László Gyula (történész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
László Gyula
László Gyula Ópusztaszer.JPG
Dombormű az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Tóth Sándor (szobrász és éremművész) alkotása (1999)
Született 1910. március 14.
Kőhalom, Brassó vármegye
Elhunyt 1998. június 17.
Nagyvárad (88 évesen)
Nemzetisége magyar
Foglalkozása történész
régész
művész
Díjak Széchenyi-díj
Nagy Lajos-díj

László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14.Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni. 19401949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkívül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.

László Gyula és Erdély[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyben megjelent munkáiban Erdély településtörténetének a nyers táj átalakítására gyakorolt hatását vizsgálta; a bánsági Mokrin mellett feltárt avar sír leletanyagából a keleti lovasnépek ősvallásának eddig ismeretlen vonatkozásaira következtetett. Kolozsvárt folytatta a pogány magyarok 1914 előtt elkezdett Zápolya utcai sírkertjének feltárását, s ugyanebben az időben jelentette meg kötetét is A honfoglaló magyar nép élete címmel.

Különféle folyóiratokban megjelent számos tanulmánya az erdélyi népdalok, népszokások, mesék jelképeit magyarázza meg, bemutatja régi korok szerszámait és használati tárgyait, a lovasnépek hiedelemvilágát, s számos nemzeti kegytárgyról – Lehel kürtjétől s Szent István kardjától – a Petőfi-mondaképződésekig minden nosztalgia és múltba feledkezés nélkül helyreállítja a valóságos képet. Munkái művészkeze nyomán sajátos képszerűséget kapnak, így Hunor és Magyar nyomában c. írt és megrajzolt kiadványa valóságos népkönyvvé vált, akárcsak 50 rajz a honfoglalókról c. munkája.

Mint művészettörténész a Termés hasábjain közölt cikkeivel (1942-44) a fiatal művésznemzedék útját egyengette. Forradalmak az újkori művészetben c. munkája összefoglalta a nonfiguratív művészeti irányzatokat (1945). Ugyanekkor egy marosvásárhelyi képtárlaton az ismert erdélyi magyar művészekkel együtt felvonultatta a fiatalokat is, akiket külön kiállításokon mutatott be a Bolyai Tudományegyetemen s értékelt az Utunk hasábjain (1946-49). Az erdélyi tárgykörhöz Erdélyből való távozása után is hű maradt. Barcsay Jenő képei előtt (1966/5), Utolsó beszélgetés Nagy Alberttel (1972/8-9) és Baráti sorok Incze Jánosról (1974/2) c. tanulmányait a Korunk közölte. Előszavával jelent meg Nagy Imre Kétszáz rajz c. albuma (1973), amely szerint – jellegzetes párhuzamban – "még a mítoszteremtő Tamási Áron és a nyers valóság poétája, Nagy Imre is valóban egymás képére formálódnak". Egyébként nemcsak a zsögödi művész, hanem ő maga is rajzokban örökítette meg erdélyi író-kortársait. Művei közt egy Medgyessy-monográfia vagy Leonardo-, Michelangelo-, Raffaelo-, Botticelli-tanulmány is időtlen európai szépségek szerelméről vall.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1990-es években gyakran járt Erdélyben, körutakat tett, körútjai során számos helyen tartott történelmi előadásokat, egyik 1998-as körútja alkalmából érte a halál Nagyváradon, éppen amikor már Sepsiszentgyörgyre indult volna újabb előadást tartani.[1]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kolozsvári Márton és György Szent-György szobrának lószerszámja. Kolozsvár, 1942
  • A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár, 1943
  • A honfoglaló magyar nép élete. Kolozsvár, 1944
  • A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. Budapest, 1946
  • Lehel kürtje. Budapest, 1953
  • Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961
  • Hunor és Magyar nyomában. Budapest, 1967
  • Az ősember művészete. Budapest, 1968
  • A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970
  • A honfoglalókról. Diószegi Vilmos emlékének. Budapest, 1973
  • Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Élet a Kárpát-medencében a magyar államalapításig. Budapest, 1974
  • Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977
  • A nagyszentmiklósi kincs. (Társszerző.) Budapest, 1977
  • Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről. Budapest, 1978
  • A „kettős honfoglalás”. Budapest, 1978
  • „Emlékezzünk régiekről”. A Kárpát-medence egykori népeinek története és a magyar honfoglalás. Budapest, 1979
  • Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest, 1981
  • 50 rajz a honfoglalókról. Budapest, 1982
  • Számadás népünkről. Budapest, 1986
  • Árpád népe, monográfia. Budapest, 1988
  • Őseinkről. Budapest, 1990
  • Arckép és kézírás. 1–2. Köt. Veszprém, 1992
  • A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993
  • A zurói temető Budapest, 1993
  • A honfoglaló magyarok. Budapest, 1996
  • Ex libris. Mesterségem: régész. Budapest, 1996

Díjak, elismerések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Benkő Samu: Kőhalomtól Váradig. Búcsú László Gyulától. Szabadság (Kolozsvár), 1998. június 18. (Udvardy Frigyes adatbankja nyomán).
  2. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]