Bokszerlázadás

Bokszerlázadás
Kínaiak és a külföldi expedíciós erők harca a tiencsini csatában
Dátum	1899. november 2. – 1901. szeptember 7.
Helyszín	Kína
Eredmény	A 8 nemzetből álló szövetség győzelme
Casus belli	Clemens von Ketteler halála
Területváltozások	tianjini koncessziós zóna (tiencsini koncessziós zóna) növekedése
Harcoló felek Japán Német Birodalom Orosz Birodalom Egyesült Királyság Egyesült Államok Osztrák–Magyar Monarchia Olaszország Csing-dinasztia Igazságot és Békét Teremtő Ököl Parancsnokok Alfred von Waldersee, Fukusima Jaszumasza, Nikolaj Petrovics Linevics, Edward Hobart Seymour, William McKinley Cixi császárné (Ce-hszi császárné), Yuan Shikai (Jüan Si-kaj), Nie Shicheng (Nie Si-cseng) †, Ronglu (Zsung-lu), Dong Fuxiang (Tung Fu-hsziang), Ma Fu-lu †, Ma Fuxiang (Ma Fu-hsziang), Cao Futian (Cao Fu-tien) Haderő 50 255 expedíciós katona 100 000 katona Mandzsúriában 70 000 császári katona, 100 000–300 000 bokszer Veszteségek 1000 katona, 526 külföldi 20 000 császári katona, ismeretlen számú bokszer Civil veszteségek: legalább 13 000–32 000 kínai kínai keresztény, 200 misszionárius, összesen 100 000 fő lett a bokszerek áldozata, 5000 kínai civil a külföldi katonák miatt

A bokszerlázadás vagy bokszerfelkelés egy felkelés volt Kínában 1900-ban, a külföldiek egyre erősödő hatalma és a terjedő kereszténység ellen. Az első ópiumháborúig Kína elzárkózási politikát folytatott, 1842-től azonban már nem volt lehetőségük az európaiak kizárására. A következő évtizedekben a külföldiek jelentős hatalomhoz jutottak az országban; a gazdasági hasznot kivitték, ópiumot hoztak az országba, a helyi vallást és tradíciókat nem tisztelték és egy sor egyenlőtlen szerződést kényszerítettek az egyre gyengülő Qing (Csing)-dinasztiára.

A növekvő feszültségek hatására 1900. május 18-án robbant ki a bokszerlázadás egyszerre több tartományban. A megmozdulást a kínai császár özvegye, az ország tényleges uralkodója is támogatta. A felkelők tönkretették a vasútvonalakat és távíróvonalakat, megöltek több mint 3000 keresztényt, és minden külföldi fejére vérdíjat tűztek ki.

Az angolok eleinte sikertelenül próbálták megfékezni a felkelést, és magas rangú kínai politikusok tiltakozása is visszhang nélkül maradt. A követségi dolgozók meggyilkolása nyomán azonban az európai hatalmak – Nagy-Britannia, Olaszország, Németország, Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Franciaország –, valamint Japán csapatokat küldtek Kínába. A felkelők egyik központját, Tianjin (Tiencsin)t július 13-án vették be, amikor a lázadók a diplomatanegyed megtámadására készültek. A császárnénak végül menekülnie kellett a közeli fővárosból, a külföldi csapatok pedig három napig fosztogattak Pekingben. A felkelést augusztus végére verték le végleg.

Szeptember 27-én az Alfred von Waldersee vezetése alatt álló egységet a menekülő lázadók ellen büntetőexpedícióra küldték.