Kemény János (író)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemény János
Született 1903. szeptember 5.
Pittsburgh, USA
Elhunyt 1971. október 13. (68 évesen)
Marosvásárhely
Nemzetisége magyar
Foglalkozása író,
színházigazgató,
mecénás

Magyargyerőmonostori báró Kemény János (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5.Marosvásárhely, 1971. október 13.) író, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abból a családból jött, mely nemcsak az emlékíró fejedelmet, hanem Kemény Zsigmondot is adta a magyar irodalomnak. Más oldalról leszármazottja Káli Nagy Lázárnak, a kolozsvári első magyar nyelvű kőszínház alapító igazgatójának. Őseinek az irodalommal és színjátszással való kettős kötődése határozta meg érdeklődését, életútjának alakulását.

Apja, Kemény István, fiatalon összekülönbözve családjával, vagyon nélkül kivándorolt Amerikába. Itt kétkezi munkától a hivatalnokságig vitte, s amikor meghalt, három gyermeket hagyott maga után, akikkel özvegye, Ida Mitchel Erdélybe költözött. Kemény János ekkor alig egyéves volt. Tízéves koráig nagyapjánál Alsójárában nevelkedett, anyja nevelőnő és társalkodónő volt különböző erdélyi mágnáscsaládoknál. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, előbb a református kollégiumnak abban az osztályában tanult, amely a Reményt, a kollégium önképzőköri lapját szerkesztette, itt jelent meg 1921-ben első írása: Emlékezetem című költeménye. A kolozsvári unitárius kollégiumban tett érettségi után (1921) Előre címmel irodalmi folyóiratot indított. Munkatársai között találjuk Balázs Ferencet, Jancsó Bélát, Kacsó Sándort.

Családja kívánságának engedve 1921 őszén beiratkozott a bécsi egyetem erdőmérnöki fakultására. Szűkös anyagi körülmények között, csekély itthoni anyagi támogatással élt az osztrák fővárosban, ahol kapcsolatba került az emigrációban élő művészekkel, írókkal is. 1923-ban a Tizenegyek antológiájában szerepelt írásával. Egyetemi tanulmányai váratlanul szakadtak félbe: egyik gyermektelen rokona meghalt, s vagyonát a marosvécsi várkastéllyal egyetemben ő örökölte. Erdélybe hazatérve 1923-ban megházasodott, elvette Augusta Patont, William Paton Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született; a két világháború között a család főleg Marosvécsen és Kolozsvárt élt. A házaspár többször is jár görögországi, angliai, skóciai utakon. A háború után Marosvásárhelyen telepedtek meg.

1926 nyarán hívta meg első alkalommal marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult. Molter Károly visszaemlékezése szerint "Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János. A kivételesen demokratikus helikoni szellemből, Kemény János gondolkodásmódjából fakadt az az őszinte kezdeményezés, hogy a vécsi asztalnál vendégül látta az erdélyi szász írók képviselőit és a román irodalom embereit is." A zsidótörvények rendelkezéseivel szembeszállva, az Erdélyi Helikon marosvécsi írótalálkozóira továbbra is meghívta a mozgalom zsidó származású tagjait, később több írónak szerzett mentességet biztosító okmányokat. Kádár Imrét és feleségét a Gestapótól, Kovács György színművészt a munkaszolgálatos menetszázadból menekítette ki.

Irodalomszervezői szerepet töltött be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság élén 1928-tól a társaság megszűnéséig mint megválasztott elnök, később pedig mint az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke.

Neve szervesen nőtt össze színjátszásunk történetével is. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, vagyonát a kolozsvári színház gazdasági helyzetének rendbetételére használva, s ebben a munkakörben marad 1941-ig. Az állástalanul maradt zsidó színészek számára engedélyt szerzett a kolozsvári Zsidó Színház beindítására, az intézményt saját jövedelméből segélyezte. A Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (1941–44), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, dramaturgja (1945–52), a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa (1954–58), majd nyugdíjazásáig a Művészet, illetve Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (1958–68) Marosvásárhelyt.

A marosvécsi várkastély parkjában, a helikoni tölgyek alatt nyugszik.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gátló-serkentő tudattal kezdett írni, hogy bizonyítsa, nemcsak az ősök jogán fog tollat. Annak idején Tamási Áron írta róla: "Régóta tudjuk, hogy Kemény János a neve mellé olyan megjelölést örökölt, mely a főúri osztály tagjai közé utalja őt. Nem kétséges, hogy a fennálló társadalmi rendet elbűvöli ez a megjelölés; s az sem kétséges, hogy a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik." De az előítéletekkel csak addig kellett verekednie, míg a Kákóc Kis Mihály (1929) vagy a Kutyakomédia (1934) című kisregényei meg nem jelentek, melyekben Kovács László szerint "a meleg humánum fénye az, ami rávilágít magyarra, románra egyaránt, s az erdélyi falut, az erdélyi életet problémáiban egyszerűbbnek mutatja, mint ahogy a politika gondolja el, de összetettebbnek is, mint ahogyan akármelyik nacionalizmus megoldaná". 1938-ban lát napvilágot a budapesti Révai kiadásában Ítéletidő című elbeszéléskötete, mely Kántor Lajos summázata szerint "pozitív jelkép, az egymásrautaltság, összefogás szimbóluma". A Kokó és Szokratész (1940) már az érett író munkáit összegezi. "Elragad epikájában a déltengeri természettel versengő báj és gyöngédség, a komikumnak és fájdalomnak egy-egy jellemben való elkeveredése és a filozófiának az élethez minduntalan alászálló humora. A finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság művészi váltakozása, mely vonzó és mind nagyobbra hivatott elbeszélőt jelez a magyar novellaírásban" – írja Molter Károly a kötet megjelenésekor.

Tehetsége megtréfálta a történelmet. Ő, az erdélyi mágnás, aki annak idején inkább csak elbeszélést meg novellát próbált, a háború után, a szocialista jelenben írta és publikálta egymás után regényeit (Vadpáva, 1958, Farkasvölgy, 1963, Víziboszorkány, 1965), valamint A havas dicsérete c. novellagyűjteményét (1957), s ez is hozzájárult, hogy az 1950-es évek súlyos méltánytalanságain, amikor is mészégető munkásként tartotta el népes családját, nagyvonalúan tette túl magát.

Prózájának esztétikai értékei szétválaszthatatlanok az etikaiaktól: a különböző társadalmi rangú és anyanyelvű embereket összekötő természetszeretet, barátság, békességre vágyakozás nem csupán témája, hanem mondhatni formaadója is lírai hangulatú történeteinek, melyek nemigen keresik a rendkívülit. Elbeszéléseire és terjedelmesebb epikai műveire is "a finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság" jellemző (Molter Károly).

Élete utolsó éveiben önéletrajzi regény megírásának terve foglalkoztatta, de erejéből már csak gyermekkora és ifjúsága éveinek megírására futotta, s ez a rész is csak halála után, 1972-ben látott nyomdafestéket Kakukkfiókák címmel.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Költemények. Kolozsvár, 1920
  • Kákóc Kis Mihály (regény, Kolozsvár, 1929)
  • Kutyakomédia (regény, Kolozsvár, 1934)
  • Ítéletidő (elbeszélések, Budapest, 1938, Kolozsvár, 1939)
  • Kokó és Szokratész. Déltengeri történetek I. (Kolozsvár, 1940; újabb kiadásai Kolozsvár, 1940, Budapest, 1941)
  • A havas dicsérete (novellák, Marosvásárhely, 1957)
  • Vadpáva (regény, Marosvásárhely, 1958)
  • Kicsiknek (gyermekversek, 1958; románul Ursulețul jucăuș, Ion Horea fordításában, 1958)
  • Fenyőmuzsika (versek, 1960)
  • Farkasvölgy (regény, 1963)
  • Víziboszorkány (regény, 1965; románul Vrăjitoarea apelor, Paul Drumaru fordításában, 1970)
  • Halász, vadász, madarász (elbeszélések, 1968)
  • Vásárhelytől Lazacországig (útirajz 151 fényképpel, Kolozsvár, 1972)
  • Kakukkfiókák (önéletírás, 1972)
  • Apolló megtérése (összegyűjtött novellák, Kántor Lajos előszavával, 1972).

Kéziratban maradt művei: Péter. Erdélyi történet 3 felvonásban (dráma, 1944-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be Németh Antal rendezésében); Ostoros apó (színmű).

Díja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kádár Imre: Kákóc Kis Mihály. Erdélyi Helikon 1929/7.
  • Kovács László: Kutyakomédia. Erdélyi Helikon 1934/5.
  • Kovalovszky Miklós: Kemény János: Ítéletidő. Szép Szó, Budapest, 1939/4.
  • Kovács Katona Jenő: Kemény János: Ítéletidő. Korunk 1939/3.
  • Molter Károly: Kokó és Szokratész. Pásztortűz 1940/4;
  • Tamási Áron: Kokó és Szokratész. Erdélyi Helikon 1940/3.
  • Gagyi László: A havas dicsérete. Igaz Szó 1957/5;
  • Papp Ferenc: Kemény János: Vadpáva. Igaz Szó 1959/1.
  • Oláh Tibor: A Havas könyve. Utunk 1959/43.
  • Baróti Pál: Farkasvölgy. Utunk 1964/20.
  • Gagyi László: Kemény János: Farkasvölgy. Igaz Szó 1964/6;
  • Gagyi Láaszló: Víziboszorkány. Igaz Szó 1965/7.
  • Páskándi Géza: A megépítettség sikere. Utunk 1965/45.
  • Sütő András: Sorok Kemény János-ról. Igaz Szó 1968/3;
  • Jancsó Elemér: Kemény János születésnapjára. Utunk 1968/36.
  • Veress Dániel: Kemény János: Halász, vadász, madarász. Igaz Szó 1968/8.
  • Domokos Géza: Kemény Jánosnak. Előre 1968. szept. 15.;
  • Szemlér Ferenc: Kemény János köszöntése. Igaz Szó 1968/9.
  • Huszár Sándor: Ki találta fel – a Helikont. Közli Az író asztalánál. 1969. 207–16.;
  • Molter Károly: Búcsú a Helikon gazdájától. Előre 1971. okt. 21.
  • Sütő András: A mecénás metamorfózisa. Igaz Szó 1971/11.
  • Domokos Géza: Őszi sorok. A Hét 1978/39.
  • Huszár Sándor: Halotti beszéd. A Hét 1971/42.
  • Balogh Edgár: Tűnődés a vécsi tölgyek alatt. Igaz Szó 1971/11.
  • Bartalis János: Ravatal előtt. Igaz Szó 1971/11.
  • Szőcs Kálmán: Csillaghullás. Igaz Szó 1971/11.
  • Nagy Pál: A házigazda visszapillant. Beszélgetés Kemény János-sal az első Helikon-találkozó 45. évfordulója alkalmából. A Hét 1971/42.
  • Kántor Lajos: A novellista Kemény János Utunk 1972/24.
  • Beke György: Kemény János Interjú. Közli Tolmács nélkül. 1972. 101–20.
  • Marosi Ildikó: Utolsó beszélgetés Kemény Jánossal. Igaz Szó 1973/10; Adósság rendezésére vállalkoztam. Közli Közelképek. 1974. 53–55. Erdélyi Lajos felvételeivel;
  • Az elfelejtett színház. Kemény János hajdani kérdéseire válaszol Kovács György. Lejegyezte Marosi Ildikó. A Hét 1977/2.
  • Marosi Ildikó: Kemény János: Diákévek Bécsben. Utunk 1978/37.
  • A Kemény család honlapja
  • Kemény János, a mecénás

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]