Jüan Si-kaj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jüan Si-kaj
袁世凱
YuanShika Colour.jpg
Cseli kormányzója
Hivatali idő
19011908
Előd Li Hung-csang
Utód Jang Si-hsziang
A Csing-dinasztia 2. miniszterelnöke
Hivatali idő
1911. november 1.1912. március 10.
Előd Jikuang kínai herceg
Utód
A Kínai Köztársaság 2. ideiglenes elnöke
Hivatali idő
1912. február 15.1913. október 10.
Előd Szun Jat-szen
Utód
A Kínai Köztársaság 1. elnöke
Hivatali idő
1913. október 10.1915. december 11.
Előd önmaga
Utód
Kína 533. császára
Hivatali idő
1915. december 11.1916. március 22.
Előd pozíció létrehozása
Utód pozíció megszűnése

Született 1859. szeptember 16.
Hsziangcseng,  Csing-dinasztia
Elhunyt 1916. június 6. (56 évesen)
Peking, Flag of the Republic of China 1912-1928.svg Kínai Köztársaság
Párt Pejjang-klikk

Foglalkozás diplomata, katona, politikus, császár

Yuan Shikai sign.jpg
Jüan Si-kaj
袁世凱 aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jüan Si-kaj témájú médiaállományokat.

Jüan Si-kaj (hagyományos kínai: 袁世凱, egyszerűsített kínai: 袁世凯, pinjin: Yuán Shìkǎi, 1859. szeptember 16.1916. június 6.) kínai politikus, katona és önjelölt császár. Gyakran nevezték Kína „erős emberének” is, a korabeli nagyhatalmak véleménye alapján. Igen nagyhatalmú tábornok volt Kínában a 20. század elején, mivel a jól felszerelt, modern északi Pejjang Hadsereg parancsnokává nevezték ki 1895-ben. A Csing-udvar híveként részt vett Kuang-hszü császár 1898-as száznapos reformjában is, ám a reformtörekvések végül miatta buktak el, hiszen a konzervatív Ce-hszi anyacsászárné oldalára állt, és értesítette őt a császár terveiről. A dinasztia végnapjaiban, a vucsangi felkelés után miniszterelnökké nevezték ki, ekkor tárgyalást kezdett a lázadókkal és megegyezett velük. A Csing-dinasztia lemondatásáért cserébe megkapta az elnöki pozíciót Szun Jat-szentől.

Hatalmának erősödése azt jelentette, hogy Kína folyamatosan haladt egy újabb császárság irányába. Mivel az időközben megtartott választások után úgy tűnt, hogy a forradalmi Kuomintang jelöltje, Szung Csiao-zsen lesz a miniszterelnök, és ő jelentősen megnyirbálja majd elnöki jogköreit, ezért 1913 tavaszán Jüan merényletet hajtatott végre a politikus ellen. Erre lázadás tört ki a déli tartományokban, azonban Jüan csapatai két hónap alatt vérbe fojtották a megmozdulásokat. Ezzel politikai pozíciója is megszilárdult, és október 6-án az ország elnökévé választották. 1914 januárjában feloszlatta a nemzetgyűlést, majd 1914 decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, ami a monarchia visszaállításának egyértelmű jele volt. Jüan a nép akaratára hivatkozva december 11-én bejelentette a császárság visszaállítását, ám ekkor az egész országban lázongások törtek ki. Azért, hogy a polgárháborút elkerülje, 1916. március 22-én lemondott, majd nem sokra rá, június 6-án meghalt agyvérzésben.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan 1859. szeptember 16-án született a Hunan tartománybeli Hsziangcseng városában a Tajping-felkelés idején. Anyai nagyapja,[1] apja és testvérei a császári csapatok oldalán harcoltak a háborúban.[2] 1866-ban egyik nagybátyja fogadta örökbe, és egészen 1873-as haláláig nevelte őt. Ezután Jüan Pekingbe költözött, ahol ott lakó nagybátyjai felügyelete alatt élt. Tradicionális nevelése ellenére nem mutatott különösebb érdeklődést a tanulás és a klasszikus műveltség iránt.[2]

Iskola helyett inkább a küzdősportok és a szórakozás kötötte le figyelmét,[1] emiatt kétszer is megbukott az állami vizsgákon, ami pedig a hivatalnoki pozícióba kerülés alapja volt. 1880-ban végül pénzért vásárolt hivatalnoki pozíciót magának, majd belépett a hadseregbe.[2] Katonai karrierjét a tábornoki rendfokozatot viselő nagybátyja titkáraként kezdte.[3] 1882-ben Koreába vezényelték, és az elkövetkező tizenkét évet ott töltötte.[2]

A Csing-dinasztia szolgálatában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan anyjával
Koreai szolgálata idején

Koreában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybátyja a koreai utazás előtt meghalt, és Jüan a helyzetet kihasználva, az ő nevében eljárva lett a Koreában székelő kínai helytartó.[4] Ebben a minőségében elnyerte Li Hung-csang, a prominens udvari politikus bizalmát, és ő képviselte a Csing-dinasztia érdekeit Szöulban, a koreai királyi udvarnál.[5] Itt komoly hírnevet szerzett magának, mint diplomata, kifinomult intrikus és kiemelkedő katonai szervező. Befolyását arra használta fel, hogy megerősítse a kínai pozíciókat a Koreai-félszigeten, így minimálisra szorította vissza az orosz és japán befolyást, megakadályozta a koreai rizsexportot Japánba, valamint az ország külkapcsolatainak kiépülését a Brit Birodalommal. 1884-ben három hadosztály parancsnoka lett, majd segített a koreai királynak a testőrség megszervezésében és a határőrök kiképzésében.[2]

A koreai 1893–94-es Tonghak lázadás idején állást foglalt a katonai beavatkozás mellett, és így nagy szerepe volt az első kínai–japán háború kitörésében. A haladó szellemiségűek fellázadtak a konzervatív vezetőség ellen, akik győzelmüket követően átvették a hatalmat Szöulban. A japán követség támogatta őket, és a követégi őrök is segítettek az elfoglalt palota őrzésében. Jüan gyalogsággal és tüzérséggel vonult az elfoglalt királyi palota ellen, és követelte a japánok elvonulását, hogy helyreállíthassa a rendet. Őket azonban kötötték a Japán és Korea között fennálló szerződések, így Jüan parancsot adott a katonák megtámadására, majd ezután kineveztette magát a koreai királyi család protektorává és felgyújtatta a japán nagykövetséget. A japánok teljhatalmú megbízottja kénytelen volt elmenekülni a városból. Három hét múlva a japánok nagyméretű büntetőexpedíciót indítottak az incidensre válaszul. A harcok kezdete előtt álruhában visszatért Pekingbe, így sikeresen elkerülte a vereséggel járó arcvesztést, és a továbbiakban a logisztikai műveleteket felügyelte.[6][7]

Részvétele a reformokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Santung kormányzójaként 1900 környékén
Jüan modern új hadserege

A kínai csapatok egy éven belül megsemmisítő vereséget szenvedtek a japánoktól, és ez rámutatott a katonai reformok szükségességére. Ebben a folyamatban részt vett Jüan is, akit 1901-ben kineveztek az újonnan létrehozott Pejjang Hadsereg élére. Ez volt a legerősebb és legjobban felszerelt kínai hadsereg, köszönhetően az általa bevezetett nyugati kiképzési módszereknek és szervezési eljárásoknak.[7] A hadsereg elhelyezkedése is kulcsfontosságú volt, hiszen a főváros közvetlen közelében állomásoztak, és emiatt jelentős szerepet játszhattak a rend fenntartásában és a dinasztia védelmében.[8]

Az 1898-as száznapos reform idején Jüan csatlakozott Kuang-hszü császárhoz, és részt vett a minisztertanács gyűlésein is. Bár látszólag a császár pártján állt, valójában egyik oldal mellett sem kötelezte el magát, kivárta az események alakulását. Ennek ellenére tájékoztatta a császárt egy készülő palotaforradalomról, aki végül Ce-hszi császárné és más prominens konzervatívok letartóztatására adott parancsot.[9] Jüan kapta a feladatot, hogy tartóztassa le a császárnét és a pekingi helyőrség parancsnokát. Ő azonban az utóbbiak tudomására hozta a császár terveit, így azok előbb léphettek, és szeptember 20-án a császárt vették őrizetbe.[10]

Politikai ambíciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az esemény után Ce-hszi komolyan segítette karrierje alakulását, és Jüan néhány év alatt Cseli tartomány főbírójából kormányzó, majd a külügyek vezetője lett. Előtte csupán négy han ért el ilyen magas pozíciót a mandzsu Csing udvarban.[11] Mivel igen jó viszonyt ápolt Jikuang herceggel, és sok ezüstöt adományozott neki, Ce-hszi gyanakvó lett vele szemben. Hogy megfossza katonai hatalmától, kinevezte a külügyminiszterré és az udvari tanács tagjává. Jüan tudta, hogy ez mivel jár, és önként adta át a Pejjang Hadsereg főparancsnoki posztját. Mivel a császárné ezzel sem tudta megtörni a hatalmát, újabb tervet eszelt ki, ám betegsége miatt ágyba kényszerült. Itt tudta meg azt, hogy Jüan el akarja mozdítani Kuang-hszü császárt a trónról, és Jikuang fiából akar császárt csinálni. Ce-hszi ezt azonban nem engedhette, így eltávolította Jikuangot a fővárosból, és a hadsereg több hadosztályát Pekingbe rendelte, majd kihirdette Pu Ji trónöröklését.[12] Hogy Jüan valóban tervezett-e valamit, nem tudni, ám korabeli pletykák szerint az ő általa küldött gyógyszertől halt meg Kuang-hszü császár.[13][14]

A császár halála után Ce-hszi akarata szerint az alig kétéves Pu Ji került a császári trónra, és helyette II. Csun herceg kormányzott régensként. A halott Küang-hszü császár testvéreként egyik első intézkedése volt, hogy megszabaduljon Jüan Si-kajtól. Bár szerette volna megöletni őt, Jikuang herceg a lehetséges katonai puccs miatt sikeresen megakadályozta a régenst terve végrehajtásában.[15] Végül azzal bocsátották el Jüant a Tiltott Városból, hogy kúrálja ki lábfájását.[16]

Út az elnöki pozícióig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan 1911-ben, tradicionális ruhában

Kényszerített visszavonulása után az elkövetkező három évet a politikától távol töltötte hunani birtokán. Csupán az 1911-es vucsangi felkelés után hívták vissza az udvarba, és kinevezték Hopej és Hunan tartományok kormányzójává, amit azonban Jüan „lábfájdalmára” hivatkozva visszautasított. Két hét múlva kinevezték a teljes szárazföldi és tengeri haderő főparancsnokává, ám ő ezt is visszautasította. Végül a régens lemondása után, 1911. november 1-jén Jüant nevezték ki a miniszterelnöki pozícióra, és azonnal munkához látott. Megölette a 6. hadosztály alkotmányt követelő parancsnokát, és megvesztegette a kivégzett tábornokkal szimpatizáló 20. hadosztály parancsnokát. Jüan ezután tárgyalást ajánlott a déli felkelőknek, és Tang Sao-jit Sanghajba küldte tárgyalni. Mintegy gesztusként szabadon engedte az egy éve börtönbe tartott Vang Csing-vejt, Szun Jat-szen egyik közeli munkatársát és hívét.[17] Jüan még novemberben felszámolta a régensséget, és hazaküldte Csun herceget, majd hozzálátott a dinasztia elmozdításához.[18]

Ennek oka az volt, hogy a déliek egy része hajlandónak mutatkozott Jüannal tárgyalni, és közölték vele, hogy a Csing-dinasztia lemondatása esetén átadják számára a köztársasági elnöki pozíciót is.[19] Ezenkívül a nagyhatalmak is nagyon érdeklődtek személye iránt, baráti érzéseket tápláltak iránta, hiszen Kína erős emberét látták benne, aki képes rendet tenni az országban.[20] A tárgyalások igen elhúzódtak a köztársaságiakkal, ám 1912 januárjában Tuan Csi-zsuj vezetésével tisztek egy csoportja ultimátumot adott át Jüannak, amelyben felszólították, hogy döntsön a monarchia felől, különben nem állnak ellen a köztársaságiak előrenyomulásának. Jüan így megüzente a Nankingban székelő köztársasági kormánynak, hogy elfogadja feltételeiket, vagyis a monarchia megszüntetését, a főváros Nankingba költöztetését és a köztársasági államforma elismerését. Bár a császári családdal egy ellene készülő merényletre hivatkozva nem érintkezett személyesen, képviselői és ügyes húzásai révén elérte, hogy az özvegy császárné beleegyezzen a lemondásba.[21] Az általa kiadatott ediktum szerint az uralkodó beleegyezett a köztársasági államformába és a népszuverenitásba, valamint megbízta őt egy teljhatalmú ideiglenes kormány alakításával és a déliekkel való megegyezéssel.[22]

Szun Jat-szen nyomására megváltoztatták az ediktum szövegét, és február 12-én újra közzétették. Ebben a császár már lemondott trónjáról, és a dinasztiát megfosztották az államigazgatás vezetésére való jogaitól, ám a császár megtarthatta címét, palotáit, és jelentős összegű köztársasági nyugdíjra való ígéretet kapott.[23] Jüan ezután megalakította az ideiglenes köztársasági kormányt.[24] Szun a megegyezés alapján február 14-én lemondott a köztársasági elnöki posztról, és Jüan Si-kajt javasolta utódjának, akit másnap meg is választották a Kínai Köztársaság ideiglenes elnökévé.[25]

Ideiglenes elnökként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan Si-kaj (középen) leteszi elnöki esküjét 1912. március 10-én

Jüan a hatalmát politikai cselszövéssel szerezte, ezért igyekezett azt minden lehetséges eszközzel megerősíteni. Ebbe tartozott az is, hogy nem kívánt a bázisául szolgáló, konzervatív északon található Pekingből a demokrácia felé hajló Nankingba költözni.[23] Leghűségesebb hadosztályait is innen toborozta, és itt hatott legkevésbé a vucsangi felkelés utáni forradalmi láz,[26] így a város elhagyása komolyan érintette volna Jüan hatalmát. Hogy Peking maradhasson a főváros, egy incidenst használt ki: február 29-én a Cao Kun által parancsnokolt 3. hadosztály egyes egységei fellázadtak, fosztogatni és kegyetlenkedni kezdtek, és ez március 2-án Tiencsinre is átterjedt. Erre a hírre Jüan megüzente a déli nemzetgyűlésnek, hogy a külföldiek nagykövetségeit nem hagyhatja őrizetlenül, és távozása esetén őt terhelné a felelősség, ha a zavargások Pekingre is átterjednek. Így javasolta, hogy a nemzetgyűlés és a nankingi hivatalok költözzenek inkább Pekingbe, ami maradjon főváros. Li Jüan-hung alelnök támogatta az ötletet, és a kormány jelentős része is pártolta. Szun Jat-szen ellenkezése ellenére beleegyeztek Jüan ajánlatába, és miután északon helyreállt a rend, Jüan március 10-én letette az esküt a nép iránti hűségre. A nemzetgyűlés északra költözött, és március 29-én látott ismét munkához.[27][28] Jüan Tang Sao-jit bízta meg kormányalakítással, mivel nem tudta, hogy őt a déliekkel folyó tárgyalások idején beszervezték a Forradalmi Ligába. A felálló kormányban így négy miniszter is a Liga tagjai közül került ki.[29]

Mivel Szun Jat-szen három népi alapelvéből az első kettő (nemzeti függetlenség és demokrácia) látszólag megvalósult, így Szun a harmadiknak, a népjólét megvalósításának látott hozzá. Jüan számára ez ideális alkalom volt arra, hogy politikai ellenfele pozícióját gyengítse, így kinevezte az állami vasutak élére.[30] Kezdetnek kétmillió dollárt folyósított Szun számára, hogy abból kezdje meg a vasúthálózat fejlesztését.[31] Jüan nem sokkal a kinevezés után bírói eljárás nélkül kivégeztetett két forradalmárt, akiket egy ellene készülő merénylettel vádoltak meg. Szun felelősségre vonó levelére Jüan úgy válaszolt, hogy rágalmazásnak minősítette a híreket, valamint hozzájárult Szun Japánba küldéséhez, hogy tanulmányozhassa az ottani reformokat.[32]

Jüan hatalmát erősítette az a tény is, hogy Kuang-hszü császár özvegye, Lung Jü 1913. február 22-én meghalt. Jüan főtitkárát küldte el, hogy tolmácsolja jókívánságait a császári családnak, majd Tang Sao-ji miniszterelnök vezetésével az egész kormány követte őt. Ám titokban igen elégedett volt az események alakulásával, hiszen egy lépéssel közelebb került saját császárrá koronázásához. Hivatalosan azonban Jüan saját kezűleg tűzte fel kabátjára a gyászszalagot, elrendelte a zászlók félárbocra eresztését, és hogy a hivatalnokok 27 napon keresztül járjanak gyászszalaggal. A császárné temetésén az egész kormány megjelent, míg a szárazföldi haderő országos gyászünnepségét Jüan jobbkeze, Tuan Csi-zsuj irányította. A császárné halála után már csak két megoldatlan kérdés volt hátra: legális színezetet adni egy nyíltan autokratikus uralomnak, valamint pénzt szerezni az ország működtetéséhez.[33][34]

Hogy a második, sokkal fontosabb problémát megoldja, kölcsönért folyamodott egy pénzügyi csoporthoz, amely azonban a sójövedék megszerzéséhez kötötte az összeg folyósítását. Az ügy kapcsán nagy vita tört ki az elnök és a nemzetgyűlés között, ezért Jüannak várnia kellett az ajánlat elfogadásával.[35] 1912 júniusában végül elfogadta a bankok kérését a sómonopólium ügyében, valamint hogy kizárólagos jogot kapnak kölcsönök nyújtására Kína számára. Ezt el kellett volna még fogadnia a nemzetgyűlésnek is, azonban az közölte a miniszterelnökkel, hogy ha aláírja az egyezményt, halállal büntetik érte. Erre a hírre miniszterelnöke Tiencsinbe menekült, a kormány pedig megbukott. A bankok azonban nem voltak hajlandóak számára addig kölcsönt nyújtani, amíg új kormány nem alakul.[36]

Hogy mihamarabb felállhasson egy új kormány, Jüan 1912 decemberében kiírta az új választásokat. A frissen létrejött Kuomintanggal a kisebb konzervatív pártokból létrejövő Progresszív Pártot állította szembe, és mindent elkövetett a választási eredmények manipulálására.[37] Szavazásra csak azok voltak jogosultak, akik 21. életévüket betöltötték, két éve éltek egy helyen és legalább 250 liang vagyonnal rendelkeztek, így a népességnek csak igen kis százaléka voksolhatott.[38] Továbbá a választás során az elnök több csalást is elkövetett, a hamisítástól a szavazatvásárlásig. Mindezek ellenére a Kuomintang a legerősebb pártként került be a nemzetgyűlésbe, így annak vezetőjét, Szung Csiao-zsent választották meg miniszterelnökké. A pártvezetés kijelentette, hogy az elnökválasztás előtt elfogadják az új alkotmányt, és jelentősen megnyirbálják az elnök hatalmát. Bár Jüan tiltakozott, mondván, hogy előbb válasszák meg az elnököt, nem járt sikerrel.[37]

A második forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem sokkal ezután Szung Csiao-zsen Sanghajba utazott rövid időre. 1913. március 20-án készült visszatérni Pekingbe, ám az éjjeli expresszre várakozás közben valaki rálőtt a pályaudvaron, és halálosan megsebesítette a miniszterelnököt, aki két nap múlva belehalt a sebeibe.[39][40] Jüan azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben, és látszólag mély megindulással fogadta Szung halálhírét. Március 23-án letartóztatták a merénylet közvetlen szervezőjét, Jing Kuj-csenget, a sanghaji rendőrség alkalmazottját, és másnap elfogták a gyilkost, Vu Si-jinget is. A rendőr házának átkutatása során leveleket találtak, amelyeket az előző miniszterelnök, Csang Ping-csün küldött, és amelyekben ötvenezer dollárt ajánlott fel Szung megöléséért. Áprilisban a sanghaji külföldi koncessziók bírósága átadta a két férfit a kínai hatóságoknak, ám ítélethozatalra nem került sor. Az országban egyre nőtt az elégedetlenség, azonban a volt miniszterelnök nem jelent meg a bírósági kihallgatáson, és Jüan egy olyan közleményt tett közzé, amelyben ártatlannak tartotta Jing Kuj-csenget.[41] Az új nemzetgyűlés április 8-án tartott nyitóülésén Jüan nem jelent meg, ugyanis tartott attól, hogy merénylet áldozatává válik.[42]

Ezt követően áprilisban Jüan titokban találkozott a pekingi idegennegyedben lévő Hongkong and Shanghai Banking Corportation épületében a pénzintézet képviselőivel, hogy aláírja velük a kölcsönszerződést.[43] Itt azonban megzavarta őt Vang Cseng-ting, a felsőház alelnöke, aki kijelentette, hogy a szerződés érvénytelen lesz a nemzetgyűlés beleegyezése nélkül, ám Jüan ennek ellenére aláírta azt. Két nap múlva a felső- és alsóház valóban érvénytelennek mondta ki a megegyezést, ennek ellenére április 26-án Jüan megkapta a 25 millió angol fontra rúgó kölcsönt.[44] A kölcsönből azonnal mozgósította a hozzá hű erőket, és lefizette a flotta parancsnokát is, hogy ne akadályozza a Jangcén való átkelésben. Miután csapatai elfoglalták a helyüket, elkezdte önkényesen leváltani azokat a déli kormányzókat, akik a Kuomintang tagjai vagy szimpatizánsai voltak. Az elsőt, Csianghszi kormányzóját július 9-én menesztette, majd napokon belül két másik is követte.[45] Erre válaszul összeült a Kuomintang vezetősége Sanghajban, és hosszú vita után Szun Jat-szen álláspontja kerekedett felül, amiben kiállt a fegyveres harc megindítása mellett. A déli tartományok kikiáltották függetlenségüket az északi kormányzattól, és nem ismerték el tovább Jüan hatalmát.[40]

Július 12-én felkelt a nankingi helyőrség és példáját több más katonai egység is követte. Jüan ugyanezen a napon parancsot adott a felkelés elfojtására. Először a főváros közelében található Senhsziben verték le a felkelést, majd nagy erőket mozgósítva Csianghszit támadták meg. Az itteni erők mintegy két hónapig tartották magukat, ám fokozatosan visszaszorultak a hegyekbe, majd szétszóródtak. Ezután már nem állt komolyabb akadály Jüan csapatai előtt, és rövid idő alatt leigázták Hunant és Kuangtungot. Nankingot Csang Hszün tábornok csapatai foglalták el és dúlták fel. A város hosszú ideig állta a támadásokat, ám a védők főparancsnoka július 28-án elmenekült a városból. Ennek ellenére a harcok csak szeptember 2-án fejeződtek be. Az elfoglalt területeken kegyetlen megtorlást rendeztek, ezreket végeztek ki és vetettek börtönbe. A második forradalom elbukott, és Jüan fő politikai ellenfelei elmenekültek az országból. Hogy tovább erősítse hatalmát, a tartományok élére hozzá hű katonatiszteket nevezett ki.[46]

Az egyeduralom kiépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elnökként 1915-ben

A második forradalom leverése után Jüan hozzálátott a parlament hatalmának felszámolásához. A Kuomintang vezetésétől követelte, hogy zárják ki soraikból a felkelés vezetésében részt vett személyeket, mint Szun Jat-szent, vagy Huang Hszinget, és ők engedelmeskedtek.[47] Ám Jüan még mindig csupán ideiglenes elnök volt, ezért szükségesnek látta, hogy hatalmát választással legalizálja. Ez azonban igen nehézzé vált az alelnöknek, mert elképzelhető volt, hogy a hősként tisztelt Li Jüan-hung egy tiszta szavazás esetén legyőzi Jüant. Ő ezért eltervezte, hogy diszkreditálja az alelnököt, ellehetetlenítve őt. A nemzetgyűlés két háza vesztegetés és katonai megfélemlítés hatására október 10-i közös ülésén öt évre elnökké választotta Jüant.[48] A szavazáson Li az 507 szavazatból 196-ot szerzett meg, így Jüan számára fontossá vált az ő félreállítása is.[30]

Hogy ezt a célját elérje, jobbkezét, Tuan Csi-zsujt küldte Vucsangba, ami 1911 óta folyamatosan az alelnök lakóhelyéül szolgált. Tuan azonban nem kívánt végezni az alelnökkel, inkább rábeszélte, hogy menjen a fővárosba, ahol legalább esélye van megvédenie magát a rázúduló támadásoktól. Li útnak is indult, és 1913. december 11-én érkezett meg a fővárosba. Bár itt méltóságának megfelelően fogadták, és ahhoz illő szállást kapott a palotában, ahol éveken keresztül raboskodott Kuang-hszü császár, érezni lehetett, hogy jelenléte csupán nyűg Jüan számára.[49]

Jüan figyelme a személyi kérdések rendezése után figyelme ismét a parlament felé fordult. Bár a külföldre menekült radikális képviselőket kizáratta soraikból, a Kuomintang mégis továbbra is sok gondot okozott neki. Így 1913. november 4-én államcsínyt hajtott végre, rendeleti úton feloszlatta a pártot, majd képviselői mandátumait megsemmisítette. Az ok minderre egy összeesküvés volt, amelyre állítólag a párt készült Jüan ellen.[50] 1914 januárjában a nemzetgyűlés maradékát is feloszlatta, majd néhány törvény segítségével államtanácsot szervezett, amely átvette a törvényhozási feladatokat, azonban nem volt tényleges hatalma.[51]

A májusban elfogadott alkotmány szinte uralkodói jogkörrel ruházta fel az elnököt, hiszen halála esetén kijelölt utódai is örökölhették a tisztségét.[30] Az utódok személyének kijelölésére 1914. december 29-én került sor, amikor az elnök három nevet választott ki, amelyeket egy aranydobozba raktak, és a Tiltott Városban kialakított elnöki palota pincéjében helyeztek el. A dobozt csak abban az esetben volt szabad felnyitni, ha az elnök meghal, és ezután népszavazással döntöttek volna az utód személyéről. A három kiválasztott kivétel nélkül Jüan fiai közül kerülhetett ki. Az elnöki mandátum idejét is kitolták, ami a korábbi öt helyett tíz év lett, és az elnököt akárhányszor újraválaszthatták.[51][52]

Külpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan külföldi katonákkal és diplomatákkal találkozik 1913-ban

Hogy uralmát a nagyhatalmak elismerjék, Jüan folyamatosan engedményekre volt kényszerítve külpolitikájában. Nem sokkal ideiglenes elnökké választása után lázongások törtek ki Tibetben, és a kínai helyőrségek is elégedetlenkedni kezdtek. Nepál közvetítésével egyezményt kötöttek a tibetiekkel, és a kínai katonák 1912 végére elhagyták az ország területét, és 1913 januárjában Tubten Gyaco dalai láma is visszatérhetett. Jüan sajnálkozását fejezte ki a mandzsuk politikája miatt, amely elnyomta Tibetet, és felajánlotta a dalai lámának, hogy visszahelyezi tisztségeibe, ám az visszautasította az ajánlatot. Nem sokkal később Jüan ismét kínai tartománynak nyilvánította az országot, és csapataival megszállta a Mekongtól keletre eső területeket. A gyengén felszerelt tibeti sereg orosz fegyverekkel erősítette meg magát, erre válaszul pedig a britek is fegyverszállításba kezdtek, hogy befolyásuk ne csorbuljon. A kínai haderő így már nem tudta folytatni az előrenyomulást, ezért Jüan a brit felkérés alapján tárgyalásokba kezdett a tibeti vezetéssel. A tibeti, kínai és brit küldöttek Szimlában ültek össze 1913. október 6-án. Itt hosszas viták kezdődtek az ország függetlenségéről, és végül 1914. július 3-án megszületett a szimlai egyezmény, amely garantálta Tibet függetlenségét. A kínai küldött aláírta a szerződéstervezetet, azonban a tényleges szerződésre végül csak a tibeti és a brit felek aláírása került, ugyanis a Jüan vezette kínai kormányzat nem volt hajlandó ratifikálni azt.[53][54]

Külső-Mongólia még 1911. december 29-én kikiáltotta függetlenségét a mandzsu udvartól. Oroszország igen hamar beavatkozott, és 1913. november 3-án elismerte Mongólia függetlenségét, majd támogatni kezdte diplomáciailag és pénzügyileg, valamint tanácsadókat is küldött a térségbe.[55] 1915-ben tárgyalásokra került sor az Orosz Birodalom, Kína és Mongólia között, és május 25-én aláírtak egy egyezményt, amiben Mongólia elismerte a kínaiak névleges fennhatóságát, és egyúttal autonóm területté vált. A szerződésben rögzítették az orosz fél érdekeit is.[56][57]

A legsúlyosabb külpolitikai beavatkozásra az első világháború kitörése után került sor, miután Japán megszállta a Santungban lévő német koncessziót, Csingtaót. Jüan semlegességet deklarált a konfliktus elején, abban a reményben, hogy minél tovább kimaradhat a harcokból.[30] 1915. január 18-án a japánok 21 követeléssel álltak elő, amelyekben a Santung feletti fennhatóságot, vasutak építésére és kikötők megnyittatására való jogot, Dél-Mandzsúria feletti protektorátust, a vas- és acélművek feletti monopóliumot, japán tanácsadók alkalmazását, kínai–japán közös rendőrség felállítását, a hadianyag legalább 50%-ának Japántól való beszerzését követelték. Ezen kívül a követelésekben helyt kapott az is, hogy Kína semmilyen más nemzetnek nem enged át kikötőt vagy szigetet, csakis kizárólag Japánnak.[58][59] A követelések elfogadása Kína függetlenségének végét jelentette volna, hiszen gazdaságilag és külpolitikailag teljesen japán irányítás alá került volna, ami súlyosan érintette volna az ország területi integritását. Maga Jüan is elhűlt a jegyzék kézhezvétele után.[60] A megfogalmazott követelések több ponton sértették más nagyhatalmak érdekeit is, mint például Nagy-Britanniáét vagy az Amerikai Egyesült Államokét, így a japánok kénytelenek voltak lemondani a japán tanácsadók alkalmazását követelő pontokról. A japánok nem sokkal később invázióval fenyegették meg Jüant, aki 1915. május 25-én beleegyezett a követelések többségének a teljesítésébe, Liaotung megszállását, a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzését és Kiaucsou átadását kivéve.[61]

Császárrá válása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan császárságának tervezett zászlaja
Jüan (középen) császári köntösben
A császárság egyik tervezett pénzérméje

Már elég korán jelek mutatkoztak arra, hogy Jüantól távol áll a demokratikus felfogás, és inkább monarchista alapon gondolkozik. A hagyományosan a császárok által az Ég Urának bemutatott szertartásra alig egy évvel a vucsangi lázadás után, 1912-ben saját megbízottját küldte el, egy minisztert.[30] 1913 újévekor egy követ útján üzent a trónról leköszönt Pu Jinak, majd január 13-án születésnapi jókívánságait is mindössze üzenetben küldte meg. E viselkedése nyomán gyökeresen átalakult a hangulat a Tiltott Városban, és míg az itt dolgozó hivatalnokok egy éve utcai ruhákban jártak, most már udvari köntösökben merészkedtek ki az utcákra, lovasokkal tisztították meg az utat maguk elől, és ismét népes kíséretet vettek maguk mellé. Jüan udvarbéli megítélését a császárné halálakor tett intézkedései is nagyban növelték.[62]

1914-ben Jüan egyre egyértelműbb jeleit adta azon szándékának, hogy vissza kívánja állítani a monarchiát. Áldozatot mutatott be Konfuciusznak, majd létrehozott egy, a Csing-dinasztia történelmével foglalkozó intézetet, ahol a dinasztia hivatalnoktudósait alkalmazta. Mikor egy régi Csing hivatalnok, Lao Naj-hszüan levélben arra kérte Jüant, hogy állítsa vissza a dinasztia régi hatalmát, ő meghívta a férfit Pekingbe tanácsadójának. Sok, a köztársaságban csalódott ember kívánta a monarchia visszaállítását, és így a monarchista tevékenység is egyre fokozódott Kínában.[63] Jüan még ezen év decemberében személyesen mutatott be áldozatot az Ég Urának, és azonnal pletykák kaptak szárnyra arról, hogy vissza kívánja állítani a monarchiát.[30]

1915 elején az elnök amerikai tanácsadója, Frank J. Goodnow cikket tett közzé, amelyben kifejtette, hogy a legideálisabb államforma Kína számára a monarchia. Nem sokkal ezután újjáéledt a béke megőrzésének társasága, amely Jüant tartotta a legalkalmasabbnak a császári pozíció betöltésére. Ekkorra kezdett egyértelművé válni, hogy ő nem a Csing-dinasztia restaurációján, hanem saját császárrá koronázásán munkálkodik. Hamarosan megindultak az előkészületek, a festők elkezdték felújítani a Tiltott Város egyes épületeit, és Po Lun, valamint a nyolclobogós mandzsu nemesség felkérte Jüant a trón betöltésére. Ezután Po Lun megszerezte a Csing udvartól a császári testőrséget az ünnepségre.[64] E lépéseket az udvar sem hagyta szó nélkül, és titkos tárgyalásokat kezdett Jüannal, amelyben felajánlották neki, hogy a méltányos feltételekért cserébe hajlandóak elismerni császárnak. Ezen kívül felmerült még annak a gondolata is, hogy házasságot köttetnek Jüan egyik lánya és Pu Ji között, ám ezt megakadályozta Jüan nem sokkal később bekövetkező halála.[65]

Bár a lemondott dinasztiával sikerült megegyeznie, Nagy-Britannia, Oroszország és Japán egyértelműen tudtára adta, hogy nem helyeslik a monarchia helyreállítását, Jüan azonban ennek ellenére sem adta fel tervét.[66] Az államtanácstól is egyre nagyobb felhatalmazást kapott, megkapta a jogot a nemesség adományozására, és hűséges tábornokait egymás után látta el nemesi címekkel.[67] 1915 végén az ország minden tartományában összehívták a gyűléseket, és ott megkérdezték a követeket, hogy kívánják-e Jüan császárrá választását. A követek két szavazólapot, egy „igen” és egy „nem” feliratút kaptak, hogy ezekkel szavazzanak. Ám a szavazás idején katonatisztek sétáltak be a termekbe, és egyesével leszavaztatták a képviselőket, ügyelve arra, hogy a megfelelő szavazólapot dobják be az urnákba. Így mind a tizennyolc tartományi gyűlés egyhangúlag követelte Jüantól, hogy váljék az ország császárává.[52] Jüan a nép akaratára hivatkozva 1915. december 11-én bejelentette a monarchia restaurálását, és kikiáltotta magát az új ország császárának. Az 1916-ban érvénybe lépő új éra nevének a Hunghszient, vagyis a „mindent felölelő törvény korát” választotta.[68]

Bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan koporsóját a vasútállomásra szállítják

Jüan azonban nem számolt azzal, hogy a kínai nép ezt a lépését nem támogatja. 1915. december 25-én Jünnan vezetői Caj O vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és ezzel kezdetét vette a harmadik forradalom néven ismert felkelés.[66] Jüan ugyan megpróbálta lebeszélni őket, ám alábecsülte a népmozgalom erejét.[69] Jünnanban nemsokára kormányt szerveztek, és egyre-másra lázadtak fel az újabb tartományok Jüan uralma ellen.[70] Januárban a jünnani katonák behatoltak a szomszédos Szecsuan és Kuanghszi tartományokba, és a kiűzésükre tett kísérletek kudarcot vallottak. Jüan ellen több bizalmas híve is fellázadt.[71] Mindezek azonban nem érintették a fővárosban uralkodó légkört, ahol serényen folytak az élőkészületek a monarchia tényleges visszaállítására. Az újságok az ezzel kapcsolatos hírekkel voltak tele, amelyben beszámoltak arról, hogy a sárga papírra írt trónra lépési császári ediktumok már elkészültek, és csak kiosztásra várnak; hogy nemsokára elrendelik, hogy az ország összes hivatalnoka mutassa be hódolatát Jüan portréi előtt; hogy készülőben van az új éra himnusza stb.[69] A kialakult helyzetre hivatkozva azonban kénytelenek voltak a monarchia kikiáltását elhalasztani, és erre végül nem is került sor.[72]

Jünnan példáját több más tartomány is követte, így elszakadt Kujcsou, Szecsuan, Kuanghszi, Fucsien és Hunan is.[68] 1916 februárjában már az ország fele függetlenítette magát a pekingi kormányzattól. A nagyméretű népfelkelés a nagyhatalmi politikát is megváltoztatta, így Jüan segítségkérésére tartózkodóan válaszoltak, mondván nem kívánnak beavatkozni a kínai belpolitikába.[70] Jüan kezdte megérteni, hogy vesztett, így 1916. március 22-én lemondott a trónról. Uralkodása mindössze 83 napig tartott.[73] Ezután kinevezett egy kormányt a még mindig hű embereiből. A déliek azonban nem elégedtek meg ennyivel, és a bukás egyértelmű jelének tekintették a meghátrálást, ezért május 12-én Kantonban saját kormányt hoztak létre.[74] Az elnök katonatisztjei is rossznak tartották a döntést, ugyanis az a feltétel nélküli megadással ért fel számukra. Jüan így elveszítette támogatói többségét, és ellenfeleit sem sikerült kielégítenie.[75] Szun Jat-szen visszatérése után az indulatok még jobban felkorbácsolódtak, és Jüan május 25-én nyilvánosan megbánta cselekedeteit. Ezután még kijelölte utódját, Li Jüan-huangot elnökké nevezte ki.[76] Nem sokkal ezután, június 6-án hirtelen elhunyt. A leggyakrabban a bukása miatt bekövetkező agyvérzésnek tulajdonítják halálát,[77][74] ám egyes vélekedések öngyilkosságáról beszélnek.[60] Ha halála nem következik be, akkor Kína valószínűleg véres polgárháborúba sodródott volna.[74]

Hagyatéka és emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jüan gyerekeivel
Jüan villája a tiencsini koncessziós zóna területén, ma étterem

Jüan halála után úgy tűnt, hogy Kína újra egységessé vált, utódja pedig összehívta az 1913-ban megválasztott parlamentet, majd a déli kormány feloszlatta önmagát.[76] A tényleges hatalmat azonban Jüan jobbkeze, Tuan Csi-zsuj miniszterelnök gyakorolta, és több korábbi tisztje is komoly befolyással rendelkezett. A pekingi kormányzat élén ezért gyakran váltották egymást a különféle tiszti klikkek képviselői, és ez nagyon aláásta az északi kormány hatalmát és tekintélyét. A kormány számára az első világháborúba való belépés látszott jó lehetőségnek ennek helyreállítására, ám azt a nemzetgyűlés nem szavazta meg, és Li Jüan-hung elnök leváltotta Tuant a miniszterelnöki pozícióból. Azonban a tartományok katonai kormányzói a miniszterelnök pártjára álltak, így Li kénytelen volt meghátrálni, és feloszlatni a parlamentet. A zavaros helyzetet kihasználva Csang Hszün tábornok Pekingbe vonult csapataival, és tizenkét napra visszaállította a Csing-dinasztia uralmát. A déli tartományok nemsokára újra kikiáltották függetlenségüket, és Kína részekre hullott. Elkezdődött a körülbelül másfél évtizedig tartó hadurak kora.[78] Mivel a későbbi hadurak korábban mind Jüan katonatisztjei voltak, illetve ő tette őket katonai kormányzóvá, ezért őt gyakran nevezik a „hadurak atyjának”.[79]

Megítélése mind a nacionalista, mind a kommunista vélekedés szerint negatív,[1] és halála után külföldről is sok kritikát kapott. John J. Mullowney történész szerint Jüannak fontos szerepe volt a Kuang-hszü császár által indított reformok megbuktatásában, ezzel megakadályozva Kína modernizációját. Így tevékenyen hozzájárult a bokszerlázadás kitöréséhez és a Csing-dinasztia bukásához.[80] Császári ambíciói miatt a kínai monarchisták is igen negatív képet alakítottak ki róla, hiszen ők szinte kivétel nélkül a Csing-dinasztia visszaállítását kívánták.[77] A korábbi kommunista történetírás az imperialista hatalmak kiszolgálójának és a császári ambícióiért Japánnak is behódoló embernek festette le őt, akinek a nyugatiak minden olyan támogatást megadtak, amit Szuntól megtagadtak.[81] Manapság azonban átalakulóban van a kontinentális Kínán róla kialakított kép, amit jelez a Kínai Központi Televízió új produkciója is. Az angol nyelven, Towards the Republic címen látható sorozatban olyan embernek mutatják be Jüant, aki fiatalkorában tehetséges szervező és adminisztrátor, valamint remek intrikus volt. Császárrá válását főleg a nyugati hatalmak kényszerítésének, valamint legidősebb fiának, Jüan Ko-tingnak a számlájára írja.[82] Ezt vallja Putnam Weale is, aki szerint Jüannal külföldi barátai végeztek, akikre túlságosan is hagyatkozott, akik nem vették elég komolyan a Kínában nagy nehézségek árán kivívott köztársasági államformát.[69] Jüan pozitív megítélése pártján áll Paul Samuel Reinsch, aki az ő elnöklése idején volt amerikai diplomata Pekingben. Reinsch azon a véleményen van, hogy Jüan nagyon jelentős államférfi volt, aki azonban nem tudta megnyerni az egyszerű kínai emberek lelkét, hiszen nem ismerte kellőképpen őket, és bukása is főleg ennek köszönhető.[83]

Jüan elég népes családdal rendelkezett, ugyanis feleségén kívül számtalan szeretőt is tartott, akik 17 fiút és 15 lányt szültek neki. A család tagjai a császárság bukása után külföldre menekültek, félve a megtorlástól. Ez szinte lehetetlenné tette a család genealógiájának feltérképezését, ugyanis a családtagok elvesztették kapcsolatukat egymással. Csupán 2008-ban indult program Kínában a téma kutatását illetően.[84]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Yuan Shikai (1859-1916). Discovering China. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  2. ^ a b c d e Yuan Shikai (Yuan Shih-Kai). (1859-1916). WWI Biographical Dicionary. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  3. Paul Reinsch, i. m. 86. old.
  4. Paul Reinsch, i. m. 85–86. old.
  5. Polonyi, i. m. 133. old.
  6. Paul Reinsch, i. m. 88–89. old.
  7. ^ a b Yüan Shih-k'ai. encyclopedia.com, 2004. július 29. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  8. Janne Suokas: Yuan Shikai – from soldier to president. radio86.com, 2009. szeptember 25. (Hozzáférés: 2011. február 27.)
  9. Frank László, i. m. 70. old.
  10. Polonyi, i. m. 143. old.
  11. Pu Ji, i. m. 24. old.
  12. Pu Ji, i. m. 25. old.
  13. Pu Ji, i. m. 26. old.
  14. Paul Reinsch, i. m. 93. old.
  15. Pu Ji, i. m. 28. old.
  16. I. Jermasov, i. m. 128. old.
  17. I. Jermasov, i. m. 156. old.
  18. Pu Ji, i. m. 43–44. old.
  19. Polonyi, i. m. 155. old.
  20. Pu Ji, i. m. 43. old.
  21. Pu Ji, i. m. 48. old.
  22. I. Jermasov, i. m. 170–171. old.
  23. ^ a b I. Jermasov, i. m. 172. old.
  24. Pu Ji, i. m. 50. old.
  25. Polonyi, i. m. 156. old.
  26. Frank Lászó, i. m. 142. old.
  27. I. Jermasov, i. m. 172–173. old.
  28. John J. Mullowney, i. m. 24–25. old.
  29. I. Jermasov, i. m. 174. old.
  30. ^ a b c d e f Polonyi, i. m. 159. old.
  31. Frank László, i. m. 131. old.
  32. Frank László, i. m. 132–133. old.
  33. Pu Ji, i. m. 92. old.
  34. Putname Weale, i. m. 32. old.
  35. Frank László, i. m. 133. old.
  36. I. Jermasov, i. m. 180. old.
  37. ^ a b I. Jermasov, i. m. 181–182. old.
  38. I. Jermasov Kína tegnap és ma, i. m. 141. old.
  39. I. Jermasov, i. m. 182. old.
  40. ^ a b Polonyi, i. m. 158. old.
  41. I. Jermasov, i. m. 182–184. old.
  42. Frank E. Smitha: President Yuan. Macrohistory. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  43. Frank László, i. m. 134. old.
  44. I. Jermasov, i. m. 184–185. old.
  45. I. Jermasov, i. m. 187–188. old.
  46. I. Jermasov, i. m. 190–192. old.
  47. I. Jermasov, i. m. 193. old.
  48. Putnam Weale, i. m. 30–31. old.
  49. Putname Weale, i. m. 31–32. old.
  50. I. Jermasov, i. m. 194–195. old.
  51. ^ a b Putnam Weale, i. m. 35. old.
  52. ^ a b Frank László, i. m. 157. old.
  53. Helmut Hoffmann: A Tibeti műveltség kézikönyve. Terebess Ázsia E-tár. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  54. Tibet rövid története. tibet.hu. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  55. Mongolia, Beginning of Modern Military Practices, 1911-21. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  56. Historical Path of Mongolia's Statehood and Independence. monogluls.net. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  57. 20th Century Mongolia Chronology. About.com. (Hozzáférés: 2011. március 9.)
  58. Bertrand Russell, i. m. 145–146. old.
  59. Michael Duffy: A 21 követelés pontjai. firstworldwar.com, 2009. augusztus 22. (Hozzáférés: 2011. március 12.)
  60. ^ a b Frank László, i. m. 159. old.
  61. Twenty-one Demands. encyclopedia.com. (Hozzáférés: 2011. március 11.)
  62. Pu Ji, i. m. 91–92. old.
  63. Pu Ji, i. m. 95. old.
  64. Pu Ji, i. m. 96. old.
  65. Pu Ji, i. m. 98. old.
  66. ^ a b Polonyi, i. m. 160. old.
  67. Frank László, i. m. 156. old.
  68. ^ a b I. Jermasov, i. m. 197. old.
  69. ^ a b c Putnam Weale, i. m. 
  70. ^ a b Frank László, i. m. 158. old.
  71. Paul Samuel Reinsch, i. m. 183–184. old.
  72. Paul Samuel Reinsch, i. m. 184, 187. old.
  73. Yüan Shih-k'ai Biography. Encyclopedia of World Biography. (Hozzáférés: 2011. március 23.)
  74. ^ a b c Polonyi, i. m. 161. old.
  75. Paul Samuel Reinsch, i. m. 188. old.
  76. ^ a b I. Jermasov, i. m. 198. old.
  77. ^ a b Pu Ji, i. m. 99. old.
  78. Polonyi, i. m. 161–162. old.
  79. How far could we call Yuan Shih-K'ai 'the Father of the Warlords'?. (Hozzáférés: 2011. március 20.)
  80. John J. Mullowney, i. m. 95–96. old.
  81. I. Jermasov: Szun Jat-szen
  82. CCTV: Towards the Republic
  83. Paul Samuel Reinsch, i. m. 196–197. old.
  84. New Genealogical Study of the Yuan Shikai Family. The 4th International Conference of Institutes & Libraries for Overseas Chinese Studies. (Hozzáférés: 2011. március 23.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Polonyi Péter: Kína története, 1994, Maecenas kiadó, Bp, ISBN 9638469331
  • Bertrand Russell: Kína és a kínai probléma, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Bp.
  • I. Jermasov: Szun Jat-szen, ford. Dr. Perényi József, Kossuth Könyvkiadó, 1969
  • I. Jermasov: Kína tegnap és ma, ford. Kozma Géza, Szikra Kiadó, 1953
  • Frank László: Szun Jat-szen élete, Móra Könyvkiadó, 1966
  • Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam, Bp., Láng Kiadó, 1989, ISBN 9630256886
  • Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151
  • Jordán Gyula, Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században, Napvilág Kiadó, 2005, ISBN 9639350508
  • Paul Samuel Reinsch. An American diplomat in China. Doubleday, Page & company (1922. július 29.). Hozzáférés ideje: 2011. február 26. 
  • John J. Mullowney. A revelation of the Chinese revolution. Fleming H. Revell (1914. július 29.). OCLC 4445793 
  • B. L. Putnam Weale: The Fight For The Republic in China, The Eco Library, 2006, ISBN 1847024807

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jüan Si-kaj témájú médiaállományokat.