Kínai Kommunista Párt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kínai Kommunista Párt
中国共产党

Danghui.svg
Adatok
Elnök Hszi Csin-ping

Alapítva 1921. július 1. (első pártkongresszus)
1920. augusztus (de facto)
Székház Csungnanhaj, Peking
Pártújság Zsenmin Zsipao
Tagok száma 80 269 000 (2010)

Ideológia kommunizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőbal
Hivatalos színei vörös
Weboldala

A Kínai Kommunista Párt (KKP) a Kínai Népköztársaság kormányzó pártja.

A világ legnagyobb pártja: az alapszervezet létszáma 3,5 millió fő, tagjainak száma 74 millió.

A Kínai Kommunista Párt története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kínai Kommunista Párt felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína legfontosabb politikai szervezete a Kínai Kommunista Párt, amelynek vezető szerepét a jelenleg hatályos alkotmány preambuluma is rögzíti. A KKP gyakorlatilag a hatalom kizárólagos birtokosa, s bár a KNK-ban hivatalosan „többpártrendszer” van, a többi politikai párt jelentéktelen bábszervezetnek mondható.

A KKP zászlaja

A KKP erősen hierarchikus szervezet, s felépítését tekintve különböző szintjei megfelelnek a kínai államszervezet szintjeinek. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy, mint a kormányzatban, a pártapparátusban is megkülönböztethető a központi, a tartományi, a megyei és a járási szint (az egyes városok szintje a város rangjától függően ezeknek a szinteknek felelhet meg). Emellett létezik egy ötödik szint is, az úgynevezett „egységek” (danwei) szintje, ez a legalacsonyabb szervezeti egység, amelyben pártszervezet működik. Az „egység” általában munkahelyet jelent, például gyárat, szövetkezetet, kutatóintézetet, diákok esetén iskolát, illetve munkanélkülieknél a lakóhelyi bizottságot. A danweinek hagyományosan jóval nagyobb befolyása van az emberek sorsára, mint más kultúrákban a munkahelyeknek: a fizetés mellett ez biztosíthatja a lakást, a természetbeli juttatásokat, az egészségügyi ellátást, vezeti az ember személyi aktáját, különböző engedélyeket adhat ki vagy tagadhat meg (például házasság, válás). Emiatt a danwei-beli pártszervezeteknek igen jelentős hatalma van az emberek felett. Ugyanakkor a „reform és nyitás” kezdete óta a danwei-rendszer bomlásnak indult, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a pártnak a társadalom feletti uralma némileg csökkent.

A párt különböző szintű szervei hasonló elven épülnek fel, mint az állami szervek. Minden szinten létezik egy viszonylag nagy létszámú testület, amely ritkán ülésezik, de elvben a legnagyobb hatalommal rendelkezik. Ennek van egy kisebb bizottsága, amely a fontosabb tagokat tömöríti, s valamivel gyakrabban összeül. Ezen kívül létezik egy még szűkebb körű testület, amely az adott szint legfontosabb néhány személyiségéből áll. Elviekben minél nagyobb egy testület, annál nagyobb a hatalma; valójában ennek az ellenkezője igaz: a legkisebb csúcstestület rendelkezik a legnagyobb hatalommal, s a nagyobb bizottságok, gyűlések munkája gyakran kimerül e szűk testület döntéseinek jóváhagyásában. Ezen az elven működnek például a különböző szintű népi gyűlések, illetve a KKP szervei is. Az alábbiakban csak a KKP központi szerveit mutatjuk be.

A párt legfontosabb testülete – elméletileg – az országos pártkongresszus. Ez a legnagyobb létszámú párttestület, a legutóbbi néhány alkalommal a küldöttek létszáma 1500 fő körül mozgott. Mao alatt igen rendszertelenül ülésezett, Deng Xiaoping reformjainak kezdete óta ötévenként ül össze. A párkongresszus nagyszabású, ünnepélyes eseménynek számít, ez határozza meg a KNK következő években követendő politikáját, illetve elvileg ez választja meg a Központi Bizottságot a következő kongresszusig.

A Központi Bizottság (KB) jóval kisebb, mint a kongresszus, bár ez is jó néhány száz tagból áll. Évente egyszer-kétszer ülésezik, s tagjai általában egyéb fontos posztokat is betöltenek. A KB-ülések (ezeket nevezik a nyugati irodalomban plénumoknak) sokkal inkább szolgálnak a szűkebb vezetés által hozott döntések jóváhagyására, mint új döntések hozatalára. A KB-tagság különféle privilégiumokkal jár, ezek közül az egyik legfontosabb az információkhoz való hozzájutás. A KB-tagokat elméletileg a pártkongresszus választja, valójában azonban a jelöltek listáját, amelyen nem, vagy csak alig szerepel több személy, mint a betöltendő helyek száma, a Politikai Bizottság állítja össze, s a kongresszus csupán jóváhagyja a listát.

A Politikai Bizottság (PB) általában 14-24 főből áll, tagjai általában a KKP legszűkebb körű vezetéséhez tartoznak, de a legfontosabb döntéseket nem itt hozzák, hanem a párt csúcsszervében, a Politikai Bizottság Állandó Bizottságában (ÁB). Ez utóbbinak általában 4-6 csúcsvezető a tagja, akik a feltételezések szerint hetente tanácskoznak (Az ÁB-ülések idejét, témáját s az ezeken hozott döntéseket általában nem hozzák nyilvánosságra).

A párt vezetője 1982-ig a pártelnök volt, ezt a tisztséget azonban eltörölték, hogy nehogy egyes vezetők ismét túl nagy hatalomra tegyenek szert. Azóta a KKP legfontosabb tisztségviselője a főtitkár, ő hívja össze a PB-t és az ÁB-t, s elnököl ezen testületek ülésein. A főtitkár munkáját segíti a titkárság, amely fontos szerepet játszik a PB- és ÁB-határozatok előkészítésében, megszövegezésében és végrehajtatásában.

A fentieken kívül jelentős központi szerv még a párt Központi Katonai Bizottsága, amely a Népi Felszabadító Hadsereget ellenőrzi.

Az egyes tartományi jogú egységekben a központhoz hasonlóan épül fel a párthierarchia, az állami szervekkel párhuzamosan, s ugyanez vonatkozik a megyékre, járásokra és a városokra is. Minden szinten minden döntéshozó szervnek különböző osztályai, alszervei, speciális alegységei működnek, mind a pártban, mind a kormányzatban. A kommunista rendszerek egyik jellemzője, hogy a párt- és az állami szervek nincsenek élesen elválasztva egymástól, a legtöbb állami vezető egyben pártvezető is, s igen gyakori a tisztséghalmozás. Mindennek eredményeképpen a jelenlegi kínai a világ legösszetettebb, legbonyolultabb és legtöbb embert foglalkoztató bürokráciája.

A kommunista párt hatalma és legitimációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai kommunista párt 1949-ben fegyveres erővel szerezte meg a Kína feletti uralmat (leszámítva Taiwant, amely máig – bár egyre csökkenő mértékben – a Kuomintang ellenőrzése alatt áll). A Népi Felszabadító Hadsereg győzelme a következő évtizedekre nem csupán biztosította, hanem legitimálta is a KKP uralmát, hiszen Kína korábbi történelmében minden rezsim fegyveres úton került hatalomra, így a fegyveres hatalomátvétel nemcsak hogy elfogadott volt, de gyakorlatilag más legitimációt a kínai hagyomány nem is ismert. A katonai győzelem tehát igazolta a győztes sikerének jogosságát, hiszen azt jelezte, hogy az Ég (illetve a 20. században: a nép) a győztes mellett áll.

Hatalomra kerülése után a KKP fokozatosan a háttérbe szorított minden más politikai erőt, a KKP-n kívüli politikai és társadalmi szervezetekkel csak névleg osztotta meg a hatalmat. Ugyanakkor az első évtizedekben a saját maga által létrehozott állami szervezeteket is gyakran megkerülte, jelentéktelenné tette: az Országos Népi Gyűlés például afféle szavazógépként működött, a valódi döntéseket a pártvezetésben hozták. Erre az időszakra különösen jellemző volt a hatalomgyakorlás informális módja, a különböző döntéshozó testületek megkerülése, még a párton belül is. A pártkongresszust igen rendszertelen időközönként hívták össze (például az 1956-os VIII. kongresszus után a következőt csupán 1969-ben rendezték), s számos fontos döntést informális „pártértekezleten”, „tanácskozáson” stb. hoztak meg, a Központi Bizottság ülése helyett.

A kínai politikai életre ma is – bár a jelek szerint egyre csökkenő mértékben – jellemző az intézmények viszonylagos gyengesége a személyiségekkel szemben. Gondoljunk csak arra, hogy Deng Xiaoping, aki csaknem két évtizeden át a KNK legnagyobb hatalmú politikusa, megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetője volt, sosem viselte az államelnöki vagy a pártelnöki tisztséget (s pártfőtitkár is csak akkor volt, amikor e poszt még nem számított a legfontosabbak közé).

A KKP-n kívüli szervezetek felszámolásával, bábszervezetté tételével, illetve a párthierarchia és a párton belüli formális döntési mechanizmusok gyakori semmibe vételével a KNK első évtizedeiben a politika élet gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a pártvezetésen belüli frakciók, csoportosulások egymással való küzdelmét. Mindezért elsősorban Mao Zedong volt a felelős, aki egyrészt megteremtette a KKP egyeduralmát, másrészt pedig – mivel a KKP-n belül nem sikerült olyan egyszemélyes uralomra szert tennie, amilyet például Sztálin gyakorolt az SZKP-ban – kénytelen volt gyakran megkerülni a hivatalos pártfórumokat, kijátszani egymás ellen a különböző érdekcsoportokat, s a saját tekintélyére támaszkodva, formális határozatok nélkül megvalósítani elképzeléseit. Többek között ez vezetett aztán a kulturális forradalom tragédiájához, amelynek során Mao attól sem rettent vissza, hogy a tömegeket bevonja a saját, párton belüli ellenfelei elleni harcába. A következmények ismertek. Mindenesetre a kulturális forradalom tapasztalatai a Mao utáni vezetést arra sarkallták, hogy igyekezzen betartani a pártalkotmányt és követni a megszabott döntéshozatali procedúrát, így az 1970-es évek második felétől az előírt időközönként ülésezik a pártkongresszus, a fontos döntéseket a Központi Bizottság is jóváhagyja, sőt formai szempontból az ONGY is az alkotmány előírásai szerint működik.

A KNK megalakulásától kezdve a párton kívüliek tömege elsősorban eszköz a pártvezetés kezében a célok megvalósításához, nem pedig a politika irányítója. Ezt jelzi a kínai tömegpolitizálás kampányjellege: a felső vezetés – általában a sajtón keresztül – megindít egy kampányt, amit a tömegek engedelmesen végigvisznek, egészen addig, amíg a vezetés jónak nem látja a mozgalomnak véget vetni. Alulról jövő kezdeményezésnek a kínai politikában nemigen van helye. Amikor az elmúlt évtizedekben a „nép”, amelyre a hivatalos dokumentumok oly sokat hivatkoznak, szerepet akart vállalni a kínai politika irányításában (például „száz virág” mozgalom 1957-ben, a Zhou Enlai emlékére rendezett tüntetések 1976-ban, a diákmozgalmak 1989-ben), a pártvezetés rövid úton – akár erőszakkal is – közbelépett. A kampánypolitizálás a mai napig szokásban van, a kampányok jellege azonban megváltozott. Míg az 50-es, 60-as, 70-es években a felülről indított mozgalmak elsősorban politikai jellegűek voltak, s ennek megfelelően gyakran erőszakkal is jártak (jobboldal-ellenes kampány, „Bíráljuk Konfuciuszt, bíráljuk Lin Biaót!”), addig a 80-as évektől a kampányok megszelídültek, s inkább a gazdasággal, közbiztonsággal, s a mindennapi életet érintő problémákkal foglalkoznak (lásd az 1990-es évek prostitúció- és drogellenes kampányait). Ennek oka egyrészt az, hogy a kínai nép belefásult az állandó kampányokba – az 1970-es évek első felének számos mozgalma már érdektelenségbe fulladt –, másrészt pedig az, hogy a vezetés igyekszik elősegíteni a tömegek depolitizálódását, a politikától való távolmaradását.

A KKP eddigi vezetői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kínai Kommunista Párt elnökei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1982-ben a pártelnöki tisztséget megszüntették. 1980 óta a párton belül a legfontosabb pozíció a pártfőtitkáré.

A Kínai Kommunista Párt eddigi főtitkárai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


A pártelnöki tisztség 1982-es megszüntetése előtt a főtitkár főleg adminisztratív feladatokat látott el, s alá volt rendelve a pártelnöknek. 1980-tól gyakorlatilag, 1982-től hivatalosan is a párton belül a legfőbb funkció a főtitkáré.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]