Jüan Si-kaj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
書.svg  A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.
書.svg  Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Yuan Shikai
袁世凱
YuanShika Colour.jpg
Zhili kormányzója
Hivatali idő
1901 – 1908
Előd Li Hongzhang
Utód Yang Shixiang
A Qing-dinasztia 2. miniszterelnöke
Hivatali idő
1911. november 1. – 1912. március 10.
Előd Yikuang kínai herceg
Utód –
A Kínai Köztársaság 2. ideiglenes elnöke
Hivatali idő
1912. február 15. – 1913. október 10.
Előd Sun Yat-sen
Utód –
A Kínai Köztársaság 1. elnöke
Hivatali idő
1913. október 10. – 1915. december 11.
Előd önmaga
Utód –
Kína 533. császára
Hivatali idő
1915. december 11. – 1916. március 22.
Előd pozíció létrehozása
Utód pozíció megszűnése
Született Xiangcheng,  Csing-dinasztia
1859. szeptember 16.
Elhunyt Peking, Flag of the Republic of China 1912-1928.svg Kínai Köztársaság
1916. június 6. (56 évesen)
Párt Beiyang-klikk
Foglalkozás diplomata, katona, politikus, császár
Yuan Shikai sign.jpg
Yuan Shikai
袁世凱 aláírása

Jüan Si-kaj (hagyományos kínai: 袁世凱, egyszerűsített kínai: 袁世凯, pinjin: Yuán Shìkǎi, 1859. szeptember 16. – 1916. június 6.) kínai politikus, katona és önjelölt császár. Gyakran nevezték Kína „erős emberének” is, a korabeli nagyhatalmak véleménye alapján. Igen nagyhatalmú tábornok volt Kínában a 20. század elején, mivel a jól felszerelt, modern északi Beiyang Hadsereg parancsnokává nevezték ki 1895-ben. A Qing-udvar híveként részt vett Guangxu császár 1898-as száznapos reformjában is, ám a reformtörekvések végül miatta buktak el, hiszen a konzervatív Cixi császárné oldalára állt, és őrizetbe vette a császárt. A dinasztia végnapjaiban, a vucsangi felkelés után miniszterelnökké nevezték ki, ekkor tárgyalást kezdett a lázadókkal és megegyezett velük. A Qing-dinasztia lemondatásáért cserébe megkapta az elnöki pozíciót Sun Yat-sentől.

Hatalmának erősödése azt jelentette, hogy Kína folyamatosan haladt egy újabb császárság irányába. Mivel az időközben megtartott választások után úgy tűnt, hogy a forradalmi Guomindang jelöltje, Song Jiaoren lesz a miniszterelnök, és ő jelentősen megnyirbálja majd elnöki jogköreit, ezért 1913 tavaszán Yuan merényletet hajtatott végre a politikus ellen. Erre lázadás tört ki a déli tartományokban, azonban Yuan csapatai két hónap alatt vérbe fojtották a megmozdulásokat. Ezzel politikai pozíciója is megszilárdult, és október 6-án az ország elnökévé választották. 1914 januárjában feloszlatta a nemzetgyűlést, majd 1914 decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, ami a monarchia visszaállításának egyértelmű jele volt. Yuan a nép akaratára hivatkozva december 11-én bejelentette a császárság visszaállítását, ám ekkor az egész országban lázongások törtek ki. Azért, hogy a polgárháborút elkerülje, 1916. március 22-én lemondott, majd nem sokra rá, június 6-án meghalt agyvérzésben.

Tartalomjegyzék

Élete [szerkesztés]

Fiatalkora [szerkesztés]

Yuan 1859. szeptember 16-án született a Hunan tartománybeli Xiangcheng városában a Tajping-felkelés idején. Anyai nagyapja,[1] apja és testvérei a császári csapatok oldalán harcoltak a háborúban.[2] 1866-ban egyik nagybátyja fogadta örökbe, és egészen 1873-as haláláig nevelte őt. Ezután Yuan Pekingbe költözött, ahol ott lakó nagybátyjai felügyelete alatt élt. Tradicionális nevelése ellenére nem mutatott különösebb érdeklődést a tanulás és a klasszikus műveltség iránt.[2]

Iskola helyett inkább a küzdősportok és a szórakozás kötötte le figyelmét,[1] emiatt kétszer is megbukott az állami vizsgákon, ami pedig a hivatalnoki pozícióba kerülés alapja volt. 1880-ban végül pénzért vásárolt hivatalnoki pozíciót magának, majd belépett a hadseregbe.[2] Katonai karrierjét a tábornoki rendfokozatot viselő nagybátyja titkáraként kezdte.[3] 1882-ben Koreába vezényelték, és az elkövetkező tizenkét évet ott töltötte.[2]

A Qing-dinasztia szolgálatában [szerkesztés]

Yuan anyjával
Shandong kormányzójaként 1900 környékén

Koreában [szerkesztés]

Nagybátyja a koreai utazás előtt meghalt, és Yuan a helyzetet kihasználva, az ő nevében eljárva lett a Koreában székelő kínai helytartó.[4] Ebben a minőségében elnyerte Li Hongzhang, a prominens udvari politikus bizalmát, és ő képviselte a Qing-dinasztia érdekeit Szöulban, a koreai királyi udvarnál.[5] Itt komoly hírnevet szerzett magának, mint diplomata, kifinomult intrikus és kiemelkedő katonai szervező. Befolyását arra használta fel, hogy megerősítse a kínai pozíciókat a Koreai-félszigeten, így minimálisra szorította vissza az orosz és japán befolyást, megakadályozta a koreai rizsexportot Japánba, valamint az ország külkapcsolatainak kiépülését a Brit Birodalommal. 1884-ben három hadosztály parancsnoka lett, majd segített a koreai királynak a testőrség megszervezésében és a határőrök kiképzésében.[2]

A koreai 1893–94-es Tonghak lázadás idején állást foglalt a katonai beavatkozás mellett, és így nagy szerepe volt az első kínai–japán háború kitörésében. A haladó szellemiségűek fellázadtak a konzervatív vezetőség ellen, akik győzelmüket követően átvették a hatalmat Szöulban. A japán követség támogatta őket, és a követégi őrök is segítettek az elfoglalt palota őrzésében. Yuan gyalogsággal és tüzérséggel vonult az elfoglalt királyi palota ellen, és követelte a japánok elvonulását, hogy helyreállíthassa a rendet. Őket azonban kötötték a Japán és Korea között fennálló szerződések, így Yuan parancsot adott a katonák megtámadására, majd ezután kineveztette magát a koreai királyi család protektorává és felgyújtatta a japán nagykövetséget. A japánok teljhatalmú megbízottja kénytelen volt elmenekülni a városból. Három hét múlva a japánok nagyméretű büntetőexpedíciót indítottak az incidensre válaszul. A harcok kezdete előtt álruhában visszatért Pekingbe, így sikeresen elkerülte a vereséggel járó arcvesztést, és a továbbiakban a logisztikai műveleteket felügyelte.[6][7]

Részvétele a reformokban [szerkesztés]

A kínai csapatok egy éven belül megsemmisítő vereséget szenvedtek a japánoktól, és ez rámutatott a katonai reformok szükségességére. Ebben a folyamatban részt vett Yuan is, akit 1901-ben kineveztek az újonnan létrehozott Pejjang Hadsereg élére. Ez volt a legerősebb és legjobban felszerelt kínai hadsereg, köszönhetően az általa bevezetett nyugati kiképzési módszereknek és szervezési eljárásoknak.[7] A hadsereg elhelyezkedése is kulcsfontosságú volt, hiszen a főváros közvetlen közelében állomásoztak, és emiatt jelentős szerepet játszhattak a rend fenntartásában és a dinasztia védelmében.[8]

Az 1898-as száznapos reform idején Jüan csatlakozott Guangxu császárhoz, és részt vett a minisztertanács gyűlésein is. Bár látszólag a császár pártján állt, valójában egyik oldal mellett sem kötelezte el magát, kivárta az események alakulását. Ennek ellenére tájékoztatta a császárt egy készülő palotaforradalomról, aki végül Cixi császárné és más prominens konzervatívok letartóztatására adott parancsot.[9] Yuan kapta a feladatot, hogy tartóztassa le a császárnét és a pekingi helyőrség parancsnokát. Ő azonban az utóbbiak tudomására hozta a császár terveit, így azok előbb léphettek, és szeptember 20-án a császárt vették őrizetbe.[10] Egyes források szerint Yuan volt az, aki letartóztatta a császárt, és ezt követően a Halhatatlanok szigetére szállíttatta.[11]

Politikai ambíciók [szerkesztés]

Az esemény után Cixi komolyan segítette karrierje alakulását, és Yuan néhány év alatt Zhili tartomány főbírójából kormányzó, majd a külügyek vezetője lett. Előtte csupán négy han ért el ilyen magas pozíciót a mandzsu Qing udvarban.[12] Mivel igen jó viszonyt ápolt Yikuang herceggel, és sok ezüstöt adományozott neki, Cixi gyanakvó lett vele szemben. Hogy megfossza katonai hatalmától, kinevezte a külügyminiszterré és az udvari tanács tagjává. Yuan tudta, hogy ez mivel jár, és önként adta át a Beiyang Hadsereg főparancsnoki posztját. Mivel a császárné ezzel sem tudta megtörni a hatalmát, újabb tervet eszelt ki, ám betegsége miatt ágyba kényszerült. Itt tudta meg azt, hogy Yuan el akarja mozdítani Guangxu császárt a trónról, és Yikuang fiából akar császárt csinálni. Cixi ezt azonban nem engedhette, így eltávolította Yikuangot a fővárosból, és a hadsereg több hadosztályát Pekingbe rendelte, majd kihirdette Puyi trónöröklését.[13] Hogy Yuan valóban tervezett-e valamit, nem tudni, ám korabeli pletykák szerint az ő általa küldött gyógyszertől halt meg Guangxu császár.[14][15]

A császár halála után Cixi akarata szerint az alig kétéves Puyi került a császári trónra, és helyette II. Chun herceg kormányzott régensként. A halott Guangxu császár testvéreként egyik első intézkedése volt, hogy megszabaduljon Yuan Shikaitól. Bár szerette volna megöletni őt, Yikuang herceg a lehetséges katonai puccs miatt sikeresen megakadályozta a régenst terve végrehajtásában.[16] Végül azzal bocsátották el Yuant a Tiltott Városból, hogy kúrálja ki lábfájását.[17]

Út az elnöki pozícióig [szerkesztés]

Yuan 1911-ben, tradicionális ruhában

Kényszerített visszavonulása után az elkövetkező három évet a politikától távol töltötte hunani birtokán. Csupán az 1911-es vucsangi felkelés után hívták vissza az udvarba, és kinevezték Hebei és Hunan tartományok kormányzójává, amit azonban Yuan lábfájdalmára hivatkozva visszautasított. Két hét múlva kinevezték a teljes szárazföldi és tengeri haderő főparancsnokává, ám ezt is visszautasította. Végül a régens lemondása után, 1911. november 1-jén Yuant nevezték ki a miniszterelnöki pozícióra, és ő azonnal munkához látott. Megölette a 6. hadosztály alkotmányt követelő parancsnokát, és megvesztegette a kivégzett tábornokkal szimpatizáló 20. hadosztály parancsnokát. Jüan ezután tárgyalást ajánlott a déli felkelőknek, és Tang Shaoyit Shanghaiba küldte tárgyalni. Mintegy gesztusként szabadon engedte az egy éve börtönbe tartott Wang Jingweit, Sun Yat-sen egyik közeli munkatársát és hívét.[18] Jüan még novemberben felszámolta a régensséget, és hazaküldte Chun herceget, majd hozzálátott a dinasztia elmozdításához.[19]

Ennek oka az volt, hogy a déliek egy része hajlandónak mutatkozott Yuannal tárgyalni, és közölték vele, hogy a Qing-dinasztia lemondatása esetén átadják számára a köztársasági elnöki pozíciót is.[20] Ezenkívül a nagyhatalmak is nagyon érdeklődtek személye iránt, baráti érzéseket tápláltak iránta, hiszen Kína erős emberét látták benne, aki képes rendet tenni az országban.[21] A tárgyalások igen elhúzódtak a köztársaságiakkal, ám 1912 januárjában Duan Qirui vezetésével tisztek egy csoportja ultimátumot adott át Jüannak, amelyben felszólították, hogy döntsön a monarchia felől, különben nem állnak ellen a köztársaságiak előrenyomulásának. Jüan így megüzente a Nankingban székelő köztársasági kormánynak, hogy elfogadja feltételeiket, vagyis a monarchia megszüntetését, a főváros Nankingba költöztetését és a köztársasági államforma elismerését. Bár a császári családdal egy ellene készülő merényletre hivatkozva nem érintkezett személyesen, képviselői és ügyes húzásai révén elérte, hogy az özvegy császárné beleegyezzen a lemondásba.[22] Az általa kiadatott ediktum szerint az uralkodó beleegyezett a köztársasági államformába és a népszuverenitásba, valamint megbízta őt egy teljhatalmú ideiglenes kormány alakításával és a déliekkel való megegyezéssel.[23]

Sun Yat-sen nyomására megváltoztatták az ediktum szövegét, és február 12-én újra közzétették. Ebben a császár már lemondott trónjáról, és a dinasztiát megfosztották az államigazgatás vezetésére való jogaitól, ám a császár megtarthatta címét, palotáit, és jelentős összegű köztársasági nyugdíjra való ígéretet kapott.[24] Jüan ezután megalakította az ideiglenes köztársasági kormányt.[25] Sun a megegyezés alapján február 14-én lemondott a köztársasági elnöki posztról, és Yuan Shikait javasolta utódjának, akit másnap meg is választották a Kínai Köztársaság ideiglenes elnökévé.[26]

Ideiglenes elnökként [szerkesztés]

Yuan Shikai (középen) leteszi elnöki esküjét 1912. március 10-én

Yuan a hatalmát politikai cselszövéssel szerezte, ezért igyekezett azt minden lehetséges eszközzel megerősíteni. Ebbe tartozott az is, hogy nem kívánt a bázisául szolgáló, konzervatív északon található Pekingből a demokrácia felé hajló Nankingba költözni.[24] Leghűségesebb hadosztályait is innen toborozta, és itt hatott legkevésbé a vucsangi felkelés utáni forradalmi láz,[27] így a város elhagyása komolyan érintette volna Yuan hatalmát. Hogy Peking maradhasson a főváros, egy incidenst használt ki: február 29-én a Cao Kun által parancsnokolt 3. hadosztály egyes egységei fellázadtak, fosztogatni és kegyetlenkedni kezdtek, és ez március 2-án Tianjinre is átterjedt. Erre a hírre Yuan megüzente a déli nemzetgyűlésnek, hogy a külföldiek nagykövetségeit nem hagyhatja őrizetlenül, és távozása esetén őt terhelné a felelősség, ha a zavargások Pekingre is átterjednek. Így javasolta, hogy a nemzetgyűlés és a nankingi hivatalok költözzenek inkább Pekingbe, ami maradjon főváros. Li Yuanhong alelnök támogatta az ötletet, és a kormány jelentős része is pártolta. Sun Yat-sen ellenkezése ellenére beleegyeztek Yuan ajánlatába, és miután északon helyreállt a rend, Yuan március 10-én letette az esküt a nép iránti hűségre. A nemzetgyűlés északra költözött, és március 29-én látott ismét munkához.[28][29] Yuan Tang Shaoyit bízta meg kormányalakítással, mivel nem tudta, hogy őt a déliekkel folyó tárgyalások idején beszervezték a Forradalmi Ligába. A felálló kormányban így négy miniszter is a Liga tagjai közül került ki.[30]

Mivel Sun Yat-sen három népi alapelvéből az első kettő (nemzeti függetlenség és demokrácia) látszólag megvalósult, így Sun a harmadiknak, a népjólét megvalósításának látott hozzá. Yuan számára ez ideális alkalom volt arra, hogy politikai ellenfele pozícióját gyengítse, így kinevezte az állami vasutak élére.[31] Kezdetnek kétmillió dollárt folyósított Sun számára, hogy abból kezdje meg a vasúthálózat fejlesztését.[32] Yuan nem sokkal a kinevezés után bírói eljárás nélkül kivégeztetett két forradalmárt, akiket egy ellene készülő merénylettel vádoltak meg. Sun felelősségre vonó levelére Yuan úgy válaszolt, hogy rágalmazásnak minősítette a híreket, valamint hozzájárult Sun Japánba küldéséhez, hogy tanulmányozhassa az ottani reformokat.[33]

Yuan hatalmát erősítette az a tény is, hogy Guangxu császár özvegye, Long Yu 1913. február 22-én meghalt. Yuan főtitkárát küldte el, hogy tolmácsolja jókívánságait a császári családnak, majd Tang Shaoyi miniszterelnök vezetésével az egész kormány követte őt. Ám titokban igen elégedett volt az események alakulásával, hiszen egy lépéssel közelebb került saját császárrá koronázásához. Hivatalosan azonban Yuan saját kezűleg tűzte fel kabátjára a gyászszalagot, elrendelte a zászlók félárbocra eresztését, és hogy a hivatalnokok 27 napon keresztül járjanak gyászszalaggal. A császárné temetésén az egész kormány megjelent, míg a szárazföldi haderő országos gyászünnepségét Yuan jobbkeze, Duan Qirui irányította. A császárné halála után már csak két megoldatlan kérdés volt hátra: legális színezetet adni egy nyíltan autokratikus uralomnak, valamint pénzt szerezni az ország működtetéséhez.[34][35]

Hogy a második, sokkal fontosabb problémát megoldja, kölcsönért folyamodott egy pénzügyi csoporthoz, amely azonban a sójövedék megszerzéséhez kötötte az összeg folyósítását. Az ügy kapcsán nagy vita tört ki az elnök és a nemzetgyűlés között, ezért Yuannak várnia kellett az ajánlat elfogadásával.[36] 1912 júniusában végül elfogadta a bankok kérését a sómonopólium ügyében, valamint hogy kizárólagos jogot kapnak kölcsönök nyújtására Kína számára. Ezt el kellett volna még fogadnia a nemzetgyűlésnek is, azonban az közölte a miniszterelnökkel, hogy ha aláírja az egyezményt, halállal büntetik érte. Erre a hírre miniszterelnöke Tianjinbe menekült, a kormány pedig megbukott. A bankok azonban nem voltak hajlandóak számára addig kölcsönt nyújtani, amíg új kormány nem alakul.[37]

Hogy mihamarabb felállhasson egy új kormány, Yuan 1912 decemberében kiírta az új választásokat. A frissen létrejött Guomindanggal a kisebb konzervatív pártokból létrejövő Progresszív Pártot állította szembe, és mindent elkövetett a választási eredmények manipulálására.[38] Szavazásra csak azok voltak jogosultak, akik 21. életévüket betöltötték, két éve éltek egy helyen és legalább 250 liang vagyonnal rendelkeztek, így a népességnek csak igen kis százaléka voksolhatott.[39] Továbbá a választás során az elnök több csalást is elkövetett, a hamisítástól a szavazatvásárlásig. Mindezek ellenére a Kuomintang a legerősebb pártként került be a nemzetgyűlésbe, így annak vezetőjét, Song Jiaorent választották meg miniszterelnökké. A pártvezetés kijelentette, hogy az elnökválasztás előtt elfogadják az új alkotmányt, és jelentősen megnyirbálják az elnök hatalmát. Bár Yuan tiltakozott, mondván, hogy előbb válasszák meg az elnököt, nem járt sikerrel.[38]

A második forradalom [szerkesztés]

Nem sokkal ezután Song Jiaoren Shanghaiba utazott rövid időre. 1913. március 20-án készült visszatérni Pekingbe, ám az éjjeli expresszre várakozás közben valaki rálőtt a pályaudvaron, és halálosan megsebesítette a miniszterelnököt, aki két nap múlva belehalt a sebeibe.[40][41] Yuan azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben, és látszólag mély megindulással fogadta Song halálhírét. Március 23-án letartóztatták a merénylet közvetlen szervezőjét, Ying Kuichenget, a sanghaji rendőrség alkalmazottját, és másnap elfogták a gyilkost, Wu Shiyinget is. A rendőr házának átkutatása során leveleket találtak, amelyeket az előző miniszterelnök, Zhao Bingjun küldött, és amelyekben ötvenezer dollárt ajánlott fel Song megöléséért. Áprilisban a shanghaii külföldi koncessziók bírósága átadta a két férfit a kínai hatóságoknak, ám ítélethozatalra nem került sor. Az országban egyre nőtt az elégedetlenség, azonban a volt miniszterelnök nem jelent meg a bírósági kihallgatáson, és Yuan egy olyan közleményt tett közzé, amelyben ártatlannak tartotta Ying Kuichenget.[42] Az új nemzetgyűlés április 8-án tartott nyitóülésén Yuan nem jelent meg, ugyanis tartott attól, hogy merénylet áldozatává válik.[43]

Ezt követően áprilisban Jüan titokban találkozott a pekingi idegennegyedben lévő Hongkong and Shanghai Banking Corportation épületében a pénzintézet képviselőivel, hogy aláírja velük a kölcsönszerződést.[44] Itt azonban megzavarta őt Wang Zhengting, a felsőház alelnöke, aki kijelentette, hogy a szerződés érvénytelen lesz a nemzetgyűlés beleegyezése nélkül, ám Yuan ennek ellenére aláírta azt. Két nap múlva a felső- és alsóház valóban érvénytelennek mondta ki a megegyezést, ennek ellenére április 26-án Yuan megkapta a 25 millió angol fontra rúgó kölcsönt.[45] A kölcsönből azonnal mozgósította a hozzá hű erőket, és lefizette a flotta parancsnokát is, hogy ne akadályozza a Jangcén való átkelésben. Miután csapatai elfoglalták a helyüket, elkezdte önkényesen leváltani azokat a déli kormányzókat, akik a Guomindang tagjai vagy szimpatizánsai voltak. Az elsőt, Jiangxi kormányzóját július 9-én menesztette, majd napokon belül két másik is követte.[46] Erre válaszul összeült a Guomindang vezetősége Shanghaiban, és hosszú vita után Sun Yat-sen álláspontja kerekedett felül, amiben kiállt a fegyveres harc megindítása mellett. A déli tartományok kikiáltották függetlenségüket az északi kormányzattól, és nem ismerték el tovább Yuan hatalmát.[41]

Július 12-én felkelt a nankingi helyőrség és példáját több más katonai egység is követte. Jüan ugyanezen a napon parancsot adott a felkelés elfojtására. Először a főváros közelében található Shanxiben verték le a felkelést, majd nagy erőket mozgósítva Jiangxit támadták meg. Az itteni erők mintegy két hónapig tartották magukat, ám fokozatosan visszaszorultak a hegyekbe, majd szétszóródtak. Ezután már nem állt komolyabb akadály Yuan csapatai előtt, és rövid idő alatt leigázták Hunant és Guangdongot. Nankingot Zhang Xun tábornok csapatai foglalták el és dúlták fel. A város hosszú ideig állta a támadásokat, ám a védők főparancsnoka július 28-án elmenekült a városból. Ennek ellenére a harcok csak szeptember 2-án fejeződtek be. Az elfoglalt területeken kegyetlen megtorlást rendeztek, ezreket végeztek ki és vetettek börtönbe. A második forradalom elbukott, és Yuan fő politikai ellenfelei elmenekültek az országból. Hogy tovább erősítse hatalmát, a tartományok élére hozzá hű katonatiszteket nevezett ki.[47]

Az egyeduralom kiépítése [szerkesztés]

Elnökként 1915-ben

A második forradalom leverése után Yuan hozzálátott a parlament hatalmának felszámolásához. A Guomindang vezetésétől követelte, hogy zárják ki soraikból a felkelés vezetésében részt vett személyeket, mint Sun Yat-sent, vagy Huang Xinget, és ők engedelmeskedtek.[48] Ám Yuan még mindig csupán ideiglenes elnök volt, ezért szükségesnek látta, hogy hatalmát választással legalizálja. Ez azonban igen nehézzé vált az alelnöknek, mert elképzelhető volt, hogy a hősként tisztelt Li Yuanhung egy tiszta szavazás esetén legyőzi Jüant. Ő ezért eltervezte, hogy diszkreditálja az alelnököt, ellehetetlenítve őt. A nemzetgyűlés két háza vesztegetés és katonai megfélemlítés hatására október 10-i közös ülésén öt évre elnökké választotta Yuant.[49] A szavazáson Li az 507 szavazatból 196-ot szerzett meg, így Yuan számára fontossá vált az ő félreállítása is.[31]

Hogy ezt a célját elérje, jobbkezét, Duan Qiruit küldte Vucsangba, ami 1911 óta folyamatosan az alelnök lakóhelyéül szolgált. Duan azonban nem kívánt végezni az alelnökkel, inkább rábeszélte, hogy menjen a fővárosba, ahol legalább esélye van megvédenie magát a rázúduló támadásoktól. Li útnak is indult, és 1913. december 11-én érkezett meg a fővárosba. Bár itt méltóságának megfelelően fogadták, és ahhoz illő szállást kapott a palotában, ahol éveken keresztül raboskodott Guangxu császár, érezni lehetett, hogy jelenléte csupán nyűg Yuan számára.[50]

Yuan figyelme a személyi kérdések rendezése után figyelme ismét a parlament felé fordult. Bár a külföldre menekült radikális képviselőket kizáratta soraikból, a Guomindng mégis továbbra is sok gondot okozott neki. Így 1913. november 4-én államcsínyt hajtott végre, rendeleti úton feloszlatta a pártot, majd képviselői mandátumait megsemmisítette. Az ok minderre egy összeesküvés volt, amelyre állítólag a párt készült Yuan ellen.[51] 1914 januárjában a nemzetgyűlés maradékát is feloszlatta, majd néhány törvény segítségével államtanácsot szervezett, amely átvette a törvényhozási feladatokat, azonban nem volt tényleges hatalma.[52]

A májusban elfogadott alkotmány szinte uralkodói jogkörrel ruházta fel az elnököt, hiszen halála esetén kijelölt utódai is örökölhették a tisztségét.[31] Az utódok személyének kijelölésére 1914. december 29-én került sor, amikor az elnök három nevet választott ki, amelyeket egy aranydobozba raktak, és a Tiltott Városban kialakított elnöki palota pincéjében helyeztek el. A dobozt csak abban az esetben volt szabad felnyitni, ha az elnök meghal, és ezután népszavazással döntöttek volna az utód személyéről. A három kiválasztott kivétel nélkül Yuan fiai közül kerülhetett ki. Az elnöki mandátum idejét is kitolták, ami a korábbi öt helyett tíz év lett, és az elnököt akárhányszor újraválaszthatták.[52][53]

Külpolitika [szerkesztés]

Yuan külföldi katonákkal és diplomatákkal találkozik 1913-ban

Hogy uralmát a nagyhatalmak elismerjék, Yuan folyamatosan engedményekre volt kényszerítve külpolitikájában. Nem sokkal ideiglenes elnökké választása után lázongások törtek ki Tibetben, és a kínai helyőrségek is elégedetlenkedni kezdtek. Nepál közvetítésével egyezményt kötöttek a tibetiekkel, és a kínai katonák 1912 végére elhagyták az ország területét, és 1913 januárjában a dalai láma is visszatérhetett. Yuan sajnálkozását fejezte ki a mandzsuk politikája miatt, amely elnyomta Tibetet, és felajánlotta a dalai lámának, hogy visszahelyezi tisztségeibe, ám az visszautasította az ajánlatot. Nem sokkal később Yuan ismét kínai tartománynak nyilvánította az országot, és csapataival megszállta a Mekongtól keletre eső területeket. A gyengén felszerelt tibeti sereg orosz fegyverekkel erősítette meg magát, erre válaszul pedig a britek is fegyverszállításba kezdtek, hogy befolyásuk ne csorbuljon. A kínai haderő így már nem tudta folytatni az előrenyomulást, ezért Yuan a brit felkérés alapján tárgyalásokba kezdett a tibeti vezetéssel. A tibeti, kínai és brit küldöttek Szimlában ültek össze 1913. október 6-án. Itt hosszas viták kezdődtek az ország függetlenségéről, és végül 1914. július 3-án megszületett a szimlai egyezmény, amely garantálta Tibet függetlenségét. A kínai küldött aláírta a szerződéstervezetet, azonban a tényleges szerződésre végül csak a tibeti és a brit felek aláírása került, ugyanis a Jüan vezette kínai kormányzat nem volt hajlandó ratifikálni azt.[54][55]

Külső-Mongólia még 1911. december 29-én kikiáltotta függetlenségét a mandzsu udvartól. Oroszország igen hamar beavatkozott, és 1913. november 3-án elismerte Mongólia függetlenségét, majd támogatni kezdte diplomáciailag és pénzügyileg, valamint tanácsadókat is küldött a térségbe.[56] 1915-ben tárgyalásokra került sor az Orosz Birodalom, Kína és Mongólia között, és május 25-én aláírtak egy egyezményt, amiben Mongólia elismerte a kínaiak névleges fennhatóságát, és egyúttal autonóm területté vált. A szerződésben rögzítették az orosz fél érdekeit is.[57][58]

A legsúlyosabb külpolitikai beavatkozásra az első világháború kitörése után került sor, miután Japán megszállta a Shandongban lévő német koncessziót, Qingdaot. Yuan semlegességet deklarált a konfliktus elején, abban a reményben, hogy minél tovább kimaradhat a harcokból.[31] 1915. január 18-án a japánok 21 követeléssel álltak elő, amelyekben a Shandong feletti fennhatóságot, vasutak építésére és kikötők megnyittatására való jogot, Dél-Mandzsúria feletti protektorátust, a vas- és acélművek feletti monopóliumot, japán tanácsadók alkalmazását, kínai–japán közös rendőrség felállítását, a hadianyag legalább 50%-ának Japántól való beszerzését követelték. Ezen kívül a követelésekben helyt kapott az is, hogy Kína semmilyen más nemzetnek nem enged át kikötőt vagy szigetet, csakis kizárólag Japánnak.[59][60] A követelések elfogadása Kína függetlenségének végét jelentette volna, hiszen gazdaságilag és külpolitikailag teljesen japán irányítás alá került volna, ami súlyosan érintette volna az ország területi integritását. Maga Yuan is elhűlt a jegyzék kézhezvétele után.[61] A megfogalmazott követelések több ponton sértették más nagyhatalmak érdekeit is, mint például Nagy-Britanniáét vagy az Amerikai Egyesült Államokét, így a japánok kénytelenek voltak lemondani a japán tanácsadók alkalmazását követelő pontokról. A japánok nem sokkal később invázióval fenyegették meg Jüant, aki 1915. május 25-én beleegyezett a követelések többségének a teljesítésébe, Liaodong megszállását, a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzését és Jiaozhou átadását kivéve.[62]

Császárrá válása [szerkesztés]

Searchtool right.svg  Bővebben: Kínai Császárság (1915–1916)
Yuan császárságának tervezett zászlaja
A császárság egyik tervezett pénzérméje

Már elég korán jelek mutatkoztak arra, hogy Yuantól távol áll a demokratikus felfogás, és inkább monarchista alapon gondolkozik. A hagyományosan a császárok által az Ég Urának bemutatott szertartásra alig egy évvel a vucsangi lázadás után, 1912-ben saját megbízottját küldte el, egy minisztert.[31] 1913 újévekor egy követ útján üzent a trónról leköszönt Puyinak, majd január 13-án születésnapi jókívánságait is mindössze üzenetben küldte meg. E viselkedése nyomán gyökeresen átalakult a hangulat a Tiltott Városban, és míg az itt dolgozó hivatalnokok egy éve utcai ruhákban jártak, most már udvari köntösökben merészkedtek ki az utcákra, lovasokkal tisztították meg az utat maguk elől, és ismét népes kíséretet vettek maguk mellé. Yuan udvarbéli megítélését a császárné halálakor tett intézkedései is nagyban növelték.[63]

1914-ben Yuan egyre egyértelműbb jeleit adta azon szándékának, hogy vissza kívánja állítani a monarchiát. Áldozatot mutatott be Konfuciusznak, majd létrehozott egy, a Qing-dinasztia történelmével foglalkozó intézetet, ahol a dinasztia hivatalnoktudósait alkalmazta. Mikor egy régi Qing hivatalnok, Lao Naixuan levélben arra kérte Yuant, hogy állítsa vissza a dinasztia régi hatalmát, ő meghívta a férfit Pekingbe tanácsadójának. Sok, a köztársaságban csalódott ember kívánta a monarchia visszaállítását, és így a monarchista tevékenység is egyre fokozódott Kínában.[64] Yuan még ezen év decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, és azonnal pletykák kaptak szárnyra arról, hogy vissza kívánja állítani a monarchiát.[31]

1915 elején az elnök amerikai tanácsadója, Frank J. Goodnow cikket tett közzé, amelyben kifejtette, hogy a legideálisabb államforma Kína számára a monarchia. Nem sokkal ezután újjáéledt a béke megőrzésének társasága, amely Yuant tartotta a legalkalmasabbnak a császári pozíció betöltésére. Ekkorra kezdett egyértelművé válni, hogy ő nem a Qing-dinasztia restaurációján, hanem saját császárrá koronázásán munkálkodik. Hamarosan megindultak az előkészületek, a festők elkezdték felújítani a Tiltott Város egyes épületeit, és Po Lun, valamint a nyolclobogós mandzsu nemesség felkérte Yuant a trón betöltésére. Ezután Po Lun megszerezte a Qing udvartól a császári testőrséget az ünnepségre.[65] E lépéseket az udvar sem hagyta szó nélkül, és titkos tárgyalásokat kezdett Yuannal, amelyben felajánlották neki, hogy a méltányos feltételekért cserébe hajlandóak elismerni császárnak. Ezen kívül felmerült még annak a gondolata is, hogy házasságot köttetnek Yuan egyik lánya és Puyi között, ám ezt megakadályozta Yuan nem sokkal később bekövetkező halála.[66]

Bár a lemondott dinasztiával sikerült megegyeznie, Nagy-Britannia, Oroszország és Japán egyértelműen tudtára adta, hogy nem helyeslik a monarchia helyreállítását, Yuan azonban ennek ellenére sem adta fel tervét.[67] Az államtanácstól is egyre nagyobb felhatalmazást kapott, megkapta a jogot a nemesség adományozására, és hűséges tábornokait egymás után látta el nemesi címekkel.[68] 1915 végén az ország minden tartományában összehívták a gyűléseket, és ott megkérdezték a követeket, hogy kívánják-e Yuan császárrá választását. A követek két szavazólapot, egy „igen” és egy „nem” feliratút kaptak, hogy ezekkel szavazzanak. Ám a szavazás idején katonatisztek sétáltak be a termekbe, és egyesével leszavaztatták a képviselőket, ügyelve arra, hogy a megfelelő szavazólapot dobják be az urnákba. Így mind a tizennyolc tartományi gyűlés egyhangúlag követelte Yuantól, hogy váljék az ország császárává.[53] Yuan a nép akaratára hivatkozva 1915. december 11-én bejelentette a monarchia restaurálását, és kikiáltotta magát az új ország császárának. Az 1916-ban érvénybe lépő új éra nevének a Hongxiant, vagyis a „mindent felölelő törvény korát” választotta.[69]

Bukása [szerkesztés]

Yuan koporsóját a vasútállomásra szállítják

Yuan azonban nem számolt azzal, hogy a kínai nép ezt a lépését nem támogatja. 1915. december 25-én Yunnan vezetői Cai E vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és ezzel kezdetét vette a harmadik forradalom néven ismert felkelés.[67] Yuan ugyan megpróbálta lebeszélni őket, ám alábecsülte a népmozgalom erejét.[70] Yunnanban nemsokára kormányt szerveztek, és egyre-másra lázadtak fel az újabb tartományok Yuan uralma ellen.[71] Januárban a yunnani katonák behatoltak a szomszédos Sichuan és Guangxi tartományokba, és a kiűzésükre tett kísérletek kudarcot vallottak. Yuan ellen több bizalmas híve is fellázadt.[72] Mindezek azonban nem érintették a fővárosban uralkodó légkört, ahol serényen folytak az élőkészületek a monarchia tényleges visszaállítására. Az újságok az ezzel kapcsolatos hírekkel voltak tele, amelyben beszámoltak arról, hogy a sárga papírra írt trónra lépési császári ediktumok már elkészültek, és csak kiosztásra várnak; hogy nemsokára elrendelik, hogy az ország összes hivatalnoka mutassa be hódolatát Yuan portréi előtt; hogy készülőben van az új éra himnusza stb.[70] A kialakult helyzetre hivatkozva azonban kénytelenek voltak a monarchia kikiáltását elhalasztani, és erre végül nem is került sor.[73]

Yunnan példáját több más tartomány is követte, így elszakadt Guizhou, Sichuan, Guangxi, Fujian és Hunan is.[69] 1916 februárjában már az ország fele függetlenítette magát a pekingi kormányzattól. A nagyméretű népfelkelés a nagyhatalmi politikát is megváltoztatta, így Yuan segítségkérésére tartózkodóan válaszoltak, mondván nem kívánnak beavatkozni a kínai belpolitikába.[71] Yuan kezdte megérteni, hogy vesztett, így 1916. március 22-én lemondott a trónról. Uralkodása mindössze 83 napig tartott.[74] Ezután kinevezett egy kormányt a még mindig hű embereiből. A déliek azonban nem elégedtek meg ennyivel, és a bukás egyértelmű jelének tekintették a meghátrálást, ezért május 12-én Kantonban saját kormányt hoztak létre.[75] Az elnök katonatisztjei is rossznak tartották a döntést, ugyanis az a feltétel nélküli megadással ért fel számukra. Yuan így elveszítette támogatói többségét, és ellenfeleit sem sikerült kielégítenie.[76] Sun Yat-sen visszatérése után az indulatok még jobban felkorbácsolódtak, és Yuan május 25-én nyilvánosan megbánta cselekedeteit. Ezután még kijelölte utódját, Li Yuanhuangot elnökké nevezte ki.[77] Nem sokkal ezután, június 6-án hirtelen elhunyt. A leggyakrabban a bukása miatt bekövetkező agyvérzésnek tulajdonítják halálát,[78][75] ám egyes vélekedések öngyilkosságáról beszélnek.[61] Ha halála nem következik be, akkor Kína valószínűleg véres polgárháborúba sodródott volna.[75]

Hagyatéka és emlékezete [szerkesztés]

Yuan villája a tiencsini koncessziós zóna területén, ma étterem

Yuan halála után úgy tűnt, hogy Kína újra egységessé vált, utódja pedig összehívta az 1913-ban megválasztott parlamentet, majd a déli kormány feloszlatta önmagát.[77] A tényleges hatalmat azonban Yuan jobbkeze, Duan Qirui miniszterelnök gyakorolta, és több korábbi tisztje is komoly befolyással rendelkezett. A pekingi kormányzat élén ezért gyakran váltották egymást a különféle tiszti klikkek képviselői, és ez nagyon aláásta az északi kormány hatalmát és tekintélyét. A kormány számára az első világháborúba való belépés látszott jó lehetőségnek ennek helyreállítására, ám azt a nemzetgyűlés nem szavazta meg, és Li Yuanhung elnök leváltotta Duant a miniszterelnöki pozícióból. Azonban a tartományok katonai kormányzói a miniszterelnök pártjára álltak, így Li kénytelen volt meghátrálni, és feloszlatni a parlamentet. A zavaros helyzetet kihasználva Zhang Xun tábornok Pekingbe vonult csapataival, és tizenkét napra visszaállította a Qing-dinasztia uralmát. A déli tartományok nemsokára újra kikiáltották függetlenségüket, és Kína részekre hullott. Elkezdődött a körülbelül másfél évtizedig tartó hadurak kora.[79] Mivel a későbbi hadurak korábban mind Yuan katonatisztjei voltak, illetve ő tette őket katonai kormányzóvá, ezért őt gyakran nevezik a „hadurak atyjának”.[80]

Megítélése mind a nacionalista, mind a kommunista vélekedés szerint negatív,[1] és halála után külföldről is sok kritikát kapott. John J. Mullowney történész szerint Yuannak fontos szerepe volt a Guangxu császár által indított reformok megbuktatásában, ezzel megakadályozva Kína modernizációját. Így tevékenyen hozzájárult a bokszerlázadás kitöréséhez és a Qing-dinasztia bukásához.[81] Császári ambíciói miatt a kínai monarchisták is igen negatív képet alakítottak ki róla, hiszen ők szinte kivétel nélkül a Qing-dinasztia visszaállítását kívánták.[78] A korábbi kommunista történetírás az imperialista hatalmak kiszolgálójának és a császári ambícióiért Japánnak is behódoló embernek festette le őt, akinek a nyugatiak minden olyan támogatást megadtak, amit Suntól megtagadtak.[82] Manapság azonban átalakulóban van a kontinentális Kínán róla kialakított kép, amit jelez a Kínai Központi Televízió új produkciója is. Az angol nyelven, Towards the Republic címen látható sorozatban olyan embernek mutatják be Yuant, aki fiatalkorában tehetséges szervező és adminisztrátor, valamint remek intrikus volt. Császárrá válását főleg a nyugati hatalmak kényszerítésének, valamint legidősebb fiának, Yuan Kedingnak a számlájára írja.[83] Ezt vallja Putnam Weale is, aki szerint Yuannal külföldi barátai végeztek, akikre túlságosan is hagyatkozott, akik nem vették elég komolyan a Kínában nagy nehézségek árán kivívott köztársasági államformát.[70] Yuan pozitív megítélése pártján áll Paul Samuel Reinsch, aki az ő elnöklése idején volt amerikai diplomata Pekingben. Reinsch azon a véleményen van, hogy Yuan nagyon jelentős államférfi volt, aki azonban nem tudta megnyerni az egyszerű kínai emberek lelkét, hiszen nem ismerte kellőképpen őket, és bukása is főleg ennek köszönhető.[84]

Yuan elég népes családdal rendelkezett, ugyanis feleségén kívül számtalan szeretőt is tartott, akik 17 fiút és 15 lányt szültek neki. A család tagjai a császárság bukása után külföldre menekültek, félve a megtorlástól. Ez szinte lehetetlenné tette a család genealógiájának feltérképezését, ugyanis a családtagok elvesztették kapcsolatukat egymással. Csupán 2008-ban indult program Kínában a téma kutatását illetően.[85]

Jegyzetek [szerkesztés]

  1. ^ a b c Yuan Shikai (1859-1916). Discovering China. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  2. ^ a b c d e Yuan Shikai (Yuan Shih-Kai). (1859-1916). WWI Biographical Dicionary. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  3. ↑ Paul Reinsch, i. m. 86. old.
  4. ↑ Paul Reinsch, i. m. 85–86. old.
  5. ↑ Polonyi, i. m. 133. old.
  6. ↑ Paul Reinsch, i. m. 88–89. old.
  7. ^ a b Yüan Shih-k'ai. encyclopedia.com, 2004. május 16. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  8. ↑ Janne Suokas: Yuan Shikai – from soldier to president. radio86.com, 2009. szeptember 25. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  9. ↑ Frank László, i. m. 70. old.
  10. ↑ Polonyi, i. m. 143. old.
  11. ↑ Frank László, i. m. 71. old.
  12. ↑ Pu Ji, i. m. 24. old.
  13. ↑ Pu Ji, i. m. 25. old.
  14. ↑ Pu Ji, i. m. 26. old.
  15. ↑ Paul Reinsch, i. m. 93. old.
  16. ↑ Pu Ji, i. m. 28. old.
  17. ↑ I. Jermasov, i. m. 128. old.
  18. ↑ I. Jermasov, i. m. 156. old.
  19. ↑ Pu Ji, i. m. 43–44. old.
  20. ↑ Polonyi, i. m. 155. old.
  21. ↑ Pu Ji, i. m. 43. old.
  22. ↑ Pu Ji, i. m. 48. old.
  23. ↑ I. Jermasov, i. m. 170–171. old.
  24. ^ a b I. Jermasov, i. m. 172. old.
  25. ↑ Pu Ji, i. m. 50. old.
  26. ↑ Polonyi, i. m. 156. old.
  27. ↑ Frank Lászó, i. m. 142. old.
  28. ↑ I. Jermasov, i. m. 172–173. old.
  29. ↑ John J. Mullowney, i. m. 24–25. old.
  30. ↑ I. Jermasov, i. m. 174. old.
  31. ^ a b c d e f Polonyi, i. m. 159. old.
  32. ↑ Frank László, i. m. 131. old.
  33. ↑ Frank László, i. m. 132–133. old.
  34. ↑ Pu Ji, i. m. 92. old.
  35. ↑ Putname Weale, i. m. 32. old.
  36. ↑ Frank László, i. m. 133. old.
  37. ↑ I. Jermasov, i. m. 180. old.
  38. ^ a b I. Jermasov, i. m. 181–182. old.
  39. ↑ I. Jermasov Kína tegnap és ma, i. m. 141. old.
  40. ↑ I. Jermasov, i. m. 182. old.
  41. ^ a b Polonyi, i. m. 158. old.
  42. ↑ I. Jermasov, i. m. 182–184. old.
  43. ↑ Frank E. Smitha: President Yuan. Macrohistory. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  44. ↑ Frank László, i. m. 134. old.
  45. ↑ I. Jermasov, i. m. 184–185. old.
  46. ↑ I. Jermasov, i. m. 187–188. old.
  47. ↑ I. Jermasov, i. m. 190–192. old.
  48. ↑ I. Jermasov, i. m. 193. old.
  49. ↑ Putnam Weale, i. m. 30–31. old.
  50. ↑ Putname Weale, i. m. 31–32. old.
  51. ↑ I. Jermasov, i. m. 194–195. old.
  52. ^ a b Putnam Weale, i. m. 35. old.
  53. ^ a b Frank László, i. m. 157. old.
  54. ↑ Helmut Hoffmann: A Tibeti műveltség kézikönyve. Terebess Ázsia E-tár. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  55. ↑ Tibet rövid története. tibet.hu. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  56. ↑ Mongolia, Beginning of Modern Military Practices, 1911-21. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  57. ↑ Historical Path of Mongolia's Statehood and Independence. monogluls.net. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  58. ↑ 20th Century Mongolia Chronology. About.com. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  59. ↑ Bertrand Russell, i. m. 145–146. old.
  60. ↑ Michael Duffy: A 21 követelés pontjai. firstworldwar.com, 2009. augusztus 22. (Hozzáférés: 2011. március 12.)
  61. ^ a b Frank László, i. m. 159. old.
  62. ↑ Twenty-one Demands. encyclopedia.com. (Hozzáférés: 2011. március 11.)
  63. ↑ Pu Ji, i. m. 91–92. old.
  64. ↑ Pu Ji, i. m. 95. old.
  65. ↑ Pu Ji, i. m. 96. old.
  66. ↑ Pu Ji, i. m. 98. old.
  67. ^ a b Polonyi, i. m. 160. old.
  68. ↑ Frank László, i. m. 156. old.
  69. ^ a b I. Jermasov, i. m. 197. old.
  70. ^ a b c Putnam Weale, i. m. 
  71. ^ a b Frank László, i. m. 158. old.
  72. ↑ Paul Samuel Reinsch, i. m. 183–184. old.
  73. ↑ Paul Samuel Reinsch, i. m. 184, 187. old.
  74. ↑ Yüan Shih-k'ai Biography. Encyclopedia of World Biography. (Hozzáférés: 2011. március 23.)
  75. ^ a b c Polonyi, i. m. 161. old.
  76. ↑ Paul Samuel Reinsch, i. m. 188. old.
  77. ^ a b I. Jermasov, i. m. 198. old.
  78. ^ a b Pu Ji, i. m. 99. old.
  79. ↑ Polonyi, i. m. 161–162. old.
  80. ↑ How far could we call Yuan Shih-K'ai 'the Father of the Warlords'?. (Hozzáférés: 2011. március 20.)
  81. ↑ John J. Mullowney, i. m. 95–96. old.
  82. ↑ I. Jermasov: Szun Jat-szen
  83. ↑ CCTV: Towards the Republic
  84. ↑ Paul Samuel Reinsch, i. m. 196–197. old.
  85. ↑ New Genealogical Study of the Yuan Shikai Family. The 4th International Conference of Institutes & Libraries for Overseas Chinese Studies. (Hozzáférés: 2011. március 23.)

Források [szerkesztés]

  • Polonyi Péter: Kína története, 1994, Maecenas kiadó, Bp, ISBN 9638469331
  • Bertrand Russell: Kína és a kínai probléma, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Bp.
  • I. Jermasov: Szun Jat-szen, ford. Dr. Perényi József, Kossuth Könyvkiadó, 1969
  • I. Jermasov: Kína tegnap és ma, ford. Kozma Géza, Szikra Kiadó, 1953
  • Frank László: Szun Jat-szen élete, Móra Könyvkiadó, 1966
  • Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam, Bp., Láng Kiadó, 1989, ISBN 9630256886
  • Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151
  • Jordán Gyula, Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században, Napvilág Kiadó, 2005, ISBN 9639350508
  • Paul Samuel Reinsch. An American diplomat in China. Doubleday, Page & company (1922. május 16.). Hozzáférés ideje: 2011. február 26. 
  • John J. Mullowney. A revelation of the Chinese revolution. Fleming H. Revell (1914. május 16.). OCLC 4445793 
  • B. L. Putnam Weale: The Fight For The Republic in China, The Eco Library, 2006, ISBN 1847024807

További információk [szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jüan Si-kaj témájú médiaállományokat.
m • v • sz
Hadurak kora a Kínai Köztársaság korai történelmében (1916–1930)
Fő események (1916–1920)

Kínai Császárság (1915–1916) •  Nemzeti védelmi háború (1915–1916) •  Jüan Si-kaj halála (1916) •  Mandzsu restauráció (1917) •  Szibériai intervenció (1918–1920) •  Versailles-i békeszerződés (1919) •  Május negyedike mozgalom (1919) •  Mongólia megszállása (1919–1921)

 Beiyang star.svg
Fő események (1920–1930)

Cseli–Anhuj háború (1920) •  Kuangtung–Kuanghszi háború (1920–1921) •  Első Cseli–Fengtien háború (1922) •  Második Cseli–Fengtien háború (1924) •  Pekingi puccs (1924) •  Jünnan–Kuanghszi háború (1925) •  Május Harmincadika Mozgalom (1925) •  Fengtien-ellenes háború (1925–1926) •  Északi hadjárat (1926–1928) •  Huanggutun incidens (1928) •  Kína egyesítése (1928) •  Közép-síksági háború (1930)
Északi frakciók

Pejjang Hadsereg •  Jüan Si-kaj •  Anhuj-klikk •  Cseli-klikk •  Fengtien-klikk •  Sanhszi-klikk •  Kuomincsün •  Ma-klikk •  Hszincsiang-klikk
Déli frakciók
m • v • sz
A Kínai Köztársaság elnökei (Lista)
Ideiglenes kormány
(1912–1913)

Szun Jat-szen (1912) •  Jüan Si-kaj (1912–1913)

 Flag of the Republic of China 1912-1928.svg

Flag of the Republic of China.svg

Standard of the President of the Republic of China.svg
Pejjang kormányzat
(1913–1928)

Jüan Si-kaj (1913–1916) •  Li Jüan-hung (1916–1917) •  Feng Kuo-csang (1917–1918) •  Hszü Si-csang (1918–1922) •  Csou Ce-csi (1922) •  Li Jüan-hung (1922–1923) •  Kao Ling-vej (1923) •  Cao Kun (1923–1924) •  Huang Fu (1924) •  Tuan Csi-zsuj (1924–1926) •  Hu Vej-tö (1926) •  Jen Huj-csing (1926) •  Tu Hszi-kuj (1926) •  Ku Vej-csün (1926–1927) •  Csang Co-lin (1927–1928)
Nacionalista kormányzat
(1928–1948)

Csang Kaj-sek (1928–1931) •  Lin Szen (1931–1943) •  Csang Kaj-sek (1943–1948)
Alkotmányos kormányzat
(1948 óta)

Csang Kaj-sek (1948–1949) •  Li Cung-zsen (1949–1950) •  Csang Kaj-sek (1950–1975) •  Jen Csia-kan (1975–1978) •  Csang Csing-kuo (1978–1988) •  Li Teng-huj (1988–2000) •  Csen Suj-pien (2000–2008) •  Ma Jing-csiu (2008–)


A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Jüan_Si-kaj&oldid=13072042”