Kereszténység Kínában

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Misszionárius prédikál a kínaiaknak a 19. század végén

A kereszténység Kínában már a Kr. u. 7. században megjelent, de az évszázadok alatt a közelmúltig többszöri is betiltásra került.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legkorábbi ismereteinket egy sztélé adja, ami arról tudósít, hogy egy nesztoriánus missziós térítő érkezett Kínába, akit Alopennek neveztek. A selyemúton haladva ért Kínába, ahol 635-ben fogadta őt Taj-cung császár. A császár intézkedett és lefordíttatta a hozott írásokat, és 638-ban az első kínai keresztény templomot is felépítette, 21 papot rendelve oda (valószínűleg perzsákat). Híres misszionárius volt még Adam 700 körül. 845-ben azonban politikai és gazdasági zavarban Vu-cung császár betiltotta a buddhizmussal együtt. Így egy keleti pátriárka 986-ban arról számolt be, hogy csupán egyetlen keresztény templom maradt egész Kínában.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hung Hsziu-csüan, a tajpingok vezetője, aki Jézus öccsének hitte magát
A Miatyánk szövege klasszikus kínai írással

Új keresztény hatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1289-ben ferences szerzetesek kezdtek missziót Kínában, de a Ming-dinasztia elűzött újra minden idegen, külföldről jött befolyást az országból. 1503-ban közvetlen tengeri kapcsolat jött létre Európával, és létrehozták Jézus Társaságát, melyben kínaiak és jezsuiták vettek részt. 1628-ban konferenciát tartottak a misszionáriusok Csiatingban, ahol jelen volt Matteo Ricci, Niccolo Longobardi mellett kínai keresztények is. Harminc kérdést vitattak meg, és többek között szóba került, hogy latin terminológiák kerülnek be, de ezt végül elvetették. 1650-ben az egyik kínai császárnő keresztény hitre tért, melynek dokumentumát a vatikáni titkos levéltár őrzi.[1] 1723-ban azonban Jung-cseng uralkodásának második évében deportálták a Fucsienben élő misszionáriusokat Makaóra. 1724-ben leszámolt a császár Sunu fiaival is, akik lelkes kínai keresztényekként prédikáltak, és evvel törvényt vétettek. Azután 1729-ben az összes misszionáriusnak távozni kellett, csupán 20 fő maradhatott, de tiltva volt nekik a prédikáció. Az orosz ortodoxia 1715-ben kezdődött, míg a reformátusok 1807-ben kezdték meg tevékenységüket az országban.

Tajping-felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység kínai terjedéséhez köthető az ország egyik legnagyobb felkelése, a Tajping-felkelés. A felkelés egyik megalapozója a Kínai Missziós Társaság által 1836-ban kiadott egyik könyv, a Világot figyelmeztető igaz szavak volt. Ez a könyv az Ó- és Újszövetség összefoglalását adta, a kínai népmesék, a buddhizmus és a taoizmus bizonyos elemeivel kiegészítve. Így a könyv azt a benyomást keltette az olvasókban, hogy Jézus és Isten bizonyos időközönként a mennyországban, máskor a földi világban tartózkodnak. A könyv eljutott a hakka származású Hung Hsziu-csüanhoz is, akinek 40 napos betegsége alatt látomásai támadtak, és ezekben találkozott Istennel, aki utasította a konfuciánus társadalom eltörlésére. Ennek hatására Hung úgy gondolta, ő a második megváltó, Jézus öccse. Remek szónoki képességeivel egyre több követőt gyűjtött maga köré, főleg a nincstelen parasztság köréből, akik élén aztán 13 éves polgárháborúba sodorta az országot. A felkelők fő célja egy igazságos, egyenlőségen alapuló állam létrehozása volt, és Dél-Kínában létrehozott államuknak a Taj ping Tienkuo (A Nagy Béke Mennyei Királysága) nevet adták. Kísérletük azonban kudarcba fulladt, mivel az uralmon lévő Csing-dinasztia hathatós külföldi segítséggel legyőzte őket, vezetőjük pedig Nankingban öngyilkosságot követett el.[2]

20. század első fele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végén, és a 20. század elején, főleg az első kínai–japán háborút követően a nagyhatalmak csak ürügyet kerestek arra, hogy valamilyen módon beavatkozhassanak Kínában, és egy-egy területet megszerezhessenek maguknak belőle. Remek ürügyet szolgáltattak erre a Kínában tevékenykedő misszionáriusok elleni atrocitások, amelyek egyre gyakoribbá váltak az országban, ugyanis a kínaiak egy jelentős része a vallást azonosította a gyarmatosítóhatalmakkal. Misszionáriusok megölésére hivatkozva szerezte meg Csiacsou kikötőjét Németország és Kuangcsouvan kikötőjét Franciaország.[3]

Az 1900-as elején kitört bokszerlázadás során a bokszerek a külföldiek kémeinek tekintették a keresztény kínaiakat, így amikor a nyugatiak ártatlan kínai civileket kezdtek ölni, akkor a bokszerek kínai keresztények kivégzésével válaszoltak, gyakran különös kegyetlenséggel végezve velük.[4][5] Azonban a nyugatiak sem bántak sokkal emberségesebben velük, így amikor sok kínai keresztény velük együtt az ostromlott nemzetközi követségeken rekedt, igen rossz bánásmód várt rájuk. Az ostromlott nyugatiak megtagadták, hogy a kínai keresztények kapjanak a kínai hadsereg által nekik juttatott élelmiszerből és rizsből, így ők kénytelenek voltak elhullott állatokat, kutyákat, lovakat, falevelet fogyasztani.[6][7]

A Csing-dinasztia bukása után Kínában pár éven belül beköszöntött a hadurak kora. A központi kormányzat megszűnt létezni, és az ország egymással harcoló, hadurak által irányított területekre bomlott. Ők azonban az adók beszedésén és a sorozásokon túl igen kis mértékben avatkoztak be a területük ügyeibe, így a kereszténységnek sem szabtak gátat.[8] Sőt, a hadurak között keresztény vallású is akadt, mint például Feng Jü-hsziang, aki egyes állítások szerint tömegesen, tűzoltóslaggal keresztelte meg saját katonáit.[9] Az északi hadjárat után hatalomra jutó, és Kínát két évtizedig irányító Kuomintang generalisszimusza, Csang Kaj-sek és felesége, Szung Mej-ling is keresztény vallású volt.

A Kínai Népköztársaságban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katolikus templom a Mekong folyó közelében, Jünnan tartományban

Miután a kínai polgárháború 1949-ben a kommunisták győzelmével végződött, sok keresztény vezetőt bebörtönöztek, mint például Watchman Nee-t és Vang Ming-taót. 1950-ben alapították az "állam önvédelmére" a kínai katolikus egyházat. 1966-70 független egyházak alakultak, ők a római katolikus egyháznak megfelelő gyülekezet, Vatikán szelleméhez hűek, akik elutasítják az állami előírásokat. 2006-ban vallásszabadságot hirdetett a kínai állam, de az még messze elmarad a világ nyugati felében megszokott jogoktól. A jogszabályok előírják a prédikációk tartalmát, és csak kijelölt helyeken lehet Bibliát kapni. A rendészeti szerveknek jogában áll félbeszakítani az istentiszteleteket, hogy igazoltassanak, illetve bebörtönözhetik a hívőket. Így akik illegális helyeken osztogatják a Bibliát, illetve azok a lelkészek, akik nem lépnek át a Mao Ce-tung által alapított katolikus vagy protestáns szervezetekbe zaklatásoknak vannak kitéve, és elzárást kaphatnak. Államilag szentesített keresztény találkozók a "Kínai Keresztény Tanács", "Három-Saját Hazafias Mozgalom" vagy a "Kínai Katolikus Hazafias Szövetség". Ezeket az állam, más vallásokkal együtt az ún. Országos Vallási Szövetségbe tömöríti. 1998-ban 140 embert tartoztattak le, mert nem az állam szerint előírt szertartással tartottak istentiszteletet.

Az állam ideológiájának változása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallást a XX. század második felében irtották. Az ezredforduló után megváltozott a helyzet lassan, és a tízes évek végére a párt tagok egyharmada úgy véli összeegyeztetőnek tartja a kommunizmust a keresztény hittel. Sőt a fiatalok között - a tiltás miatt is - népszerű a keresztény vallás. 2004-ben a protestánsok a fegyelem lazulásáról számolhattak be, és felépítettek két új templomot. 2008-ra már egyes politikusok is megvallják, hogy keresztény hívők és azt állítják, hogy a kereszténység hozzájárul a párt erkölcsi megújulásához.

  • 2011 május közepén a keresztény „földalatti szervezetek” a parlamenthez fordultak[10], hogy ismerjék el őket. A hivatalos egyház mellett 17 egyház működési engedélyt kérnek, felülvizsgálatot az alkotmány szellemében és a vallásszabadságot védő jogszabályok meghozatalát. Az egyik ilyen sok korlátozást elszenvedett fővárosi egyházat Suvang egyháznak hívják.
  • 2011 júniusában és júliusában püspökszentelések történtek, a római pápa jóváhagyása nélkül. (A pápát ilyenkor köti az az Egyházi Törvénykönyv, amely kimondja hogy ilyen esetben a személy önmagát közösíti ki és az eset rombolja az egyházi egységet).

Adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A kereszténység olyan szervezet lett, ami a második legnagyobb szervezetnek mondható az állam után. 1993 után tért meg a kereszténységhez a kínai kereszténység 73 százaléka egy 2010-ben mért statisztika szerint. 1998-ban hivatalosan 11 milliót, míg 2008-ban 21 millió kínai keresztényt számoltak, de a massachusettsi Centre for the Study of Global Christianity intézet becslései szerint ez a szám ténylegesen elérheti a 70 milliót is. Egy bizonyos Zhao Xiao volt pártag szerint, aki keresztény lett állítja, 150 millió is lehet ez a szám. Ez azt jelentené, hogy a 74 milliós kínai párttagságot kétszeresen meghaladná a tagok száma[11].
  • Ugyanakkor Nankingban készül a legtöbb olcsó Biblia a világon. Átlagosan öt másodpercenként készül el egy új Biblia, amelyeket 90 nyelven készítenek itt.
  • A China ABC szerint a kínai protestáns szerzetesek 10 millióan vannak, melyből 18 ezer pap. Imahelyei meghaladják a 25 ezret, a templomok ebből 12 ezret számlál.
  • A kínai katolikusok jelenleg 100 egyházmegyét tartanak számon.[12]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.magyarkurir.hu/hirek/napvilagra-keruelnek-vatikani-titkos-leveltar-anyagai
  2. Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151, 113–227. old.
  3. Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151, 304. old.
  4. Robert B. Edgerton. Warriors of the rising sun: a history of the Japanese military. W. W. Norton & Company (1997). ISBN 0393040852. Hozzáférés ideje: 2010. november 28. 
  5. Sterling Making of America Project. The Atlantic monthly, Volume 113 By Making of America Project. Atlantic Monthly Co. (1914). Hozzáférés ideje: 2010. június 28. 
  6. Benjamin R. Beede. The War of 1898, and U.S. interventions, 1898-1934: an encyclopedia. Taylor & Francis (1994). ISBN 0824056248. Hozzáférés ideje: 2010. június 28. 
  7. Robert B. Edgerton. Warriors of the rising sun: a history of the Japanese military. W. W. Norton & Company (1997). ISBN 0393040852. Hozzáférés ideje: 2010. november 28. 
  8. Jung Chang, Jon Halliday: Mao, az ismeretlen történet, Európa Kiadó, Bp., 2006, ISBN 9630781581; 21., 50. old.
  9. Chinese Warlord: The Career of Feng Yu-hsiang, p. 82
  10. http://www.chinaaid.org/2011/05/we-stand-up-for-our-faith-petition-to.html
  11. http://www.economist.com/node/12342509
  12. http://hungarian.cri.cn/chinaabc/chapter6/chapter60402.htm