A Szovjetunió története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szovjet pártvezetők
Sarló és kalapács
Időszak Név
19171924 Vlagyimir Iljics Lenin
19241953 Joszif Visszarionovics Sztálin
19531964 Nyikita Szergejevics Hruscsov
19641982 Leonyid Brezsnyev
19821984 Jurij Andropov
19841985 Konsztantyin Csernyenko
19851991 Mihail Gorbacsov

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy októberi szocialista forradalom (1917)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 1917. februárjában az I. világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.). Júliusban (3–4.) a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték. Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás halogatása, a választások halogatása) kihasználva egy kis csoport, a bolsevikok Lenin vezetésével és a városi munkások támogatásával 1917. november 7-én (a régi naptár szerint október 24-én) átvették a hatalmat Szentpétervárott. Az Ideiglenes Kormányt letartóztatták, csak Kerenszkij miniszterelnöknek sikerült szerb katonatiszti egyenruhában kiszökni az épületből. A fordulatot Trockij vezényelte le; „nem volt nála jobb bolsevik azokban a napokban”, jegyezte meg elismerően Lenin.

Polgárháború és intervenció (1918–1922)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1917 novemberében megtartották az általános választásokat, ahol az eszerek (parasztpártiak) nyertek. A bolsevikok 25%-ot (9 millió szavazatot) szereztek. 1918. január 5-én összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, január 6-án azonban a vörösgárdisták feloszlatták a gyűlést, ezzel vége szakadt az oroszországi demokratikus kísérletnek.

Az antant intervenciósainak parádéja Vlagyivosztokban 1918 augusztusában

Ennek következtében kitört a polgárháború. A fehérek (bolsevikellenes, különböző politikai irányzatú) hadseregei három irányból támadtak: az Ural felől Kolcsak, a Baltikum felől Jugyenyics, a Fekete-tenger felől Gyenyikin és Vrangel tábornokok vezetésével. Az antant nem tudott megegyezni a intervenció szükségességének kérdésében (Churchill és Foch marsall, I. világháborús francia vezérkari főnök támogatta azt, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azonban ellenezte). Az 1919-re kialakult kedvezőtlen katonai helyzetben Lenin már fel akarta adni Szentpétervárt, hogy a frontvonal kisebb legyen, de Trockij meggyőzte, hogy erre nincs szükség. A Vörös Hadsereget a Kerenszkij-offenzíva következtében megsemmisült orosz hadsereg romjaiból tákolta össze pár hónap alatt Trockij vezérkari főnök, Tuhacsevszkij és Jegorov tábornokok. Október 10-én Orjolnál, október 22-én Szentpétervár előtt megállították a fehéreket. A szövetségesek még ebben az évben visszavonták csapataikat.

1920 elején a lengyelek Kijevhez vonultak, de a Vörös Hadsereg egy-két hét alatt visszaszorította őket; Varsónál azonban Weygand tábornok legyőzte a vörösöket (visztulai csoda). A vereség főbb okai közé tartoztak a vezérkaron belüli ellentétek (Trockij és Sztálin között): Trockij már egy-két héttel a varsói csata előtt jelezte, hogy szerinte a hadsereg kimerült, de Lenin mindenkit meggyőzött a háború folytatásáról.

1920 novemberében a fehérek a Krímet is feladták, ezzel végképp kiszorultak az országból. Vezérkaruk elhajózott Szevasztopolból, az antant biztosította a hajókat.

A fehérek vereségének okai között az ideológiai ellentétek és a parancsnokok közötti széthúzás mellett első helyen szerepelt kedvezőtlen stratégiai helyzetük: az ország központi, iparosodottabb vidékei (Pétervár és Moszkva tágabb környezete) a háború egész folyamán a vörösök kezén maradtak.

A polgárháború után (1921–1924)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vörös zászló leng, lengeti a szél

A Lenin által a polgárháború idején meghirdetett gazdálkodási mód, a „hadikommunizmus” rövidesen fenntarthatatlannak bizonyult. Gazdasági válság alakult ki, amelynek jelei voltak a pétervári munkássztrájk és a kronstadti matrózfelkelés (amelyet Tuhacsevszkij és Trockij vert le). Lenin ezért a X. pártkongresszuson (1921. október) meghirdette a NEP-et (Novaja Ekonomicseszkaja Politika, Új Gazdaságpolitika). A NEP részben visszatérés volt a kapitalizmushoz: engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belkereskedelmet, de a nagyipar állami kézben maradt. Ugyanekkor betiltották a párton belüli frakciókat. Lenin első agyvérzését követően (1922 elején) Sztálin pártfőtitkár, fő feladata volt a párt megtisztítása az elhajlóktól. (A korábban nem jelentős főtitkári posztot ő alakította de facto vezetői pozícióvá).

Az év másik jelentős eseménye volt az eszer vezetők koncepciós pereinek lefolytatása, és a Cseka átalakítása GPU-vá (Állami Politikai Hivatal).

1922 decemberében a X. Összoroszországi Szovjetkongresszuson megalakult a Szovjetunió. Tagjai: az Oroszországi SZSZSZK, az Ukrán SZSZK, a Kaukázusontúli SZSZSZK és a Belorusz SZSZK.

1923-ban ratifikálták a SZU új alkotmányát, amely meghatározta az Szovjetunió közös ügyeit (honvédelem, külpolitika, gazdasági tervezés). A legfelsőbb szerv elvileg az alkotmányt is ratifikáló Összszovjet Kongresszus volt, ez választotta a Népbiztosok Tanácsát (miniszteri kabinet) és a Végrehajtó Bizottságot.

1924. január 21-én meghalt Lenin A XXII. pártkongresszus után nyilvánossá vált végrendeletében írta: „Gondolkodjanak el azon, hogy kellene (ti. Sztálint) erről a posztról áthelyezni.” Mivel azonban utódlására vonatkozóan a végrendelet semmi konkrétumot nem tartalmazott, Sztálin a helyén maradt.

Hatalmi harc Lenin halála után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lenin halála után több csoport küzdött a hatalomért: a „baloldaliak platformja” (Trockij és társai), akik a „permanens forradalom” elméletét hirdették; a „közép” (Sztálin-Zinovjev-Lev Kamenyev, az ún. trojka), akik szerint (Trockijék nézeteivel ellentétben) szocializmus egy országban is felépíthető (ez amúgy az ország nemzetközi elszigeteltsége miatt lényegében kényszerű megoldás volt); és végül a „jobbosok” (Buharin, Rikov, Tomszkij).

1925-ben a trojka két tagja, Zinovjev és Kamenyev azt javasolta, hogy zárják ki Trockijt a pártból. Ekkor (január 17-én) még csak a hadügyi népbiztos pozíciójából sikerült eltávolítani. A következő években temérdek irreleváns pozíciót kapott: dolgozott az Elektrotechnikai Igazgatóságon, a Koncesszióügyi Főbizottságon. 1925 októberében felszínre került Sztálin és a trojka másik két tagjának konfliktusa: Zinovjevék bírálták a NEP-et. Sztálin ezzel szemben úgy tett, mintha támogatná azt. Trockijjal 1926 tavaszától léptek szövetségre. 1926 nyarán Trockijt és Zinovjevet kizárták a Politikai Bizottságból, majd 1927 októberében Kamenyevet is. 1927. november 7-én Zinovjev a leningrádi párttagságot (ott volt első párttitkár) akarta mozgósítani egy szónoklattal, a GPU azonban ezt megelőzendő letartóztatta. 1927 decemberében, a XV. kongresszuson az ellenzéket kizárták a pártból. Sztálinnak ehhez jelentős többséget biztosított, hogy sikerült megszereznie Buharin és társai támogatását. 1928-ban a NEP után Sztálin Preobrazsenszkij (akit 1927-ben kizártak) programjának megvalósításába fogott. Emiatt a Központi Bizottságban (KB) szakadás támadt: kisebbségbe kerültek a „jobboldali elhajlók”. Bár Buharin és Kamenyev is arra számított, hogy az újabb kizáráshoz Sztálin a baloldali ellenzék szövetségét kéri, ám Sztálin és támogatói magukban is ki tudták záratni Buharint, Rikovot és Tomszkijt a XVI. kongresszuson (1929).

Az első ötéves terv, kollektivizálás (1928–36)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első ötéves terv a látványos szovjet ipari fejlődés és modernizálódás időszaka, de ezért a lakosság nagyon súlyos árat fizetett. Mivel a szocialista típusú szovjet gazdaságba egyáltalán nem érkezett működőtőke, ezért csak a mezőgazdaságtól lehetett elvonni a forrásokat az ipar, és a sokszor felesleges, megalomániás állami építkezések számára. A kollektivizálással (a gazdákat megfosztották földjeiktől és állatállományuktól, kolhozokba és szovhozokba kellett belépniük, aki nem volt hajlandó belépni arra kényszermunkatábor várt) megkezdődött az osztályellenségnek tekintett kulákok (zsírosparasztok, gazdagparasztok) megtörése. Ennek következtében 1932-33-ban közel tízmillió paraszt éhen halt, mivel a takarmányt az utolsó szemig begyűjtötték és exportálták. Az áldozatok többsége ukrán volt, de nagy számban kerültek ki áldozatok az orosz parasztság köreiből is.

Lásd még: Holodomor

A sztálini alkotmány (1936)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szovjetunió 11 tagállamból áll az alkotmány szerint: Orosz, Ukrán, Kirgiz, Türkmén, Tadzsik, Kazah, Üzbég, Örmény, Grúz, Azerbajdzsáni, Belorusz SzSzk. Az államok elvileg szabadon kiléphettek. Az alkotmány közös ügyekként a honvédelmet, a bank- és postaügyet, a külpolitikát, a közlekedést és a gazdaságot határozta meg. Az államhatalom legfőbb szerve a Legfelsőbb Szovjet. Ez választotta az Elnökséget, a Népbiztosok Tanácsát, a Legfelsőbb Bíróságot 5 évre, és a főállamügyészt 7 éves mandátummal.

Gyakorlatilag minden szovjetet (tanácsot) az SZKP jelölt ki, és általános választással választhatta meg őket, aki elmúlt 17 éves. Az alkotmány deklarálta az SZKP vezető szerepét az államban.

Az alkotmány a maga korában példaértékű volt az emberi és demokratikus jogok és a tagállamoknak biztosított autonómia tekintetében, azonban sohasem lépett érvénybe.

A csisztka (1936–38)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sztálin Kirov meggyilkolását arra használta fel, hogy leszámoljon korábbi ellenfeleivel. 5–6 millió ember került a csisztka, a nagy tisztogatás idején Szibériába, számuk a világháború kezdetére megduplázódott. A tisztogatás csúcspontjai a nagy koncepciós perek voltak. Főállamügyészként Visinszkij, legfelsőbb bírósági tanácselnökként Ulrih vezette az eljárásokat:

1937-ben a hadsereg vezérkarát is lefejezte Sztálin: 3 marsallt, 12 tábornokot, rengeteg csapattisztet ítéltek halálra. Ekkor halt meg a nagyon népszerű, zseniális Tuhacsevszkij, valamint Blücher és Jegorov marsall, Jakir, Uborevics, Kork tábornokok. Ez az intézkedés kis híján az ország vesztét okozta a II. világháborúban, amikor kezdetben a frissen kinevezett, tapasztalatlan, képzetlen és műveletlen főtisztek hibát hibára halmoztak.

A tisztogatás fő felelősei Sztálin mellett az NKVD (titkosrendőrség) vezetői, Jagoda (1934–36), Jezsov (1938-ig), Berija (1953-ig), valamint Sztálin legközelebbi munkatársai, az ún. apparátcsikok (Molotov, Kaganovics, Zsdanov).

A második világháború (1939–1945)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még:

1946–1953[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világháborúban a Szovjetunió kb. 25 millió embert veszített, a háború végén 20 millió munkanélküli volt az országban. A német hadifogságból hazatérőket is Szibériába vitték. Sztálin az MVD (titkosrendőrség, vezetője: Lavrentyij Berija, 194653) segítségével kiépítette a totális diktatúrát. Zsdanov a kultúrpolitikát Sztálin dicsőítésére használta. A szocialista realizmus lett a hivatalos művészeti irány, a formalizmust, az objektivizmust, a „kozmopolitizmust” üldözik. A hidegháborús szembenállás elméletét Zsdanov és Voznyeszenszkij dolgozta ki.

A Szovjetunió a frissen alakult Izrael állammal is felvette a kapcsolatot, de ez a viszony az Egyesült Államok és Izrael szövetséges viszonya miatt megszakadt.

1948-ban meghalt Zsdanov, s a Malenkov-Hruscsov-Berija trojka eltávolította a hatalomból embereit, a II. világháború alatt a hadigazdaságért felelős Voznyeszenszkijt, Kuznyecov leningrádi első titkárt, (1950-ben egy koncepciós perben mindkettőt halálra ítélték), Andrejevet és Koszigint. Molotov külügyminisztert is leváltották, s a helyére Visinszkij főügyész került (194953).

194650 és 195155 a 4. és 5. ötéves terv időszaka.

Ebben az időben a szovjet hatalom kiszélesedett Európában, de külpolitikailag elszigetelődött. A kommunista gazdaság is válsághelyzetben volt: a termelés nőtt ugyan, de a tőketartalék és a szakmunkások száma is csökkent. Mivel a hatalom az életszínvonal emelését nem tűzte ki célul, és a dolgozók nem voltak érdekeltek a gyárak, kolhozok eredményességében (fizetésüket mindenképpen megkapták), ezért a termelés mennyiségileg és minőségileg is alacsony színvonalon maradt és általános volt a pazarlás.

1952-ben, tizenhárom évvel a legutóbbi után hívták össze a XIX. pártkongresszust. Malenkov meghirdette, hogy a politikájukat (politika elsőbbsége a gazdasággal szemben) megváltoztatják. Sztálin már csak egy rövid záróbeszédet tartott. A KB plénumán több mint másfél óráig beszélt, több elvtársat kiosztott. Az új tisztogatás (antiszemita kampány kezdődött) valószínűleg érintette volna a KB-tagok egy részét is (Kaganovicsot, Molotovot a felesége révén).

1953. március 5-én váratlanul meghalt Sztálin. Az így támadt hatalmi űrben átmeneti időre nem emelkedett ki egyértelmű első számú vezető. Sztálin utóda a Minisztertanács élén Malenkov lett, a párt központi apparátusának irányítója pedig Hruscsov, bár ő formálisan csupán a KB egyik titkára volt. (Ez azonban a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem volt változás a korábbi formális állapothoz képest, ugyanis a párt alapszabályából 1934-ben, a XVII. kongresszuson törölték a főtitkári tisztséget, azóta maga Sztálin is csak egyike volt a KB titkárainak, hivatalos dokumentumokon is így szerepelt az aláírása.)

Hatalmi harc Sztálin halála után. Hruscsov vezetése (1953–1964)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az enyhülés első akkordjaként Beriját 1953. december 24-én likvidálták.

A pártvezetésért Malenkov miniszterelnök és Hruscsov pártfőtitkár harcolt. Malenkov reformokat vezetett be: amnesztiát hirdettek, enyhítettek a gulagok szigorán, könnyítették a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit. 1954-ben megkezdődtek Hruscsov szűzföld-akciói. 1955-ben Bulganyin lett az új miniszterelnök. Visszavonták Malenkov fogyasztás-reformjait. 1956-ban a XX. pártkongresszuson elhangzott Hruscsov híres beszéde a személyi kultuszról és annak következményeiről. Ebben meghirdették a desztalinizálást: Sztálin könyveit, szobrait stb. „kiátkozták”. (A beszédet hivatalosan titkosnak szánták, ám mivel szövegét a helyi párttitkárok (sok ezren) is megkapták, biztosra lehetett venni, hogy kiszivárog.) Malenkov, Molotov, Kaganovics és Sepilov szembeszállt a desztalinizálást akaró többséggel: mindegyiket kizárták a KB-ből (1957), majd a pártból (1961). (Eredetileg Vorosilov is támogatásáról biztosította Molotovékat, de a szavazáskor „átállt”.) Visszakerült a hatalomba Koszigin, Brezsnyev is ekkor lett a Központi Bizottság tagja.

1958-ban Hruscsov megszerezte a miniszterelnöki pozíciót is. Folytatta a reformokat: a szakminisztériumok leépítését, helyettük decentralizált gazdasági tanácsok felállítását, nagykolhozok, szovhozok, szak- és politechnikai iskolák létrehozását.

1959-ben, a XXI. pártkongresszuson Hétéves tervet fogadtak el. Ennek fő célkitűzése volt, hogy az egy főre jutó termelés magasabb legyen, mint az USA-ban. 1961-ben a XXII. pártkongresszuson nyilvánosan elítélték Sztálint, kezdetét vette a második desztalinizáció. Ez 1964-ben elvezetett a Kínai Kommunista Párttal való szakításhoz.

1964-ben megbukott Hruscsov. Utódja a főtitkári székben Brezsnyev, az államelnök Mikojan (196465), majd helyette Podgornij 1977-ig, a miniszterelnök Koszigin lett.

Hruscsov vezetése alatt újra szerény mértékben növekedett az életszínvonal. A szovjet állampolgárok körében népszerűek voltak a nagyszabású lakótelepépítések (oroszul mikrorajonok, "mikrokerületek", amiket leginkább a budapesti József Attila lakótelephez vagy Újpalotához lehetne hasonlítani). Az ilyen formában felépült lakások igaz kicsik és zsúfoltak voltak (8 négyzetméter volt a törvényben meghatározott egy főre eső lakóterület a Szovjetunióban, illetve a lakáshiány miatt gyakran több generáció élt együtt), de legalább volt bennük melegvíz, távfűtés és vízöblítésés wc, amiről azelőtt az átlag szovjet állampolgár még álmodni sem mert.

A Szovjetunió népessége 1959-ben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1959. évi összszövetségi népszámlálás alapján a Szovjetuniónak 208 826 650 lakosa volt az eszmei időpontban (az erőltetett urbanizáció ellenére ebből még mindig csak 48% városlakó). A hatalmas háborús veszteségek miatt jelentős nőtöbblet jellemezte az akkori Szovjetunió társadalmát (55% a nők aránya). A népesség több mint fele orosz volt (114 588 000 fő), őket követték az ukránok (36 981 000 fő), fehéroroszok (7 829 000 fő), az üzbégek (6 004 000 fő) és a kazakok (3 581 000 fő). A zsidók száma 2,3 millió, a németeké 1,6 millió, a magyaroké 155 ezer, a cigányoké 132 ezer fő volt. A népesség korösszetételét tekintve fiatalosabb volt a többi európai jellegű társadalomnál (több mint 30% a 15 év alattiak aránya).[1]

A „pangás” évei (1964–1985)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brezsnyev 1966-ban hívta össze a XXIII. pártkongresszust. A kongresszuson Koszigin miniszterelnök bejelentette a nyolcadik ötéves tervet (196670). Kína nem vett részt a kongresszuson Hruscsov bukása ellenére sem.

1968-ban meghirdették a Brezsnyev-doktrínát, amelynek fő tézise az volt, hogy az egyes kommunista államok szuverenitása csak addig terjed, amíg nem sérti a kommunista blokk érdekeit. Ez a csehszlovák forradalomra (1968. márciusaugusztus 20.) adott válasz volt.

1970 augusztusában szerződést írtak alá az NSZK-val, melyben kölcsönösen lemondtak az erőszak alkalmazásáról egymással szemben.

1971. március-áprilisban került sor a XXIV. pártkongresszusra. Elfogadták a 9. ötéves tervet. 1971 szeptemberében Willy Brandt NSZK-elnök és Brezsnyev találkozott a Krímben. A következő évben Nixon amerikai elnök is a Szovjetunióba látogatott. A két állam együttműködési szerződést is kötött.

A Szolzsenyicin-eset volt az első komolyabb megtorpanás az enyhülési folyamatban: Nyugatra kicsempészték, és ott kiadták Alekszandr Szolzsenyicin regényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A könyv a szerző Gulagon eltöltött évein alapult. Óriási visszhangja lett, az írót irodalmi Nobel-díjjal is kitüntették. Brezsnyevék már csak ezért sem alkalmazhatták a szokásos módszereket: elmegyógyintézetbe zárás, kivégzés stb. 1974 februárjában Szolzsenyicint kiutasították az országból.

Még ugyanebben az évben Nixon újabb látogatást tett a Szovjetunióban. 1976-ban – az amerikai befolyás növekedésének jeleként – Egyiptom felmondta a Szovjetunióval kötött kétoldalú barátsági szerződést. 1977 júliusában Podgornij államelnököt (196577) kizárták a PB-ből.

1979. decemberben a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, mivel Taraki kommunistabarát kormányát Amin megbuktatta 1979-ben. Ezzel ismét mélypontra jutottak a kelet-nyugati kapcsolatok.

1982. október 10-én meghalt Brezsnyev. Utódja a főtitkári székben az idős, beteg Andropov lett, aki 1983-ban a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke is lett. 1984. február 9-én meghalt, utóda Csernyenko lett annak 1985. március 10-i haláláig. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve a párt mélységes válságának jeleként értelmezhető.

Az 1960-as évektől kezdődően a Szovjetunión belül igen jelentős demográfiai változások történtek. A balti népek és a keleti szlávok népességnövekedése a kétkeresős-kétgyerekes szocialista családmodell általánossá válásának köszönhetően folyamatosan lassult. Ezzel egy időben a közép-ázsiai népek körében több tényező hatására (muzulmán vallás, életszínvonal növekedése főleg a balti és szláv tagköztársaságok segítségének köszönhetően) népességrobbanás következett be[2], így tulajdonképpen a rendszert létrehezó és azt fenntartó ortodox szlávok (elsősorban oroszok) aránya folyamatosan csökkent, ez érezhető feszültségekhez vezetett az 1980-as évekre és nem elhanyagolható a Szovjetunió felbomlásának folyamatát vizsgálva sem.

Gorbacsov reformjai (1985–1989)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1986. február: XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, az SZKP fiatal(nak számító) főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását („peresztrojka”) és nyitottabbá tételét („glasznoszty”). Április 26-án atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett rádioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett. 1986 októberében Reagan Amerikai Egyesült Államok elnöke találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszerelésről. 1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. 1988. május 29-június 6 között újabb Gorbacsov-Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Gromiko, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (198588), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989-ben kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból.

A Szovjetunió széthullása (1989–1991)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gorbacsovi reformok következtében a Szovjetunió belső válságba kerül. a glasznoszty következtében egyre nagyobb az ellenzék hatalma és nyíltan bírálják a kommunista rendszert. A szovjet tagköztársaságokban megkezdődnek a szervezkedések a függetlenség kikiáltásáért. A balti államok kimondják, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum törvénytelen és így törvénytelen az észt, lett és litván államok Szovjetunióban tartása. Különböző szervezetek alakulnak, amelyek azt akarják, hogy az adott állam független legyen. (ÉsztországNépfront, LettországNépfront, LitvániaSajudis, UkrajnaRUH). 1989-1990-ben megindulnak a folyamatok, ami következtében a Szovjetuniót terror-hullám, konfliktusok, ellentétek gyengítik. 1988-ban Hegyi-Karabahban háború tör ki, amit még fokoz az azeri-örmény konfliktus. 1990-ben a balti államok függetlenségi nyilatkozatát a szovjet vezetés nem ismeri el, és 1991. januárban katonai akciókat hajtanak végre a balti államok ellen.

1991. augusztus 19-21-én államcsíny-kísérletet hajtanak végre Gorbacsov krími üdülése során, amikor is megpróbálták megdönteni a hatalmát. A szervezkedést B. Pugo (belügyminiszter), V. Krjucskov (KGB vezetője), D. Jazov (honvédelmi miniszter), Pavlov (miniszterelnök), G. Janajev (elnökhelyettes) vezette és létrehozták az Állami Rendkívüli Bizottságot (GKCSP). Augusztus 21-én leszámolnak velük, mivel a nép nem támogatja az államcsínyt. Az eseményekben nagy szerepe volt Borisz Jelcinnek, aki az államcsíny ellen foglalt állást. Ezt követően több tagköztársaság is bejelenti függetlenségét.

1991. december 8-án Borisz Jelcin orosz, Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics belorusz elnök kimondják a Szovjetunió felbomlását és létrehoznak egy laza gazdasági szövetséget, a Független Államok Közösségét (FÁK), amelyhez a balti államok kivételével csatlakoznak a volt szovjet tagköztársaságok.

1991. december 25-én Mihail Szergejevics Gorbacsov nyilvános tévébeszédben bejelenti lemondását, amivel a Szovjetunió megszűnik létezni.

A Szovjetunió utódállamait és azok integrációját, illetve az általuk létrehozott szervezeteket a következő táblázat foglalja össze:

USSR Republics Numbered Alphabetically.png A 15 utódállam:
  1. Örményország
  2. Azerbajdzsán
  3. Fehéroroszország
  4. Észtország
  5. Grúzia
  6. Kazahsztán
  7. Kirgizisztán
  8. Lettország
  9. Litvánia
  10. Moldova
  11. Oroszország
  12. Tádzsikisztán
  13. Türkmenisztán
  14. Ukrajna
  15. Üzbegisztán
A szovjet tagköztársaság neve A Szovjetunió tagja Az utódállam neve A FÁK tagja NATO tagság EU tagság EURASEC tagság GUUAM tagság CSTO tagság SCO tagság
Flag of Azerbaijan SSR.svg
Azerbajdzsáni SZSZK
19361991 Flag of Azerbaijan.svg
Azerbajdzsán
1991 1997
Flag of Byelorussian SSR.svg
Belorusz SZSZK
19221991 Flag of Belarus.svg
Fehéroroszország
1991 2002 Blank vertex Hexagonal Icon.svg
Flag of Estonian SSR.svg
Észt SZSZK
19401991 Flag of Estonia.svg
Észtország
2004 2004
Flag of Georgian SSR.svg
Grúz SZSZK
19361991 Flag of Georgia.svg
Grúzia
1993 1997
Flag of Kazakh SSR.svg
Kazah SZSZK
19361991 Flag of Kazakhstan.svg
Kazahsztán
1991 2002 Blank vertex Hexagonal Icon.svg 1996
Flag of Kyrgyz SSR.svg
Kirgiz SZSZK
19361991 Flag of Kyrgyzstan.svg
Kirgizisztán
1991 2002 Blank vertex Hexagonal Icon.svg 1996
Flag of Latvian SSR.svg
Lett SZSZK
19401991 Flag of Latvia.svg
Lettország
2004 2004
Flag of Lithuanian SSR.svg
Litván SZSZK
19401991 Flag of Lithuania.svg
Litvánia
2004 2004
Flag of Moldavian SSR.svg
Moldáv SZSZK
19401991 Flag of Moldova.svg
Moldávia
1991 Megfigyelő 1997
Flag of Russian SFSR.svg
Oroszországi SZSZSZK
19221991 Flag of Russia.svg
Oroszország
1991 2002 Blank vertex Hexagonal Icon.svg 1996
Flag of Armenian SSR.svg
Örmény SZSZK
19361991 Flag of Armenia.svg
Örményország
1991 Megfigyelő Blank vertex Hexagonal Icon.svg
Flag of Tajik SSR.svg
Tadzsik SZSZK
19291991 Flag of Tajikistan.svg
Tádzsikisztán
1991 2002 Blank vertex Hexagonal Icon.svg 1996
Flag of Turkmen SSR.svg
Türkmén SZSZK
19251991 Flag of Turkmenistan.svg
Türkmenisztán
1991–2005
Flag of Ukrainian SSR.svg
Ukrán SZSZK
19221991 Flag of Ukraine.svg
Ukrajna
1991 Megfigyelő 1997
Flag of Uzbek SSR.svg
Üzbég SZSZK
19251991 Flag of Uzbekistan.png
Üzbegisztán
1991 1999–2005 2001

Megjegyzés: Észtország, Lettország és Litvánia nem tekintik magukat a Szovjetunió utódállamainak.

El nem ismert államok a volt Szovjetunió területén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A Szovjetunió története témájú médiaállományokat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Demográfia Figyelő (közvetlen forrás: Pravda 1960. február 4.)
  2. Krausz Tamás: A Szovjetunió története, 2008, p. 189