Vörösterror

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A vörösterror egy áldozata

A vörösterror kifejezésen a kommunista mozgalom szimpatizánsai („vörösök”) által elkövetett nagyobb méretű, politikai indíttatású (ideológiai ellentétek által megalapozottan, rivális hatalmi csoportok tagjai ellen elkövetett) erőszakhullámokat értjük. A kifejezés eredeti jelentése az orosz polgárháborúhoz kapcsolódik, Magyarországon azonban elsősorban a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt elkövetett atrocitásokat értjük rajta. Tágabb értelemben ideértik a spanyol polgárháború során a köztársasági kormányzathoz és a kommunistákhoz fűződő kivégzéseket is.

A vörösterror kifejezést később tágabb értelemben kezdték használni minden, kommunisták vagy velük kapcsolatba hozott csoport által végrehajtott erőszakos akcióra. Ide számítják a „kulturális forradalom” ideje alatti eseményeket Kínában vagy a Vörös Khmer által végrehajtott népirtást[forrás?].

Az orosz polgárháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az orosz polgárháború idején az ellenforradalmároknak nevezett személyek ellen végrehajtott tömeges letartóztatási és deportálási hullám ismertebb neve. A bolsevikok tervelték ki és hajtották végre, válaszul a Mojszej Urickij, pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletre, és a Lenin elleni, Fanya Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletre. A tény, hogy a két merényletkísérlet egyszerre történt, azt sugallta, hogy valamilyen szervezettebb mozgalom állhatott mögöttük, talán a „fehérek”, akik a polgárháborúban a Vörös Hadsereg ellen harcoltak. A bolsevikok ezért további merényletkísérletektől és szabotázsakcióktól tartva (vagy legalábbis erre hivatkozva) megelőző csapás mellett döntöttek. Már szeptember 3-án megjelent az Izvesztyijában a „Felhívás a munkásosztályhoz” c. cikk, amelyben az ellenforradalmi erők szétzúzásáról írtak. Az év hátralevő részében az áldozatok száma elérte a tízezret. 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be.

Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi,[1] Heinsohn 4 millióról ír.[2] Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását.[3] Egyes történészek csak a bolsevikok által kivégzett doni és kubányi kozákok számát több tízezer és félmillió közé teszik,[4] a kozákokkal való bolsevik bánásmódot népirtásnak tekintve.[5][6] A túszszedés és letartóztatás a külföldi hadifoglyokat is érintette: a szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátása ellenében engedélyezte hazatérésüket.[7]

A bolsevikokkal szemben álló „fehérek” nagyjából egy időben hajtották végre tisztogató akciójukat, a fehérterrort.

A vörös- illetve fehérterror áldozatainak pontos számát nem lehet tudni, ugyanis az 1897-es orosz birodalmi cenzus és az 1926-os szovjet népszámlálás között csak részleges demográfiai adatokat ismerünk. A vörösterror áldozatainak száma nagyobb lehetett, ugyanis a bolsevikok a polgárháborús győzelmek után is folytatták a megtorlást.[8]

A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cserny József terrorlegényei élén

A Tanácsköztársaság ideje alatt (1919) erőszakos jellegükben az oroszországi eseményekhez hasonló atrocitások történtek. Ezek nem maradtak ideológiai megalapozás nélkül, amit főképp Szamuely Tibor [9] és Lukács György népbiztosok végeztek [10], és ők voltak a Kormányzótanácsban a terrorisztikus eszközök bevetésének legkitartóbb támogatói. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták azonban igen.

Szamuely és a vele egy véleményen lévők politikai háttámogatásával Cserny József vezetésével 200 fős különítményt állítottak fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több kommandót állítottak fel, ezek eszközeikben szintén nem válogattak: Teréz körúti főhadiszállásukról rendszeresen jártak „rekvirálni” a kiszemelt lakásokból, preventív célból túszokat szedtek a polgári lakosság köréből; vélt ellenségeiket elfogták és megkínozták. A vidéki különítményesek nemegyszer a támadó alakulatok hátában helyezkedtek el, és géppuskával kényszerítették a visszavonuló katonákat az ellenséggel való újabb szembefordulásra.[forrás?] A vidéki lakosságot különösen érzékenyen érintette a proletárdiktatúra harcos egyházellenessége. A Budapestről érkező agitátorok nemegyszer provokatívan léptek fel, nemcsak kilátásba helyezték, hogy a templomokból mozikat csinálnak, valamint hogy a nőket „kollektivizálják”, hanem tettlegesen is bántalmazták, kézigránáttal felfegyverzett különítményeik szétkergették a miséző gyülekezetet.[11] A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források, dr. Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. könyve 590 halálos áldozatot dokumentál.[12]

Áldozatok emkléktáblája Hajdúszoboszlón

Számos bűntényről maradt fenn beszámoló. [13][14][15] [16][17]

E félig-meddig reguláris vörös osztagok (a Lenin-fiúk csak egy volt ezek közül, de a leghírhedtebb) tevékenysége miatt a kormány is megosztott volt. Végül a szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács is a vörösterror elítélése, „gyilkosságoknak” minősítése és az osztagok lefegyverzése mellett döntött:

A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak [18]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Michael Voslensky. Sterbliche Götter. Die Lehrmeister der Nomenklatura. (német nyelven). Straube, Erlangen/Bonn/Wien. ISBN 3-927491-11-X. (1989) 
  2. Gunnar Heinsohn. Lexikon der Völkermorde. (német nyelven). Rowohlt, Reinbek. ISBN 3-499-22338-4 (1998) 
  3. Christopher Read. Lenin.. Abingdon, 292. o (2005) 
  4. Gellately, Robert: Lenin, Stalin, and Hitler: The Age of Social Catastrophe Knopf. ISBN 1-4000-4005-1 2007, 70–71. o.
  5. Figes, Orlando: A People's Tragedy: The Russian Revolution: 1891–1924. Penguin Books, 1998.
  6. Kun Miklós: A fekete könyv orosz lapjai.
  7. Kolontári Attila: Népbiztosokért tiszteket. Magyar–szovjet cserebere. In: Rubicon 20. (2010) 4–5. sz. 64–69. o.
  8. Pritz Pál: Az objektivitás mítosza? Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2011, 291. o.
  9. Szamuely Tibor 1919. április 20-án, Húsvét vasárnapján Győrben elhangzott beszédében a következőket mondta: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”
  10. A marxista Lukács György szerint "a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály el­szánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltaka­rítsa a maga útjából." A fehérterror társadalmi hinterlandja ([1]) c. munkájában azt írta, hogy "a dikta­túrának kétségkívül kell hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalma­zását követeli meg, vagyis szerinte a "cél szentesíti az eszközt" gondolat jegyében a "szocializmus" kiépítésének útján még a terrormódszerek is elfogadhatóak. A fehérterrort ugyanebben a munkájában viszont élesen elítéli, mert "az nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomra jutása a társadalom fejlődésének eszköze", és "csak az elnyomó osztályok összefogása saját kiváltságaik megvédése céljából." Lukács április 15-i cikkében (Népszava) többek között arra is fölhítja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” ( [2])
  11. Kodolányi János: Süllyedő világ, kiadva 1940.
  12. Sorensen a „Did Hungary Become Fascist?” c. cikkében a vörös terror áldozatainak számát 370 és 587 közé teszi
    Leslie Eliason (szerk.), Lene Bogh Sorensen (szerk.), Fascism, Liberalism, and Social Democracy in Central Europe: Past and Present, Aarhus Universitetsforlag, 2002, ISBN 87-7288-719-2
  13. http://www.bacskiskun.hu/turinfo/kalocsa/html_hu/dunapataj.htm
  14. Honismeret
  15. Untitled Document
  16. Polgári Kör Archívum
  17. Beszélgetés Kiss Gy. Csaba Irodalomtörténésszel
  18. gondola.hu

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]