Kereszténység Kínában

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Misszionárius prédikál a kínaiaknak a 19. század végén

A kereszténység Kínában már a Kr. u. 7. században megjelent, de az évszázadok alatt a közelmúltig többszöri is betiltásra került.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legkorábbi ismereteinket egy sztélé adja, ami arról tudósít, hogy egy nesztoriánus missziós térítő érkezett Kínába, akit Alopennek neveztek. A selyemúton haladva ért Kínába, ahol 635-ben fogadta őt Taj-cung császár. A császár intézkedett és lefordíttatta a hozott írásokat, és 638-ban az első kínai keresztény templomot is felépítette, 21 papot rendelve oda (valószínűleg perzsákat). Híres misszionárius volt még Adam 700 körül. 845-ben azonban politikai és gazdasági zavarban Vu-cung császár betiltotta a buddhizmussal együtt. Így egy keleti pátriárka 986-ban arról számolt be, hogy csupán egyetlen keresztény templom maradt egész Kínában.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hung Hsziu-csüan, a tajpingok vezetője, aki Jézus öccsének hitte magát
A Miatyánk szövege klasszikus kínai írással

Missziók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1289-ben ferences szerzetesek kezdtek missziót Kínában, de a Ming-dinasztia elűzött újra minden idegen, külföldről jött befolyást az országból. 1503-ban közvetlen tengeri kapcsolat jött létre Európával, és létrehozták Jézus Társaságát, melyben kínaiak és jezsuiták vettek részt. Itt halt meg 1552-ben kínai missziós tevékenysége megkezdése előtt, egy Kínához tartozó szigeten, közel Kantonhoz Xavéri Szent Ferenc, mielőtt Kína földjére léphetett volna. Matteo Ricci 1601-ben nyit rendházat Pekingben. Halála évében (1610) már 25 ezer kínai keresztény, köztük négyszáz pekingi vált kereszténnyé. Ráébredt arra, hogy a missziós munka akkor lesz a leghatékonyabb, ha az országba nyugati tudósok áramlanak be, főként matematikusok és a csillagászatban jártasak. Ezt viszont utóda Nicolò Longobardo valósítja meg, kér segítséget. 1618 április 16-án el is indul 22 jezsuita, hétezer könyvvel és egy teleszkóppal, és kihajóztak Lisszabonból Kína felé. Egy tudományos együttműködés indult el, amelyben kijavították a kínai naptárat és a misszionáriusok geometriát, felsőfokú algebrát tanítottak. A fejlett kínai kozmológiai megfigyeléseket osztották meg a kínaiak, amelyben ott állt Hszüan Yeh helyes tanítása, hogy az égitestek végtelen térben mozognak.

Ricci egy missziós alkalmazkodó stílust teremtett avval, hogy a jezsuiták vegyék át a szokásokat a kínaiaktól, például járjanak selyemruhába. Ezek az átvételek nem tetszettek Longhobárdinak, így nézeteltérés keletkezett. 1628-ban konferenciát tartottak a misszionáriusok Csiatingban. Ahol jelen volt Nicolo Longobardi mellett kínai keresztények is. Bonyolította a helyzetet, hogy 1631-ben két domonkos és 1633-ban két ferences érkezett Kínába, akik ugyancsak ellenérzésüket fejezték ki. 1643-ban a domonkos Juan Morales Rómához fordult, amelyre egy jezsuita küldött Martino Martini Kína-szakértő a pápához utazása volt a válasz, melyre elismerő válasz érkezett a jezsuitáknak a pápától: "tisztán politikai és civil kultuszok." 1650-ben az egyik kínai császárnő keresztény hitre tért, melynek dokumentumát a vatikáni titkos levéltár őrzi [1].

Ebben a helyzetben bukott el a Ming-dinasztia, aminek a következménye az lett, hogy karanténba összezárva tartották a keresztény misszionáriusokat, melyben a különböző rendhez tartozók jobban megértették egymást. 14 jezsuita, 3 domonkos és egy ferences élt akkor együtt 1664-1669-ig Kantonban. Harminc kérdést vitattak meg, és többek között szóba került, hogy latin terminológiák kerülnek be, de ezt végül elvetették.

1676 és 1677-ben két könyvet is megjelentetett a hazatérő Domingo Navarrete domonkos szerzetes (Értekezések a kínai császárság történelméről, politikájáról, etikájáról és vallásáról, illetve a Régi és új ellentmondások a Nagy Kína missziójáról.), mely mellékesen a katolikus tanítás elfojtásával vádolta a jezsuitákat[2].

1723-ban azonban Jung-cseng uralkodásának második évében deportálták a Fucsienben élő misszionáriusokat Makaóra. 1724-ben leszámolt a császár Sunu fiaival is, akik lelkes kínai keresztényekként prédikáltak, és evvel törvényt vétettek. Azután 1729-ben az összes misszionáriusnak távozni kellett, csupán 20 fő maradhatott, de tiltva volt nekik a prédikáció. Az orosz ortodoxia 1715-ben kezdődött, míg a reformátusok 1807-ben kezdték meg tevékenységüket az országban.

Tajping-felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység kínai terjedéséhez köthető az ország egyik legnagyobb felkelése, a Tajping-felkelés. A felkelés egyik megalapozója a Kínai Missziós Társaság által 1836-ban kiadott egyik könyv, a Világot figyelmeztető igaz szavak volt. Ez a könyv az Ó- és Újszövetség összefoglalását adta, a kínai népmesék, a buddhizmus és a taoizmus bizonyos elemeivel kiegészítve. Így a könyv azt a benyomást keltette az olvasókban, hogy Jézus és Isten bizonyos időközönként a mennyországban, máskor a földi világban tartózkodnak. A könyv eljutott a hakka származású Hung Hsziu-csüanhoz is, akinek 40 napos betegsége alatt látomásai támadtak, és ezekben találkozott Istennel, aki utasította a konfuciánus társadalom eltörlésére. Ennek hatására Hung úgy gondolta, ő a második megváltó, Jézus öccse. Remek szónoki képességeivel egyre több követőt gyűjtött maga köré, főleg a nincstelen parasztság köréből, akik élén aztán 13 éves polgárháborúba sodorta az országot. A felkelők fő célja egy igazságos, egyenlőségen alapuló állam létrehozása volt, és Dél-Kínában létrehozott államuknak a Taj ping Tienkuo (A Nagy Béke Mennyei Királysága) nevet adták. Kísérletük azonban kudarcba fulladt, mivel az uralmon lévő Csing-dinasztia hathatós külföldi segítséggel legyőzte őket, vezetőjük pedig Nankingban öngyilkosságot követett el.[3]

20. század első fele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végén, és a 20. század elején, főleg az első kínai–japán háborút követően a nagyhatalmak csak ürügyet kerestek arra, hogy valamilyen módon beavatkozhassanak Kínában, és egy-egy területet megszerezhessenek maguknak belőle. Remek ürügyet szolgáltattak erre a Kínában tevékenykedő misszionáriusok elleni atrocitások, amelyek egyre gyakoribbá váltak az országban, ugyanis a kínaiak egy jelentős része a vallást azonosította a gyarmatosítóhatalmakkal. Misszionáriusok megölésére hivatkozva szerezte meg Csiacsou kikötőjét Németország és Kuangcsouvan kikötőjét Franciaország.[4]

Az 1900-as elején kitört bokszerlázadás során a bokszerek a külföldiek kémeinek tekintették a keresztény kínaiakat, így amikor a nyugatiak ártatlan kínai civileket kezdtek ölni, akkor a bokszerek kínai keresztények kivégzésével válaszoltak, gyakran különös kegyetlenséggel végezve velük.[5][6] Azonban a nyugatiak sem bántak sokkal emberségesebben velük, így amikor sok kínai keresztény velük együtt az ostromlott nemzetközi követségeken rekedt, igen rossz bánásmód várt rájuk. Az ostromlott nyugatiak megtagadták, hogy a kínai keresztények kapjanak a kínai hadsereg által nekik juttatott élelmiszerből és rizsből, így ők kénytelenek voltak elhullott állatokat, kutyákat, lovakat, falevelet fogyasztani.[7][8]

A Csing-dinasztia bukása után Kínában pár éven belül beköszöntött a hadurak kora. A központi kormányzat megszűnt létezni, és az ország egymással harcoló, hadurak által irányított területekre bomlott. Ők azonban az adók beszedésén és a sorozásokon túl igen kis mértékben avatkoztak be a területük ügyeibe, így a kereszténységnek sem szabtak gátat.[9] Sőt, a hadurak között keresztény vallású is akadt, mint például Feng Jü-hsziang, aki egyes állítások szerint tömegesen, tűzoltóslaggal keresztelte meg saját katonáit.[10] Az északi hadjárat után hatalomra jutó, és Kínát két évtizedig irányító Kuomintang generalisszimusza, Csang Kaj-sek és felesége, Szung Mej-ling is keresztény vallású volt.

A Kínai Népköztársaságban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katolikus templom a Mekong folyó közelében, Jünnan tartományban

Miután a kínai polgárháború 1949-ben a kommunisták győzelmével végződött, sok keresztény vezetőt bebörtönöztek, mint például Watchman Nee-t és Vang Ming-taót. 1950-ben alapították az "állam önvédelmére" a kínai katolikus egyházat. 1966-70 független egyházak alakultak, ők a római katolikus egyháznak megfelelő gyülekezet, Vatikán szelleméhez hűek, akik elutasítják az állami előírásokat. 2006-ban vallásszabadságot hirdetett a kínai állam, de az még messze elmarad a világ nyugati felében megszokott jogoktól. A jogszabályok előírják a prédikációk tartalmát, és csak kijelölt helyeken lehet Bibliát kapni. A rendészeti szerveknek jogában áll félbeszakítani az istentiszteleteket, hogy igazoltassanak, illetve bebörtönözhetik a hívőket. Így akik illegális helyeken osztogatják a Bibliát, illetve azok a lelkészek, akik nem lépnek át a Mao Ce-tung által alapított katolikus vagy protestáns szervezetekbe zaklatásoknak vannak kitéve, és elzárást kaphatnak. Államilag szentesített keresztény találkozók a "Kínai Keresztény Tanács", "Három-Saját Hazafias Mozgalom" vagy a "Kínai Katolikus Hazafias Szövetség". Ezeket az állam, más vallásokkal együtt az ún. Országos Vallási Szövetségbe tömöríti. 1998-ban 140 embert tartoztattak le, mert nem az állam szerint előírt szertartással tartottak istentiszteletet.

Az állam ideológiájának változása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallást a XX. század második felében irtották. Az ezredforduló után megváltozott a helyzet lassan, és a tízes évek végére a párt tagok egyharmada úgy véli összeegyeztetőnek tartja a kommunizmust a keresztény hittel. Sőt a fiatalok között - a tiltás miatt is - népszerű a keresztény vallás. 2004-ben a protestánsok a fegyelem lazulásáról számolhattak be, és felépítettek két új templomot. 2008-ra már egyes politikusok is megvallják, hogy keresztény hívők és azt állítják, hogy a kereszténység hozzájárul a párt erkölcsi megújulásához.

  • 2011 május közepén a keresztény „földalatti szervezetek” a parlamenthez fordultak[11], hogy ismerjék el őket. A hivatalos egyház mellett 17 egyház működési engedélyt kérnek, felülvizsgálatot az alkotmány szellemében és a vallásszabadságot védő jogszabályok meghozatalát. Az egyik ilyen sok korlátozást elszenvedett fővárosi egyházat Suvang egyháznak hívják.
  • 2011 júniusában és júliusában püspökszentelések történtek, a római pápa jóváhagyása nélkül. (A pápát ilyenkor köti az az Egyházi Törvénykönyv, amely kimondja hogy ilyen esetben a személy önmagát közösíti ki és az eset rombolja az egyházi egységet).

Adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1627-ben 13 ezer, 1636-ban 40 ezer, 1640-ben 65 ezer és 1651-ben 150 ezer kínai megtértet jegyeztek fel[12].
  • A kereszténység olyan szervezet lett, ami a második legnagyobb szervezetnek mondható az állam után. 1993 után tért meg a kereszténységhez a kínai kereszténység 73 százaléka egy 2010-ben mért statisztika szerint. 1998-ban hivatalosan 11 milliót, míg 2008-ban 21 millió kínai keresztényt számoltak, de a massachusettsi Centre for the Study of Global Christianity intézet becslései szerint ez a szám ténylegesen elérheti a 70 milliót is. Egy bizonyos Zhao Xiao volt pártag szerint, aki keresztény lett állítja, 150 millió is lehet ez a szám. Ez azt jelentené, hogy a 74 milliós kínai párttagságot kétszeresen meghaladná a tagok száma[13].
  • Ugyanakkor Nankingban készül a legtöbb olcsó Biblia a világon. Átlagosan öt másodpercenként készül el egy új Biblia, amelyeket 90 nyelven készítenek itt.
  • A China ABC szerint a kínai protestáns szerzetesek 10 millióan vannak, melyből 18 ezer pap. Imahelyei meghaladják a 25 ezret, a templomok ebből 12 ezret számlál.
  • A kínai katolikusok jelenleg 100 egyházmegyét tartanak számon.[14]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.magyarkurir.hu/hirek/napvilagra-keruelnek-vatikani-titkos-leveltar-anyagai
  2. William V. Bangert: A jezsuiták története, Osiris kiadó 2002
  3. Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151, 113–227. old.
  4. Keith Laidler: Jehonala, az utolsó kínai császárné, General Press Kiadó, 2003, ISBN 9639598151, 304. old.
  5. Robert B. Edgerton. Warriors of the rising sun: a history of the Japanese military. W. W. Norton & Company (1997). ISBN 0393040852. Hozzáférés ideje: 2010. november 28. 
  6. Sterling Making of America Project. The Atlantic monthly, Volume 113 By Making of America Project. Atlantic Monthly Co. (1914). Hozzáférés ideje: 2010. június 28. 
  7. Benjamin R. Beede. The War of 1898, and U.S. interventions, 1898-1934: an encyclopedia. Taylor & Francis (1994). ISBN 0824056248. Hozzáférés ideje: 2010. június 28. 
  8. Robert B. Edgerton. Warriors of the rising sun: a history of the Japanese military. W. W. Norton & Company (1997). ISBN 0393040852. Hozzáférés ideje: 2010. november 28. 
  9. Jung Chang, Jon Halliday: Mao, az ismeretlen történet, Európa Kiadó, Bp., 2006, ISBN 9630781581; 21., 50. old.
  10. Chinese Warlord: The Career of Feng Yu-hsiang, p. 82
  11. http://www.chinaaid.org/2011/05/we-stand-up-for-our-faith-petition-to.html
  12. William V. Bangert: A jezsuiták története, Osiris kiadó 2002, 211. oldal
  13. http://www.economist.com/node/12342509
  14. http://hungarian.cri.cn/chinaabc/chapter6/chapter60402.htm