Vörösterror

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A vörösterror kifejezésen a kommunista mozgalom szimpatizánsai ("vörösök") által elkövetett nagyobb méretű, politikai indíttatású (ideológiai ellentétek által megalapozottan, rivális hatalmi csoportok tagjai ellen elkövetett) erőszakhullámokat értjük. A kifejezés eredeti jelentése az orosz polgárháborúhoz kapcsolódik, Magyarországon azonban elsősorban a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt elkövetett atrocitásokat értjük rajta.

A vörösterror kifejezést később tágabb értelemben kezdték használni minden, kommunisták vagy velük kapcsolatba hozott csoport által végrehajtott erőszakos akcióra. Ide számítják a "kulturális forradalom" ideje alatti eseményeket Kínában vagy a Vörös Khmer által végrehajtott népirtást [forrás?].

Az orosz polgárháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Oroszországi polgárháború idején az ellenforradalmároknak nevezett személyek ellen végrehajtott tömeges letartóztatási és deportálási hullám ismertebb neve. A bolsevikok tervelték ki és hajtották végre, válaszul a Mojszej Urickij, pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletre, és a Lenin elleni, Fanya Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletre.

A tény, hogy a két merényletkísérlet egyszerre történt, azt sugallta, hogy valamilyen szervezettebb mozgalom állhatott mögöttük, talán a „fehérek”, akik a polgárháborúban a Vörös Hadsereg ellen harcoltak. A bolsevikok ezért további merényletkísérletektől és szabotázsakcióktól tartva (vagy legalábbis erre hivatkozva) megelőző csapás mellett döntöttek. Már szeptember 3-án megjelent az Izvesztyijában a „Felhívás a munkásosztályhoz” c. cikk, amelyben az ellenforradalmi erők szétzúzásáról írtak. Az év hátralevő részében az áldozatok száma elérte a tízezret. 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be.

A bolsevikokkal szemben álló „fehérek” nagyjából egyidőben hajtották végre hasonló nagyságrendű áldozattal járó tisztogató akciójukat, a fehérterrort.

A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cserny József terrorlegényei élén

A Tanácsköztársaság ideje alatt (1919) erőszakos jellegükben az oroszországi eseményekhez hasonló atrocitások történtek. Ezek nem maradtak ideológiai megalapozás nélkül, amit főképp Szamuely Tibor [1] és Lukács György népbiztosok végeztek [2], és ők voltak a Kormányzótanácsban a terrorisztikus eszközök bevetésének legkitartóbb támogatói. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták azonban igen.

Szamuely és a vele egy véleményen lévők politikai háttámogatásával Cserny József vezetésével 200 fős különítményt állítottak fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több kommandót állítottak fel, ezek eszközeikben szintén nem válogattak: Teréz körúti főhadiszállásukról rendszeresen jártak „rekvirálni” a kiszemelt lakásokból, preventív célból túszokat szedtek a polgári lakosság köréből; vélt ellenségeiket elfogták és megkínozták. A vidéki különítményesek nemegyszer a támadó alakulatok hátában helyezkedtek el, és géppuskával kényszerítették a visszavonuló katonákat az ellenséggel való újabb szembefordulásra.[forrás?] A vidéki lakosságot különösen érzékenyen érintette a proletárdiktatúra harcos egyházellenessége. A Budapestről érkező agitátorok nemegyszer provokatívan léptek fel, nemcsak kilátásba helyezték, hogy a templomokból mozikat csinálnak, valamint hogy a nőket „kollektivizálják”, hanem tettlegesen is bántalmazták, kézigránáttal felfegyverzett különítményeik szétkergették a miséző gyülekezetet. [3] A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források, dr. Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. könyve 590 halálos áldozatot dokumentál. [4]

Áldozatok emkléktáblája Hajdúszoboszlón

Számos bűntényről maradt fenn beszámoló. [5][6][7] [8][9]

E félig-meddig reguláris vörös osztagok (a Lenin-fiúk csak egy volt ezek közül, de a leghírhedtebb) tevékenysége miatt a kormány is megosztott volt. Végül a szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács is a vörösterror elítélése, „gyilkosságoknak” minősítése és az osztagok lefegyverzése mellett döntött:

A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak [10]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Szamuely Tibor 1919. április 20-án, Húsvét vasárnapján Győrben elhangzott beszédében a következőket mondta: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”
  2. A marxista Lukács György szerint "a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály el­szánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltaka­rítsa a maga útjából." A fehérterror társadalmi hinterlandja ([1]) c. munkájában azt írta, hogy "a dikta­túrának kétségkívül kell hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalma­zását követeli meg, vagyis szerinte a "cél szentesíti az eszközt" gondolat jegyében a "szocializmus" kiépítésének útján még a terrormódszerek is elfogadhatóak. A fehérterrort ugyanebben a munkájában viszont élesen elítéli, mert "az nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomra jutása a társadalom fejlődésének eszköze", és "csak az elnyomó osztályok összefogása saját kiváltságaik megvédése céljából." Lukács április 15-i cikkében (Népszava) többek között arra is fölhítja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” ( [2])
  3. Kodolányi János: Süllyedő világ, kiadva 1940.
  4. Sorensen a „Did Hungary Become Fascist?” c. cikkében a vörös terror áldozatainak számát 370 és 587 közé teszi
    Leslie Eliason (szerk.), Lene Bogh Sorensen (szerk.), Fascism, Liberalism, and Social Democracy in Central Europe: Past and Present, Aarhus Universitetsforlag, 2002, ISBN 87-7288-719-2
  5. http://www.bacskiskun.hu/turinfo/kalocsa/html_hu/dunapataj.htm
  6. Honismeret
  7. Untitled Document
  8. Polgári Kör Archívum
  9. Beszélgetés Kiss Gy. Csaba Irodalomtörténésszel
  10. gondola.hu

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]