Illyés Gyula

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Illyés Gyula
(Illés Gyula)
Illyés Gyula 1983.jpg
Illyés Gyula (1983)
Élete
Született 1902. november 2.
Magyar 1867-1918 Felsőrácegrespuszta
Elhunyt 1983. április 15. (80 évesen)
Magyar Budapest
Nemzetiség magyar
Szülei Illés János,
Kállay Ida
Felesége Juvancz Irma (1931–1938),
Kozmutza Flóra (1939–1983)
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) regény, dráma, szociográfia, esszé
Alkotói évei 1920–1983
Fontosabb művei Petőfi
Puszták népe
Fáklyaláng
Kegyenc
Kháron ladikján

Illyés Gyula (eredetileg, 1933-ig Illés Gyula; Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.Budapest, 1983. április 15.) háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Digitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.

Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért (más népekét, önző előnyökért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét).
– Illyés Gyula, 1970 májusában, a Herder-díj átvétele alkalmából írt Szakvizsgán – nacionalizmusból című esszéjéből[1]

Neve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei – otthon maradt családtagjait kímélendő – Illyés Gyula név alatt. Ezt követően választott nevén publikált, de 1933-ban belügyminiszteri engedéllyel[2] hivatalosan is Illyésre változtatta a nevét.[3]

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása és családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyapa, Illés János juhász volt, amelyet a pásztor foglalkozásúak arisztokráciájának tartottak akkoriban. Erre a nagyapa rendkívül büszke volt. Részletesen ír erről Illyés A puszták népe című művében.

Apai ágon a dunántúli lapályokon és völgyekben vándorló, római katolikus vallású pásztorősök leszármazottja volt. Illyés később is szívesen idézte meg e szerteágazó rokoni láncolatot adó „pogány besenyő ősöket”, s személyes emlékeiben is őrizte a tolnai erdőkben makkoltató kanász nagyapa, Illés János, és a szintén pásztorszármazású, szigorú és bigott katolikus apai nagyanya, Csima Anna alakját. A nagyszülők hat gyermeke közül az elsőszülött fiú, Illés János (1870–1931) előbb apja mellett pásztorkodott, később a kovács- és a kazánfűtő-mesterséget is kitanulta. Uradalomról uradalomra vándorolva vállalt munkákat, mígnem az Apponyiak birtokán, a Tolna vármegyei Felsőrácegrespusztán megállapodott és családot alapított.[4]

Alig öt hét ismeretség után itt vette feleségül Kállay Idát (1878–1931), az Alföld békési zugából a Dunántúlra származott puritán, református família sarját. A Kállayak ugyan katonákat és prédikátorokat is adtak a hazának, de elsősorban parasztok voltak. A költő anyai nagyapja, Kállay Lajos volt az első mesterember a nemzedékek sorában, aki a bognármesterséget kitanulva vetette meg lábát a felsőrácegrespusztai uradalomban, s vette feleségül az uradalom belső szobalányát, Uitz Annát. Házasságukból öt gyermek – négy lány és egy fiú – született. A később Cecén élő anyai nagyszülők derűs, nyugalmat árasztó alakját szintén megőrizte az irodalmárrá váló unoka emlékezete.[5]

A költő apja, Illés János annak idején egyszerű gépészlegényként szegődött szolgálatra Felsőrácegrespusztán, később azonban az Apponyi-uradalom főgépésze, a cselédek társadalmának kiemelkedő tagja lett. Jóllehet, maga is kétkezi munkát végzett, szántógépeket, vasboronákat, cséplőgépeket javított, ám emellett irányítása alatt dolgoztak a kovácsok, fűtők és gépészek is. Illyés dolgos, a munkát tisztelő, a természet iránt nyitott, ugyanakkor a könyveket megvető, magányos és indulatos emberként emlékezett apjára. Ezzel szemben anyja, a tartózkodó, gyengéd természetű Kállay Ida az olvasás és a tanulás szeretetét hozta magával családjából és plántálta át gyermekeire. A szülők 1898. június 19-én kötöttek házasságot, frigyükből három gyerek született: Ferenc, Klára és Gyula.[6]

Gyermekkora és tolnai diákévei (1902–1916)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szülők legkisebb gyermeke, Gyula 1902. november 2-án – egy vasárnapi halottak napján – született Felsőrácegrespusztán. Négy nappal később, november 6-án keresztelték meg a pálfai római katolikus templomban.[7]

A szülőföld, az egymás közelségében futó Siót és Sárvizet környező mezőföldi puszták vidéke, és a szűkebb környezet, a felsőrácegresi uradalom egyaránt meghatározó élményvilágként jelent meg Illyés Gyula életében és művészetében, természetről és társadalomról vallott gondolkodásában. Születésekor az Apponyi-uradalom és az azt körülvevő határ az ott élő mintegy háromszáz ember állandó életkeretéül szolgált, saját udvarházzal, kápolnával, iskolával és persze lakó-, illetve gazdasági épületekkel, műhelyekkel. Az öttagú Illés család a puszta egyik legelőkelőbb, zsindelytetős, meszelt falú téglaházában élt. (A 20. század második felében Rácegrespuszta – az egykori uradalomtól északabbra – sátortetős házakkal újraépült, s többek között a költő szülőháza is az enyészeté lett.) A gyerek Illyés Gyula a puszta megszokott életét élte: mezítlábas cselédgyerekként részt vett a gazdasági munkákban, esténként pedig egy csöndes sarokba húzódva hallgatta az uradalmi cselédek népdalait, népmeséit, hiedelemmondáit és igaztörténeteit. A létező világot a puszta jelentette számára, élete első tíz évében a környező falvakba csak nagy ritkán jutott el.[8]

Elemi tanulmányait a pusztai római katolikus népiskolában kezdte meg 1908-ban, s itt végezte el az első négy évfolyamot. A számok világa nem vonzotta gyermeki érdeklődését, de jó előmenetelt tanúsított az írás-olvasásban. Nyolcéves korában szülei a svábok lakta közeli Varsádba adták „német szóra”, sőt, franciaórákat is vett a pálfai kastély nevelőkisasszonyától. Édesanyja ösztönzésére bújta a családi „könyvtár” ponyváit, vásári nyomtatványait és kalendáriumait, ezeken keresztül érdeklődése kinyílt a magyar múlt dicső pillanataira, megismerkedett Rákóczi, Kossuth és Petőfi nevével. Időnként maga is papírra vetette gondolatait, ám ekkor még inkább kiemelkedő rajzkészségével vonta magára a figyelmet.[9]

1912-ben az apa összekülönbözött az Apponyi gróffal, s az Illés család Simontornyára költözött. Illés János munkavállalási próbálkozásait nem kísérte szerencse, vállalkozásai rendre kudarcba fulladtak, s kis vagyonkáját a család csaknem elveszítette. Gyula itt, Simontornyán járta ki 1912–1913-ban a római katolikus elemi iskola ötödik osztályát, világa kitágult, korábban sosem látott embertípusokkal ismerkedett meg „a városon”, s itt írta meg első költői zsengéit, saját későbbi vallomása szerint „klapanciáit” is. Végül apja is megtalálta számítását, kocsmát bérelt Simontornyán és fiait is kocsmárosnak szánta. A családi tanács azonban végül másként határozott a kisebbik fiú sorsa felől: 1913 őszén tandíjmentes diákként beíratták a dombóvári katolikus főgimnáziumba, és a városban élő apai nagybácsi, Illés Gyula főjegyző gondjaira bízták a szépreményű ifjút.[10]

Dombóvár ebben az időben a tolnai vidék legpolgárosultabb városa volt, a gyökeresen újszerű életmód és környezet azonban nem hatott ösztönzően a kisdiákra. A számára az Erzsébet utca 1. szám alatt kvártélyt és kosztot biztosító nagybátyjában a gyökereit megtagadó, pöffeszkedő városi urat látta. Az egyébként is ideges természetű, érzékeny és indulatos fiút társai kigúnyolták és többször megszégyenítették erős tájszólása miatt, és képességeit sem becsülték, noha kései gimnáziumkezdése miatt egy évvel idősebb volt a többi diáknál és érettebbnek is érezte magát náluk. Tanulmányi előmenetele egyedül a magyar nyelv és irodalom, valamint a természetrajz tárgyakban mutatkozott biztatónak.[11] Mindössze az első gimnáziumi évet végezte el Dombóváron, az első világháború kitörése után, 1914 őszén a bonyhádi evangélikus főgimnázium második osztályos tanulója lett. A vegyes nemzetiségű és felekezetű Bonyhád befogadóbb környezetnek bizonyult, ráadásul Ferenc bátyja is ennek az iskolának a padjait koptatta, azaz ismeretlen ismerősként fogadták a tizenkét éves Gyulát. Az első évben internátusi diákként élt, a következő évben pedig többedmagával bérelt szobát a Szent József (ma József Attila) utca 4. szám alatt. A tanulmányokkal is jobban haladt, társai közül kitűnt szavalóképességével, rendszeresen írt verseket, és hegedülni is tanult. A szüneteket rendesen az Illés nagyszülők ozorai vagy az anyai nagyszülők cecei házában töltötte.[12]

A Simontornyán maradt szülők házassága eközben visszavonhatatlanul megromlott, nem találtak társra egymásban. Az apa fokozatosan elidegenedett családjától, a vívódó, elvágyódó anya pedig egyre szótlanabbá, visszahúzódóbbá vált, de a viszony megrontásában jelentős szerepet játszottak a litániázó katolikus ozorai rokonok és a zsolozsmázó református cecei ág egymás közti villongásai is. Gyula a második – gimnáziumi tanulmányai harmadik – évét fejezte be Bonyhádon, amikor 1916-ban édesapja és édesanyja elváltak. A szülők kapcsolata az Illés testvérek egész jövőjére rányomta bélyegét: Klárát ezt követően apai nagynénje nevelte fel, s egy életre az apai ághoz kötődött, míg az anyjával maradt Gyula a szigorú légkörben élő ozorai nagyszülőktől idegenkedett, és az anyai nagyszülők cecei házában ismerte meg a családélmény meghittségét (az elsőszülött Ferenc ifjú felnőttként meghalt). Az apa egyedül maradt, katonaként harcolt az első világháborúban, majd 1931-ben bekövetkezett haláláig a Tolna megyei Tüskepusztán dolgozott uradalmi gépészként.[13]

Fővárosi diákévei (1916–1921)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tizennégy éves fiú és édesanyja közvetlenül a válás után, 1916-ban felköltöztek a fővárosba. Az egykori békevilág túlnépesedett Budapestjének társadalma ekkor már az első világháború nyomorának jeleit viselte magán, a korszakra jellemző nagyvárosi kulisszaként ivódtak be a kamasz emlékezetébe a nyomortelepek, a népkonyhák, a szénhiány, a jegyre osztott élelmiszerért sorban állók és a frontról hazatért sebesültek látványa. Anyjának nővére fogadta be őket angyalföldi, Gömb utcai lakásába. Anyja varrásból tartotta fenn magukat, s kevéssel később már a Terézvárosban, a Bajza utca 42. szám alatt béreltek kétszobás földszinti lakást, amelynek egyik helyiségét hónapos szobaként adták ki. A gimnázium negyedik osztályát, az 1916/1917-es tanévet a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végezte el (1921-től Kölcsey Ferenc Gimnázium). Itt ismerkedett meg mélyebben a magyar költészettel, a már ismert Petőfié mellett Arany János, Ady Endre és Babits Mihály nevével.[14]

A tanév végeztével latintanára nem javasolta, hogy a gimnázium felsőbb osztályaiban tanuljon tovább, így 1917-ben anyja az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolába íratta be. Itt tanult 1921-ig, s e négy év során figyeltek fel tanárai és társai először képességeire, gondolkodására és felkészültségére, különösen történelemtanára, Varjas Sándor gyakorolt rá nagy hatást. Itt tett szert első barátságaira is, felsős éveiben a diákönképzőkör elnöke volt, s társait gyakran hívta össze „eszmeszikráztatásra” a Bajza utcai lakásba. A régmúlt irodalmakról és a kortársi áramlatokról folytatott viták mellett rendszeresen eszmét cseréltek filozófiai, képzőművészeti és társadalmi-politikai kérdésekben is. Egyre gyakrabban verselt, de költeményeit ha meg is mutatta társainak, rendre megszégyenült, s a rajzolásba, festésbe menekülve bontakoztatta ki kamaszkori művészi ambícióit. A tanítási szüneteket többnyire a tolnai rokonság körében, főleg Cecén töltötte. Közelről, lelkesen követte az őszirózsás forradalom eseményeit és a tanácsköztársaság kikiáltását. Már 1918-ban bekapcsolódott a baloldali ifjúsági mozgalmak életébe, gyakran megjelent a Galilei Kör rendezvényein, részt vett a Vörös Segély akcióiban, 1919 tavaszától pedig ifjúmunkásoknak tartott előadásokat. Gyakran találkozni életrajzaiban azzal a momentummal, hogy 1919 júliusában harcolt a románok ellen vívott szolnoki csatában, valójában csak egy tiszántúli előadásra utazott, s a harcok miatt Szolnokon rekedve a vöröskatonákkal együtt tért vissza Budapestre.[15]

A tanácsköztársaság leverése után, 1919 őszétől folytatta tanulmányait a felsőkereskedelmi iskolában. Eközben részt vett a Horthy-rendszer által letartóztatottak családtagjainak segélyezésében, gyakran a Ráday utcai Református Teológiai Akadémián keresve menedéket a letartóztatás elől. Tágította társadalomtudományi ismereteit, ismerkedett a legújabb irodalmi áramlatok – leginkább Kassák Lajos és köre, a Ma – költészetével. Írt ugyan verseket is, de – mások hatását felismerve saját lírájában – alapvetően epigonnak tartotta magát. El ne essél, testvér című versét is név nélkül küldte el közlésre a Népszava számára, s a lap 1920. december 22-én le is hozta a költeményt, ez első nyomtatásban olvasható verse. 1921-ben sikeresen letette osztályvizsgáit, majd ugyanazon év nyarán érettségi bizonyítványát is megszerezte a felsőkereskedelmi iskolában.[16]

Nyugat-európai emigrációban (1921–1926)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1921 őszén beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem magyar–francia szakára. Illegális baloldali tevékenysége miatt azonban egyre inkább a hatóságok célkeresztjébe került, így a letartóztatás elől 1921 végén Bécsbe emigrált. Itt érte utol a hír, hogy otthon körözést adtak ki ellene, a visszatérésre tehát nem gondolhatott. Hamarosan Berlinbe, onnan pedig Luxemburgba utazott tovább. Itt előbb Esch-sur-Alzette-ben útépítőként dolgozott, majd az Audun-le-Tiche-i vasöntödében vállalt munkát.[17]

Továbbvágyódott azonban, s 1922. április 24-én érkezett meg Párizsba. Noha további útitervekkel a zsebében (Róma, Barcelona, Afrika) Párizst átmeneti állomásnak tekintette, végül négy évet töltött a francia fővárosban. A Szent Lajos-szigeten, a magyar munkások tömegszállásának egyik szűkös padlásszobájában húzta meg magát többedmagával, s megélhetéséért a legkülönfélébb alkalmi munkákat vállalta. Dolgozott bányászként, kikötői rakodómunkásként, nyelvtanárként, a legtartósabban egy könyvkötőműhely alkalmazottja volt. Egy ideig a Sorbonne-on irodalmat és szociológiát hallgatott, valamint kísérleti pszichológiai gyakorlatokat végzett a Sainte-Anne és a Pitié-Salpêtrière kórházak elmeosztályán. Párizsban érte az első szerelem, meghitt, de félreértésekkel terhelt kapcsolat fűzte az erdélyi származású munkáslányhoz, Orosz Annához.[18]

Párizsi évei alatt részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és a különféle munkásmozgalmi köröknek a kulturális munkájában, de a Francia Kommunista Párt emigráns magyarok alkotta szekciójába nem lépett be. Politikai szervezkedések helyett szavalóversenyeket rendezett és színpadi jeleneteket írt a párizsi magyarok színjátszóköre számára, segítette az emigráns magyar munkásokból álló dalárda tevékenységét, támogatta, kalauzolta és franciaórákban részesítette az újonnan érkező magyar emigránsokat. Csaknem anyanyelvi szinten megtanult ugyanis franciául, s az új nyelvi környezet hatására megújult érdeklődéssel, elemző szemmel fordult a magyar nyelv és a nyelvészet felé. Egyáltalán: a párizsi emigrációban tudatosult benne a haza és a nemzet fogalma, amely meghatározta egy egész életen át vallott költői állásfoglalását. Nagy tudásszomjjal fordult a francia és az egyetemes irodalmi stíluseszmények és a legújabb társadalomtudományi kutatások felé, szabadidejét a Szent Genovéva Könyvtárban töltötte önképzéssel. A korszak jelentős művészeti áramlatát, az avantgárdot testközelből tapasztalhatta meg, ismeretséget, több esetben életre szóló barátságot kötött a francia avantgárd, szürrealista és dadaista irodalmi körök jeles tagjaival, vezető művészeivel: Max Jacobbal, Jean Cocteau-val, Marcel Sauvage-zsal, Paul Éluard-ral, André Bretonnal, Tristan Tzarával (akinek évtizedekkel később halálos ágyánál és temetésén is ott volt), Louis Aragonnal, René Crevellel és másokkal. E forradalmian új stíluseszmények hatására fogant első cikkeit, ismertetéseit és fordításait 1923–1925-ben közölték a Bécsben szerkesztett Ék és Ma című folyóiratok, s 1924-ben ez utóbbi lapban jelentek meg első versei is. Költeményeit, írásait kiadta a párizsi Magyar Írás, a Párizsi Munkás és a Párizsi Magyar Újság, az amerikai egyesült államokbeli Új Előre. Francia irodalmi lapok is közölték írásait és francia nyelven írt eredeti verseit (Journal littéraire, Lit et rature, Révolution surréaliste, Action, Quotidien).[19]

Útja az irodalmi Parnasszusra (1926–1944)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1926-ban amnesztiát kapott, és még ugyanazon év nyarán hazatért Magyarországra. Előbb rövid ideig Tolna megyében tartózkodott, majd Budapestre költözött, ahol ismét Angyalföldön élt, a Lehel utca 26. szám alatt. 1926-tól a Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő, kérészéletű Dokumentum, 1928-tól 1929-ig az ugyancsak Kassák nevéhez kötődő Munka című avantgárd folyóirat munkatársa lett, emellett publikált a Magyar Írásban is. A nyugatosok közül elsőként Füst Milán figyelt fel a fiatal költő verseire. Közbenjárására 1927. november 16-án jelent meg Illyés első írása a Nyugatban, Georges Duhamel oroszországi útirajzának ismertetése, s 1928-tól már kritikáit és verseit is rendszeresen lehozta az Osvát Ernő szerkesztette folyóirat. Ugyancsak a Nyugat kiadásában jelent meg első verseskötete 1928-ban, a Nehéz föld, s csakhamar a fiatal költőnemzedék egyik legelismertebb tagja lett. Irodalmi műveinek fő megjelenési helye az ezt követő másfél évtizedben a Nyugat lett.[20]

1928-tól szoros barátságban volt József Attilával, az 1930-as évek elejétől pedig nemzedéke több más jeles tagjával, irodalmi és világnézeti eszmetársaival: Erdélyi Józseffel, Kodolányi Jánossal, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval és Gelléri Andor Endrével. A hazai irodalmi körök Illyés iránti megbecsülését jelzi, hogy négy ízben, 1931-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1936-ban is odaítélték neki a Baumgarten-díjat. Ugyanakkor korábbi kassákista költőtársai és az erdélyi Korunk körének tagjai 1931-ben vehemensen támadták líráját és személyét egyaránt, nyugatos szerepvállalását elvtelen „kispolgári eltévelyedésnek” értékelték. Több nemzedéktársával együtt az 1930-as évek közepén csatlakozott a népi írók mozgalmához, s annak egyik vezető alakja lett. Közösen gondolkodásuk eredményeként látott napvilágot 1932-ben a Tanú című lap, egy évvel később pedig Debreceni káté címmel megszületett egy új, társadalmilag érzékeny népi írói mozgalom cselekvési programja. Illyés maga is részese, nemegyszer elindítója volt a különféle folyóiratok hasábjain folyó világnézeti-kritikai vitáknak, így például az irodalmi zsidókérdésről, a katolikus költészetről, a jobb- és baloldali irodalomról, a Zilahy Lajos nevével fémjelzett Új Szellemi Front irodalmi programjáról, a magyarság alacsony népszaporulatáról és az egykézésről folytatott polémiáknak. 1932-ben kötött barátságot Fülep Lajos művészetfilozófussal, a baranyai Zengővárkony református lelkészével, s e barátság, a gyakori zengővárkonyi látogatások és országjárásai hatására egyre növekvő aggodalommal fordult a fogyatkozó vidéki magyarság sorskérdései felé. 1934-ben Nagy Lajossal együtt hosszabb utazást tett a Szovjetunióban, egyszersmind meghívottként részt vett a szovjet írók első kongresszusán, ahol találkozott André Malraux-val és Kun Bélával is (élményeit, megfigyeléseit később könyv alakban is kiadta). Ugyancsak 1934-től a Fülep Lajos és Gulyás Pál szerkesztette Válasz munkatársa lett annak 1938-as megszűnéséig, itt jelentek meg olyan jelentős művei, mint a Puszták népe című szociográfiája (folytatásokban), illetve az Ozorai példa című költeménye.[21]

Az 1930-as években – gyakran kockázatokkal járó – közéleti feladatokat is vállalt, s bár pártok tagja nem volt, a politikai lépésekhez vezető döntéseit elsősorban baloldali érzelmei határozták meg. A kommunista Sallai Imre és Fürst Sándor statáriális tárgyalásakor a halálbüntetés eltörléséért indított mozgalom József Attila által megfogalmazott röpiratainak korrektora és aláírója volt, amiért perbe fogták. A hatóságok később is zaklatták, nemegyszer rövid időre le is tartóztatták. 1936 őszén részvételével megalakult a Márciusi Front, amelynek 1937. március 15-én megfogalmazott – Erdei Ferenc, Féja Géza, Kovács Imre, Veres Péter és Illyés által aláírt – kiáltványában az ország demokratikus átalakítását, az alapvető emberi és demokratikus jogok biztosítását tűzték ki célul. A Márciusi Front szervezésében vállalt szerepéért több társával – köztük Sárközi Györggyel – együtt a budapesti törvényszék 1938-ban per alá fogta, és „a magyar állam és a nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” vádjával egy hónapi fogházra, valamint egyévi hivatalvesztésre ítélte.[22]

Írói pályájával párhuzamosan 1927-től 1936-ig a Phőnix Biztosító Társaság hivatalnokaként kereste meg kenyerét, 1937-től 1948-ig pedig a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferense volt. Mindeközben magánélete is változatosan alakult. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irma gyógytornászt (Mucát)[23], ám 1938-ban elváltak útjaik, és 1939-ben házasságot kötött Kozmutza Flórával.[24]

Az 1930-as évek végére a népi írói mozgalom polarizálódott, fő megszólalási fórumai (például a Válasz) megszűntek, a Márciusi Front feloszlott, és felszínre kerültek a mozgalom tagjai közötti ellentétek is. Maga Illyés a legendás 1943-as szárszói találkozón már részt sem vett, noha eszméltető és gondolkodásra serkentő kapcsolatát nem veszítette el írótársaival. 1937-től a Nyugat társszerkesztőjeként tevékenykedett Babits Mihály mellett, Sárközi György szociográfiai mozgalma mellé állva gyakran járta az országot, baráti kapcsolata Németh Lászlóval elmélyült (1942 nyarán gyalogszerrel bejárták Illyés gyermekkorának tolnai helyszíneit). Babits halálát követően, 1941-től 1944-ig a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője volt.[25]

1945 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország német megszállása után 1944 márciusától Németh Lászlóval a Dunántúlon és Budapesten bujkált. Mint kiemelkedő közéleti személyiség, az alakuló Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé emelte (vagyis választás nélkül lett nemzetgyűlési képviselő). Az 1945-ös választásokon már pártja országos listájáról jutott be, ahogy az 1947-es választásokon is. 1945-1946-ban a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője volt.

1945-1949 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, amikor is politikai alapon sokakkal egyetemben őt is megfosztották tagságától (1989-ben a döntést megsemmisítették és tagságát posztumusz visszaállították). 1946 októberétől 1949 júniusáig a Válasz című folyóirat szerkesztője volt. Már 1946-ban felhagyott a gyakorlati politizálással, országgyűlési mandátumáról mégis csak 1948. november 16-ai hatállyal mondott le és csak az év legvégére vonult vissza teljesen a közélettől. Ideje jó részét tihanyi nyaralójában töltötte.

Az 1956-os forradalom alatt október 31-én beválasztották a Petőfi Párt néven újjáalakított egykori Nemzeti Parasztpárt Irányító Testületébe. Októberben jelent meg Egy mondat a zsarnokságról című verse is.

A Kádár-korszak elején továbbra is visszavonult életet folytatott, a hatalom is ellenségként kezelte őt. A kor hivatalos kultúrpolitikája (Az MSzMP KB kulturális elméleti munkaközösségének állásfoglalása a népi írókról, 1958 júniusa) nacionalistaként, a reakció lehetséges szövetségeseként tartotta számon a népi írókat, de a rendszer legitimációja érdekében utóbb integrálták többségüket. Az 1960-as években már enyhülni kezdett a helyzet, 1961-től Illyés már újra publikált. Ebben az időszakban gyakran látogatott külföldre is. 1962 márciusában Firenzébe látogatott, ahol az Európai Íróközösség konferenciáján vett részt mint a magyar delegáció tagja. 1963-ban három hónapos európai körutat tett. Megfordult Franciaországban, Csehszlovákiában, Svédországban, Írországban, valamint az Amerikai Egyesült Államokban. Barátságot kötött a franciák közül André Frénauddal (1907–1993), Jean Follainnal (1903–1971), Jean Rousselot-val (1913– ), Eugène Guillevic-kel (1907–1998) illetve az orosz Leonyid Martinovval (1905–1980) is. A Magyarországra látogató külföldiek szintén felkeresték őt, találkozásaik helyszínei Illyés Gyula lakása, Tihany, illetve az irodalmi élet fórumai voltak.

1969-ben Illyést megválasztották a nemzetközi PEN egyik alelnökéve, mely a világ íróit tömörítette egybe, ennek köszönhetően rendszeres résztvevője volt a szervezet kongresszusainak.

Illyés fontos közéleti szerepvállalásaiként említendő, hogy a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában Válasz Herdernek és Adynak címmel publikált írást a határon túli, elsősorban Erdélyben élő magyar lakosság helyzetéről és jogairól.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1973-ban megtámadta szervezetét a rák, melyet egy évtizeden keresztül kezelt gyógyszerekkel. Állapota 1983 februárjában romlásnak indult, február 26-án vitték be a János-kórházba. 1983. április 15-én pénteken délelőtt 10 óra 10 perckor hunyt el Budapesten.

1983. április 22-én helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, sírjánál gyászbeszédet mondtak: Belon Gellért püspök, Köpeczi Béla művelődési miniszter, Illés Endre és Sütő András.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Költészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1920-as években megjelent verseinek egy része az avantgárd termékenyítő hatása alatt fogant, ugyanakkor egyes lírai darabjai kötöttebb formai világú realista életképek voltak. A szürrealizmus és a dadaizmus végletes nihilizmusát és értelemtagadó szemléletét soha nem tette magáévá, leginkább a Paul Éluard nevével fémjelzett modernizmushoz érezte közel magát, amely a költői értelem szabad és spontán szárnyalását hirdette. E korai, központozás nélküli és kötetlen ritmusú, de határozott mondanivalójú prózaversek Illyés jelentős költői nyitányaként értékelendőek, s az életműre később is olyannyira jellemző egyedi képalkotó erőről, a szabad asszociációkon alapuló költői világról tanúskodnak.[26]

A párizsi emigrációból hazatérve elsősorban a kassáki avantgárd mellett kötelezte el magát, s a Dokumentum hasábjain szerzőtársaival – Déry Tiborral, Nádass Józseffel és Németh Andorral – együtt elhatárolta magát a Nyugat képviselte irodalmi eszménytől. 1928-ban azonban nyitott szellemisége a Nyugat bűvkörébe vonzotta, kapcsolata Kassák körével meglazult, revelációként ismerte fel és vallotta eztán, hogy költői feladata a magyar irodalmi hagyományokhoz kapcsolódva szót emelni a haza sorsáért. Az avantgárd egyes formai jegyeit, a meghökkentő asszociációs füzéreket és a sajátos ritmikát megőrizve utat tört benne az egykori pusztai cselédgyerek élményvilága és társadalmi érzékenysége, s mondandóját modorosságtól mentes, de erőteljes képi hatású nyelvezete tette még mozgalmasabbá. Költői útkeresését egyfelől a nagy előd és példakép, Ady Endre elhivatott költői feladatvállalása, a magyarság sorsproblémáinak hitelesen ábrázolása, másfelől a túlhaladottá vált szecessziós-szimbolista stíluseszmény helyett egy merőben új, egyéni hangütésű, „korszerű” magyar líra kialakításának vágya határozta meg. Az 1920-as évek végétől legerőteljesebben Babits Mihály és nyugatos költőtársai hatására formálódott lírája, s az egykorú kritika határtalan költői fantáziáját, mítoszteremtő hajlamát, műfaji sokszólamúságát emelte ki, amellyel új utakat nyitott a magyar költészetben. Már e korai versekben megnyilvánult – az Ady Endre-i ars poetica útján haladó költő – sajátos világképe, magyarságféltése, a közös gondok tárgyilagos szóvátétele. Ennek betudhatóan vonult be az irodalmi kánonba nemzeti költőként, amit az 1945 utáni évtizedekben gyakran szemére is vetettek.[27]

Költői útkeresésének egyik sajátos példája a Fazekas Mihályig, Petőfi Sándorig és Arany Jánosig visszanyúló költői elbeszélés hagyományainak felújítása az erőteljes zenei hatású, szenvedélyes lendületű Hősökről beszélek trilógiájának megírásával. A paraszttriptichon hősei két nagyapja és az őt írás-olvasásra tanító öregbéres, s művében a kétkezi munkából élő, hitükben és emberségükben meggyalázott emberekért emelt szót.[28]

Prózája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illyés prózaírói hangja viszonylag későn, harmincéves kora körül bontakozott ki. Ekkor született meg a szovjetunióbeli élményeit feldolgozó Oroszország című útirajza (1934), a népi írók 1930-as évekbeli falukutató mozgalmának[29] ihlető hatására – prózaírói pályájának méltó nyitányaként – írt Puszták népe című szociográfiája (1936), valamint a nagy előd pályaképét és életművét számba vevő Petőfi-monográfiája (1936).

Maga Illyés is a puszták népének fia volt, s régi vágyát váltotta valóra a szűkebb szülőföld társadalmi valóságának feltérképezésével. A próza- és az esszéirodalom műnemi sajátosságait ötvöző, húsz tematikus fejezetre (ünnepek, nevelés, erkölcs stb.) tagolt Puszták népében személyes önéletrajzi mozzanatok, költői képzeletű emlékfoszlányok és adomák mellett tárgyilagosan elemző társadalomrajzát adta a mezőföldi parasztság múltjának és jelenének, s nem kerülte el a társadalmi látlelet és a jobb világba vezető út megrajzolásának felelősségét sem. Azonban ezt sem egyoldalúan tette: a dunántúli puszták népének anyagi-lelki nyomorúságát, az emberek elidegenedését és durvaságát ugyan komor színekkel festette meg, de nem feledkezett meg a szegénység árnyékában megbúvó fészekmeleg, az emberség ábrázolásáról sem. Nyelvezete nem száraz, hanem szépírói, az egymásra torlódó jelzők és körmondatok már-már költői ritmust kölcsönöznek a műnek. A Puszták népe megjelenését óriási kritikai visszhang és siker kísérte, a méltatók sorában találni Babits Mihály, Cs. Szabó László, Németh László, Veres Péter, Bálint György, Németh Andor és Komlós Aladár nevét. Illyés egyetlen hang, a parasztsorsokat feltáró nagy úttörő, Móricz Zsigmond hangjának elmaradását fájlalta ugyan, de művének irodalmi sikere megkérdőjelezhetetlen volt. A megjelenése óta eltelt évtizedekben a könyv több tucat magyar nyelvű kiadást ért meg, emellett lefordították francia, orosz, angol, német, román, szlovák, szerb és japán nyelvre is.[30]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illyés Gyula: Hét meg hét magyar népmese, rováskiadás, 2009.
  • Nehéz föld (1928) versek
  • Sarjúrendek (1931) versek
  • Három öreg (1934) vers
  • Ifjúság (1934) vers
  • Oroszország (1934) útijegyzet
  • Szálló egek alatt (1935) versek
  • Petőfi (1936) tanulmány
  • Puszták népe (1936) szociográfia
  • Rend a romokban (1937) versek
  • Magyarok (1938) naplójegyzetek
  • Külön világban (1939) versek
  • Ki a magyar? (1939) tanulmány
  • Lélek és kenyér (1939) tanulmány
  • Összegyűjtött versei (1940)
  • Csizma az asztalon (1941) tanulmányok
  • Kora tavasz (1941) regény
  • A tű foka (1944) dráma
  • Hunok Párisban (1946) regény
  • Franciaországi változatok (1947) úti jegyzetek
  • Lélekbúvár (1947) szatirikus színmű
  • Ozorai példa (1952) színmű
  • Fáklyaláng (1953) dráma
  • Bartók (1955) vers
  • Hetvenhét magyar népmese (1953) mesék
  • Dózsa György (1956) dráma
  • Kézfogások (1956) versek
  • Új versek (1961) versek
  • Kegyenc (1963) dráma
  • Különc (1963) dráma
  • Ingyen lakoma (1964) esszék
  • Dőlt vitorla (1965) versek
  • Szives kalauz (1966) úti jegyzetek
  • Fekete-fehér (1968) versek
  • Kháron ladikján (1969) esszék
  • Tiszták (1971) dráma
  • Hajszálgyökerek (1971) esszék
  • Bál a pusztán (1973) parasztkomédia
  • Bölcsek a fán (1973) parasztkomédia
  • Minden lehet (1973) versek
  • Anyanyelvünk 1975Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk.”
  • Beatrice apródjai (1979) regény
  • Különös testamentum (1977) versek
  • Közügy (1981) versek
  • Táviratok (1982) versek
  • A Semmi közelít (1983) versek
  • Naplójegyzetek 1-8. (1987-1995)
  • Tündérszép Ilona

Előszót írt Rácz Endre Tihany c. fotóalbumához (Corvina, Budapest, 1978).

Lemezei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illyés Gyula és feleségének, Kozmutza Flórának sírja a budapesti Farkasréti temetőben. (46/7-1-53/54.) Farkas Ádám alkotása.

Emlékezete és megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Évekig oldoztam-kötöztem az anyagot anélkül, hogy magam is láttam volna, mi végre; így írtam készület nélkül, szinte öntudatlanul életemnek – most látom – legnagyobb vállalkozású könyvét. Minden szakasz azt feszegeti vagy arról szól, hogy mit jelent magyarnak lenni.

Magyaroknak szól, egymás között, néha kíméletlenül.

– Illyés Gula: Itt élned kell[34]

Illyés Gyula a 20. századi magyar irodalom egyik legellentmondásosabban megítélt alakja. Életében egyes körök gyakran bélyegezték meg nemzeti, sőt nacionalista irodalmárként, amiért az 1930-as években a magyarság, a vidéki parasztság sorskérdéseinek forradalmi hevületű szószólójává, a népi írók mozgalmának aktív részesévé vált. A fajvédő eszméktől távol tartva magát állt ki a fogyatkozó és nyomorban élő magyarok tömegeiért, a társadalmi igazságtalanságok felszámolásáért. Erőteljes kritikával illette az ország társadalmi berendezkedését és németbarát politikáját, s ezekkel szemben a dunai kis népek összefogását hirdette. Ugyanezek az eszmék, az elnyomottak iránti vonzódása, a gondolataira rezonáló szociáldemokrata és munkásmozgalom iránti szimpátiája szolgáltak táptalajul azon – másik oldalról érkező – kritikáknak, amelyek baloldaliságát rótták fel neki.[35]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illyés Gyula családfája[36]
Illyés Gyula, eredetileg Illés Gyula
(Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2.–
Budapest, 1983. ápr. 15.)
költő, író, róm. kat.
Apja:
Illés János
(Gyántpuszta, 1870 – 1931)
gépész, róm. kat.
Apai nagyapja:
Illés János
(Gyulaj, 1837 – ?)
juhász, róm. kat.
Apai nagyapai dédapja:
Illés N.
juhász
Apai nagyapai dédanyja:
n. a.
Apai nagyanyja:
Csima Anna róm. kat.
Apai nagyanyai dédapja:
n. a.
Apai nagyanyai dédanyja:
n. a.
Anyja:
Kállay Ida
(1878 - 1931) eredetileg ref.,
házasságkötésekor a róm. kat. hitre tért át
Anyai nagyapja:
Kállay Lajos
(Gyulavári, ? – 1924)
bognár, ref.
Anyai nagyapai dédapja:
n. a.
Anyai nagyapai dédanyja:
n. a.
Anyai nagyanyja:
Uitz Anna szobaleány, ref.
Anyai nagyanyai dédapja:
n. a.
Anyai nagyanyai dédanyja:
n. a.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Illyés Gyula: Szakvizsgán – nacionalizmusból
  2. 47997/1933. III. B. M. sz.
  3. Tüskés 2002 12., 71., 322.
  4. Tüskés 2002 12–13. ÚMÉL. 2002 457.
  5. Tüskés 2002 16–17. ÚMÉL. 2002 457.
  6. Tüskés 2002 14–15., 17–18.
  7. Tüskés 2002 11–12.
  8. Tüskés 2002 22–26.
  9. Tüskés 2002 26–28.
  10. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 31–32. ÚMÉL. 2002 457.
  11. Tüskés 2002 32–33., 41.
  12. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 33–34. ÚMÉL. 2002 457.
  13. Tüskés 2002 18–20., 38–39.
  14. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 39., 42–44. ÚMÉL. 2002 457.
  15. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 44–48., 50–52. ÚMÉL. 2002 457.
  16. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 52., 54–56. ÚMÉL. 2002 457.
  17. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 56–57. ÚMÉL. 2002 457.
  18. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Izsák 2002 28., 31. Tüskés 2002 57–58., 60–63., 65–67. ÚMÉL. 2002 457.
  19. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Izsák 2002 28., 31–32. Tüskés 2002 63–64., 67–72., 76–77. ÚMÉL. 2002 457.
  20. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 75., 77., 80. ÚMÉL. 2002 457.
  21. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 92–96., 101–104., 107–110., 116–118. ÚMÉL. 2002 457.
  22. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 94., 111–113. ÚMÉL. 2002 457.
  23. A házasságkötés bejegyezve a Budapest I. ker. polgári házassági akv. 270/1931. folyószáma alatt.
  24. ÚMIL. 2000 939. ÚMÉL. 2002 457.
  25. MIL. 1963 497. ÚMIL. 2000 939. Tüskés 2002 112–115. ÚMÉL. 2002 457.
  26. Izsák 2002 32–34. Tüskés 2002 73–74.
  27. Tüskés 2002 78–79., 81–91.
  28. Tüskés 2002 96–98.
  29. Magyar Néprajzi Lexikon - falukutatás
  30. Tüskés 2002 118–122.
  31. Illyés 1976
  32. HunLit-életrajz Az életrajzban a legmagasabb fokozat kitétel szerepel, valójában a rangok közül kapta a legmagasabbat, azaz a parancsnoki címet; Illyés maga is commandeur-t ír naplójában.
  33. Tüskés 2002 103.
  34. Illyés Gyula: Itt élned kell
  35. Tüskés 2002 104–106., 115–116.
  36. Illyés Gyula tintával, sajátkezűleg kitöltött és aláírt, nem zsidó származását igazoló "Személyi Lap"-ja

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Izsák 2002: Izsák József: Illyés Gyula. 2., átd. kiadás. Budapest: Püski. 2002. ISBN 963933779X  
  • MIL. 1963: Magyar irodalmi lexikon I. (A–K). Főszerk. Benedek Marcell. Budapest: Akadémiai. 1963. 497–501. o.  
  • Tüskés 2002: Tüskés Tibor: Illyés Gyula pályaképe. 2., bőv. kiadás. Pécs: Pannónia Könyvek. 2002. ISBN 9639079863   On-line elérés
  • ÚMÉL. 2002: Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 457–459. o. ISBN 9635474148  
  • ÚMIL. 2000: Új magyar irodalmi lexikon II. (H–Ö). Főszerk. Péter László. 2. jav., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 2000. 939–941. o. ISBN 963-05-7746-1
  • Illyés 1976: Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1975-1976). Petőfi Irodalmi Múzeum, 2011. (Hozzáférés: 2012. október 28.) „Nem felsőbb „hivatalos” utasításra nem említhették meg a magyar lapok az én becsületrend fokú „commandeur”-ré való párisi kitüntetésemet mindaddig, amíg Boldizsár Iván nem adott fölháborodott figyelmeztetést: már a franciák sem tudják mire magyarázni;...”
  • HunLit-életrajz: Illyés Gyula (1902-1983) (magyar nyelven). Szerzői oldal. Publishing Hungary. [2009. május 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. október 28.)
  • Vasy Géza: Illyés Gyula
  • Illyés Gyula: Három öreg 2. Nyugat, 1931. 8. szám

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Illyés Gyula témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]