Közgazdaságtan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tonhalárverés a Cukidzsi halpiacon (Japán). A közgazdaságtan mindenekelőtt a javak – például a tonhalak – társadalmon belüli elosztásának kérdéseivel foglalkozik

A közgazdaságtan olyan társadalomtudomány, amely a gazdasági rendszerrel, vagyis a javak megtermelésével, elosztásával, értékelésével és fogyasztásával foglalkozik. Más megfogalmazásban a közgazdaságtan a szűkösség viszonyai közötti választások és döntések tudománya; az embercsoportoknak a gazdasági folyamatban, vagyis a termelésben, az elosztásban, a cserében és fogyasztásban felmerülő döntési alternatíváival foglalkozó társadalomtudomány. A közgazdaságtan két legfontosabb ága a gazdaság szereplőinek (emberek, háztartások, vállalatok) döntéseit vizsgáló mikroökonómia és az országok gazdaságának kérdéseivel foglalkozó makroökonómia. A közgazdászok gyakran megkülönböztetik a pozitív közgazdaságtant, amely a gazdasági jelenségek értékelés nélküli magyarázatával és leírásával foglalkozik, és a normatív közgazdaságtant, amely értékítéletet alkot és a jövőre vonatkozó döntéseket alapozza meg.

A szónak az európai nyelvek többségében használt megfelelője – „ökonómia” – a görög „oikosz” (ház, háztartás) és „nomosz” (törvény, szabály) szavak összetételéből származik, és eredetileg a háztartás és birtok, valamint a (város)állam adminisztrációjának anyagi ügyeiről szóló vitára utalt.

A közgazdaságtan alapkérdései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A „Mit termeljenek?” kérdés arra keresi a választ, hogy a gazdaság szereplői milyen javakat és szolgáltatásokat, azok milyen mennyiségét és minőségét állítsák elő.
  • A „Hogyan termeljenek?” kérdés azzal kapcsolatos, hogy a termelési tényezőket sokféle arányban lehet kombinálni. A fejlett országokban általában tőke-intenzív, a kevésbé fejlett gazdaságok munka-intenzív technológiákat alkalmaznak.
  • A „Kinek termeljenek?” kérdés arra keresi a választ, hogy a különféle javakat és szolgáltatásokat kik fogják elfogyasztani. Milyen elvek alapján osztják el a megtermelt javakat és a keletkezett jövedelmeket.

A közgazdaságtan rövid története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már az ókor legnagyobb gondolkodói – köztük is elsősorban Platón és Arisztotelész –, majd a középkorban Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás foglalkoztak műveikben gazdasági kérdésekkel. Mindegyikőjükre jellemző, hogy a gazdasági élet jelenségeit elsősorban erkölcsi szemszögből vizsgálták, így például elítélték a kamatszedést és a spekulációt.

Adam Smith, „a közgazdaságtan atyja”

Az újkorban a gazdasági és társadalmi viszonyok és velük párhuzamosan a tudomány, az eszmék gyökeres megváltozása következtében alakulhatott ki a közgazdaságtan önálló tudománya. Ekkor vált általános meggyőződéssé, hogy a társadalom, hasonlóan a természethez, meghatározott, sőt általában matematikai formában is leírható törvények szerint működik. A tudomány előfutára a francia Antoine de Montchrestien, első ismert és elismert képviselői, Adam Smith, Jean-Baptiste Say, David Ricardo, Thomas Malthus – akiket ma összefoglaló néven klasszikusoknak nevezünk – egyben sikeres üzletemberek, az individualista, polgári liberális eszmék és a felvilágosodás hívei voltak. Az államnak a gazdaságba való beavatkozását az esetek többségében szükségtelennek, sőt károsnak ítélték, mondván, az egyensúly, a (lét)biztonság, az igazságosság pusztán piaci folyamatok révén is érvényre jutnak, ha a tisztességes verseny biztosított.

Velük szemben Karl Marx a közgazdaságtan „törvényeit” a munkásosztály kizsákmányolásának, a kapitalizmus szükségszerűen bekövetkező válságának, a társadalmi tulajdon nagyobb hatékonyságának igazolására próbálta felhasználni.

A klasszikusoknak a neoklasszikusok által továbbfejlesztett elméletét a 20. század elején, különösen pedig a Nagy Világválság után egyre több kritika érte. Nem igazolódott be a piaci folyamatok „mindenhatóságának” tézise; számos esetben szükségessé, sőt hasznossá vált az állami beavatkozás, a tervezés. John Maynard Keynes volt ennek az időszaknak a legnagyobb közgazdasági gondolkodója; tőle származik a mikro- és makroökonómia tulajdonképpeni szétválasztása is. Keynes makroökonómiai rendszere arra épült, hogy egy nemzetgazdaság „piacán” a kereslet stabilan modellezhető az emberek aggregált fogyasztásának elemzésével. A követői által megteremtett keynesianizmus évtizedekig irányvonalat adott a nyugati országok gazdaságpolitikájának.

A neoklasszikus iskola főbb alaptételeit elfogadó, de az ember gazdasági viselkedését társadalomtudományi keretekben tárgyaló irányzat az ún. osztrák iskola. Követői a módszertani individualizmus következetes hívei, a gazdaság szereplőinek viselkedését az ideáltipikus szereplők megértésén keresztül képzelik el. Az iskola alapítójának Ludwig von Misest tartják. A második világháború előtti magyar közgazdasági gondolkodásra meghatározó jelentőségű volt az osztrák iskola, amit az 1970-es években, a túlzott makroökonómiai általánosításokkal szemben fedezett fel újra a közgazdaságtan fősodra. Legismertebb képviselője, Friedrich August von Hayek 1974-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat.

Az 1970-es évek gazdasági válságai, illetve az olajválságok olyan problémákat idéztek elő a nyugat-európai gazdaságokban, amelyek a sikertelen gazdaságpolitikára a keynesianizmus helyett más elméletekben keresték a válaszokat. Új irányzatok nyertek teret: a Milton Friedman (1976-ban Nobel-díjas) nevéhez kapcsolt monetarizmus, amely a keynesi rendszerben a fogyasztás helyett a gazdaság pénzkeresleti függvényét tekintette meghatározó eszköznek; a makroökonómiai elméletéhez az egyéni döntésekre visszavezethető, mikroökonómiai alapokat kereső újklasszikus makroökonómia, a már említett osztrák iskola követői, majd a keynesi és a neoklasszikus szintézist felélesztő újkeynesianizmus.

A kapitalizmus káros kísérőjelenségei, a társadalmi kohézió és a tervezés hiánya, a környezetrombolás és a domináns iskolák egyéb hiányosságainak hatására azonban a marxi hagyományokat folytató neomarxizmus, az intézmények és tulajdonviszonyok szerepét hangsúlyozó institucionalizmus, valamint az etikai koordinációra nagy hangsúlyt fektető alternatív irányzatok is kibontakoztak.

A mikroökonómia történetében jóval kevesebb törés figyelhető meg. A közgazdaságtan ezen résztudománya még ma is neoklasszikus alapokon nyugszik. Ugyanakkor számos, a neoklasszikus modellek alapjait képező feltevés (így például a piaci erőfölény hiánya, a szereplők tökéletes informáltsága vagy a piaci folyamatok azonnali lefolyása) megcáfolása jellemzi a mikroökonómia fejlődését.

A legjelentősebb közgazdaságtani irányzatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A közgazdaságtan részterületei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Makroökonómia: a gazdaság egészét, annak törvényszerűségeit vizsgálja. A gazdasági szereplőket ágazatokká, szektorokká foglalja össze; a termékeket termékcsoportokká, termékhalmazzá összesíti.
  • Mikroökonómia: feltárja, megmagyarázza a piac, a piaci szereplők jellemzőit, a piaci folyamatokban megnyilvánuló törvényszerűségeket. Elkülönült piaci szereplők (fogyasztók, háztartások, vállalatok) oldaláról ábrázolja a gazdaságot. A gazdaság alapegységeit elemzi, a gazdasági szereplők alapvető típusait tanulmányozza.

Kapcsolódó tudományok és segédtudományok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képzést indító felsőoktatási intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Közgazdaságtan témájú médiaállományokat.