Orosz formalizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az orosz formalizmus a 20. század egyik legjelentősebb irodalomelméleti irányzata volt.

Az első dátum a formalizmus történetében 1914. Ekkor jelent meg Viktor Sklovszkij: A szó feltámadása című elméleti írása a futurista költészetről. Az orosz formalizmus végét is Sklovszkijhoz kötik, 1930-ban olyan publikája jelent meg, melyben korábbi elveit megtagadja.

A formalizmus két kör találkozásai és vitái során alakult ki, a szentpétervári Opojaz-csoport és a Moszkvai Nyelvész Kör között. A moszkvaiak elsősorban nyelvészek voltak, legjelentősebb alakjuk Roman Jakobson volt. A szentpéterváriak irodalom-szakos egyetemisták voltak, közéjük tartozott Sklovszkij, Borisz Eichenbaum, Oszip Brik és Jurij Tinyanov.

Az irányzatot 1923-tól kezdve folyamatosan érték támadások és bírálatok (pl.: Trockij: Irodalom és forradalom). 1930-ban az irányzat (Sztálin hatalomra jutásától nem függetlenül) megszűnt. Mégsem maradt folytatás nélkül. Még 1920-ban Jakobson ugyanis Prágába költözött, s 1926-ban támogatásával megalapult a Prágai Nyelvész Kör olyan tagokkal mint Jan Mukařovký és N. S. Trubetzkoy. Roman Jakobson munkatársa ekkoriban René Wellek volt, akivel később Amerikába távoztak. A formalizmus, bár véget ért, az irodalomtörténet fontos részét alkotja.

Irodalomfelfogásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A formalisták művészetelméleti problémákat akartak megoldani, hogy az egész művészettudományt birtokba vehessék. Fellépésük kezdeti átütő sikere annak volt köszönhető, hogy az akadémikus tudomány halott volt.[1] Elvetették a pozitivista és filozófiai-esztétikai feltevéseket, de nem a módszereket tagadták meg, hanem a különböző tudományok elvtelen összenövését. Ezt a célt Jakobson fogalmazta meg.

A nyelvészetre orientalizálódtak. Szerintük a költői nyelv nemcsak képek nyelve. A hangok ugyanis a versben semmiféle kapcsolatot nem tartanak a képpel, önálló nyelvi funkciójuk van. Ezzel kezdődött meg a kritikus zsurnaliszták és a formalisták harca, mely egyben két nemzedék összecsapása is volt. A formát nem puszta eszköznek (az ő megfogalmazásukban edénynek) tekintették, amibe beleöntik a tartalmat. Az irodalmi alkotást tételeik igazolására alkalmazták.

Sklovszkij A szó feltámasztása című írásában leszögezi:

  • A forma érzékelhetősége művészi befogadás specifikus jellemzője, vagyis az irodalmi mű befogadásakor a formát éljük át.
  • A prózai és a költői kép különbségét abban látják, hogy a költői kép ún. fogás.

Hogy igazolják magukat, fogalmaikat alkalmazniuk kellett az irodalomtörténetre is. Sklovszkij a fogás mellé bevezette a motiválás fogalmát. A szerkezeti fogások jelentőségét mutatták be, az összes többit mint motivációt félredobták. Don Quijote alakjában (és magában a regényben) a fogás és a motiváció még nem forrt össze, ezért novellaszerű a mű ‑ szerintük.

A kritikus zsurnaliszták mellett a szimbolisták is támadták a formalistákat, mert a formalisták ragaszkodtak vers és próza szigorú elkülönítéséhez (a szimbolisták e kettő egybemosására törekedtek). A próza hagyományhoz kevésbé van kötve az ő felfogásukban. A vers alapvető fogalmai, mint a metrum és ritmus azonban megvilágítatlan maradtak. A mondat vált a szöveg fő részévé, a stílusokat a szókincs alapján különítették el. Azt hangoztatták, hogy a nyelv a metrum betartása nélkül is versként hangozhat.

Foglalkoztak az irodalmi fejlődés kérdésével is. A tartalomként értelmezett forma állandóan változik, a fejlődés ezért csakis tökéletesedés lehet. Ezzel az irodalomtörténetet feleslegesnek nyilvánították.

A formális módszer fejlődési mozzanatai és céljai Eichenbaum szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Költői és gyakorlati nyelv kezdeti szembeállítástól eljutni a gyakorlati nyelv fogalmának funkció szerinti differenciálásához, elkülöníteni a költői és prózai nyelvet.
  • Forma fogalmától a fogáson át eljutni a funkció fogalmáig.
  • A metrummal szembeállított ritmust sajátos nyelvi formaként értelmezni.
  • A cselekmény mint szerkezet fogalmától a motiváció fogalmán át eljutni a formaképző domináns elemig.
  • A fogás egységes voltának meghatározásától eljutni a fogás funkció szerinti differenciálásához.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Eichenbaum: Az irodalmi elemzés című munkjában állítja ezt.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bevezetés az irodalomelémletbe, Osiris Kiadó, Bp, 1999, szerk. Ann Jefferson és Davis Robey
  • Borisz Eichenbaum: AZ irodalmi elemzés