Áprily Lajos

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Áprily Lajos
Áprily Lajos.jpg
1920 körül
Élete
Született 1887. november 14.
Brassó
Elhunyt 1967. augusztus 6. (79 évesen)
Budapest
Gyermekei Jékely Zoltán
Jékely Márta
Pályafutása
Írói álneve Áprily Lajos
Jellemző műfaj(ok) műfordítás, próza
Irodalmi irányzat impresszionizmus, líraiság
Alkotói évei 1921-1965.
Első műve Falusi elégia (versek, 1921)
Fontosabb művei Vers vagy te is (versek, 1926)
Idahegyi pásztorok (verses dráma, 1929)
Rönk a Tiszán (versek, 1934)
Moldován Gyula festménye a költőről a parajdi Áprily-emlékházban

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14.Budapest, 1967. augusztus 6.) József Attila-díjas (1954) költő, műfordító. Jékely Zoltán édesapja.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került. A református kollégiumban tanult, tanárai közt volt Kovács Dezső és Seprődi János. 1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerez magyar-német szakos képesítést. Egyhónapos párizsi útjáról visszatérve Nagyenyeden lesz tanár: előbb a Bethlen Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től a gimnáziumban. A következő évben megnősült, élettársa Schäfer Ida. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiállt Ady költészete mellett. Egy versét névtelenül már 1905-ben közölte az Egyetemi Lapok, majd 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben, majd a Szászváros és vidéke, az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz adott helyet írásainak. Ugyanakkor az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság mellett a Kemény Zsigmond Társaság is tagjává választotta. Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A következő három nyáron jelen van a marosvécsi találkozón. 1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. 1941-től Parajdon egy erdei boronaházban töltötte nyarait. 1943 szeptemberében*, miután nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta felvételi rendelkezéseket végrehajtani, felmondott, nyugdíjba vonult, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le. Hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta. Nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg a hárshegyi szanatóriumban.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fia Jékely Zoltán volt, lánya, Márta pedig Mikecs László (1917–1944) tanár, néprajzkutató, majd Mészáros Dezső (1923–2003) szobrász felesége[1].

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első verseskötete, a Falusi elégia (Kolozsvár, 1921), harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelent meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lépett az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton 1923). E két verskötet alapján készült az 1925-ös budapesti válogatás (Versek). 1926-ban két kötete látott napvilágot: a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával kiadott s Kolozsvárt nyomott Rasmussen hajóján és a Kuncz Aladár értékelő esszéjével megjelent Vers vagy te is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ugyanott kiadott egyfelvonásos darabját (Ida-hegyi pásztorok, Kolozsvár, 1929) két újabb kötet követte: addig írott műveinek gyűjteménye, Az aranymosó balladája (Budapest, 1934) és az új verstermés, A láthatatlan írás (Kolozsvár, 1939). Könyvvel csak majdnem húsz év múlva jelentkezett újra (Ábel füstje. Válogatott versek, Budapest, 1957). A következő években annál többet publikált (munkái ebben a szakaszban Budapesten jelentek meg): 1964-ben több mint fél évszázados műfordítói munkásságából válogatott (Az aranyszarvas), nem sokkal ezután új verseit gyűjtötte össze (Jelentés a völgyből, 1965), és még ebben az évben közreadta állattörténeteit az ifjúság számára (Fecskék, őzek, farkasok). Ezt követte Fegyvertelen vadász című kötete, majd költeményeinek eddig legteljesebb válogatása, A kor falára (1967). Posztumusz verseskötete (Akarsz-e fényt? 1969) korábban nem közölt verseit, kései négysorosait, A bíboros című sorstragédiáját tartalmazta; ugyanebben az évben jelent meg Legszebb verseinek romániai kiadása Kemény János bevezetőjével. Az Álom a vár alatt című verseskötet parajdi gyermekélményeiből táplálkozó két költői elbeszélését tartalmazta (Árkossy István rajzaival, 1972); verseinek új, reprezentatív válogatása (Meddig él a csend? 1973) az RMI sorozatában Sőni Pál előszavával jelent meg.

Gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint „szigetről” „a magyar líra pillanatnyi bomlásában”; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a „morajos szikla-ország”, mellyel „egy test”-nek érzi magát. A „parttalan” időből, elmúlt századokból hallja vissza a szív zenéjét. Költő, aki a sorssal nem csatázott ugyan, de versei „gránitboltjába” egy hosszú élet önemésztő vajúdásait zárta be. Hangulatok énekese, „néma lázadó”, alapélménye a természet, az erdélyi táj, lírai jelképeit jórészt belőle meríti: transzilvanizmusának is ez a szülőföldszeretet a tartalma. Elégikus hangulatú költészete múltat és jelent eggyé olvasztó szelíd számvetés. Rezignáció és meg-megújuló életvágy, a visszahúzódó lélek tehetetlensége és a bizakodó emberség egyszerre van benne megbonthatatlan hangulatú, szerkezetileg pontosan tagolt költeményeiben. Szigorú, a hagyományos formákat tisztelő, azokat finomító megkomponáltság, lelki és formai egyensúlyt teremtő zeneiség jellemzi művészetét, e zenei fogantatású érzékelés sajátos harmóniát kölcsönöz verseinek. „Hazája álom és titok, / szem-nem-legelte pázsitok” – vallotta a formai bravúrok titkairól. Egyes verseit és szövegkönyveit Halmos László, Jodál Gábor, Lajtha László és Viski János, Tavaszodik című költeményét Kozma Mátyás és Zeno Vancea zenésítette meg.

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Șaitiș fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kolozsvár, 1978); Prințul Tristețe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a „más nyelv zsenijéből született” költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gynt-jének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Șt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coșbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969).

Kötetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Falusi elégia, versek, 1921
  • Esti párbeszéd, versek, 1923
  • Rasmussen hajóján, versek, 1926
  • Vers vagy te is, versek, 1926
  • Idahegyi pásztorok, verses dráma, 1929
  • Rönk a Tiszán, versek, 1934
  • Úti jegyzetek. Egy pedagógiai vándorlás megfigyelései, úti beszámoló, 1934
  • A láthatatlan írás, versek, 1939
  • Az aranyszarvas, műfordítások, 1964
  • Fecskék, özek, farkasok, történetek, 1965
  • Jelentés a völgyből, versek, 1965
  • Akarsz-e fényt? Versek; A bíboros. Dráma, 1969
  • Ábel füstje, válogatott versek 1965

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Áprily Lajos témában.

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [[László Gyula]]: Találkozásaim. (Beszélgetés a kortársakkal). Szabad tér Kft., 2003. ISBN 963-206-717-7 . 19. o.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Versei az ekonyvkereso.hu oldalon
  • Tompa László: Áprily Lajos: Esti párbeszéd. Pásztortűz 1923/30.
  • Németh László: Áprily Lajos. Protestáns Szemle, Bp. 1927/8; újraközölve Készülődés I. 1941. 99-104.
  • Gaál Gábor: Megint a líra katasztrófája. Korunk 1929/7-8.
  • Gaál Gábor: Áprily Lajos. A láthatatlan írás. Korunk 1939/9. Újraközölve Válogatott írások. I. 664-65.
  • R. Berde Mária: Áprily elmegy. Pásztortűz 1929/15.
  • Gulyás Pál: Áprily Lajos. Válasz, Debrecen 1934/3-4.
  • Tolnai Gábor: Áprily Lajos költészete. Napkelet, Bp. 1934/4.
  • Vita Zsigmond: Áprily Lajos. Pásztortűz 1935/1;
  • Vita Zsigmond: Áprily Lajos, a nyugtalanság költője. Erdélyi Helikon 1936/12.
  • Thurzó Gábor: A láthatatlan írás. Nyugat, Bp. 1939/9.
  • Benedek Marcell: Áprily Lajos: Ábel füstje. Irodalomtörténet, Bp. 1964/4.
  • Győri János: Áprily Lajos alkotásai és vallomásai tükrében. Kismonográfia, Bp. 1967.
  • Sőni Pál: Áprily zeneisége. A Művek vonzása c. kötetben. 1967. 28-36.
  • Marosi Ildikó: Áprily Lajos leveleiből. Utunk 1970/35.
  • Mózes Huba: Jegyzet Babits Mihály és Áprily Lajos költői indulásához. NyIrK 1970/2.
  • Gáldi László: A műfordító Áprily egyik arca. Nagyvilág, Bp. 1970/8.
  • Máthé József: Áprily Lajos. Vázlat a költő pályaképéhez. Igaz Szó 1971/11.
  • Vita Zsigmond: Áprily Lajos. Az ember és a költő (monográfia), Réthy Andor Áprily-bibliográfiájával, 1972;
  • Vita Zsigmond: Megkésett közlés. Két kiadatlan vers. Igaz Szó 1973/3.
  • Láng Gusztáv: Áprily-problémák. Utunk 1973/42.
  • Szemlér Ferenc: Áprily ürügyén. A Hét 1973/48; újraközölve Harc szélmalmokkal, 1979. 140-48. Két könyv ürügyén.
  • Á. L. levelei Lám Bélához. Mikó Imre közlése. Utunk 1975/16.
  • Á. L. tíz levele Tompa Lászlóhoz. Máthé József közlése. NyIrK 1976/1.
  • Csép Ibolya: Áprily Lajos európai körutazásáról kiadatlan naplója alapján. Korunk 1976/6.
  • Egyed Péter: Az elveszett nap helyett Ábel füstje. Utunk 1977/30.
  • Szabó Sámuel: A szülőváros emlékezete. Brassói Lapok 1977/44.
  • Vita Zsigmond: Áprily Lajos első kritikái. Utunk 1979/7.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Áprily Lajos témájú médiaállományokat.