IV. Károly német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. Károly
Karl IV HRR.jpg

Csehország királya
Uralkodási ideje
1346. augusztus 26. – 1378. november 29.
Koronázása Prága
1347. szeptember 2.
Elődje János
Utódja IV. Vencel
Német ellenkirály
Uralkodási ideje
1346. július 11.[1] – 1347. októbere
Koronázása Bonn
1346. november 26.[1]
Elődje nem volt
Utódja nem volt
Német király
Uralkodási ideje
1347. október 11. után[1] – 1378. november 29.
Koronázása
1349. szeptember 17.[1]
Elődje IV. Lajos
Utódja Vencel
Német-római császár
Uralkodási ideje
1355 – 1378. november 29.
Koronázása
1355. április 5.[1]
Elődje IV. Lajos
Utódja Vencel
Életrajzi adatok
Uralkodóház Luxemburgi-ház
Született
1316. május 14.
Prága[1]
Elhunyt
1378. november 29. (62 évesen)
Prága[1]
Nyughelye Szent Vitus-székesegyház
Házastársa Valois Blanka német királyné
Bajor Anna cseh királyné
Świdnicai Anna német-római császárné
Pomerániai Erzsébet német-római császárné
Gyermekei Luxemburgi Katalin osztrák hercegné
IV. Vencel cseh király
Zsigmond magyar király
Luxemburgi Margit magyar királyné
Édesapja János
Édesanyja Csehországi Erzsébet

IV. Károly vagy Luxemburgi Károly (csehül Karel IV., németül Karl IV), (Prága, 1316. május 14.[1]Prága, 1378. november 29.[1]) morva őrgróf 1333-tól 1346-ig, német ellenkirály 1346-tól 1347-ig, cseh király 1346-tól, luxemburgi gróf 1346-tól 1353-ig, német király 1347-től, német-római császár 1355-től haláláig.

Cseh királyként I. Károly néven tartják számon. Nevéhez fűződik a Német Aranybulla kiadása és Prága intenzív fejlesztése, melynek nyomai mindmáig láthatóak a városon – nevét őrzi a Károly híd, de Karlovy Vary és Karlštejn vára is. Koronáinak többségét fia, Vencel örökölte, akitől később öccse, Zsigmond szerezte meg azokat.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly János cseh király és Přemysl Erzsébet harmadik gyermekként eredetileg a Vencel (Václav) nevet kapta a keresztségben.

János cseh király és Erzsébet királyné elsőszülött fia, akinek Vencel a neve, 1316. május 14-én egy órakor született Prágában.[2]
– Vita Caroli Quarti

Mivel atyja kiváló viszonyt ápolt a Capeting-házzal, és sok időt töltött Franciaországban, Károly is itt töltötte gyermekkora jelentős részét. János sógora, IV. (Szép) Károly udvarában nevelkedett hét éven át, és vendéglátója tiszteletére vette fel bérmálkozásakor a Károly nevet.

Engem atyám hétéves koromban ehhez a francia királyhoz (IV. Károly) küldött. Ő egy főpap által megbérmáltatott és a saját nevét, a Károly nevet ruházta rám és hozzám adta feleségül nagybátyjának, [Valois] Károlynak a leányát, akinek Margit volt a neve és Blankának nevezték.[...]
Nagyon szeretett engem ez a király és meghagyta az udvari papomnak, hogy engem némileg tanítson meg a betűvetésre, bár ő maga nem ismerte a betűket. Így megtanultam a boldogságos Szűz Mária hóráskönyvét olvasni, és azt valamelyest megértve ifjúságom idején napról napra egyre szívesebben olvastam, mivel nevelőimnek a király előírta, hogy engem erre ösztökéljenek. Ez a király pedig egyáltalán nem hajlott a pénzsóvárságra, megfogadta a jó tanácsokat és udvara az ősz egyházi és világi fejedelmek gyülekezetétől ragyogott.[2]
– Vita Caroli Quarti

Franciaországban Pierre Roger, a teológia ünnepelt doktora, a későbbi VI. Kelemen pápa gondoskodott neveléséről. Károly felnőve igen művelt emberré vált, folyékonyan beszélt a cseh mellett franciául, latinul, németül és olaszul. Harci tapasztalatot először 1331-ben szerzett édesapja oldalán Itáliában.

1333-tól kezdve viselte a trónörökösöknek járó morva őrgróf címet, és ekkortól a francia udvarban előszeretettel időző apja gyakori távollétei során ő igazgatta Csehországot. 1335-ben János társaságában részt vett a visegrádi királytalálkozón.

Német ellenkirállyá választása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A három egyházi választófejedelem, illetve a szász herceg és édesapja választotta Rensében meg német (ellen)királlyá IV. (Bajor) Lajos császár ellenében.[3] Ebben János és a pápa jó kapcsolatai is közrejátszott. Mivel sem Köln, sem Aachen nem engedte falai közé, koronázásra Bonnban került sor.[3] Miután a Rajna menti városok megmaradtak a császár hűségén, az ellenkirály francia területre szorult vissza.[3] Itt vett részt a crécyi csatában, ahol édesapjával harcolt a franciák mellett.[3] János elesett az ütközetben.[3] Az ütközetben megsérült[3] Károlyra szállt cseh trón és a Luxemburgi Grófság is. Felgyógyulását követően visszatért a birodalomba, majd sikertelen kísérletet tett Tirol elfoglalására, amelyet – házassága révén – ekkor Lajos elsőszülött fia birtokolta.[3] A nyílt háborúra a császárral annak 1347 októberében bekövetkezett halála miatt már nem került sor.[3]

Egyeduralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Károlyt ábrázoló falfestmény a kölni városházából (1360-1370 k.)

A bajor párt azonban nem békélt meg: előbb III. Eduárd angol királyt, a crécyi győzőt választotta meg királynak 1348-ban, majd – miután az végül nem fogadta el a koronát – Schwarzburgi Günthert (1349).[3] Günther lemondása és a Lajos brandenburgi őrgróffal és tiroli gróffal való kibékülés szilárdította csak meg Károly hatalmát, akinek uralkodása főleg saját tartománya, Csehország számára jelentett áldást.[3] Ő alapította meg 1348-ban a Prágai Egyetemet[a 1], és ugyancsak ő volt az, aki még 1346-ban a prágai püspökséget érseki rangra emeltette, így vonván ki azt Mainz fennhatósága alól.[3] Prága pezsgő kulturális és gazdasági központtá, Európa egyik legnagyobb városává nőtt; a számos építkezést kezdeményező, a művészetet pártoló uralkodó környezetében Petrarca is megfordult.

Pestisjárvány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 13481349-es nagy pestisjárvány súlyos károkat okozott német földön, és elvitte Károly leányát, Luxemburgi Margitot, I. Lajos magyar király első feleségét is. Mivel a járvány Csehországot csak kevéssé érintette, Károly zavartalanul fejleszthette királyságát.

Első itáliai út[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly továbbra is pártolta a pápát, ennek jeleként börtönöztette be 1350-ben a Prágába látogató Cola di Rienzót, majd adta ki őt 1351-ben az egyházfőnek. 13541355. évi itáliai útja során Rómában császárrá koronázták.[3]

A Német Aranybulla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németország feudális széttagoltságát megerősítette: 1356-ban Metzben kiadta azt az Aranybullát, amelyben törvényre emelte a kölni, a mainzi és a trieri érsekek, a cseh király, a szász–wittenbergi herceg, a rajnai palotagróf, valamint a brandenburgi őrgróf királyválasztó jogát.[3] Azzal, hogy e fejedelmeknek a császárral megegyező jogokat adott saját területükön (regálék, igazságszolgáltatás, személyük sérthetetlensége), lényegében szövetségi állammá alakította át a birodalmat.[3]

Luxemburgi Károly 1356-ban az Aranybullájában szentesítette a császárválasztás módját és önállóságot biztosított a tartományuraknak
Minden önmagában megoszlott ország elpusztul, mert fejedelmei rablók társaivá lettek… Minthogy császári méltóságunkból folyó kötelességünk, hogy a választófejedelmek közt felmerülő egyenetlenkedéseknek és vetélkedéseknek – mint Csehország királyát, magunkat is a választók közé számítva – mind császári, mind választófejedelmi minőségünkben elejét vegyük, a választók közti egyetértés táplálására, az említett viszálykodás és az abból származó különböző veszélyek megelőzésére Nürnbergben tartott ünnepélyes gyűlésünkön, az összes egyházi és világi választófejedelmek társaságában, más hercegek, grófok, bárók, a nemesség és városok előkelőinek, nagy sokaságától körülvéve, a császári fenség trónján ülve, birodalmi jelvényekkel és koronával felékesítve, érett megfontolás után a császári hatalom teljességéből az alábbi törvényeket hoztuk, kihirdettük és megtartandónak rendeltük az Úr 1356-ik évében, január 10-én, a kilencedik indictióban, királyságunk tizedik, császárságunk első évében [...]
Megállapítjuk és elrendeljük, hogy a mainzi érsek [...] mikor a császár vagy a rómaiak királyának halálhíre a mainzi egyházmegyében bizonyossá válik, a halálhír vételétől számított egy hónapon belül ezt az összes választófejedelmeknek nyílt levélben adja tudtára; ha azonban az érsek ennek végrehajtásában és a hír közlésében hanyag volna, vagy késedelmesnek mutatkoznék, ugyanazon fejedelmek saját maguktól, minden további meghívás bevárása nélkül, három hónapon belül, mint e határozatban erről már intézkedtünk, a sokszor említett Frankfurt városában gyűljenek össze a rómaiak királyának választására, kiből egykor császár lesz. A választás szavazattöbbséggel történik. Az újonnan megválasztottnak azonnal meg kell erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát.[2]
– Vita Caroli Quarti

A császári hatalom eddigi előrelátható támaszait, a városokat – miket Károly egyébként sem túlzottan kedvelt – viszont a bulla azáltal, hogy megtiltotta szövetkezésüket, hátrányos helyzetbe hozta a fejedelmekkel szemben.[3] Erre válaszul Strasbourg – a szomszédos településekkel együtt – nyíltan felkelt ellene.[3]

Ugyanakkor a választói körből kimaradó egyes fejedelmek, mint a bajor, a szász–lauenburgi és a osztrák hercegek is sérelmezték háttérbe szorításukat.[4] A bajor herceg lecsendesítésére Károlynak be kellett törnie annak tartományába, a osztrák IV. Rudolf pedig jogainak kiterjesztése érdekében okleveleket hamisított, melyekben kiváltságait Julius Caesarig vezette vissza.[4]

Hódításai, adományai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Luxemburgok családi birtokait a császár sikerrel gyarapította: 1353-ban megszerezte a Felső-Pfalzot, majd Lausitzot és a sziléziai Schweidnitz és Jauer hercegségeket (1368) – ez utóbbiakkal egész Szilézia a cseh korona fennhatósága alá került.[4] Hogy a fejedelmeket megtartsa maga mellett, a választókon kívül a kisebb hűbéreseknek is kiváltságokat adományozott.[4] Így 1361-ben a württembergi grófok bíráskodását is kivonta a császári igazságszolgáltatás alól, a nürnbergi várgrófok pedig 1363-ban megkapták a választófejedelmek valamennyi jogát.[4]

A Pápaság kérdése, második itáliai út[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1365-ös avignoni látogatásakor Károly a kúria Rómába történő visszaköltöztetéséről tárgyalt V. Orbán pápával.[4] (Ezen utazása során koronázták meg Arlesben Burgundia királyává – ennek a címnek azonban ekkor már nem volt jelentősége.[4]) Mivel avignoni látogatására 1367-ben ismét sor került, a császár 1368-ban újabb itáliai hadjáratra indult.[4] A milánói Viscontikkal folytatott összecsapások 1369-ben békével végződtek ugyan, Orbán megtámogatása mégis sikertelen maradt, hiszen a pápa 1370-ben visszatért Avignonba.[4]

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1372-ben Károly kisebbik fia, Zsigmond számára eljegyezte a magyar és a lengyel trón örökösnőjét.[4] 1373-ban a fürstenwaldi egyezményben megvásárolta az elsőszülött fiúnak Brandeburgot a Wittelsbachoktól – Vencelt 1376-ban meg is választotta utódjának.[4] A császár unokafivérei ekkor Morvaországot bírták, fivére, Vencel pedig Luxemburgot és Brabantot.[4] A család birtokai ezzel egész Németországot behálózták.[4]

A városokkal való szembenállása uralkodása vége felé kirobbantotta a délnémet városok városok háborúját (13771379), melnyke kezdetét az 1376-ban alakult, 14 városból álló Sváb Szövetséggel való harc jelentette.[4] Károly sikertelenül ostromolta Ulm városát, a szövetség pedig 1377-ben a reutlingeni csatában vereséget mért fő ellensége, a württembergi gróf fiára.[4] Ezután Károly már békét kívánt, és elismerte a szövetséget – a háború már csak halála után folytatódott tovább.[4]

A császár 1378-ban Vencel fiával együtt személyesen meglátogatta V. Károly francia királyt. Nem sokkal később, még ebben az évben Prága városában a 62 éves Károlyt elragadta a halál.

Gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. (Idősebb) Margit[5] (1335. május 24.1349. szeptember 7.) – I.(Nagy) Lajos magyar király első felesége, nem születtek gyermekei
  2. Katalin[5] (1342. augusztus 19.1395. április 26.) – IV. Rudolf osztrák herceg, majd V. Ottó bajor herceg felesége, nem születtek gyermekei

Másodszorra Wittelsbach Annát[5] (1329. szeptember 26.1353. február 2., II. Rudolf rajnai palotagróf és választófejedelem leánya) vette el (1349. március 4.[5], Bacharach[5]). Tőle 1 leánya született:

Harmadik felesége Świdnicai Anna (13391362. július 11.), II. Henrik schweidnitzi herceg és Anjou Katalin leányaként I. Károly magyar király unokája. Vele 1353. május 27-én[5], Budán[5] kötötte házasságát. 2 gyermekük született:

  1. Erzsébet[5] (1358. március 19.1373. szeptember 19.) – III. Albert osztrák herceg első felesége, nem születtek gyermekei
  2. Vencel[5] (1361. február 26.1419. augusztus 16.) – Cseh király IV. Vencel néven, német király I. Vencel néven – első felesége Bajor Johanna, második felesége Bajor Zsófia, egyik házasságából sem születtek gyermekek
  3. fiú (élt 1362. július 11-én)

Negyedszerre Pomerániai Erzsébetet[5] (13471393. április 15.) (V. Boguszláv pomerániai herceg és Piast Erzsébet lengyel királyi hercegnő leányaként III. Kázmér lengyel király unokája) vette feleségül 1363. május 21-én[5] Krakkóban, aki 7 gyermeket szült Károlynak:

  1. Anna[5] (1366. május 11.1394. június 7.) – II. Richárd angol király első felesége, nem születtek gyermekei
  2. Zsigmond[5] (1368. február 14.1437. december 9.) – Magyar és cseh király, német-római császár – első felesége Mária magyar királynő, 1 fiú, meghalt a születését követően, második felesége Cillei Borbála, 1 leány (+1 természetes fiú)
  3. János[5] (1370. június 15.1396. március 1.) Görlitz hercege – első felesége Mecklenburgi Richardis, Albert svéd király leánya, 1 leány
  4. Károly[5] (13721373) – Kisgyermekként meghalt
  5. (Ifjabb) Margit[5] (1373. szeptember 29.1410. június 4.) – III. János nürenbergi várgróf felesége, 1 leány
  6. Henrik[5] (13771378) – Kisgyermekként meghalt

Családfa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

VII. Henrik német-római császár
* 1276
† 1313. VIII. 24.
 
  Brabanti Margit
* 1276. X. 4.
† 1311. XII. 14.
 
  II. Vencel cseh király
* 1271. IX. 27.
† 1305. VI. 21.
 
  Habsburg Guta
* 1271. III. 13.
† 1297. V. 21.
 
         
     
  János
* 1296. VIII. 10.
† 1346. VIII. 26.
 
  Erzsébet
* 1292. I. 20.
† 1330. IX. 28.
 
 
     
   
1
Valois Blanka
* 1316
† 1348. VIII. 1.
 OO   
2
Wittelsbach Anna
* 1329. IX. 26.
† 1353. II. 2.
 OO   
IV. Károly
* 1316. V. 14.
† 1378. XI. 29.
 
3
Świdnicai Anna
* 1339
† 1362. VII. 11.
 OO   
4
Pomerániai Erzsébet
* 1347
† 1393. IV. 15.
 OO   
                   
   1    1    2    3    3
Margit
* 1335. V. 24.
† 1349. IX. 7.
 
Katalin
* 1342. VIII. 19.
† 1395. IV. 26.
 
Vencel
* 1350
† 1351
 
Erzsébet
* 1358. III. 19.
† 1373. IX. 19.
 
IV. Vencel cseh király
* 1361. II. 26.
† 1419. VIII. 16.
 
   3    4    4    4    4
fiú
* 1362. VII. 11.
† 1362. VII. 11.
 
Anna
* 1366. V. 11.
† 1394. VI. 7.
 
Zsigmond magyar király
* 1368. II. 14.
† 1437. XII. 9.
 
János
* 1370. VI. 15.
† 1396. III. 1.
 
Károly
* 1372
† 1373
 
   4    4    törvénytelen
Margit
* 1373. IX. 29.
† 1410. VI. 4.
 
Henrik
* 1377
† 1378
 
Vilmos

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [Sz. J. I.: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény.]
    Károly, Isten kegyelméből római király [...] mindenkor a birodalom növelője, és Csehország… királya. Örökös tudomásul.
    Szívünk vágyai és azon sürgős ügyek sorában, amelyek állandóan foglalkoztatják királyi elmélkedéseinket, főképp szellemünk vágyódása késztet gondolkodásra és gondolatunk éle különösen arra fordul, hogyan lehetne cseh királyságunkat, melyet akár örökölt, akár szerencsésen szerzett egyéb méltóságainknál és birtokainknál jobban szeretünk szívünk rendkívüli hajlandóságával, amelynek felemelésére minden igyekvésünkkel, amellyel tudunk, törekszünk, és amelynek becsületére és javára teljes erővel igyekszünk, hogyan lehetne azt a királyságot, amely Isteni elrendelés révén az élethez szükséges dolgok természetes feleslegének örvend, így előrelátásunk parancsából a mi korunkban bölcs férfiak sokaságával mesterségesen feldíszíteni. Ennek azért kell megtörténnie, nehogy királyságunk hűséges lakosainak, akik szüntelenül éheznek a tudományok gyümölcseire, idegen országokban alamizsnáért kelljen könyörögniük, hanem hogy királyságunkban találjanak a vendéglátásra felkészített asztalt, és hogy azok, akik kitűnnek velük született értelmi képességeik szellemes mivoltával, műveltek legyenek a tudományok ismerete révén, és nemcsak hogy ne kényszerüljenek, hanem fölöslegesnek is tarthassák, hogy a tudományok megszerzése érdekében bejárják az egész világot, idegen nemzetekhez zarándokoljanak vagy, hogy óhajuk kielégítést nyerjen, ismeretlen országokban kolduljanak, hanem, hogy éppen dicsőségüknek tartsák, hogy másokat hívhatnak meg idegenből a kellemes illatra és az ilyen jótéteményben való részesülésre.
    Ezért, hogy a léleknek ilyen üdvös és dicséretesen megfogant gondolata méltó tetteket szüljön, azt akarjuk, hogy ennek a királyságnak fennköltségét az újdonság örvendetes kezdeményezései növeljék, és előzetes érett megfontolás után elhatároztuk, hogy kies székvárosunkban, Prágában, létrehozunk, elrendelünk és újonnan megalapítunk, egy generale stúdiumot, hiszen ez a város mind a föld termésének gazdag voltával, mint a hely kellemességénél fogva teljes mértékben hasznosan alkalmas ilyen nagy feladatra.
    Ezen az egyetemen lesznek valamennyi kar doktorai, magistenei és diákjai, és jelentős birtokokat ígérünk nekik, azoknak pedig, akiket erre méltónak találunk közülük, királyi ajándékokat adunk. Azt akarjuk, hogy bármelyik kar doktorai, magisterei és diákjai, mind együtt és mindegyik külön, bárhonnan is jöjjenek, felségünk különös védelme és oltalma alatt legyenek mind érkezésükkor, mind itteni tartózkodásuk alkalmával, és hasonlóképpen, amikor elmennek; készek vagyunk mindegyiknek biztos kezességet adni, hogy mindnek és mindegyiküknek, aki ide akarna jönni, bőkezűen megadjuk mindazokat a privilégiumokat, kiváltságokat és szabadságokat, amelyeket akár a párizsi, akár a bolognai egyetemen a doktorok és diákok királyi hatalomból használni és élvezni szoktak, és hogy gondoskodunk arról, hogy ezeket a szabadságokat mindenki és külön minden egyes sértetlenül megőrizze. Mindezeknek tudomására és teljesebb biztonsága érdekében írattuk meg ezt az oklevelet és erősítettük meg felségünk pecsétjével készült aranybullával [...]
    Adatott Prágában, az Úr 1348. évében, az első indikcióban, április 7-én, uralkodásunk második évében.
    – Vita Caroli Quarti

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   111. oldal
  2. ^ a b c Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999. december 19.)
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 112. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 113. oldal
  5. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Luxemburg 9 (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

Egyéb irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • IV. Károly császár önéletrajzaKaroli IV imperatoris Romanorum vita ab eo conscripta. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2010. ISBN 978-963-312-002-6

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
IV. Lajos
Német király
13461378
Német-római császár
13551378
Günther ellenkirály
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
Vencel
Előző uralkodó:
János
Csehország uralkodója
13461378
A cseh címer
Következő uralkodó:
IV. Vencel