Philippe Garrel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Philippe Garrel
Philippe Garrel (2008).jpg
Született 1948április 6. (66 éves)
Párizs, francia
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró és színész

Philippe Garrel az IMDb-n

Philippe Garrel (Párizs 1948. április 6. –) francia filmrendező, forgatókönyvíró és színész. Híres színészcsalád sarja, édesapja Maurice Garrel színész, fia pedig, Louis Garrel színészként írta bele magát a filmtörténetbe. Filmjei számos díjat nyertek mind a cannes-i, mind velencei filmfesztiválokon.

A francia új hullám stílusában, annak életérzésére reagáló filmjeivel, Jean Eustache szellemi örökösének tekinthetjük.

Bikácsy Gergely – a francia film legnevesebb szakértője – így ír róla: "Philippe Garrel, a furcsa című dokumentum, (vagy riportfilm), A művészet miniszterei rendezője kijelölt túlélő. Olyan, mintha Eustache nem lett volna öngyilkos még egy kis ideig, olyan, mintha soha nem akarna öngyilkos lenni, s azért nem, hogy makacsul és kibírhatatlan monomániával depressziós, öngyilkos hősöket ábrázolhasson olyan nézők számára, akik maguk is depressziósok és az öngyilkosságon meditálnak. Eustache bármelyik Garrel-film főhőse lehetne. Különös művészi-emberi, etikai-esztétikai kapcsolat fűzi össze a halott Eustache-t az élő Garrellel. Eddig kétségbeesésben fogant hasonlóságaikról szóltunk. Ideje a különbségről is. Philippe Garrel az 1968-as hyères-i „fiatal francia film” hetén tűnt fel, kamasz-zseniként. Hisztérikus, dübörgő sikert aratott: Godard-ék új hulláma kifulladóban, a profik filmje, a szakma, a forgalmazás Lelouchban óhajt „új Godard-t”, új újhullámot felfedezni, a fanatikus, az ős-, az ortodox nouvelle-vague-osok épp e kamaszban. Az hyères -i tavasz hangulatát a legelevenebbül Bernadette Lafont írja meg A mozi menyasszonya című önéletrajzában, az a színésznő, aki Truffaut legelső filmjének, a Csirkefogóknak volt hősnője, s aki három év múlva Léaud mellett a A mama és a prostituált kétségbeesett és öngyilkosságot megkísérlő hősnője. De ekkor, 68-ban még eufóriáról számol be, extázisról, mintha csak egy depressziós görbe korai, mániás szakaszára emlékezne. „A Marie pour mémoire (Emlékül Marie) vetítése után Michel Simon zokogott. Amikor kigyulladtak a fények, Jean Narboni, a Cahiers főszerkesztője félénk fiút kísért fel a színpadra, a rendezőt. „Philippe Garrel tegnap volt húszéves”. Mindenki felállva tapsolt, és Garrel a színpad közepén állt egy szál rózsával a kezében. Némán figyelt bennünket. Egy újjászületett Radiguet volt, fénysugár, felejthetetlen.” Akkoriban, 68 táján ilyen volt egy kis fesztiválhangulata.

Soroljuk fel néhány filmjének címét: A titkos gyermek, Utazás a holtak birodalmába, Belső sebhely, Szabadság, éjszaka. .. Romantikusabb címek és hangulatok, mint a romantikán rég túl levő (és idősebb) Eustache-é. És Garrelnél alig beszélnek. Eustache-nál a szóözön, Garrelnél a némaság, a némafilmen túli, mert hőseiből kisugárzó némaság a formanyelv egyik, talán legfontosabb eleme. Garrel filmjeiben az emlékezés uralkodik. Nem Alain Resnais kollektív, az egész közösséget, sőt az emberiséget foglalkoztató emlékezet-próbája ez, hanem a magányos belső éjszakák, a közösség nélküli magány emlékezete. Garrel hőseinek szinte oxigénje a magány. Természetes állapotuknak látszik a depresszió: majd minden filmjében elektrosokkolják valamelyik szereplőt, (a Titkos gyerekben előbb az alkotni képtelen filmrendező, később szerelme, az állásnélküli színésznő kerül elmekórházba). Eustache készíthetett színesfilmet is gyerekkoráról, Garrelnél a szín elképzelhetetlen árulás volna. Filmjei nemcsak eredendően, belülről fakadóan némák és fekete-fehérek, de szándékosan muszter-jellegűek (általában, de legalábbis feltűnően sokszor nem vágja ki a csapót sem, bent hagyja az úgynevezett „biankókat”): a vágástechnikája olyan, mintha nem is volna, holott rafináltan tudatos: a felvételt indító „tessék!” előtti és a felvételt záró „ennyi” utáni képekre koncentrál. A csend, a „képi” csupaszítottság,” ahol monotonul kopogó, hol szabálytalanul rángatózó ritmus pillanatokra valami Bressontól induló, a Godard-ba torkolló elrugaszkodottság képzetét kelti." (in: Filmvilág 1990/4. szám pp. 24-26.)

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy - a francia film ötven éve (Budapest, 1992, Héttorony Könyvkiadó - Budapest Film)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu/Bresson/Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Budapest, 2011, Francia Új Hullám)