A nagy játszma (diplomácia)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nagy-Perzsia a Nagy játszma kezdetén 1814-ben.

A nagy játszma (angolul The Great Game, oroszul: Большая игра) egy olyan kifejezés, mellyel a Brit és az Orosz Birodalom között Közép-Ázsia ellenőrzése miatt kialakult feszült viszonyt jellemzik. A nagy játszma kezdetének általában az 1813-as orosz–perzsa megállapodást, végének pedig az angol–orosz konvenciót szokták tekinteni. Az 1917-es októberi orosz forradalom után egy újabb, kisebb intenzitású ellentét alakult ki. Az ellenségeskedés azonban egész addig enyhült, míg az Egyesült Királyság és a Szovjetunió a második világháborúban egymás szövetségesei nem lettek.

A "The Great Game" kifejezést általában a Brit Kelet-indiai Társaság egyik, a Hatodik Bengáli Könnyűlovasság kötelékében szolgáló hírszerzőnek, Arthur Conollynak (1807–1842) tulajdonítják.[1] A szélesebb közönséggel a fogalmat az 1901-ben megjelent Kim című regényében a brit Rudyard Kipling író ismertette meg.

Brit–orosz küzdelem Afganisztánért[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brit szempontból az oroszok közép-ázsiai terjeszkedése fenyegetést jelentett a korona, vagyis a Brit Birodalom ékkövére, Brit-Indiára nézve. A britek attól féltek, hogy az oroszok elfoglalják Afganisztánt, és majd onnét kiindulva akarják megtámadni a szubkontinenst.[2] Úgy gondolták, hogy a cár seregei egyesével szerzik meg a kánságokat.

Ezen gondolkoztak, és így indították el a britek az első angol–afgán háborút. Fő céljuk Shuja Shah vezetésével egy bábállam kiépítése lett volna. A rezsim a brit katonai támogatás nélkül gyenge lábakon álló, fenntarthatatlan rendszernek bizonyult. A nép már Kabulban az utcákon rátámadott a britekre, így a brit helyőrség a civilek állandó támadása miatt kivonult a városból.

A visszavonuló brit hadseregben 4500 katona szolgál (közülük mindössze 690 volt európai). Őket 12 000 civil is követte. Az afgán hadurak folyamatos támadásai után Indiába visszafelé menet dr William Brydon kivételével az összes britet kivégezték. Rajta kívül csak pár indiai katona maradt életben, akik el is jutottak India határáig.[3]

A megalázó kabuli kivonulás után megcsappant a britek érdeklődése Afganisztán iránt. Az 1857-es indiai felkelés után az egyes kormányok ütközőállamként tekintettek az országra. Kaufman, Szkobelev és Csernyajev vezetésével az oroszok tovább nyomultak kelet felé, és 1865-ben már Taskentet is annektálták.

Szamarkand az Orosz Birodalom része lett, és egy szerződés hatásaként nemsokára már Buhara függetlensége is névlegesen maradt fenn. Az orosz befolyás már egészen az Amu-darja északi partjáig terjedt.

Benjamin Disraeli miniszterelnök egy levében azt tanácsolta Viktória brit királynőnek, hogy "Közép-Ázsiát meg kell tisztítani a moszkovitáktól, és egészen a Kaszpi-tengerig kell őket visszaszorítani."[4] Ekkor alkották meg azt a törvényt a királyi címekről, melyben megjelent az India császárnője cím. Most már ugyanolyan rangja van a brit királynak, mint az Orosz Birodalom vezetőjének.

A nagy keleti válság kirobbanása után az oroszok 1878-ban egy diplomáciai küldöttséget menesztettek Kabulba, amit azonban Sher Ali emír nem szívesen fogadott. Ekkor a britek akartak képviselőket küldeni. Őket sem szívesen látták, nekik is vissza kellett fordulniuk. Erre válaszul 40 000 ember lépte át Afganisztán határát, és kezdetét vette a második angol–afgán háború.

A harcok végén Abdur Rahman Khan maradt az ország vezetője. Ezért cserébe el kellett fogadnia, hogy a terület külpolitikáját a britek irányítják, aminek fejében megerősítették a hatalmát. Könyörtelenül leszámolt minden belső lázadással, és központi irányítást vezetett be az országában.

Az orosz hódítás újabb válságával – a pandzsdei incidenssel – kellett megküzdeniük. 1844-ben Mervben egy oázist akartak elfoglalni. Oroszország az előző uralkodó teljes területére igényt tartott, és itt összetűzésbe keveredtek az afgán katonákkal. Még mielőtt a két nagyhatalom összecsapott volna, a britek úgy döntöttek, átengedik az Amu-darjától északra fekvő területeiket.

Az afgánok megkérdezése nélkül 1885 és 1888 között az orosz–angol határbizottság úgy döntött, Oroszország lemond a legtávolabbi megszerzett területekről, de Pandzsde környékét megtarthatja. A szerződés meghatározta Afganisztán állandó északi határvonalát is, ami az Amu-darja folyónál húzódik. Így viszont nagy területeket veszített el. [5]

A Zorkul tó környéki határokat ez a szerződés változatlanul hagyta. Erre a területre Afganisztán, Oroszország és Kína is igényt tartott. 1880 körül az afgánok előre nyomultak, és elfoglalták a Pamír tó közeli területeit.[6] 1891-ben az oroszok küldtek csapatokat a területre, és diplomáciai feszültséget szítottak. Francis Younghusband brit kapitányt ki is vezényelték a Kis-Pamírban fekvő Bozai Gumbazba. Az incidens és az orosz kozákok déli behatolása oda vezetett, hogy a britek elkezdtek gyanakodni azon, az oroszok nem akarnak-e behatolni „a jelentéktelen Államok Vezetőivel Dzsammu és Kasmír északi határán.”[7] Ez volt az 1891-es Hunza–Nagar hadjárat legfőbb kiváltó oka. A harcok végén midkét ország felett a britek szerezték meg az ellenőrzés jogát. 1892-ben a britek Charles Murrayt küldték a helyszínre, hogy ott vizsgálódjon. A britek arra gyanakodtak, hogy Oroszország kihasználja Kína területszerzési gyengeségét. 1893-ban megállapodást kötöttek, melynek értelmében demarkációs vonalat állítanak fel a határon. Ez 1895-re fejeződött be.[6]

A nagy játszma kelet felé halad[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1890-es években a Xiva, Buhara és Qo’qon központú királyságai is mind orosz vazallus államokká váltak. Mivel Közép-Ázsia már a cár fennhatósága alá tartozik, a nagy játszma új színtéren, Kínában, Mongóliában és Tibetben játszódik. A britek 1904-ben elfoglalták Lhászát. Ezzel akarták megelőzni az oroszok cselszövéseit és azt, hogy II. Miklós orosz cár küldötte megbeszéléseket folytathasson a XIII. dalai lámával. A láma elhagyta az országot, és száműzetésbe Kínába, illetve Mongóliába távozott. A britekben még mindig az a téves kép élt, hogy az oroszok meg akarják támadni a koronájuk ékkövét, Indiát. Azokat viszont a Japánnal folytatott harcok mellett belső felkelések is gyengítették. Még csak nem is gondolhattak arra, hogy annyira déli területeket meg tudnának támadni. Kína azonban teljesen más történet volt.[8]

A Középső Királyság hanyatlásnak indult a {{{2}}} alkotó mancsuk uralma alatt. Mivel két és fél évszázadon keresztül romlott az életszínvonal, az országon belül háború dúltak, így a sok belső probléma miatt nem tudtak megküzdeni a változó világ okozta kihívásokkal. Kína fegyverzete és harci taktikája elavult, középkori volt. A legtöbb régióban még csak nem is hallottak a modern gyárakról, vashidakról, vasutakról és a telegráfról. A természeti katasztrófák, az éhség és a belső lázadások tovább gyengítették a birodalom erejét. A nagyhatalmak ezalatt folyamatosan kereskedelmi és területi koncessziókat kötöttek. Ezek miatt az egykor hatalmas mandzsu ország, Kína, kénytelen volt behódolni. Ugyanakkor a japánok ellen vívott háborút sem vesztették el az oroszok. Egy vezetőjük szavaival élve „egy nyugati technológiát és ipari módszereket alkalmazó ázsiai ország le tud győzni egy hatalmas európai államot.[8]

1906-ban II. Miklós orosz cár titkos ügynököt küldött Kínába, hogy információkat gyűjtsön az ottani modernizációról és reformokról. A feladattal az orosz hadsereg egyik ezredesét, Carl Gustaf Emil Mannerheimet bízták meg. Finn útlevéllel, Paul Pelliot francia sinológus oldalán érkezett meg, és néprajzgyűjtőnek adta ki magát.[8][9]Útja során felkereste Hszcsiangot, Kanszút, Shenkszit, Honant, Sanhszit, Belső-Mongóliát, és így jutott el Pekingig. Közben a szent buddhista hegynél, a Vutajnál még a XIII. dalai lámával is találkozott.[10] Azonban ezalatt 1907-ben Oroszország és Nagy-Britannia megkötötte a nagy játszmának véget vető Angol–Orosz Megállapodást.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Peter Hopkirk, The Great Game: The Struggle for Empire in Central Asia, Kodansha International, 1992, ISBN 4-7700-1703-0, p. 1
  2. Central Asia: Afghanistan and Her Relation to British and Russian Territories, 1885. október 10. (Hozzáférés: 2013. július 28.)
  3. http://www.britishbattles.com/first-afghan-war/kabul-gandamak.htm
  4. Quoted from Disraeli's letter to the Queen in: Mahajan, Sneh. British Foreign Policy, 1874-1914. Routledge, 2002. ISBN 0415260108. Page 53.
  5. International Boundary Study of the Afghanistan-USSR Boundary (1983) by the US Bureau of Intelligence and Research
  6. ^ a b Robert Middleton (2005) The Earl of Dunmore 1892-93
  7. Forty-one years in India - From Subaltern To Commander-In-Chief, Lord Roberts of Kandahar - The Hunza-Naga Campaign
  8. ^ a b c Tamm, Eric Enno. "The Horse That Leaps Through Clouds: A Tale of Espionage, the Silk Road and the Rise of Modern China," (2010) p. 3, http://horsethatleaps.com
  9. Ekkoriban Finnország még csak nagyhercegség volt.
  10. Tamm, Eric Enno. "The Horse That Leaps Through Clouds: A Tale of Espionage, the Silk Road and the Rise of Modern China," (2010) p. 353, http://horsethatleaps.com