Paul Ricœur

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Paul Ricœur
Paul Ricoeur.jpg
Paul Ricœur
Született Valence, 1913. február 27.
Meghalt Châtenay-Malabry, 2005. május 20. (92 évesen)
Hatottak rá Gabriel Marcel, Edmund Husserl, Karl Jaspers, Martin Heidegger, Sigmund Freud

Paul Ricœur (Valence, 1913. február 27.Châtenay-Malabry, 2005. május 20.) francia filozófus.

Ricœurt az emberi akarat kérdése foglalkoztatta, amely jelenséget elsősorban a fenomenológia és a pszichoanalízis szemszögéből és módszereivel próbálta értelmezni. Vizsgálta megnyilvánulásának szimbólumait. Érdeklődési körébe tartozott továbbá az irodalmi alkotások nyelvi természete és annak következményei ill. a történelemtudomány alapfogalmai. Gondolkodására nagy befolyással volt Gabriel Marcel, Edmund Husserl, Karl Jaspers, Martin Heidegger és Sigmund Freud.

Fiatal évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ricœur protestáns családban nőtt fel nagyszüleinél Bretagne-ban, mert édesanyja születésekor, apja pedig a háborúban hunyt el 1915-ben. Filozófiát tanult Rennesben és 1934/35-ben a Sorbonne egyetemen, itt megismerkedett Gabriel Marcel és Husserl fenomenológiájával. Az eredményes vizsga után megkapta a tanítási engedélyt és megházasodott, négy gyermekük született. Eleinte filozófiát oktatott Colmarban és Lorientben. 1939-ben be kellett vonulnia, de hamarosan hadifogságba került Elő-Pomerániában. Itt szerencsés környezetbe került és lehetősége volt Karl Jaspers művét (Philosophie) tanulmányozni illetve Edmund Husserl munkáját (Ideen) franciára lefordítani.

Tanítói tevékenysége, munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború után eleinte Le Chambon-sur-Lignonban tanított, itt készítette elő disszertációját is: Le volontaire et l´involontaire, amely az akarat fenomenológiai elemzése. 1948 és 1957 között Strasbourgban tanított történelmet és filozófiát. 1950-ben a Sorbonne‑on doktorált, 1957-ben ott megkapta a filozófiai tanszék vezetését. Rendszeresen közölt írásokat az Esprit című lapban illetve több más keresztényi szellemű újságban. 1960-ban az akaratról szóló filozófiai művéhez két újabb kötetet fűzött hozzá Finitude et culpabilité (A bűn fenomenológiája) címmel. A második kötetben a bűn szimbólumait elemzi, a bűnbeesés különböző történeteit az eltérő kultúrákban. Előadásaiban ezek után Sigmund Freud műveivel foglalkozott és látogatta Jacques Lacan szemináriumait is. 1965-ben részletes elemzést írt Freud pszichológiájáról, ebben azonban egy szóval sem említette meg Lacant, aki csalódott barátjában, viszonyuk megromlott. 1969-ben megjelent könyvében ( Le conflit des interprétations) a pszichoanalízissel, a strukturalizmussal és végül a filozófiai hermeneutikával, (Heidegger) ill. a teológiai hermeneutikával foglalkozik (Rudolf Bultmann). A strukturalizmust mint általános elméletet elutasítja, de hasznosnak tartja a strukturalista elemzést, hogy bizonyos felmerülő problémákat jobban meg lehessen érteni.

Rektori kinevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1966-ban Ricœur az újonnan alapított Paris-Nanterre egyetemén kezdett tanítani, 1969-ben az intézmény rektora lett. Hivataláról lemondott 1970-ben, amikor az állam az egyetemi önkormányzatot korlátozta az egyetemisták tömegtüntetései után. Rövid ideig tanított a Leuveni Katolikus Egyetemen, majd a Chicagói Egyetemen a tanszék vezetője lett. Elődje Paul Tillich volt. Chicagoi éveiben az angol és amerikai nyelvészettel foglalkozott. Ennek volt az eredménye az 1975-ben megjelent La métaphore vive című könyve (Az élő metafóra), amelyben a metaforák költészetben betöltött szerepével, új jelentéseket teremtő erejével foglalkozik. 1983-ban jelent meg a Temps et récit (Az idő és az elbeszélés) című műve. Ebben Arisztotelész Poétikájával, az idő fogalmával a történelemtudományban illetve a költészetben, az idő kezelésével, az idő értelmezésével foglalkozik, a közös vonásokat elemzi.

Emeritálása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Párizsban 1987-ben, Chicagóban 1990-ben emeritálták, ezután Ricœur történelemfilozófiai kérdésekkel foglalkozott a nyelv és a fenomenológia összefüggésében. Az emberről alkotott filozófiai összegzését 1990-ben jelentette meg mérföldköves elemzésében: Soi-même comme un autre (Önmagunk mint idegen). 2000-ben jelent meg a La Mémoire, l'Histoire, l'Oubli (Emlékezet, történelem, felejtés) című munkája az emlékezetről, az emlékezés kulturájáról. Ebben történetírási, megismeréselméleti és fenomenológiai szempontból vizsgálja az emlékezés problémáját illetve annak összefüggését egy csoport kulturális emlékezetével. Végül halála előtt egy évvel megjelent még a Parcours de la reconnaissance (Az elismerés útjai) című munkája, amelyben az elismerést mint a társadalmi és szociális kapcsolatok alapját vizsgálja.

Paul Ricœur más történészekkel együtt, mint Reinhart Koselleck és Yosef Hayim Yerushalmi az elsők közé tartozik, akik a történelemtudományt kapcsolatba hozták az emlékezés kulturájával. Életművéért számos díjjal tüntették ki. Megkapta a párizsi egyetem díszdoktori címét, a heidelbergi egyetem Karl-Jaspers-díját, a tübingeni egyetem Dr.Leopold-Lucas-díját és az elismert Kyoto-díjat. 1999-ben megkapta a Balzan-díjat.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jean Greisch, Paul Ricœur : L'itinérance du sens, Grenoble, Jérôme Millon, 2001.
  • Charles E. Reagan, 1996. Paul Ricœur: His Life and Work. Chicago: University of Chicago Press.
  • Karl Simms, 2002. Paul Ricœur, Routledge Critical Thinkers. New York: Routledge.
  • Jens Mattern: Ricoeur zur Einführung, Hamburg: Junius, 1996, ISBN 3-88506-919-9
  • Jens Mattern: Zwischen kultureller Symbolik und allgemeiner Wahrheit: Paul Ricoeur interkulturell gelesen, Nordhausen: Bautz, 2008.
  • Andris Breitling: Möglichkeitsdichtung - Wirklichkeitssinn. Paul Ricoeurs hermeneutisches Denken der Geschichte, München: Fink 2007.
  • Knut Wenzel: Glaube in Vermittlung, Theologische Hermeneutik nach Paul Ricoeur, Freiburg: Herder 2008, ISBN 3-451-29796-5.