Csernobili atomkatasztrófa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 51° 23′ 23″, k. h. 30° 05′ 59″

Csernobil és az erőmű műholdas képe
Csernobil, a jelenlegi szarkofág

A csernobili atomkatasztrófa 1986. április 26-án történt az ukrajnai (akkor a Szovjetunió tagállama) Pripjaty és Csernobil városok melletti atomerőműben. Ez az eset volt az atomenergia felhasználásának történetében a majaki után a legsúlyosabb katasztrófa.[forrás?] A védőépületek hiánya miatt radioaktív hulladék hullott a Szovjetunió nyugati részére, valamint Európa más részeire és az Egyesült Államok keleti részére. A mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén hatalmas területek szennyeződtek, kb. 200 000 embert kellett kitelepíteni. A radioaktív hulladék kb. 60%-a Fehéroroszországban hullott le.

A baleset hatására megkérdőjeleződött a szovjet atomenergia-ipar biztonságossága, ami évekre lassította fejlődését, a szovjet kormánynak pedig le kellett állnia a titkolózással. Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország a mai napig érzi a katasztrófa hatását, nagy költségeket jelent a területek tisztítása, valamint az áldozatok egészségügyi ellátása. Nehéz megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak később haltak meg a szövődményekben (például rákban), és vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségüket a katasztrófa okozta-e. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 56 közvetlen áldozatot tart nyilván: 47 munkást és 9 gyermeket, akik pajzsmirigyrákban haltak meg; valamint úgy becsüli, hogy körülbelül 4000 ember hal meg a későbbiekben ezzel kapcsolatos betegségekben. A korábbi becslések 30-40 000 többlet halálesetről szóltak, ezt később korrigálták 4000-re; az európai lakosság (közel 100 millió fő) 20%-a statisztikailag rákban hal meg, így a Csernobil miatti halálesetek statisztikailag nem kimutathatók, mely azt jelenti, hogy a természetes ingadozáson belül van ezen esetek száma.

Megjegyzendő, hogy a pajzsmirigyrák korai felismerés esetén közel 100%-os hatékonysággal gyógyítható, és mivel a hatóságok készültek a többlet pajzsmirigyrákos esetekre, ezért mindössze 9 gyermek halálát okozta a többlet sugárterhelés. Nem elhanyagolható azonban, hogy a legfőbb halálozási ok a katasztrófával kapcsolatosan pszichés eredetű volt. A – többségében alaptalan – félelemkeltés egyik jellemző példája az Európában tapasztalható abortuszok számának növekedése, mely a balesetet követő hetekben közel 40 000 többlet művi vetélést jelentett. Ezek a meg nem született gyermekek is a robbanás áldozatai, holott az akkoriban születettek között mutációval, születési rendellenességgel stb. összefüggő többlet előfordulást sehol sem tudtak kimutatni. (Fontos a többlet szó hangsúlyozása, ugyanis még az ipari forradalom előtt is előfordult, hogy gyerekek például nyitott gerinccel születtek, azonban ennek relatív gyakorisága nem volt alacsonyabb a mainál, az akkori eseteket pedig nem okozhatta a nukleáris ipar.)

Ezeket az adatokat többek közt a Greenpeace sem tartja pontosnak, 2006-ban a katasztrófa 20. évfordulója alkalmából rendezett kampányukra összefoglalót készítettek az egészségügyi hatásokról, ahol nagyságrendekkel több áldozatról írnak. Fontos megállapítani azonban, hogy a nemzetközi tudóstársadalom egyértelműen a NAÜ eredményeivel és következtetéseivel ért egyet, mivel azokat pontosan dokumentált, hatóságilag hiteles mérések támasztják alá. A zöldszervezetek előszeretettel érvelnek ezen adatok tudatos meghamisításának tényével, azonban a mértékadó folyóiratokban egyértelműen az NAÜ mellett állnak ki a tudósok - a Greenpeace érvrendszere szerint a teljes nemzetközi fizikus, biológus és hasonló szaktekintélyek világméretű összeesküvéséről van szó.

A Nemzetközi Rákkutató Újság (International Journal of Cancer) 2006-os tanulmányában megjelent egy újabb tudományos modell. Eszerint a csernobili szerencsétlenség körülbelül 1000 pajzsmirigyrákos és 4000 egyéb rákos esetet okozott Európában, ami az összes rákos esetek 0,01%-a a szerencsétlenség óta. A tanulmányban megjelent tudományos modell szerint a tragédia 2065-ig kb. 16 000 (95% UI 3400–72 000) pajzsmirigyrákos és 25 000 (95% UI 11 000–59 000) más típusú rákos megbetegedést okoz. A teljes hatását a lakosság egészségre nehéz megbecsülni.[1]

Az erőmű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erőmű látképe északnyugatról, Pripjaty felől, 2007-ben

A csernobili atomerőmű (é. sz. 51° 23′ 14″, k. h. 30° 06′ 41″) az ukrajnai Pripjaty városa mellett áll, 18 kilométerre Csernobil várostól, 16 km-re Ukrajna és Fehéroroszország határától, Kijevtől 110 km-re északra. Az erőmű négy atomreaktorból állt, mindegyik 1 GW teljesítményű, és a négy reaktor együtt Ukrajna áramtermelésének 10%-át adta a baleset idején. Az erőmű építése az 1970-es években kezdődött, az 1. reaktort 1977-ben adták át, a három következőt 1978-ban, 1981-ben és 1983-ban. Két további, azonos teljesítményű reaktor állt építés alatt a katasztrófa idején. A reaktorok típusa RBMK–1000.

A katasztrófa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1986. április 26-án, szombaton, hajnali 1:23:58-kor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora gőzrobbanás következtében kigyulladt, és robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris olvadás.

Okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A baleset okáról két, egymásnak ellentmondó hivatalos elmélet született. Az első, amely 1986 augusztusában jelent meg, egyértelműen az erőmű üzemeltetőit okolta. A második, 1991-ben megjelent elmélet szerint az RBMK reaktor tervezési hibájából következett be a katasztrófa, pontosabban a szabályzórudak miatt. Mindkét elméletet támogatják különböző csoportok, köztük a reaktor tervezői, az üzemeltetők és a kormány. Egyes független szakértők szerint egyik elmélet sem igaz teljes egészében.

Egy másik fontos tényező, ami hozzájárult a katasztrófához, az volt, hogy az üzemeltetőket nem értesítették a reaktor egyes hibáiról. Egyikük, Anatolij Sztyepanovics Gyatlov állítása szerint a tervezők tudták, hogy a reaktor bizonyos körülmények közt veszélyes, de szándékosan titkolták ezt a hibát. Ehhez hozzájárult még, hogy a kezelőszemélyzet nagyrészt olyanokból állt, akiket nem az RBMK típusú reaktorokhoz képeztek ki: az igazgatónak, V. P. Brjuhanovnak szénfűtésű erőművekhez volt képesítése és tapasztalata. Főmérnöke, Nyikolaj Fomin szintén a hagyományos erőművekhez értett, Anatolij Gyatlov pedig, a 3. és 4. reaktorok főmérnökhelyettese csak kisebb atomreaktorok területén rendelkezett tapasztalattal, pontosabban a VVER reaktorok kisebb változataival, amelyeket a Szovjetunió atomtengeralattjáróihoz terveztek.

A hibák részletezve:

  • A reaktorban igen magas volt a pozitív üregtényező. Ez azt jelenti, hogy ha a reaktor hűtővizében gőzbuborékok keletkeznek, a láncreakció felgyorsul, és ha nem avatkoznak közbe, szabályozhatatlanná válik. Ami még rosszabb, alacsony teljesítménynél ezt nem ellensúlyozták más tényezők, ami a reaktort instabillá és veszélyessé tette. Hogy a reaktor alacsony teljesítmény mellett veszélyesebb, ellentmondott a logikus következtetéseknek és az üzemeltetők nem tudtak róla.
  • Még fontosabb hiba volt a szabályzórudak tervezési hibája. Az atomreaktorokban a szabályzórudakat azért teszik a reaktorba, hogy lassítsák a reakciót. Az RBMK reaktorokban azonban a rudak vége grafitból készült, a hosszabbítók (a szabályzórudak végén található 1 méter hosszú rész) üregesek voltak, vízzel megtöltve, a közepe pedig – ami tulajdonképpen az egésznek a lényege, ez nyeli el a neutronokat, hogy lassítsa a reakciót – bór-karbidból készült.

Az első pár pillanatban, amikor a szabályzórudakat a reaktorba illesztették, nem a neutronelnyelő anyagot tartalmazó része került be, hanem a grafitvég. A grafit neutronmoderátor, ami nem lassítja a reakciót, hanem segíti. A szabályzórudak aktiválásánál tehát az első pár másodpercben a rudak növelték a láncreakció sebességét, nem pedig lassították. Erre a kezelőszemélyzet nem számított és nem is tudott róla.

  • A kezelők nem pontosan úgy hajtottak végre mindent, ahogy kellett volna, részben azért, mert nem ismerték a reaktor tervezési hibáit. Több egyéb szabálytalanság is hozzájárult a baleset bekövetkeztéhez, többek közt az, hogy a biztonsági emberek és az üzemeltetők nem kommunikáltak kielégítően egymással.

Az üzemeltetők a reaktor biztonsági rendszerei közül többet is kikapcsoltak, amit szigorúan tilos megtenni, kivéve ha magukban a biztonsági rendszerekben van hiba.

A kormány 1986 augusztusában kiadott jegyzőkönyve szerint az üzemeltetők legalább 204 szabályzórudat eltávolítottak a reaktorból, így csak 7 maradt benne (összesen 211 volt ebben a fajta reaktorban). A reaktor technikai útmutatói szigorúan tiltják, hogy 15-nél kevesebb szabályzórúddal működtessék az RBMK-1000 reaktort.

A katasztrófa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A radioaktív kihullás mértéke

1986. április 25-én a 4. reaktort ideje volt leállítani a rendszeres karbantartási munkálatok céljából. Úgy döntöttek, kihasználják a lehetőséget arra, hogy teszteljék, a reaktor turbinagenerátora képes-e arra, hogy a külső forrásból származó áram hiánya esetén elég elektromosságot termeljen a biztonsági rendszerek (különösen a hűtővízszivattyúk) működtetéséhez. A csernobilihez hasonló reaktoroknak egy pár dízelgenerátoruk van ilyen esetekre, de ezek nem lépnek működésbe azonnal – a reaktort tehát arra akarták használni, hogy pörgesse fel a turbinát, ami ezután leválik a reaktorról, és saját inerciája miatt forog tovább. A teszt célja az lett volna, hogy megtudják, a turbinák képesek-e működtetni a szivattyút, míg beindulnak a generátorok. A tesztet korábban egy másik reaktoron sikerrel végrehajtották (a biztonsági rendszerek kikapcsolása nélkül), és az eredmény negatív lett (a turbinák nem voltak képesek működtetni a szivattyúkat), de azóta történtek kisebb fejlesztések a turbinákon, és emiatt szükségét érezték egy újabb tesztnek.

  • 1986. április 25-én, pénteken hajnalban 1:00 órakor megkezdték a 3,2 gigawatt hőteljesítmény csökkentését.
  • 13:00 órára a teljesítmény 1,6 GW-ra csökkent, ekkor a reaktorról lekapcsolták az egyik turbinát.
  • 14:00 órakor a villamos elosztóközpont értesítette a csernobili Lenin Atomerőművet, hogy a közelgő hétvége ellenére a vártnál nagyobb a fogyasztók energiaigénye. Ezért a teljesítmény további csökkentését megszakították.
  • 23:10-kor közölte a Központ, hogy végre lecsökkent a fogyasztók energiafelhasználása, a 4-es blokk lekapcsolható a hálózatról. Így a késedelemtől kissé elfáradt újítók hozzákezdhettek biztonságfokozónak szánt ötletük megvalósításához.

A fiatal villamosmérnökök elsősorban a szivattyúk villamos energiaellátására ügyeltek. Nem vették figyelembe a John Archibald Wheeler és Wigner Jenő által már az 1940-es években Hanfordban felismert veszélyt: az alacsony teljesítményű reaktorüzemeltetés során bekövetkező xenon-mérgezés instabillá teszi a reaktort. Így érkezett el a szombati nap, április 26-a, az ortodox naptár szerint nagyszombat. Húsvétra a szakértők is, a döntéshozók is hétvégi házaikba utaztak. (A legtöbb üzemzavar hétvégi hajnalokon szokott bekövetkezni.)

Bár a teljesítménycsökkenés mértéke csaknem elérte azt a szintet, amit a biztonsági előírások már tiltanak, az üzemeltetők folytatták a kísérletet, és úgy döntöttek, mindössze 200 MW-ra emelik a teljesítményt. A csernobili négyes reaktorban a felszaporodott reaktorméreg miatt a szabályzat szerint megengedettnél jóval nagyobb mértékben kiemelték a legtöbb szabályozórudat. A kísérlet részeként április 26-án hajnali 1:05-kor a vízpumpákat bekapcsolták; az általuk okozott vízmennyiség szintén túllépte a biztonsági előírásokban meghatározott mennyiséget. A vízmennyiség 1:19-kor még tovább növekedett, és mivel a víz is elnyeli a neutronokat, további szabályzórudakat kellett kivenni.

1:23:04-kor a kísérlet kezdetét vette. Az ellenőrzőpanelen semmi nem jelezte a reaktor instabil állapotát, és valószínű, hogy az üzemeltetők közül senki nem volt tudatában a veszélynek. A vízpumpákat ellátó áramforrást elzárták, és ahogy a turbinagenerátor vette át a működtetésüket, a vízmennyiség csökkent. A turbina lekapcsolódott a reaktorról, amiben nőni kezdett a gőzmennyiség. Ahogy a hűtőfolyadék kezdett felforrósodni, gőzbuborékok keletkeztek a hűtőcsövekben. A csernobili RBMK reaktornak magas a pozitív üregtényezője, ami azt jelenti, hogy a víz neutronelnyelő hatása nélkül a reaktor ereje gyorsan nő, működtetése egyre veszélyesebbé válik.

1:23:40-kor az üzemeltetők megnyomták az AZ-5 („Vészhelyzet elleni védelem 5”) gombot, ami elindította az összes szabályzórúd azonnali visszaillesztését („scram”). Nem tudni, hogy ezt azért tették, mert már észlelték a vészhelyzetet, vagy csak azért, mert befejezték a kísérletet és le akarták állítani a reaktort a karbantartás megkezdéséhez. Rendszerint úgy tartják, a váratlan teljesítménynövekedés miatt nyomták meg a gombot, Anatolij Gyatlov azonban, aki a csernobili atomerőmű helyettes főmérnöke volt a robbanás idején, így ír könyvében [2]:

01:23:40 előtt a központosított irányítórendszerek (…) nem jeleztek olyan változást a paraméterekben, ami igazolhatta volna a scramet. A nyomozóbizottság (…) hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze és elemzett ki, és, ahogy a jelentésben leírta, nem tudta eldönteni, miért rendelték el a scramet. Nincs ok arra, hogy az okát keressük. A reaktort egyszerűen ki akarták kapcsolni a kísérlet befejeztével.

Mivel a szabályzórudak visszaillesztése sokáig tartott (18-20 másodpercig), a rudak üreges végei és a hűtővíz ideiglenes eltávolítása miatt a scram növelni kezdte a reakció mértékét. A túlzott energiakibocsátás a szabályzórudak deformálódását eredményezte. A rudak megakadtak, mikor alig egyharmaduk volt beillesztve, és nem voltak képesek leállítani a reakciót. 1:23:47-re a reaktor teljesítménye 30 GW-ra ugrott, a normális teljesítmény tízszeresére. Az üzemanyagrudak olvadni kezdtek, és a gőz nyomása egyre nőtt. Ez gőzrobbanást eredményezett, ami megsemmisítette a reaktor fedelét, összezúzta a hűtőcsöveket és lyukat robbantott a tetőbe.

A reaktort nagy mérete és a költségek miatt nem látták el teljes burkolattal, emiatt a radioaktív szennyezés a légkörbe került. Miután a tető egy része lerepült, az oxigén beáramlása, valamint a reaktor igen magas hőmérséklete miatt grafittűz tört ki, ami nagyban hozzájárult a radioaktív anyagok terjedéséhez és a környező terület szennyezéséhez.

Nem teljesen tudni, pontosan milyen sorrendben történtek az események 1:22:30 után, mert az állomás feljegyzései nem állnak összhangban a szemtanúk beszámolóival. Fentebb a legtöbbek által elfogadhatónak tartott eseménysor áll, eszerint az első robbanás 1:23:47 körül történt, hét másodperccel a scram elrendelése után. Néha felmerül, hogy a robbanás a scram előtt vagy közvetlenül utána következett be (ez volt a balesetet tanulmányozó szovjet bizottság véleménye). Ez azért fontos, mert ha a reaktor jó pár másodperccel a szabályzórudak beillesztése után került kritikus állapotba, a hiba a rudak tervezésében keresendő, ha azonban a scrammal egyidőben történt a katasztrófa, a működtetők a felelősek. 1:23:39-kor Csernobil területén enyhe szeizmikus mozgást észleltek, hasonlót egy Richter-skála szerinti 2,5-ös földrengéshez. Ezt okozhatta a robbanás, de lehet teljesen véletlen is. A helyzetet bonyolítja, hogy a scram gombot egynél többször nyomták meg, és aki megnyomta, két héttel később meghalt sugárbetegség következtében.

Radioaktív hulladék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Világos, hogy a helyszín egy ilyen esemény után nem marad örökre ugyanolyan veszélyes: a baleset helyén a dózisráta már azelőtt csökkenésnek indult, hogy a sugármentesítés hatásai érvényre juthattak volna.

A baleset után röviddel a sugárszennyezett területen ilyen mértékben járultak hozzá a különböző izotópok a levegőben mérhető dózishoz. Az ábra az OECD jelentésében [1] közölt adatok és a 'The radiochemical manual' második kiadása alapján készült.

A helyszínen kibocsátott sugárzó izotópokról készült egyik rövid jelentés elolvasható az OSTI oldalán [2]. A részletesebb jelentés (1,85 MB-os PDF) letölthető az OECD nyilvános könyvtárából: az OECD oldalán innen.

A baleset után különböző időpontokban más és más izotópok felelősek a külső dózis túlnyomó részéért. A számítások egy szabad ég alatt tartózkodó személyt érő külső gammasugár-dózisra vonatkoznak. Az óvóhelyen vagy zárt térben kapott dózist sokkal nehezebb megbecsülni.

Mivel a hasadási termékek oldalon részletesen tárgyalják a nukleáris balesetben vagy a nukleáris hulladékban legveszélyesebb hasadási termékek tulajdonságait, erre itt nem térünk ki, és a sugárzó izotópok tekintetében megelégszünk egy rövid összefoglalással.

Fontos megjegyezni, hogy a nukleáris fűtőanyagból származó sugárzó izotópok kibocsátása az őket tartalmazó anyag forráspontjától függ, és a reaktormagban jelenlévő radioaktivitás túlnyomó része a reaktor belsejében maradt.

  • A reaktorban lévő nemesgázok, köztük a Kr és a Xe az első gőzrobbanáskor azonnal a légkörbe kerültek
  • A reaktorban lévő radioaktív jód 55%-a gőz, szilárd részecskék és szerves jódvegyületek formájában került a szabadba

A kibocsátott porszemcsék kétféle mérettartományba estek. A kisebbek aerodinamikai átmérője 0,3-1,5 mikrométer közé esett, a nagyobbaké elérte a 10 mikrométert is. A kibocsátott nem illékony sugárzó izotópok 80-90%-át a nagyobb szemcsék tartalmazták. (91Zr, 93Nb, 139La, 140Ce és a transzurán elemek: neptúnium, plutónium illetve, az urán-oxid mátrixba beágyazott másodlagos aktinoidák).

A falak védőereje a gamma-sugárzás ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az épület típusától függ, hogy mennyire védenek falai a sugárzás ellen. A legnagyobb védelmet egy kő- vagy betonfalú helyiség nyújtja, aminek nincsenek ablakai. Egy 20 cm vastag betonfal legalább 50-es faktorú védelmet nyújt. Az ajtókon és ablakokon át azonban bejuthat a gamma-sugárzás a helyiségbe. A tető és a tetőablakok szennyeződése is okozhat némi sugárzást az épületben. Ezért a legjobb védelmet egy olyan helyiség nyújtja, aminek nincsenek ablakai, és vagy alagsorban helyezkedik el, vagy egy többemeletes épület alsó szintjén, például betonból épült bérházban.

Azonnali kríziskezelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négyes reaktor romjai fölé épített szarkofág 2007-ben

A tragédián súlyosbított a helyi vezetés hozzá nem értése és a megfelelő felszerelés hiánya. Kettőt leszámítva a 4-es reaktorépület összes dózismérője maximum 1 milliröntgen/másodperc sugárzást tudott mérni. A fennmaradó kettő 1000 R/s-t is tudott, de az egyikhez való hozzáférést a robbanás elzárta, a másik pedig elromlott, amikor bekapcsolták. Így a reaktort működtetők csak abban lehettek biztosak, hogy a sugárzás szintje a reaktor területének nagy részén 4 R/h fölött van (valójában egyes helyeken 20 000 R/h fölött volt; a halálos dózis 500 röntgen körül van 5 óra alatt).

Emiatt a személyzet vezetője, Alekszander Akimov azt gondolta, hogy a reaktor sértetlen maradt. Nem vették figyelembe, hogy grafitdarabok és üzemanyag található mindenfelé a földön. Mikor hajnali 4:30-kor egy újabb dózismérővel mérték a sugárzást, ennek az eredményeit sem vették figyelembe, mert úgy gondolták, nem működik jól. Akimov a személyzettel reggelig a reaktor épületében maradt, és megpróbáltak vizet szivattyúzni a reaktorba. Egyikük sem viselt védőöltözéket. Legtöbbjük, köztük Akimov is, a balesetet követő három héten belül meghaltak.

Nem sokkal a katasztrófa után tűzoltók érkeztek a helyszínre eloltani a tüzeket. Egyiküket sem értesítették arról, milyen veszélyesen radioaktív a füst és a törmelék. Hajnali 5 órára eloltották a tüzeket, közben több tűzoltót is magas sugárzás ért. A bizottság, akiket a kormány küldött a katasztrófa kivizsgálására, április 26-án este ért Csernobilba. Addigra ketten meghaltak és ötvenketten kórházba kerültek. Április 26. éjjelén, több mint 24 órával a robbanás után a küldöttség meggyőződött a sugárzás igen magas mértékéről, és el kellett rendelnie a reaktor elpusztítását és a közeli Pripjaty város kiürítését. Hogy az emberek ne vigyenek magukkal túl sok holmit, azt mondták nekik, hogy az evakuálás csak ideiglenes, és körülbelül három nap múlva visszatérhetnek. 3 hónappal a baleset után megengedték a lakosoknak, hogy megmaradt tulajdonuk szállítható részéért visszatérjenek, de eddigre már a város nagy részét kifosztották. A lakóknak a szovjet állam kb. tízezer rubeles kártérítést fizetett, és lakást adott.

Tanúk beszámolója alapján (a BBC jelentése szerint) az egyik tűzoltó leírta, milyen érzés volt sugárzásnak kitéve lenni: fémes ízt érzett a szájában, és úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák az arcát.

A Csernobilhoz rendelt likvidátor egységek minden időben dolgoztak, sugártalanítottak és minden állatot lelőttek, hogy ne vigyék tovább a sugárzást.

A szarkofág építése előtt a tetőn lévő sugárzó hulladékot eltávolító robotok tönkrementek a sugárzástól. A „biorobotok”-nak nevezett katonák pár percig dolgozhattak csak, mert ezeknek a sugárzó grafitdaraboknak az ereje 1000+ röntgen volt (egy évi terhelés: 2 röntgen).

A KGB jelentése az erőmű építése közben történt szabálysértésekről[4]
„A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága részére.

Jelentés a Csernobili Atomerőmű építésénél tapasztalt szabálysértésekről.
TITKOS!
A beérkezett operatív adatok szerint a Csernobili atomerőmű építkezésének egyes részlegeinél előfordulnak a tervektől való eltérések, amelyek üzemzavarhoz és szerencsétlenséghez vezethetnek.
A gépterem oszlopai a kitűzési tengelyektől 100 mm-ig terjedő eltéréssel lettek felállítva, egyes oszlopok között pedig hiányzik a vízszintes összekapcsolás.
A falpaneleket 150 mm-es elhajlással rakták le. A terem födémét az előírásoktól eltérően építették ki. A gépteremben lévő emelődaruk mozgáspályáin 100 mm-ig terjedő eltérés van, helyenként 8 fokos szögben lejtenek.
A különlegesen nehéz beton öntése közben a munkát több alkalommal megszakították, a betonozás minősége alacsony. A munkálatok során hőszigetelésre nem került sor, ez a talajvíznek az épületbe való behatolásához, környezetszennyezéshez vezethet.

Kijev, 1979. január 17.
Aláírás: a KGB eseti vizsgálóbizottságának elnöke, Jurij Andropov

(Forrás: az Ukrán Biztonsági Szolgálat Állami Archívuma, 16. Tárló, 42 ügyirat, 247-248. ív)”

A katasztrófa és Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár a szovjet vezetés próbálta eltitkolni a katasztrófát, de rövid időn belül első ízben Svédországban kezdtek radioaktív felhőket észlelni, amelyek délkeleti, tehát a Szovjetunió irányából érkeztek. Ettől kezdve már nem lehetett sokáig eltitkolni a balesetet.

A KFKI néhány munkatársa a katasztrófát követő délelőttön egy utcai telefonfülkéből több budapesti és megyeközponti óvodát, bölcsődét hívott fel telefonon, figyelmeztetve a pedagógusokat, hogy „olyan erős a nap sugárzása, hogy az veszélyes lehet a gyerekekre”. Az óvodákból terjedt aztán tovább suttogva a figyelmeztetés.

Április 28-án Bedő Iván, a Magyar Rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője a BBC híre alapján bejelentette a katasztrófát a Rádió 21 órai híradásában. Az adást a felsőbb vezetés letiltotta, Bedő pedig büntetésben részesült.[5]

A többi európai országban bevezetett beutazási tilalom miatt magyar kamionosok fuvarozták az árut a Szovjetunióból, sokaknak Kijeven át vezetett az útja. A legtöbben számottevő sugárdózist kaptak az út folyamán, sokan pár éven belül meghaltak. Az okok azonban nem mutattak ki egyértelmű összefüggést a következményekkel, mivel a rekonstruált útvonalak alapján egy kamionsofőr többlet rákkockázata 7,5×10-4%-osnak adódott. Tagadhatatlan, hogy az említett kamionsofőrök feltűnően korán haltak meg, azonban ezek között többségében a sugárzással összefüggésbe nem hozható tényezők is akadnak.

Magyarországon az 1986-ban kapott többletdózis 0,2 mSv volt (összehasonlításul: a háttérdózis átlagosan 3 mSv/év), mely megfelel 10 mikrorizikó kockázatnak (ennek jelentése: 1 millió, ennek és csak ennek a hatásnak kitett ember közül 10 halálát okozza az adott behatás; természetesen ez csak elméleti definíció), mely kb. fél doboz cigaretta elszívásával egyenértékű. (ld. Marx György: Atommagközelben, 215. o.)

A környező szocialista országok irányítói a szovjet nyomás miatt általában a titkolózás mellett döntöttek, de a nemzetközi hírügynökségek beszámolói után végül mindenütt hírt adtak az atomerőműbalesetről, viszont megpróbált nyugtatgatni (félrevezetni) a lakosságot, hogy a szovjetek urai a helyzetnek, így a lakosságnak nincs félnivalója, bármit ehet, ihat és járhat a szabadban. Sokan viszont (főleg az ország nyugati felében élők) jugoszláviai és ausztriai rádiókon, vagy külföldi rokonokon keresztül értesülve a baj igazi mértékéről megtett a maga védelmében óvintézkedéseket. Tipikus példája volt ez a kommunista rendszer ideológiájának, hogy a Szovjetuniót és a kommunista eszmét tökéletesnek és hibátlannak tarthassák mindenáron, melynek lelepleződéséhez és bukásához ez a katasztrófa nagyban hozzájárult. Kijelenthető, hogy nyugati országban (mint például az USA-ban Teller Ede javaslatára) csernobili típusú, azaz RBMK-reaktor nem épülhetett, üzemelhetett, és a baleset során elkövetett szabálytalanságok sem fordulhattak volna elő.[forrás?]Romániában egyes óvodákban és iskolákban jódtablettákat osztottak ki. (A nem radioaktív jód beépül a pajzsmirigybe, így mintegy kiszorítja onnan a légkörből belélegzett radioaktív jódot.) Érdekes tény, hogy az osztrák hatóságok a katasztrófáról értesülve megtiltották a magyar termékek (főleg élelmiszerek) kivitelét a határon, mivel azt szennyezettnek vélték (a Szovjetunióval való szomszédság miatt). A Kárpátok védő hatásának és a szélnek köszönhetően azonban Ausztria területegységre vetítve nagyjából kétszeres dózist kapott, mint Magyarország.

Az Egyesült Államokban a Reaktorbizottsági Tanács már a 40-es években rájött, hogy a grafitmoderátoros reaktorok üregtényezője pozitív, azonban az információt hadititoknak nyilvánították, a szovjet tudósok csak a Csernobili reaktorok építésének idején ismerték fel ezt a problémát.[6]

Tanulságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az áldozatok emlékére állított imaház a mityinói temetőben

James Lovelocktól, a Gaia-modell megalkotójától idézve: „Az Univerzum természetes energiája a nukleáris energia, ez táplálja a csillagfényt az égben. Az Univerzum igazgatójának szempontjából a kémiai energiák, a szél, a vízimalom olyan jelentéktelen tünemények, mint egy széntüzelésű csillag volna. Ha pedig ez így van, ha Isten univerzumát ma is atomenergia működteti, akkor miért tüntetnek sokan az ellen, hogy mi is atomenergiából fejlesszünk elektromosságot? Voltaképp nincs is semmi baj, csak éppen a magsugárzásnak, növényvédő szereknek és ózonpusztító kemikáliáknak van egy közös vonásuk: könnyen és pontosan lehet őket mérni. Ha pedig valamihez számot tudunk rendelni, amiről korábban nem beszéltünk, attól megijedünk. Átéltük Csernobil izgalmas realitását, amikor – mint egy színpadi tragédiában – nyílt színen meghalt néhány szereplő. Azt is ki tudjuk számítani, hogy a kiszabadult radioaktivitás hány többlet rák-halálesetet fog okozni Európa-szerte. Ha következetesek akarnánk lenni, azon is elgondolkozhatnánk, az idők folyamán hányan kaptak rákot a londoni füst belélegzése következtében. Vajon ettől ugyanolyan borzalommal nézünk majd egy darab szénre, mint ahogy ma egy darab uránra tekintünk? Miért más egy nukleáris baleset, mint az országúti közlekedés, cigarettaszívás vagy szénbányászat (közhelynek ható, ma már unalmassá vált) balesetei, amelyek több Csernobillal érnek fel évről évre?”

Felmerülhet a Szovjetunió akkori vezetőjének, Mihail Gorbacsovnak a felelőssége, mert csak napokkal később került nyilvánosságra a robbanás ténye.

Nem elfogadható egyetlen embernek a halála sem, mely elkerülhető lenne. Az energiát azonban megtermeljük, mert szükségünk van rá, ezt mindenki elfogadja. A kérdés azonban az, milyen árat áldozunk ezért. A csernobili baleset után az atomerőműveket elkezdték világszerte leszerelni (az egyébként biztonságosakat is), míg fel nem ismerték, hogy nem szabad lemondani az atomenergiáról. Manapság az atomenergia reneszánszáról beszélnek, szabad pozitív véleményt formálni róla.

Egy érdekes adat: a szénerőművek aktivitáskibocsátása nagyobb, mint az atomerőműveké. Az ENSZ 1993-as kimutatása szerint pedig az egyes erőműtípusok kollektív kockázata 1 GW villamos teljesítmény megtermelése során (típus működtetés + lakosság formátumban):

Szén 3,7 + 1,3 Olaj 0,8 + 1,2 Földgáz 0,4 + 0,1 Napenergia 3 + 2 Szélenergia 4 + 1 Vízenergia 2 + 1,4 Geotermikus energia 1 + 0,5 Atomenergia 1 + 0,3

Megnyitás, majd bezárás a nagyközönség előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A térséget a baleset 25. évfordulóján, 2011 márciusában megnyitották az idegenforgalom számára.[7] A csernobili atomerőműhöz, illetve Pripjatyba már az elmúlt években is lehetett utazni. A kijevi utazási irodák egynapos túrákat kínálnak a 4-es reaktorhoz és a környező kihalt vagy újratelepült falvakhoz, városokhoz. Az idegenvezetéshez Geiger-Müller radioaktivitásmérő műszert is lehet kölcsönözni.[8] A területre való szervezett utazásokat pár hónappal később, 2011 júniusában ismét betiltották.[9]

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több szemtanú, köztük két az erőműben dolgozó személy a robbanás előtt és után azonosítatlan repülő objektumokat látott Csernobil vidékén. Az erőmű dolgozói a robbanás bekövetkeztét követően is állítólag láttak egy fénylő repülő diszkoszt, amely közvetlenül megközelítette az égő reaktort. Ezt követően még évekig jöttek jelentések UFO-észlelésekről Csernobil körül.

A popzenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atomkatasztrófával több popzenei előadó is foglalkozott. David Bowie, a Watchtower is egy-egy dalban énekelte meg a nukleáris balesetet. Míg a Kraftwerk 1975-ös "Radioactivity" című szerzeményén 1991-ben a csernobili történések miatt változtatott.[10]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Grigorij Medvegyev: The Truth About Chernobyl. I. B. Tauris, 1991, ISBN 1-85043-331-3, 9781850433316
  • Marx György: Atommagközelben. Mozaik Kiadó, Szeged, 1996
  • Stolmár Aladár: Az én Csernobilom – Mi a gond az atomerőművekkel? Silenos, Budapest, 2009. ISBN 978-963-06-6888-0
  • Szathmáry–Aszódi: Csernobil – Tények, okok, hiedelmek. Typotex, Budapest, 2005

Jelentősebb dokumentumfilmek a témáról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nehéz hetek krónikája (1986)
  • Porog (1988)
  • Nova: Back to Chernobyl (1989)
  • Inside Chernobyl Sarcophagus (UK Horizons, 1996)
  • A Zóna (MTV, Panoráma, 1989)
  • Halál Csernobilban (MTV, Panoráma, 1990)
  • Disaster at Chernobyl (Discovery Channel, 2005)
  • Meltdown in Chernobyl (National Geographic Channel, 2006)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]