, főleg a 19. században kibocsátott, kamatot hozó egyfajta papírpénzek, melyek ma már nemigen használatosak. (Igaz, a magyar nyelv a bankjegy szót a jelenkori papírpénzre is használja.)
  2. Papír- és fémpénz: az egyes kormányzatok által kibocsátott törvényes fizetési észköz (rendeleti pénz). Ide tartoznak a szilárd hitelképességű kormányzatok által kiadott kamatozó kötvények is, melyeket sok szempontból papírpénznek tekinthetünk.
  3. Bankhitel, melyet a letéteken keresztül a bankok személyeknek, vállalkozásoknak vagy a kormányzatnak folyósítanak (ne felejtsük el, hogy egy bank által folyósított kölcsön új pénz, ami visszatérítése révén „megsemmisül” és csak a használat után kapott kamat marad meg). Tehát minden adósság, legyen az jelzálog, hitelkártya vagy utazási csekk, ténylegesen igazi pénz.

A pénzkészlet csökkentése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A pénzkészlet csökkentésének legnyilvánvalóbb módja a a pénz elpusztítása, azaz a papírpénz elégetése, vagy a pénz forgalomból való kivonása, bár a közforgalomban lévő ún. törvényes fizetőeszköz a teljes pénzkészletnek csupán 4%-át teszi ki.
  2. Egy másik mód az, hogy mikor egy bankkölcsönt visszafizetnek, vagy egy államkötvényt beváltanak, a szerződés vagy a kötvény értékét képviselő pénz „megsemmisül”, vagyis kivonják a forgalomból.
  3. A pénzkészlet a megtakarítás bankból való kivételével is csökken, minthogy azt az összeget a bank a továbbiakban nem kölcsönözheti ki. Tulajdonképpen a bankban tartott pénzbetétek egyfajta kölcsönnek tekinthetők, minthogy a takarékoskodó megtakarított pénzét kamat ellenében a bankra bízza (esetleg a biztonság kedvéért – elfogadva, hogy az infláció mértékében betétjének értéke is csökken). Ezt az összeget a bank magasabb kamattal másoknak kikölcsönzi, és ekkor ez a pénz egyidőben két, vagy több helyen is létezhet, vagyis a pénzkészlet ezzel növekszik. Mikor a takarékot kiveszik, a banknak adott „kölcsön” visszatérül, azaz továbbá nem létezhet több helyen és ez a „kettős pénz” eltűnik.

Szélsőséges esetekben, egy pánikhelyzetben a letétezők nagyobb iramban veszik ki letétjeiket, mint ahogy a bankkölcsönök bevonhatóak lennének, ami a bankot fizetésképtelenné teheti, és ez biztosítás hiányában a bank letétesei pénzének elvesztését eredményezi. Ilyen helyzet alakult ki a Nagy gazdasági világválság idején, melynek következtében a pénzkészlet óriási mértékben zsugorodott. Az Egyesült Államokban az ún. New Deal folyamán sok banktörvény keletkezett, létrehozták a Szövetségi Letétbiztosítási Vállalatot (FDIC) a személyes letétek biztonságának garanciájaként. Európában más úton oldódott meg a probléma: az Hitler nácizmusa és a Mussolini fasizmusa által elindított fegyverkezés és a hadiipar korábban soha nem látott iramú gazdasági fejlődést eredményezett, ami végül a második világháború kitöréséhez vezetett.

Pénz és gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pénz a közgazdaságtanban a pénzügy központi témája.

Egy adott gazdaságban a pénz mennyisége közvetlenül befolyásolja a gazdaság növekedését meghatározó mindkét legfontosabb tényezőt: az inflációt és a kamatlábat. Egy pénzügyi válság a gazdaság egészére kiterjedően romboló hatású lehet, különösen ha az pénzügyi összeomláshoz és annak eredményeképpen a kevésbé hatékony cseregazdasághoz való visszatéréshez vezet. Ez történt az 1990-es évek Oroszországában, de az semmi sem volt ahhoz képest, ami Jugoszláviában történt a délszláv háború során, mégis a világcsúcs tartója egyelőre a második világháborút követő időszak Magyarországa.

A közgazdászok között már a 17. század óta vita folyik arról, hogy a pénzmennyiség állami szabályozása milyen célokat kell hogy szolgáljon. Sokan, például a keynesianizmus hívei úgy vélik, hogy a gazdasági válságok mélysége a pénzkínálat növelésével – az aggregált kereslet mesterséges megnövelése révén – csökkenthető. Hasonlóan gondolkodnak a monetaristák is, de ők inkább a pénzkínálat egyenletes növelését javasolják, mivel nem hisznek abban, hogy a politikai érdekek szerinti szabályozás valóban az egyensúlyt szolgálná, másrészt pedig úgy gondolják, hogy a szabálytalan beavatkozások hatása kiszámíthatatlan. Számos modern irányzat viszont úgy véli, hogy a pénzmennyiség szabályozásának – különösen, ha az valamilyen előre rögzített szabály szerint történik – valójában semmiféle hatása nincs a gazdaság alakulására, mert a gazdaság szereplői a szabályt beépítik döntéseikbe és várakozásaikba.

Pénz és fenntarthatóság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dr. Gyulai Iván úgy látja, hogy rengeteg társadalmi és környezeti kár oka a pénz kamatozása. Elmélete szerint a pénztulajdonos előnybe kerül az árutulajdonossal [3], mivel az áru romlik és avul, ezért a pénztulajdonos mindig előnyös alkupozícióból indul. Ezen túl a reálgazdaságról leváló spekulációs műveletek révén a nagybefektetők zsarolni képesek a reálgazdaság szereplőit, legyenek azok vállalatok, vagy akár nemzetgazdaságok. Gyulai a megoldást a Silvio Gesell által 1910-es években kidolgozott[4] negatív kamatozású pénzben látja, amely a pénztulajdonos árutulajdonossal szembeni előnyét csökkenti, valamint a felhalmozás ellen hat.[5]

James Tobin a spekulációs pénzmozgásokat nagyon károsnak ítélte, és ezek ellehetetlenítésére javasolt nagyon kis mértékű adója, a Tobin-adó megnehezítené a valuták értékének ingadozását kihasználó pénzváltásokból - teljesítés nélküli - jövedelemre lehessen szert tenni, viszont csekély, pár ezrelékes mértéke miatt a reálgazdasági folyamatokat nem gátolná.[6][7][8][9]

Vezér-Szörényi László[10] szerint a jelenlegi pénzrendszer jellegéből fakadóan olyan, hogy növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, ugyanakkor kiszámíthatatlansága miatt veszélyes, mint ahogy a 2008-as válság, vagy Görögország 2011-es válsága is ezt példázza. A szerző további, és egyre nagyobb bedőléseket prognosztizál, és megoldásnak a már több országban (Svájc, Argentína, Uruguay, Brazília, Kína) működő duális pénzrendszer bevezetését látja, amelyben a normál valutát kiegészíti egy közösségi pénz, amely kamatmentes, vagy negatív kamatú, és elegendő készpénzzel látja el az azt elfogadók közösségét, és enyhíti a globális valuta ingadozásából fakadó terheket, veszélyeket.[11][12][13] Gyakori félreértés, amikor a jelenlegi pénzrendszer (gazdasági berendezkedés) és nem a társadalom fenntarthatóságáról (hosszú távú működtethetőségéről) beszélnek.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pénz témájú médiaállományokat.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]