Ivan Alekszejevics Bunyin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ivan Alekszejevics Bunyin
Ivan Bunin (sepia).jpg
Élete
Született 1870. október 22.
 Orosz Birodalom, Voronyezs
Elhunyt 1953. november 8. (83 évesen)
 Franciaország, Párizs
Nemzetiség orosz
Pályafutása
Jellemző műfajok elbeszélés, regény
Irodalmi irányzat Realizmus
Irodalmi díjai 1933: Irodalmi Nobel-díj
Bunin Signature.jpg
Ivan Alekszejevics Bunyin aláírása

Ivan Alekszejevics Bunyin (oroszul Иван Алексеевич Бунин, Voronyezs, 1870. október 22.Párizs, 1953. november 8.) orosz író, költő, műfordító, a 19. századi orosz klasszikus irodalom, Turgenyev, Goncsarov és Tolsztoj prózájának hagyományát folytatta. Elsősorban realista prózai műveivel vált híressé, melyek fő témája az októberi forradalom előtti vidéki élet Oroszországban, a nemesi élet és az orosz természet ábrázolása. 1933-ban (első oroszként) irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elszegényedett nemesi családból származott, gyermekéveit a család utolsó megmaradt birtokán, Butirkiben (Orjoli kormányzóság) töltötte. 1881-től négy évig a jeleci gimnáziumban tanult, később idősebb testvére tanította; megismertette vele többek között a klasszikus irodalmat, a természettudományokat és a matematikát. 1887-ben jelent meg első verse a Rogyina (Haza) című pétervári lapban. 1889-ben testvérét követve Harkovba (Хapькoв)[1] utazott; itt könyvtárosként, majd a harkovi Orlovszkij vesztnyik (Orjoli hírlap) című újság újságírójaként, illetve szerkesztőjeként dolgozott. Bunyin első elbeszéléseit is ez a lap jelentette meg 1891-ben. Ugyanebben az évben házasságot kötött kolléganőjével, Varvara Pascsenkóval, és 1892-ben Poltavába költöztek, ahol Bunyin a kormányzóság hivatalnokaként dolgozott. Első, saját nyelvezet híján még éretlennek jellemezhető verseskötete (Költemények / Стихотворения 1887-1891) 1891-ben jelent meg.

Bunyin írói munkásságának kezdetét a Russzkoje Bogatsztvo című folyóiratban megjelent Tanka című elbeszélésében (1893) látta. Újabb fordulópontot jelentett életében, hogy 1895-ben felhagyott poltavai tevékenységével, elhagyta feleségét és Moszkvába költözött. Lelkesen fogadták az ottani művészi körökben, megismerkedett Csehovval, Tolsztojjal, valamint fiatalabb írókkal, mint Fjodor Szologub, Konsztantyin Balmont és Valerij Brjuszov.

1895-től sokat utazott, ukrajnai utazásai során eljutott a Krímre és Odesszába; ebből az időből származik Csehovval folytatott levelezése. 1899-től Gorkijjal is gyakran váltott levelet. Az 1900-ban megjelent Antonovszkije Jabloki (Антоновские яблоки) című elbeszélés jelzi Bunyin írói sikerének kezdetét: költői módon írja le a régi oroszországi vidéki életet; az elbeszélést később minden orosz olvasókönyvben kinyomtatták. 1901-ben megjelent a Lombhullás (Листопад) című verseskötete, 1902 és 1909 között pedig a Znanyije kiadó ötkötetes gyűjteményt adott ki a költő műveiből.

Bunyin angol művek fordításával is foglalkozott: 1896-ban lefordította Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő Hiawatha éneke[2] című eposzát, valamint további műveket Lord Byrontól és Alfred Tennysontól. A Lombhullásban megjelent verseiért és műfordításaiért 1903-ban és 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díjjal jutalmazta, valamint az akadémia tiszteletbeli tagjává fogadták.

Sikeres költőként és íróként további nagy utazásokat tett az első világháború előtt, többek között a Közel-Keletre, Egyiptomba, Észak-Afrikába, Palesztinába, eljutott egészen Indiáig, illetve Ceylonig: ezek az utak újabb lendületet adtak munkájának. 1912-1914 teleit Caprin töltötte Maxim Gorkijjal.

Szovjet bélyeg (1990)

Bunyin érettebb elbeszéléseinek témája Oroszország történelmi sorsa és az orosz falvak pusztulása (Falu / Деревня, 1910; Szárazvölgy / Суходол, 1912). Az 1905. évi orosz forradalomban és az I. világháború kezdetében Bunyin Oroszország hanyatlásának egyértelmű jeleit látta.

Bunyin fotón 1937-ben

Az 1917-es októberi forradalmat ellenségesen fogadta (Átkozott napok c. naplójegyzetek); 1918-ban elköltözött Moszkvából, először Ogyesszába vonult vissza, majd a Franciaország felé tartó utolsó hajóval elhagyta Oroszországot és Grasse-ban telepedett le. Az emigrációban elismerésre talált, mint a klasszikusok generációjának utolsó nagy költője. Itt Bunyin kezdetben éleshangú szovjetellenes cikkeket írt, később elzárkózott a politikától. A szovjet rendszert sosem fogadta el, de a német megszállókkal sem volt hajlandó együttműködni a második világháború idején. Bármennyire is fájlalta a nemesi világ pusztulását, nagyon világosan látta azt az anyagi és erkölcsi nyomort, amelybe éppen az ő osztályának telhetetlensége, a modern civilizáció pénzimádata taszította az orosz falvakat.

1933-ban irodalmi Nobel-díjat kapott azért a magasrendű művésziségért, amellyel a klasszikus orosz prózaköltészeti hagyományokat továbbfejlesztette. Elbeszéléseiben és regényeiben a régi orosz falu pusztulásáról szólt: a nosztalgikus, elégikus hangvételt azonban kemény realizmus itatta át.

Bunyint halála után, 1956-ban rehabilitálták a Szovjetunióban, újból megjelenhettek művei is. Felesége (1906-tól), Vera Muromceva férje halála után több jelentős életrajzot is megjelentetett.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ivan Bunyin: Fölszáll a hold

Titkos zizegés az erdő, csupa langyos lehelet. Ház előtt fényben derengő csúcsával a nyárfa megnő, ég, mint folyékony üveg.

A sötét sűrűben állva tükrös aranya vakít. Esőzve reszket a nyárfa, önti, csillámolva hányja üveges-gyögy habjait.

(Fodor András fordítása)

  • 1891 – Költemények (Стихотворения)(első verseskötete)
  • 1900 – Антоновские яблоки
  • 1901 – Lombhullás (Листопад) (második verseskötete)
  • 1910 – Деревня
  • 1911 – Szárazvölgy (Суходол)(elbeszélés)
  • 1915 – A San Franciscó-i úr (Господин из Сан-Франциско) (elbeszélés)
  • 1916 – Csang álmai (elbeszélés)
  • 1925 – Napszúrás (Солнечный удар) (elbeszélés)
  • 1925 – A szerelem szentsége (Митина любовь)
  • 1930 – Arszenyev élete (Жизнь Арсеньева) (önéletrajzi regény)
  • 1937 – Tolsztoj felszabadítása (memoár)
  • 1937 – 1945 Sötét sétányok (elbeszélések)
  • 1950 – Visszaemlékezések (Воспоминания)
  • 1955 – A. P. Csehov (Csehovról szóló könyve halála után jelent meg)
  • 1965 – A szerelem nyelvtana (elbeszélések)

Ivan Bunyin-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bunyin, Leonard Turzhanszky festménye

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. mai hivatalos név Charkiv / Хapкiв
  2. eredeti címe: The Song of Hiawatha; orosz fordítása: Песнь о Гайавате

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak