Szent Korona-tan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Szent Korona az Országház kupolacsarnokában

A Szent Korona-tan (változó formákban is használva: Szentkorona-tan, szentkorona-eszme, szentkoronatan) az a középkorban kialakult magyar hagyomány, amely az addig még nem létező államelméletet pótolva, a Szent Korona „testének” elképzelésében hozta létre a király személyétől független magyar államiság fogalmát, amelynek része, „tagja” volt – maga az uralkodó mellett – egyrészt a Magyar Királyság területe, másrészt pedig az uralkodó osztály. Ez az eszmerendszer hosszú időn keresztül Magyarország történelmi, íratlan alkotmányának alapját képezte, erre épült a magyar állam eszméje.

A korona elvont fogalmának kialakulása után, azon kezdetben Nyugat-Európában és Magyarországon egyaránt az uralkodót értették, majd a feudális nagyurak megerősödésével a korona fogalma kiterjedt rájuk is, a korabeli organikus szemlélet szerint a „korona tagjává” váltak. A világi és egyházi főurak hatalma időnként odáig terjedt, hogy a korona fogalmát függetleníteni tudták az uralkodótól, mintegy szembeállították vele. Az erősebb uralkodók viszont a koronának a szűkebben vett, csak a királyra vonatkozó értelmezését tudták erősíteni. A 14. században tovább szélesedett a Szent Korona értelmezése, és annak fogalmába belekerültek a bárók mellett általában a nemesek, a köznemesség is. Ezt a felfogást a 16. században Werbőczy István a Tripartitumban rögzítette három évszázadra. Aztán az 1848-as jobbágyfelszabadítás eredményeképpen elméletileg minden magyar állampolgár a „Szent Korona tagjává” vált.

Az első világháború után a Szent Korona tana segített ébren tartani a területi revízió reményét, ezért mind a legitimista erők, mind a szabad királyválasztás Horthy Miklós kormányzó köré tömörülő hívei gyakran hivatkoztak rá.

A második világháború után a szentkorona-tan szinte kizárólag az emigrációban élt tovább. A magyar királyi korona 1978-as visszaadása után Magyarországon újra megélénkült a téma iránti érdeklődés, és – különösen a rendszerváltás után – új, misztikus elméletek is fejlődésnek indultak. Ezeknek az egymástól is sokban különböző elképzeléseknek a közös vonása, hogy a Szent Korona tanát egyedülálló magyar jelenségnek tartják, ami az ősi magyar társadalomban gyökerezik, és a Szent István által Szűz Máriának felajánlott magyar korona révén jogot biztosít a magyarságnak a Kárpát-medence birtoklására.

Kialakulása, története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyi koronához fűződő jogi elképzelések kialakulása az időszámításunk utáni első ezredforduló idején Nyugat-Európa több országában is megindult. Az uralkodók beiktatásának legfontosabb mozzanata a koronázás lett, és az uralkodó jelképek közül a korona vált a legfontosabbá. Angliában már 1176-ban úgy rendelkezett a király, hogy a bírák kényszerítsék ki az ő jogainak érvényesítését, amik egyben a korona jogai is. Hamarosan úgy tekintettek a koronára, mint aminek saját jogai vannak, amiket a király is köteles betartani.[1] Franciaországban egy 1190-ből származó oklevélben kimondták, hogy Amiens városa nem idegeníthető el a koronától.[2]

Magyarországon is nagyon korán, már 1027-ben, az Intelmekben a királyi hatalom jelképeként említi I. István magyar király a koronát. Az égi és a földi korona összekapcsolásával fia kötelességévé teszi a katolikus hit megtartását. A földi koronán az Intelmek szerzője a királyi hatalmat érti, mindazt, ami a királyi tisztséghez, az egyház által megszentelt uralkodói hivatáshoz tartozik.[3]

A királyi hatalom Magyarországon az államalapítás idején és azt követően – a később kialakult romantikus-demokratikus elképzelésekkel szemben – igen keménykezű volt. Vajk/István, mint ismeretes, tűzzel-vassal érvényesítette hatalmát. Freisingi Ottó püspök 1147-ből való beszámolójából tudjuk, hogy a magyar király szigorú egyeduralkodó. Ha valaki az ispánok rendjéből megsérti, vagy ennek csak a hírébe keveredik, az udvarból kiküldött bármilyen alacsony rendű szolga elfoghatja, megkínozhatja, nem fog ellenállást tanúsítani. A fejedelem nem kér véleményt, a vádlottnak nincs alkalma a védekezésre. Ez gyakorlatilag egybeesik a Dzsingisz kán későbbi nagy törvénykönyvében rögzített mongol gyakorlattal.[4]

Később azonban az egyház hatalmának erősödése nyomán az egyházi vezetők, majd a felemelkedő vagyonos nagyurak, a világi arisztokrácia már korlátozni tudta a király hatalmát, aminek legfontosabb példája az Aranybulla. Az uralkodói hatalom korlátozásával párhuzamosan figyelhető meg a királyi korona mint jelkép és a király személyének elválasztása. 1225-ben, III. Honoriusz pápa II. András magyar királyhoz intézett levelében arra inti a magyar királyt, hogy őrizze meg „koronája tisztességét”, utalva a király koronázási esküjére, amit az ország jogainak és a korona tisztességének megőrzésére tett. A pápa egyébként azért szólt bele – a kor szokásaiba beleillő módon – Magyarország belügyeibe, mert ekkoriban, az Aranybulla kikényszerítése idején, a magyar központi királyi hatalom meggyengült, és az uralkodó számos birtok eladományozására kényszerült, sőt arra is meg kellett esküdnie, hogy ezeket az adományokat nem vonja vissza. A pápa ez alól az eskü alól is feloldotta a királyt.[5] András fia, IV. Béla magyar király a pápai álláspontra is hivatkozva kezdte meg birtokrestaurációs politikáját. 1238-ban a Nagyszombatnak adott kiváltságlevélben úgy rendelkezett, hogy a város és annak lakói „különlegesen a koronához tartozzanak”, és adományozással vagy más módon se kerülhessenek más joghatósága alá.[6]

A sacra corona kifejezés először 1256-ban jelent meg IV. Béla egyik oklevelében, az esztergomi Szent Adalbert-főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevélben „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket …nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”. A 13. századi magyar oklevelek aztán egyre gyakrabban említik „szentnek” a magyar koronát. (A német királyi koronát egy dicsőítő vers már 1028-ban szentnek nevezte.) Ekkorra elterjedt az a felfogás, amit Könyves Kálmán kezdeményezésére Hartvik püspök fogalmazott meg a róla elnevezett legendában, miszerint a pápa angyali sugallatra adta a koronát Szent Istvánnak. A király személyétől fokozatosan elváló koronafogalom egyben mind erősebben első királyunk személyéhez is kezdett kötődni, és szent jelképpé magasztosodott. Mivel a király mellett a nagyurak is az „uruszág” tagjai voltak, a korona is a király és a főnemesek közös államhatalmát kezdte jelenteni.[6]

A Szent Korona az Árpád-kor végére olyan szimbólummá vált, amely a maga tárgyi valóságában kifejezte az akkor politikai nemzet, azaz a hatalmat birtokló társadalmi csoportok egységét. Ebbe beletartoztak az uralkodón kívül – sőt a gyakorlati erőviszonyok alapján sokszor az uralkodót megelőzően – a királyt jelölő főurak, valamint a fegyveres szabadok, akik elméletileg a koronázás során megválasztották, megszavazták, legalábbis közfelkiáltással megerősítették a királyt.[7] Az egyház hatalmát az esztergomi érsek képviselte, aki kizárólagos joggal rendelkezett a koronázás végrehajtására.[8]

A 14. században a korona már nemzetközi szerződésbe is belekerült. 1381-ben a turini békében a Velencei Köztársaság évi 7000 aranyforint fizetésére kötelezte magát I. Lajos „felséges királynak, utódainak a királyságban és a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek”, emellett Velence lemondott Dalmáciáról, amely régóta „a magyar királysághoz és koronához tartozik”. A bonyolult és érdekes megfogalmazás annak a terméke, hogy még hiányzott az állam fogalma a nemzetközi jogból, és nehéz volt biztosítani azt, hogy Velence kötelezettségvállalása ne csak az akkori magyar uralkodó, hanem a mindenkori magyar állam javára érvényesüljön.[9]

Zsigmond idején további jelentős lépés történt; a korona a király személyével szemben is önálló jogi fogalommá vált. A magyar főurak ligája 1401-ben elfogta a királyt, és maguk kezdték gyakorolni a királyi jogokat „a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából”. Pecsétet is készíttettek a „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” körirattal (latin nyelven), az addigi királyi kancellár, Kanizsai János pedig a „Magyarország Szent Koronájának kancellárja” címet vette fel. Ez a rövid időszak egyértelművé tette, hogy a magyar korona fogalma már nem csak az uralkodót takarja, hanem a főurakat, az akkoriban használatossá vált normann eredetű kifejezéssel „bárókat” is magába foglalja.[10]

A 15. századra az uralkodó személye egyre inkább háttérbe szorult a jelképes tartalommal rendelkező korona-fogalom, azaz maga az állam mögött. Az ország lakóit kezdték „Magyarország Szent Koronája alattvalóinak” nevezni. Háborúk során, területi veszteség esetén úgy tekintették, hogy a szóban forgó országrész elidegenedett a Szent Koronától, az elveszett területek visszaszerzését úgy tekintették, mint ami visszakerült a Szent Korona tulajdonába. A királyi kincstárból a korona kincstára lett, az örökös nélkül elhaltak és a hűtlenek vagyona a koronára szállt vissza.[10]

A formálódó magyar szentkorona-tan nagy hatással volt a hasonló helyzetben lévő környező országok államelméletére is. Csehországban IV. Károly német-római császár 1347-ben készíttetett egy koronát, amit az államalapító I. Vencel cseh fejedelemre visszautalva Szent Vencel-i koronának(en) (Svatováclavská koruna) neveztek el, és a magyar „szentistváni” koronáéhoz nagyon hasonló szerepet kapott, valamint hasonló legendák is fűződnek hozzá. A szent korona eszméje tehát Csehországban is – legalábbis akkoriban – egy konkrét tárgyhoz kötődött.[11] Csehszlovákia szétválása után, 1992-ben pedig olyan cseh alkotmányt fogadtak el, amely a Corona Regni Bohemiae iránti hűségre hívja fel állampolgárait.[12]

Lengyelországban, 1383 januárjában „Nagy-Lengyelország nemesei és lakosai”, akik akkor még Nagy Lajos Mária lányával akarták betöltetni a lengyel trónt, kikötötték, hogy a korona elfogadása esetén Lengyelországban kell maradnia, és a lengyel korona nem tartozhat Magyarország koronájához – tehát csak perszonálunióról, nem pedig az államok egyesítéséről lehetett volna szó.[10]

A korona mint emberi test[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már a régi görögök (Platón, Arisztotelész), majd a rómaiak is hasonlították az emberi közösségeket az egyes ember testéhez. Titus Livius római történetíró szerint Menenius Agrippa, a patríciusok szónoka emberi testhez hasonlította a római államot, amelynek egyaránt részei a patríciusok és a plebejusok. Marcus Tullius Cicero is organizmusnak fogta fel az államot (totum corpus reipublicae).[13]

Az antik felfogást az államról, mint élő szervezetről a keresztény teológia átvitte az egyházra is, vallási, misztikus értelemben: az egyház Krisztus misztikus teste (corpus mysticum Christi).[13]

Pál apostol nyomán Aquinói Szent Tamás is leszögezte, hogy „az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület embernek”. Ez az organikus szemlélet Magyarországon is ismert volt. A magyar organikus szemlélet egyházi gyökereit jól mutatja III. Honoriusz pápa 1219-es tilalma arra, hogy az esztergomi érsek a kalocsai érsek tartományában a palliumot viselje és a keresztet maga előtt vitesse, és egyben arra inti a két érseket, hogy hagyjanak fel a viszálykodással, „mert ebből egész Magyarországon botrány kelekezik általatok, kik annak fő tagjai vagytok”.[14]

Frangepán Márton, amikor Hunyadi Jánosnak 1447-ben hűséget fogadott, ígéretet tett arra, hogy Magyarországnak és a Szent Koronának híven szolgál majd, „mint az országnak hű tagja”. V. László magyar király pedig Brankovics György rác despotát mondja az ország hű tagjának.[15]

A 15. század közepén már minden nemest, valamint a szabad királyi városokat is az ország tagjának tekintettek. De nem csak személyeket, illetve a városok polgárságát kollektíven, hanem a Szent Korona alá vetett összes területet is az ország tagjának nevezték. Az ország organikus szemléletét a koronával a források szerint először a latin-olasz kultúrkörhöz tartozó Raguzai Köztársaságban kapcsolták össze. Raguza Nagy Lajos óta a magyar koronához tartozott, és ez az állapot nagyon is jól megfelelt a Velencei Köztársaság, a balkáni szláv lakosság és a terjeszkedő Oszmán Birodalom között manőverező városállam érdekeinek. Számos dokumentum maradt fenn, amelyekben a raguzaiak lelkesen biztosították a magyar uralkodókat a Magyarország és magyar korona iránti hűségükről – annak reményében, hogy a magyar állam segítséget nyújt majd nekik a törökökkel és más ellenfeleikkel szemben. A raguzai tanács 1413-ban arra utasította követét, hogy adja elő a magyar királynak: „…Felséged nem hagyhat bennünket elidegeníteni. Kötelezve is van minket megvédeni, mint a korona tagját”. 1502-ben a követet arra utasítják, menjen el a királynéhoz és kérje meg: „tartsa mindig kegyeiben ezt az ő igen hű városát, mint a szent koronának méltó és tiszteletre érdemes tagját”.[16]

A Szent Korona eszméjének és az organikus országfogalomnak a szerves, tudományos igényű összekapcsolását azonban Werbőczy István végezte el a Hármaskönyvben.[17]

Werbőczy Hármaskönyve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Werbőczy jogtudósi munkásságában a fennálló szokásjogból indult ki, és a koronaeszme kérdésében is a történeti fejlődést tartotta szem előtt. A királyi kancellárián folytatott munkássága okán jól ismerte nem csak az akkori uralkodó, II. Ulászló magyar király, hanem régebbi, legalább Mátyás király korából származó oklevelekből is a kancelláriának a koronaeszmére és az organikus szemléletre vonatkozó nézeteit és a használatos szakkifejezéseket.[17]

Werbőczy Hármaskönyvének I. részében, a 3. és 4. címben egyesíti a koronaeszmét és az organikus szemléletet, kiegészítve a hatalom átruházásának gondolatával.[18]

Werbőczy az elméletét Thuróczy krónikájára alapozta, aki viszont Kézai Simontól vette azt át az ősi egyenlőség, az una eademque libertas, másképpen una et eadem libertas fogalmát, de azt a saját elképzelései szerint fogalmazta át. Kézainál még arról volt szó, hogy az ősi társadalom nem ismerte a nemes és a nem-nemes közötti különbséget. Mindenki egyformán tagja a közösségnek, és amely maga választja elöljáróit, és akit megválasztott, attól a megbízatást vissza is vonhatja. Werbőczy, aki a köznemesi érdekeket képviselte a főurakkal szemben, ebből csak a nemesek közötti egyenlőségre helyezte a hangsúlyt, ezt a gondolatot vette át.[19] Az ősi szabadság elképzelése, ami már a rómaiaknál szerepelt aurea libertas néven, természetesen a honfoglaláskori és azelőtti magyarság esetében sem létezett a valóságban, csakúgy, ahogy Nyugaton vagy más vidékeken sem. (A magyaroknak már akkor is voltak szolgáik, rabszolgáik, mégpedig túlnyomórészt magyar népi eredetűek.[20])

Az ősi egyenlőség megszűnését a történetírók nyomán Werbőczy is az egyházi gondolat laicizálásával, a bűnbeeséssel magyarázza. Itt azonban a bűnt nem az isteni törvény, hanem a nemzeti közösség ellen követték el azok, akik azután büntetésül szolgaságra vettettek.[19] A lakosság nemességen kívüli döntő többsége nem került bele a Szent Korona tagjainak sorába, mert a régi magyaroknál ugyan mindenki egyenlő volt, de azokat, akik a hadba vonulás alól kivonták magukat, örökös szolgasággal büntették. Az ő utódaik a jobbágyok. A nemesek és nemtelenek elválásának folyamata Werbőczy szerint Géza fejedelem idején zárult le. A magyarok Istvánt „önként királyukká választották és megkoronázták”, azaz a közösség a nemesítés és a birtokadományozás jogát „a maga akaratából az ország szent koronájának joghatóságára és következésképpen” a királyra ruházta az uralkodással együtt.[21] Magyarországon minden földtulajdonra vonatkozó jog gyökere a Szent Korona.[22]

A nemesek és az uralkodó között kölcsönösségi viszony van, mert a királyt a nemesek választják, a nemeseket pedig a király kreálja.[23] A királyválasztás során a nemesek a nemesítés és birtokadományozás jogát az ország Szent Koronájának joghatóságára, azaz a koronázással a királyra ruházzák. „Az ilyen nemeseket az említett… összeköttetésnél fogva a Szent Korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának nincsenek alávetve.”

A Hármaskönyv elsősorban a 16. század köznemességének politikai érdekeit helyezte előtérbe, és egészen 1848-ig rendkívül népszerű volt a köreikben. A szentkorona-eszméről benne foglaltak széles körben elterjedtek. Szokássá vált, hogy a nemesi okleveleken szereplő címerek tetejére illesztett nyílt, leveles nemesi koronát királyi koronának mondják, azt szimbolizálva, hogy a nemesség a Szent Korona része. A 15. század közepétől már a királyi címeren – ami egyben az ország címere is – szintén szerepel a korona, kezdetben leveles, nyílt korona, majd II. Mátyás magyar király pecsétjén már a Szent Korona. Utódai ismét képzeletbeli koronákat szerepeltettek a címeren, de Mária Terézia korától véglegessé vált a Szent Korona általában hű másának a szerepeltetése.[24]

A szabad királyi városok vonatkozásában a rendek továbbfejlesztették a szentkorona-eszmét, és megtették ezeket is a Szent Korona birtokaiból annak tagjává, igaz, a nemesekkel ellentétben a polgárok nem egyénileg, hanem a városi közösség tagjaként váltak a Szent Korona részévé.[25]

Werbőczy nyomán 1613-ban Révay Péter Commentarius De Sacra Regni Hungariae Corona, vagyis A Magyar Királyság Szent Koronájának magyarázata című könyvében, valamint egy másikban, A magyar államról és a magyar Szent Koronáról címűben részletesen kifejtette, és a törvények törvényének nevezte a Szent Korona-tant.

A Werbőczy utáni századok is megőrizték a Szent Korona-tannak a középkorban kifejlődött elemeit. A korona – bár a bécsi udvar központosítási törekvései miatti ingadozásokkal – az állam jelképe maradt, aminek mindenki hűséggel tartozott. A Szent Korona nevében folytak a nemzetközi tárgyalások a területi kérdésekről, a terület csökkenése a korona sérelme volt. A meghódított, visszahódított országokat, területeket, az Erdélyhez csatolt részeket, sőt magát Erdélyt is a Szent Korona fűzte Magyarországhoz és ezt az adott területek lakói, vezető rétegei is készséggel elismerték. Megjelent a korona pénzügyi szerepe is: a király közjogi méltósága alapján befolyó jövedelmei a Szent Koronát illették.[26]

Nemzeti függetlenségi törekvések, reformkor és polgárosodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1848-as Munkások Újságja köztársaságpárti címlapja

1790-ben, II. József erőszakos reformtörekvéseinek bukása után a koronát Bécsből Budára szállították. A korona hazatérése a rendi-függetlenségi gondolat diadalmenetévé vált, újra fellángoltak a Szent Korona iránti érzelmek, akkor, amikor Európa más országaiban a korona, a koronázás már sokat vesztett jelentőségéből. A mozgalom élére a köznemesség állt, Werbőczy tanai újra a figyelem középpontjába kerültek. A francia forradalom eseményei azonban gyorsan lehűtötték a nemesség lelkesedését. II. Lipót kompromisszumot ért el az 1791. évi törvény 12. cikke formájában, amely szerint „a törvények megalkotásának, eltörlésének és magyarázatának joga a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésen törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtuk kívül senki sem gyakorolhatja.” A későbbiek során ez a törvénycikk vált a szentkorona-tan törvényhozási alapjává.[27]

A király és a nemesek egysége a szent koronában egy sajátságos arisztokratikus demokráciát alkotott, ami úgy adott valamit a magyar nemesi-nemzeti törekvéseknek, hogy egyben gátat is vetett a francia forradalom hatásának. Az 1805-ös országgyűlésen maga Ferenc magyar király hivatkozott a szentkorona-tanra, elégedettségét fejezve ki a nemesség által meghozott áldozatok miatt.[28]

Nem felelt meg viszont a szentkorona-tan azoknak a nagy politikusainknak, akik a politikai egyenlőségért szálltak síkra, akik meg akarták szüntetni a jobbágyságot. Gazdaságilag is akadályozta ez az eszme a tőkés fejlődés kibontakozását, mivel a korona – azaz a gyakorlatban a király – végső soron a tulajdonosa volt minden magyarországi földnek. Széchenyi István írta a Stádium eredeti változatában: „S én azon nagy becsületért, hogy a Szent Koronának tagja vagy Szent István köpönyegjének egy darabja vagyok – ami de facto… nem igaz –, tulajdonos viszont nem vagyok, hanem csak haszonélvező…”[29] 1848 őszén a jobbágy származású Táncsics Mihály cikksorozatot írt lapjában, a Munkások Újságjában kifejtette, hogy a pragmatica sanctio „iszonyú átokként nyomja el hazánk boldogságát. Éppen így vagyunk a koronával is.” Azt javasolja, hogy a korona „tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eredményeképpen aztán jobbágyság is megszűnt, illetve tagjai „felemelkedtek” és a „Szent Korona tagjává” váltak.

A szabadságharc leverése után Deák Ferenc az alkotmányosságért vívott harcában igyekezett megszabadulni a szentkorona-tan használatától, és azt az állam fogalmával helyettesítette, a koronát csak a konkrét királyi hatalom jelképének tekintette. Rámutatott: a pragmatica sanctioban „nem a királyi hatalom jelvénye a korona, hanem rajta az állam, vagyis Magyarország mint állam” értendő.[29]

A 19. század végére az erősödő magyar nacionalizmus a szentkorona-tan vonatkozásában is megjelent. Concha Győző A magyar faj hegemóniája című művében (Kolozsvár, 1890) amellett érvel, hogy a magyar „népfaj” az országban együtt élő népek közül egyedül képes a vezetésre, uralkodásra, és – az „Ausztriához fűződő gyümölcsöző szövetségi viszonyban” – a szentkorona-eszmére építkezve Európa e térségében meg tudja valósítani az emberiség nagy céljait.[30] Azonban a nemzeti érzések erősödése, a kölcsönös nemzeti sérelmek az ország lakosságának többségét kitevő nemzetiségek körében véget vetettek annak, hogy a horvátok vagy más nemzetiségek a „szent korona tagjaként” hajlandók legyenek folytatni az együttélést.

Concha máshol egyébként arra is rámutatott, hogy a magyar szentkorona-tanhoz hasonló, de máig élő jogi vonatkozásokat is tartalmazó koncepció épült ki a brit korona körül.[31] A korona az angol jog szerint olyan jogi személyiségű örökíthető hivatal (corporation sole), amely a végrehajtó hatalom jogi megtestesülését képviseli. A koronák mint tárgyak (mint az angol vagy a skót koronaékszerek) a „Korona” tulajdonát képezik, és nem az uralkodóét. A „Korona” egy absztrakt metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.

Timon Ákos és kortársai munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rákosi Jenő köréhez tartozó Timon Ákos 1885–1925 közötti egyetemi tanársága idején a magyar jogtörténet írásának és tanulmányozásának vezető szereplője volt. A Magyar alkotmány- és jogtörténet (Budapest, 1903) című munkájában a magyar nép által az őshazából magával hozott erőteljesebb közszellemen, közjogi érzéken alapuló a szentkorona-tannal indokolja, hogy a 13. századtól Magyarországon megszűnt a személyes jellegű királyi hatalom, és létrejött a rendiség, mégpedig a külföldi eredetű hűbériség eszméivel vívott küzdelemben.[32] 1848-ban kiteljesedett az a rendszer, ami kizárja az osztályellentéteket a magyar társadalom egészséges organizmusán belül:

Az 1848. évi törvények óta az egész magyar nemzet a szent koronát fején viselő királlyal egyetemben alkotja azt az egységes közjogi egészet, élő szervezetet, amit a középkori források a szent korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) neveznek. napjainkban pedig államnak nevezünk.
– Timon Ákos: Magyar állam- és jogtörténet. Bp. 1903. 479. oldal

A kor jogászai ugyanakkor már elismerték, hogy a korona „csak” jelkép, és tudatosan vállalták a szentkorona-eszme politikai jelentőségét:

A magyar nemzeti államhatalom, egyéniségének integritásával, jogainak és igazainak egyetemével, magától a szent koronától függetlenül is létezik, mégis a nemzeti kegyelet és jogérzet ezen fogalmát e diadémtól soha el nem választotta, mert tudta azt, hogy az emberi természetnél fogva az intézményeknek ilyen jelképre szükségük van.
Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. Bp. 1901. 57. oldal

A szentkorona-tan szerepet kapott a magyar állami szuverenitásnak az összmonarchiai törekvésekkel szembeni védelmében is. Friedrich Tezner és Gustav Turba osztrák jogtörténészek tagadták a magyar állami szuverenitást, szerintük a magyar király fogalma beleolvadt az összbirodalmi császár intézményébe. Ezzel szemben Wlassics Gyula Alkotmányjogunk védelme Tezner és Turba ellen című munkájában a szentkorona-eszmével érvel, arra hivatkozva, hogy Magyarországon a főhatalom nem kizárólag a magyar királyé, hanem a király személyét is magába foglaló magyar törvényhozásé.[33]

Ferdinandy Gejza professzor azzal érvelt a szentkorona-tan mellett, hogy „ma már a szent korona tisztelete és ehhez való ragaszkodás úgy szólván az egyetlen történeti alapon fejlődött érzelmi kapocs, mely a társországokat mint politikai nemzetet Magyarországhoz fűzi. Ily körülmények között nemcsak az Ausztriához való viszonyban a magyar állam szuverenitásának, hanem a Horvát-Szlavonországhoz való viszonyban az állam oszthatatlan egységének is szolgálatot teszünk, ha továbbra is ragaszkodunk a magyar közjogban a szent koronához fűződő közjogi felfogáshoz”.[34]

A két világháború között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trianon után a Szent Korona eszmevilága természetesen nagy erőt jelentett a nemzeti érzés és a revízió reménységének ébrentartásában, de nehézséget okozott a legitimisták és Horthy Miklós hívei közötti küzdelem. Előbbiek a szentkorona-tanra hivatkozva akarták visszahívni IV. Károlyt, utóbbiak ugyanabból a szabad királyválasztásra hivatkoztak. A politikai harc nem szűnt meg Horthy győzelme után sem, a legitimisták megalakították a Szent Korona Szövetséget.[35]

Az 1930. évi XXXIV. tc 1. §-a kimondta, hogy „a bírói hatalmat az állami bírságok a magyar szent korona nevében gyakorolják”.[36]

1931-ben új, nagy vita bontakozott ki a szentkorona-tan témakörében, amit Eckhart Ferencnek a Hóman Bálint által szerkesztett, A magyar történetírás új útjai című reprezentatív kötetben megjelent tanulmánya váltott ki. Eckhart elmarasztalta és sovinizmussal vádolta Timon Ákost, mint akinek a munkásságában a századfordulón a tudományos elemzést a szentkorona-eszme egyedülállóan magyar jellegéről szóló hazafias frázisok váltották fel. Eckhart ebben a munkájában mutatott rá először a magyar jogfejlődéssel párhuzamos jelenségekre a környező országokban, például a cseh korona hasonló szerepére, amit addig Magyarországon nem ismertek, vagy nem vettek róla tudomást.[37]

Eckhart felvetései természetesen nagy vihart váltottak ki, a legszentebb nemzeti célok megsértésével vádolták őt. A Szent Korona Szövetség ülésén ifjabb Ugron Gábor követelte, hogy vonják meg tőle a tanítás jogát.[38] Klebelsberg Kuno azonban diplomatikusan megvédte őt. Melléálltak más neves tudósok is, mint Domanovszky Sándor és Mályusz Elemér.[39] Eckhart ezután folytatta a szentkorona-tan kutatására irányuló munkáját, és 1941-ben 350 oldalas monográfiát jelentetett meg a témában, amelyben azonban már nem szerepeltek 1931-es cikkének legprovokatívabb megállapításai. Ebben, az A szentkorona-eszme története című művében is megerősítette azonban azt, hogy a Szent Korona-tan lényegében megegyezik az európai keresztény monarchiák hasonló jellegű jogelméleteivel, amelyek szerint a korona által szimbolizált hatalom nem a király egyszemélyi hatalmát, hanem a néppel vagy nemzettel megosztott uralmat jelenti.

A Horthy-korszak utolsó éveinek területi revíziói új tápot adtak a Szent Korona országainak újraegyesítésére irányuló reményeknek, hiszen több fontos terület visszatért a Szent Korona „testébe”. Később Szálasi Ferenc is megpróbált tőkét kovácsolni az eszméből, a koronára tette le nemzetvezetői esküjét, majd magával vitte Nyugatra.[40]

A Szent Korona-tan alaptézisei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent István felajánlja Magyarországot Szűz Máriának. Benczúr Gyula oltárképe a budapesti Bazilikában.

A Szent Korona-tan alapja a Szent Istvánnak tulajdonított Szent Koronához fűzött, abból eredeztetett, a 11. századtól misztikus, a 14–15. század során kibontakozott közjogi szuverenitás-fogalom.

A Hartvik-legenda szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján államalapító király, Szent István király Fehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. A misztikus magyarázat alapján ezzel egy szerződést hozott létre az Ég és Föld között, amely a Kárpát-medencét Szűz Mária birodalmává tette, úgy, hogy ezen a földi hatalmak ne változtathassanak. Magyarország tehát Mária országa, a Regnum Marianum, ahol a hatalmat Szűz Mária gyakorolja, a Szent Korona pedig az ő szuverenitását testesíti meg. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a szuverenitás nem lehet kizárólagosan sem egy abszolút uralkodóé, sem pedig a(z akár az Istent is tagadó) népé.[41]

A Szent Korona 1613-as ábrázolása. Wolfgang Kilian rézmetsző készítette Augsburgban, Révay Péter koronaleírása alapján.

A Szent Korona szuverenitás-elméletére épül a többi tétel is, amelyek együtt alkotják a Regnum Marianum misztikus fogalmának közjogi tartalmát:[41]

  • 1/a/1 – Az államhatalom (a törvényhozás és a kormányzás) teljessége a Szent Koronát illeti.
  • 1/a/2 – Az állami felségjogok nem királyi jogok, hanem a Szent Korona jogai.
  • 1/a/3 – A Szent Koronában egyesülnek a megosztott politikai hatalom részesei. A Szent Korona tagjai (Membrum Sacrae Regni Coronae) alkotják a Szent Korona egész testét (totum corpus). (1848-ig a szabad birtokosok, 1848-tól minden állampolgár összessége a királlyal együtt.)
  • 1/a/4 – A főkegyúri jog.
  • 1/b/1 – A koronázás a hatalom átruházás legitim útja, a legitim hatalom gyakorlás alapja.
  • 1/c/1 – A Szent Korona minden birtokjog gyökere (radix omnium possessionum).
  • 1/a/2 – A Szent Koronának jövedelmei és saját vagyona van.
  • 1/a/3 – A Szent Koronáé az ország területe. A Szent Korona országai alkotják az ország testét, ezek organikus részei a koronának.

A Szent Korona országai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Árpád-korban a Szent Korona fokozatosan kialakuló állami szimbólum-jellege nem csak a szűkebben vett Magyarországra, hanem a magyar uralkodók által meghódított – azaz a koronájuk fennhatósága alá vetett – más országokra, területekre is kiterjedt. Szent László idején Horvátország, Könyves Kálmán hódítása révén Dalmácia csatlakozott Magyarországhoz, és vált így a „Szent Korona részévé”. Utána váltakozó sikerű hódítások, öröklések révén a Kárpátokon túl északi, keleti tartományokat (Galícia, Moldva), illetve időszakonként a Balkán irányában sikeres terjeszkedés eredményeképpen déli bánságokat csatoltak a Szent Korona országaihoz. Amint egy ország, terület csatlakozott a koronához, annak uralkodó körei – értelemszerűen közülük is azok, akik elfogadták Magyarország királyának fennhatóságát - automatikusan a Szent Korona „részévé” váltak, így a horvát bán, a dalmát püspökök és a szabad városok.[42]

Az etnikai magyarsághoz tartozás ebben az időben egyáltalán nem volt kritérium. A Szent Korona országainak ereje a hivatalban lévő nemesség és a tőlük is szabad, önkormányzattal rendelkező köznemesség egységében, a magyar, a horvát, a szlavón és a dalmát nemesség egységében rejlett.[43] (A csatlakozó területek főúri családjai gyakran, néhány generáció alatt, etnikailag is magyarrá váltak, mint például a Zrínyi család, vagy a Frangepán család.) Nem lettek viszont a Szent Korona részei azok a hódítások vagy öröklések, amelyek révén egy-egy magyar uralkodó más állam királyává vált, mint az Anjouk idején Nápoly és Lengyelország. (Ezért nem mosta soha „Magyarország partjait három tenger”.) Nem játszottak szerepet ebből a szempontból a magyar uralkodók által viselt olyan más feudális címek, mint az András által felvett „Jeruzsálem királya” cím – ezeket nem tekintették elméletileg sem a Szent Koronához tartozónak. Ugyancsak kívül álltak ezen a körön Magyarország későbbi uralkodóinak a más országokban viselt uralkodói címei, mint Zsigmond, majd a Jagellók vagy a Habsburgok számos egyéb címe.[43]

Erdély a török hódoltság után természetszerűleg visszatért a Szent Korona alá a közértelmezésben. Ezt ismerte el 1570-ben a speyeri szerződésben János Zsigmond fejedelem, amikor maga felett állónak ismerte el Miksa magyar királyt. 1779-ben Mária Terézia „Magyarország Szent Koronájához kapcsolt különálló testnek” minősítette Fiumét, így a város kikerült az ugyancsak a Szent Korona tagjaként nyilvántartott Horvátország alól.[44]

A középkor során, egészen a nacionalizmus 19. századi kialakulásáig, megerősödéséig a magyar koronához tartozó országrészek nemessége, vezető rétege magától értetődően tartotta magát a magyar politikai nemzet, a magyar állam, azaz a Szent Korona részének, ugyanakkor természetesen tisztában volt a nyelvi, etnikai különbözőségekkel is. Ezt jó mutatja a nyelvhasználat: a korabeli, Magyarországon alkalmazott német nyelvben „Hungarus”nak hívták a magyar állampolgárt, és ettől megkülönböztették az etnikai magyarokat, a „die Magyaren”, akik mellett sok más nép is beletartozott a „Hungarus” fogalmába.[45] Megvolt ez a különbségtétel a horvát (ugarski-mađarski), a szlovák (uhorski-mad'arski), a cseh (uherski-mad'arski), a román (ungar-maghiar) nyelvekben is, de nem jelent meg például szlovénül, (csak madžarski) mivel a szlovén lakosságú területek, a mai Szlovénia túlnyomó része, soha nem tartoztak a Magyar Királysághoz.

Horvátország nemessége különösen következetesen képviselte azt az álláspontot a középkor során, hogy Horvátország a Szent Korona része – de azon belül ők egyenlő jogokat élveznek a magyar etnikummal. Emellett sokáig kitartottak még akkor is, amikor a 19. században ott is felébredtek a nemzeti érzelmek. Fiume Magyarországhoz csatolásakor úgy vélekedtek, hogy a város „Horvátország útján” tartozik Magyarország Szent Koronájához. 1844-ben a horvát rendek többek között azzal érveltek a magyar nyelv államnyelvként való bevezetése ellen, hogy az ártalmas a Szent Korona jogainak helyreállítására Dalmácia, Bosznia és az összeomló török birodalom más területeinek visszacsatolása tekintetében is, hiszen az ottani lakosság kedvét elveszi a visszatérésre.[46]

A magyar rendek a Habsburgokkal szemben is felhasználták a Szent Korona országaira való hivatkozást. 1802-ben és 1807-ben is tiltakoztak az ellen, hogy Galíciát vámhatár válassza el Magyarországtól, arra hivatkozva, hogy ez a terület a középkor óta magyar koronához tartozik, a magyar királyok a „Halics és Ladomér királya” címet is viselték.[47]

A millenniumi Szent Korona-emléktörvény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Országgyűlése megalkotta a 2000. évi I. törvényt Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról.

Az emléktörvény fontosabb rendelkezései:

  • A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban.
  • Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyére emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képviselő Országgyűlés oltalma alá helyezi.
  • 4. § (1) A Szent Koronának és a hozzá tartozó jelvényeknek a védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére az Országgyűlés Szent Korona Testületet (a továbbiakban: Testület) hoz létre.
  • 5. § (1) A Testület tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Testület elnöke a köztársasági elnök.

Ezeken túlmenően a törvény meghatározza a koronázási jelvényeket, szabályozza a testület feladatait, lehetővé teszi a koronázási jelvények tudományos vizsgálatát, és hiteles másolatok készítését.

A Szent Korona-tan és a mai alkotmány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország alkotmánya, a 2011. április 25-én elfogadott Alaptörvény preambulumában – az úgynevezett Nemzeti Hitvallásban – kimondja:

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.
– Alaptörvény

A Szent Korona-tan kritikái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gellért Oszkár 1918-ban IV. Károly magyar király lemondásakor a Nyugat (folyóirat)ban "Búcsú a szent koronától" [48] címmel osztotta meg gondolatait a koronázás szerinte közjogi jelentõség-nélküliségével kapcsolatban.

Pokol Béla jogtudós az 1990-es alkotmányozási folyamat[49] résztvevőjeként a Szentkorona-eszme túlzott hangsúlyozásának veszélyére hívta fel a figyelmet[50] - hiszen szerinte nyilvánvalóan a magyarság mindenkori gazdasági társadalmi-helyzete az önállósági törekvések és legitimizáció kulcsa -, emellett a nemzeti identitásban játszott szerepe miatt javasolta megemlítését egy újabb alkotmány preambulumában.

Mai viták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szent Korona és a Szent Korona-tan a korona 1978-as hazatérése után újra nagyobb érdeklődést váltott ki a közvéleményben és tudományos körökben egyaránt. A korábbi főáramlati tudományos nézetek, azaz az új elméletek hívei által „akadémikus álláspontnak” titulált elmélet mellett megjelent számos más elképzelés, a tisztán szellemtörténeti megközelítéstől egészen a szélsőségesen misztikus, ezoterikus elméletekig.

1998 első félévében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán szemináriumot tartottak „Szent Korona és Szentkorona-tan” címmel, amelyek fő előadásai az Apostoli Szentszék Könyvkiadója jóvoltából nyomtatásban is megjelentek.[51] Ez a kötet jól reprezentálja a témával kapcsolatban a rendszerváltás után kialakult főbb gondolati áramlatokat. Zlinszky János itt közölt tanulmányában azt emeli ki, hogy a Szent Korona Szent István személyéhez kötése, a korona tényleges létrejöttétől függetlenül, politikai szükséglet volt. Mind az uralkodók számára fontos volt legitimációjukhoz, mind pedig a nép számára, mivel István uralkodásának négy évtizede, különösen az azt követő vészterhes időkből nézve, stabil és nyugodt kormányzás időszakának tűnt. Már I. András magyar király – akinek pedig István az apját megvakíttatta, őt magát pedig az utódlásból kizárta – a Szent Királyra hivatkozva tudta hatalmát megerősíteni.[52]

Molnár Tamás (író, képzőművész, 1955) tanulmányában a szakralitás és a transzcendencia hanyatlásával, a liberalizmus sajnálatos térnyerésével foglalkozik a Szent Korona kapcsán. Pap Gábor a misztikus és ezoterikus korona-elméletek egyik legismertebb képviselője írásában szenvedélyesen ostorozza a koronával kapcsolatos úgynevezett „akadémikus álláspontokat”. Közvetlen összefüggésbe hozza a Szent Koronát bizonyos szibériai sámánkoronákkal.[53] Szerinte a koronázás helyszíneként számon tartott Fehérvár nem a mai Székesfehérvár volt, hanem a misztikus pilisi háromszögön belül helyezkedett el.[54] A korona tetején lévő kereszthez az antenna, a csüngőkhöz a földelés analógiáját párosítja.[55] Vass Csaba elméletében azt fejti ki, hogy a szakrális valóságban személyként lehet meghatározni a Szent Koronát, szentként lehet tisztelni és működtetni.[56]

2012 márciusában nagy visszhangot váltott ki, hogy egy Budapestre látogató szibériai sámán engedélyt kapott arra, hogy szakrális táncot lejtsen az Országház kupolatermében kiállított, a magyar keresztény királyságot jelképező Szent Korona körül.[57][58]

A tan misztikus áramlatai keresztény, zsidó és muszlim szempontból bálványimádásnak is tekinthetők, mivel olyan tulajdonságokkal, erővel és jogokkal ruháznak fel egy tárgyat, amelyek az egyistenhívő vallásokban csakis Istent illetik meg.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bertényi 149. oldal
  2. Eckhart 1941 16. oldal
  3. Eckhart 1941 10. oldal
  4. Eckhart 1946 28-29. oldal
  5. Bertényi 151. oldal
  6. ^ a b Bertényi 152. oldal
  7. Zlinszky 12. oldal
  8. Zlinszky 13. oldal
  9. Bertényi 153. oldal
  10. ^ a b c Bertényi 154. oldal
  11. Pecze Ferenc 117. oldal
  12. Pecze Ferenc 116. oldal
  13. ^ a b Eckhart 1941 97. oldal
  14. Eckhart 1941 104. oldal
  15. Eckhart 1941 105. oldal
  16. Eckhart 1941 118. oldal
  17. ^ a b Eckhart 1941 119. oldal
  18. Werbőczy
  19. ^ a b Eckhart 1941 123. oldal
  20. Eckhart 1946 53. oldal
  21. Eckhart 1941 124. oldal
  22. Bertényi 159. oldal
  23. Eckhart 1941 125. oldal
  24. Bertényi 161. oldal
  25. Bertényi 164. oldal
  26. Eckhart 1941 141. oldal
  27. Kardos 18. oldal
  28. Eckhart 1941 175-176. oldal
  29. ^ a b Eckhart 1941 177. oldal
  30. Kardos 29. oldal
  31. Concha Győző: Egyéni szabadság és parlamentarizmus Angliában (pdf). (Hozzáférés: 2013. március 31.)
  32. Kardos 29-30. oldal
  33. Kardos 32. oldal
  34. Kardos 33. oldal
  35. Bertényi 170. oldal
  36. Kardos 145. oldal
  37. Bertényi 172. oldal
  38. Kardos 164. oldal
  39. Kardos 166. oldal
  40. Bertényi 175. oldal
  41. ^ a b Tóth Zoltán József 276. oldal
  42. Zlinszky 13. oldal
  43. ^ a b Zlinszky 14. oldal
  44. Bertényi 161. oldal
  45. Zlinszky 31. oldal
  46. Bertényi 162. oldal
  47. Bertényi 163. oldal
  48. Nyugat folyóirat 1918. 23. szám Búcsú a szent koronától. (Hozzáférés: 2013. július 2.)[ ]
  49. Az 1990 áprilisában tartott első szabad választások megtartása után jelentős jogtudósi Alkotmány-tervezetek születtek Somogyvári István:Magyarország politikai évkönyve 2010-ről / Magyarország történeti alkotmánya és a rendszerváltozást követő alkotmány-tervezetek
  50. Pokol Béla: Alkotmányozás és a Szentkorona-eszme (Jogelméleti Szemle, 2011. 1. szám). (Hozzáférés: 2013. július 2.)[ ]
  51. Tóth Zoltán József
  52. Zlinszky 11. oldal
  53. Sámánkorona és a Szent Korona összehasonlító képei. (Hozzáférés: 2013. március 30.)
  54. Pap Gábor 77. oldal
  55. Pap Gábor 74. oldal
  56. Vass Csaba 177. oldal
  57. Sámán a parlamentben. (Hozzáférés: 2013. március 30.)[ ]
  58. Sámántánc a Szent Korona körül. (Hozzáférés: 2013. március 30.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bertényi: Bertényi, Iván. A magyar korona története. Kossuth. ISBN 963 09 2563 X (1986) 
  • Eckhart 1941: Eckhart, Ferenc. A szentkorona-eszme története. Attraktor. ISBN 963 206 746 0 (2003) 
  • Eckhart 1946: Eckhart, Ferenc. Magyar alkotmány- és jogtörténet. Osiris. ISBN 963 379 683 0 (2000) 
  • Kardos: Kardos, József. A szentkorona-tan története. Akadémiai. ISBN 963 05 3858 X (1985) 
  • Rácz: Rácz Lajos: The doctrine of the holy crown. In Gergely András (ed) – Máthé Gábor (ed): The Hungarian State 1000–2000. (hely nélkül): Korona. 2000. ISBN 9639191795   (angolul)
  • Tóth Zoltán József: Tóth Zoltán József (ed): A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. (hely nélkül): Szent István Társulat. 1999. ISBN 9633610818  
    • Pap Gábor: Pap Gábor (művészettörténész): A magyar Szent Koronáról. In Tóth Zoltán József (ed): A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Budapest: Szent István Társulat. 1999. ISBN 9633610818  
    • Pecze Ferenc: Pecze Ferenc: Szemelvények a Szentkorona-tan visszhangjáról a külföldi szakirodalmi forrásokban. In Tóth Zoltán József (ed): A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Budapest: Szent István Társulat. 1999. ISBN 9633610818  
    • Vass Csaba: Vass Csaba: Szakrális világközösség. In Tóth Zoltán József (ed): A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Budapest: Szent István Társulat. 1999. ISBN 9633610818  
    • Zlinszky: Zlinszky János: A Szentkorona-eszme és története. In Tóth Zoltán József (ed): A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. Budapest: Szent István Társulat. 1999. ISBN 9633610818  
  • Werbőczy: Werbőczy István: Hármaskönyv, 1514. november 18. (Hozzáférés: 2013. március 26.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bartoniek Emma. A magyar királykoronázások története. A Magyar Történelmi Társulat kiadása – Akadémia Kiadó, Budapest. ISBN 963 05 4478 4 (1987) 
  • Timon Ákos. Magyar alkotmány- és jogtörténet. Grill, Budapest (1919) 
  • Kiss Géza. A magyar alkotmány- és jogtörténet Compendiuma. Grill, Budapest (1919) 
  • Alkotmányról szóló honlap
  • Petneházy István: Magyarország 1000 éves ereklyéi (Kőszeg, 2000, Városkapu Könyvesbolt, 256 old. Illustr. Bibl. ISBN 9630036533)
  • Révay Péter: A Szent Korona eredete (Kiadó: Magyar ház Szkítia)
  • Werbőczy, István. Hármaskönyv. Farkas Lőrinc Imre. ISBN 963 9428 51 5 (2006) 

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]