Theodor Adorno

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Theodor Wiesengrund Adorno (1903. szeptember 11. – 1969. augusztus 6.) német filozófus, a marxizmushoz közel álló frankfurti iskola képviselője.

A nemzetiszocializmus térhódítása miatt az iskola más tagjaival együtt a harmincas években kénytelen Amerikába menekülni; művei nagy részét itt írta meg. A felvilágosodás dialektikájában (1947. Max Horkheimerrel közösen) az ész hatalmát a világ fogalmakon keresztül történő megismerésében és uralmában látja, a mítoszból való átfordulásként a racionalitásba, amelynek ára azonban az elidegenedés: az ember felett saját viszonyai is objektív uralomra tesznek szert, így a felvilágosodás mitológiába fordul vissza. Az embert a természet feletti uralma egyben alárendelt helyzetbe is szorítja, amennyiben a természet leigázására felhasznált eszközei és viszonyai önálló hatalomként lépnek fel. Később A negatív dialektikában (196) a Hegel által felállított dialektikus elvek totalitásigényének feladását szorgalmazza. A szintézis nem szünteti meg az egyedi és az általános között feszülő ellentmondást; feladása megmenti az egyént és szubjektivitását mivel tiszteletben tartja az egyedit és azt a tényt, hogy az egyedi lényege az a vonás, melyben különbözik az általánostól. Munkásságának másik fontos területe az esztétika, mely egyenesen következik az egyediről vallott nézeteiből. A modern műveszet éppen azt a nem-azonosságban egyediben gondolkodást tükrözi, melyet a negatív dialektika sugall. A műalkotások gyakorlatilag végtelen értelmezhetőségének lehetősége bizonyítja a bennünk megtalálható nem-azonos létét: teljes megértésük pedig ellenkezőleg az általánosban a mindenki számára azonosképp értelmezhetőben rejlene. A modern művészet általános elleni törekvése egyben az ember egyediségének felismeréséhez is hozzásegíthet.

[szerkesztés] Külső hivatkozások