William Shakespeare

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
William Shakespeare
Hw-shakespeare.png
Shakespeare az ún. Droeshout portrén, amely a költő egyik legautentikusabb ábrázolása
Élete
Született 1564. április 23.?
Keresztelési dátum: 1564. április 26.
Stratford-upon-Avon, Anglia
Elhunyt 1616. május 3. (52 évesen)
Stratford-upon-Avon, Anglia
Nemzetiség angol Anglia
Szülei John Shakespeare
Mary Arden
Felesége Anne Hathaway (házasok 1582–1616)
Gyermekei

Susanna Hall
Hamnet Shakespeare

Judith Quiney
Pályafutása
Jellemző műfajok dráma, komédia, tragédia
Alkotói évei 1588-1616
William Shakespeare Signature.svg
William Shakespeare aláírása

William Shakespeare 1564. április 23. (?) (keresztelési dátum: 1564. április 26.) – 1616. április 23. (Juliánus-naptár) / 1616. május 3. (Gergely-naptár); angol drámaíró, költő, színész.

Az angol nyelvű drámaírás egyik legnagyobb alakja. Shakespeare világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető. Angliában mint a nemzet dalnokát tisztelik („Bard of Avon”, vagy egyszerűen „The Bard” vagy „az avoni hattyú”). Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, és színműveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Shakespeare azon kevés drámaírók közé tartozik, akik mind a komédia, mind a tragédia műfajában számos maradandó művet alkottak.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

William Shakespeare életére vonatkozóan a hiteles történeti források eléggé szórványosak. Születésének pontos dátuma ismeretlen. Mivel az újszülötteket pár nappal születésük után keresztelték (Shakespeare esetében 1564. április 26-án), felteszik, hogy 1564. április 23-án született, a Juliánus-féle naptárt véve figyelembe. 1616. április 23-án bekövetkezett halálának dátuma megegyezik Anglia védőszentje, Szent György ünnepének dátumával; ennek eredményeképpen a megegyező dátumok erősen megnövelték Shakespeare mítoszát. Az író életideje alatt Angliában a Juliánus naptárt használták. A Gergely-naptár – melyet a katolikus országok 1582-ben vettek át – Shakespeare halálát május 3-ára teszi.

Shakespeare szobra, amely színészként ábrázolja (Budapest V. ker., Duna-korzó, Vigadó tér)

Shakespeare a Stratford-upon-Avon nevű városkában (Stratford-upon-Avon, Warwickshire, Anglia) látott napvilágot, egy jómódú kereskedő, John Shakespeare és egy kisbirtokos leánya, Mary Arden gyermekeként. A családban ő volt a harmadik, és egyúttal a legidősebb, életben maradt fiú. Minden bizonnyal a helyi iskola tanulója volt, ahol a korabeli tananyag szerint erőteljesen szerepelt a latin nyelv és irodalom oktatása. Mivel az iskola dokumentumai nem maradtak fenn, így sem Shakespeare iskoláztatásának idejéről, sem annak eredményeiről nincsenek hiteles adataink.

1582. november 28-án, 18 éves korában feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t, aki ekkor már három hónapos terhes volt. A Shakespeare házasságát követő esztendőkről hasonlóképpen kevés dokumentummal rendelkezünk. 1583. május 26-án Stratfordban megkeresztelték elsőszülött lányát, Susannát, 1585 februárjában pedig az ikreket: fiát, Hamnet-et és Judithot. Hamnet 11 éves korában, egy ismeretlen betegség következtében meghalt; 1596. augusztus 11-én temették el. Egyes források feltételezik, hogy fia halála befolyásolta Shakespeare-t a Hamlet (1601) megalkotásában.

Az ikrek születése utáni időszak látszólag eseménytelenül zajlott Shakespeare életében. Neve 1592-ben bukkan fel először a londoni színházi körökben. A kihagyás miatt az irodalomszakértők az 1585 és 1592 közötti időszakot „elveszett évek”-nek nevezik, és életrajzírói ennek az időszaknak tulajdonítják kétes szerzői eredetű munkáit is. Ezekben az években különböző legendák keringtek róla. Nicholas Rowe, első életrajzírója szerint Shakespeare Stratford-upon Avon-ból Londonba menekült, hogy elkerülje az ellene indított bűnvádi eljárást, melyben őzek orvvadászatával vádolták. Egy másik történet szerint Shakespeare Londonban a színházpatrónusok lovai ellátásával kezdte színházi karrierjét, és beszélték, hogy vidéki tanító is volt egy darabig – mind megannyi hallomásból származó mendemonda.

1585 és 1592 között Shakespeare Londonban megkezdte karrierjét mint színész, író, majd résztulajdonosa lett a „Lordkancellár Társulata” (The Lord Chamberlain's Men) nevű színtársulatnak, melyet 1603-tól „Királyi Társulat”-nak (The King's Men) neveztek el, az I. Erzsébet halálát követően trónra lépő I. Jakab adományának köszönhetően.

Mivel Shakespeare magánéletéről igen kevés adat maradt fenn, sok vonatkozásban a kutatók csak spekulációra tudnak támaszkodni, különösen ami Shakespeare szexualitását, általában a vallásról való nézeteit, és műveinek szerzői hitelességét illeti.

Szerzői hitelessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Körülbelül 150 évvel Shakespeare halála után kételyek bukkantak fel munkáinak szerzői hitelessége körül. A kételyek (melyek még ma is kísértenek) jó néhány más szerző felé mutattak. Ezek közé tartoznak: Francis Bacon, Christopher Marlowe, és Edward de Vere, Oxford grófja. Bár ezeket az alternatív elméleteket az akadémiai körök egyöntetűen visszautasítják, a téma iránti népszerű érdeklődés a mai napig folytatódik, különösen Oxfordban.

A fellelhető dokumentumok tanúsága szerint Shakespeare londoni tevékenysége során elegendő vagyont gyűjtött össze ahhoz, hogy házat vásároljon London Blackfriars nevű negyedében, azonkívül megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát is, a „New Place” néven ismert épületet. Shakespeare 1611 körül visszavonult Stratford-ba, ahol akarata ellenére belekeveredett egy legelő-bekerítési perbe egy olyan terület kapcsán, melynek jövedelmeiben anyagilag is érdekelt volt. Sokak megdöbbenésére semleges pozícióra helyezkedett, csak azt kívánta elérni, hogy saját jövedelme biztosítva legyen.

Shakespeare halotti maszkja

Shakespeare életének utolsó heteiben Judith lánya kérőjét, a kocsmatulajdonos Thomas Quiney-t megvádolták egy asszony megbecstelenítésével, és őt okolták az asszony haláláért is. Quiney elveszítette becsületét, ezért Shakespeare úgy módosította végrendeletét, hogy abban Judith kizárólagos örököse lehessen a házasságkötés után hozzá kerülő családi vagyonrésznek.

Shakespeare-t a Stratford-upon-Avon-beli Holy Trinity (=Szentháromság) nevezetű templomban temették el, két nappal halála után. A sírja mellett álló mellszobra alkotás közben ábrázolja a költőt. Minden évben, Shakespeare születésének ünnepén, új lúdtollat helyeznek a szobor kezébe. Valamikor 1623 előtt az írónak emlékművet állítottak a templom északi falában; a féldombormű írás közben ábrázolja. A felirat Nestorhoz, Szókratészhez és Vergiliushoz hasonlítja. Sírja kőfedelén a felirat megátkozza mindazokat, akik csontjait megkísérelnék eltávolítani nyughelyéről. A népszerű legenda úgy tartja, hogy Shakespeare sírjába a költő teste mellé kiadatlan műveit is eltemették, erre azonban senki nem talált még bizonyítékot. A sírt a Shakespeare által írt sírfeliratban foglaltaknak megfelelően, az elmúlt századok folyamán egyszer sem nyitották fel.

1607-ben Shakespeare idősebb lánya, Susanna, egy John Hall nevű orvoshoz ment férjhez, Judith két hónappal apja halála előtt Thomas Quiney borkereskedőhöz. Végakaratában Shakespeare Susannára hagyta vagyona legnagyobb részét. Ugyan a Quiney családban három gyerek is született, egyik sem házasodott meg; a Hall házaspár egyetlen gyereke, Elizabeth, kétszer is férjhez ment, de gyereket nem szült, így vele véget ért Shakespeare leszármazottainak sora. Az író végrendeletében alig említi feleségét, de minden valószínűség szerint Anne Hathaway megkapta a feleségnek járó örökség egyharmadát.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Shakespeare színháza korabeli metszeten

Shakespeare irodalmi teljesítménye nem merül ki a költészet és a drámaírás magasfokú művelésében; írásaiban az emberi élet egyes aspektusai, és a legkülönbözőbb érzelmek árnyalt ábrázolása mellett tömören és világosan kifejezett filozófiai gondolatok is megjelennek. Munkái 1588 és 1616 között születtek, bár az egyes művek keletkezésének ideje, és így azok sorrendje is bizonytalan.

Hogy Shakespeare mikor kezdett el írni, már homályba merült, de korabeli utalások arra mutatnak, hogy néhány darabja már 1592-ben színre került Londonban. Életrajzi kutatók szerint színházi karrierje az 1580-as években kezdődhetett. 1594-től kezdve Shakespeare színdarabjai megjelentek az akkori gyakorlat szerinti „quarto” kiadásokban (a könyvlapokat kétszeresen meghajtották, hogy egy oldalból négyet kapjanak). 1598-ra neve már ismertté vált, és megjelent a darabok címoldalain is. Színészi munkáját saját és mások darabjaiban színdarabírói sikerei ellenére sem adta fel. Idejét rendszerint megosztotta London és Stratford között. 1606-ban Shakespeare alig írt új drámát, és az 1613 után írtakat már nem neki tulajdonítják. Az utolsó hármat valószínűleg John Fletcher közreműködésével írta (Shakespeare visszavonulása után Fletcher helyettesítette a szerzőt, mint a „King’s Men” színház színdarabíróját).

1599-ben egy színésztársulat tagjai a Temze folyó déli partján megépítették saját színházukat, melyet Globe névre kereszteltek. Ez volt Angliában az első színház, melyet színészek építettek színészek számára. A Globe színház 1599 őszén nyílt meg, a Julius Caesar-ral az elsőnek bemutatott darabok között. Shakespeare legtöbb és legnagyobb színdarabját a Globe számára írta. Ezek közé tartoztak: Hamlet, Othello és a Lear király. 1608-ban a társulat átvette a Blackfriars nevű színházat is.

Drámai művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalmi szakértők gyakran emlegetnek négy periódust Shakespeare írói pályájában. 1590-ig főleg római és olasz mintára írta komédiáit és történelmi darabjait, az akkoriban népszerű és tradicionális krónikázásnak megfelelően. A második periódus Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet) tragédiájával kezdődött 1595-ben, és 1599-ben a Julius Caesar-ral fejeződött be. Ezekben az években írta meg legnagyobb komédiáit. Az ún. tragikus periódusban (1600-1608) Shakespeare főképpen tragédiákat írt, 1608 és 1613 között tragikomédiákat (abban az időben Angliában ezt a műfajt „romance”-nak nevezték).

Shakespeare első, számon tartott munkái: III. Richárd, és a háromrészes VI. Henrik, mindkettő a korai 1590-es évekből, a történelmi drámák korszakából. Shakespeare színdarabjainak megírási idejét nehéz megállapítani; szövegtanulmányok arra mutatnak, hogy a Titus Andronicus, a Tévedések vígjátéka (The Comedy of Errors), A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew) és A két veronai nemes (The Two Gentlemen of Verona) szintén Shakespeare korai munkái közé tartozik. Színdarabjai megírásában befolyásolták más, Erzsébet-korabeli drámaírók, különösen Thomas Kyd, Christopher Marlowe, és a római Seneca darabjai, azonkívül a középkori drámaírás tradíciói. A Tévedések vígjátéka klasszikus modell után készült. A makrancos hölgy forrása ismeretlen, bár lehetséges, hogy témája egy népmeséből származik. A két veronai nemes című darab, melyben két barát látszólag egyetért a nők megerőszakolásával, és A makrancos hölgy (ahol a hősnő szokatlanul és túlzottan szabadszellemű) néha gondot okoz a modern kritikusok és rendezők számára.

Shakespeare korai klasszikus és olasz komédiái – melyek a kettős cselekményre és időzített komikus hatásra alapultak – kedvező változásokon mentek át az 1590-es években. A Szentivánéji álom (A Midsummer's Night Dream) szellemes keveréke a romantikának, a tündérmesének, és a közönséges halandók mindennapi életében előforduló komikus megnyilvánulásoknak. A velencei kalmár Shylock-ja egy bosszúálló zsidó pénzkölcsönző portréja; bár a komédia korabeli nézeteket tükröz, ma már gyakran sértő hatást vált ki a modern hallgatóságban. Shakespeare komédiasorozatát a Sok hűhó semmiért (Much Ado about Nothing), az Ahogy tetszik (As You Like It), és a Vízkereszt, vagy amit akartok (Twelfth Night or What You Will) egészítik ki.

Legtöbb kritikus szerint Shakespeare művészetének csúcspontját tragédiáival érte el. Hamletet – első tragédiája hősét – többször emlegetik világszerte, mint bármely más Shakespeare-alakot, különösen híres monológja miatt: „Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés.” („To be, or not to be: that is the question.”) Míg a befelé forduló Hamlet fatális hibája a habozás, a darabot követő tragédiák hősei, mint Othello és Lear király, elkapkodott, rossz ítélőképességüknek lesznek áldozatai. Shakespeare tragédiáinak cselekményei gyakran forognak ilyen és ehhez hasonló végzetes hibák körül, melyek aztán felborítják a rendet, tönkreteszik a hőst, rendszerint azokkal együtt, akiket szeret. Az Othelló-ban a cselszövő Jago addig tüzeli Othello féltékenységét, míg az megöli ártatlan és szerető feleségét. Lear király elkövet egy tragikus tévedést azzal, hogy feladja hatalmát, és ezzel elindítja a lavinát, ami lánya meggyilkolásához, és Gloucester grófja kínzásához és megvakításához vezet. Frank Kermode kritikus szerint, „A darab sem a jó szereplők, sem a hallgatóság számára nem nyújt enyhülést, ami a kegyetlenségeket illeti.” („The play offers neither its good characters nor its audience any relief from its cruelty”). A Macbeth (Macbeth) című drámában, Shakespeare legrövidebb és legtömörebb darabjában, Macbethet és feleségét, Lady Macbethet féktelen ambíciója a királyi trón birtoklásáért királyuk meggyilkolásához vezeti, majd bűntudatuk mindkettőjüket tönkreteszi. Ehhez a darabhoz Shakespeare természetfeletti erőket is fűz a három baljóslatú boszorkány személyében. Utolsó nagy tragédiái, az Antonius és Kleopátra (Anthony and Cleopatra) és a Coriolanus, Shakespeare legjobb költészetét tartalmazzák; az amerikai származású angol költő és kritikus, T. S. Eliot szerint ez a kettő Shakespeare legsikeresebb tragédiája.

Utolsó írói periódusában Shakespeare visszatért a tragikomédiához és befejezett három színművet: a Cymbeline-t, a Téli regét (The Winter's Tale) és A vihar-t (The Tempest). A Pericles (Pericles, Prince of Tyre) közreműködéssel készült. Bár ezeknek a daraboknak a tónusa komolyabb, mint a korábbi komédiáké, a tragédiáknál könnyedebbek, és a tragikus hibák megbocsátásával végződnek. Néhány kommentátor ezt a változást Shakespeare életfilozófiájának elmélyedésében látja, bár az is meglehet, hogy pusztán az akkori színházi divat diktálta így. Shakespeare még megírt további két színdarabot: a „VIII. Henrik”-et és „A két nemes rokon”-t (The Two Noble Kinsmen), valószínűleg John Fletcher közreműködésével.

1623-ban John Heminges és Henry Condell (Shakespeare két barátja a „King's Men” színház idejéből) kiadta Shakespeare színdarabgyűjteményét – az úgynevezett „Első folió”-t – végre normális nyomtatásban. A „Foliók”-kal szemben az olcsó kiadású „quartó”-k elég sok szöveghibát tartalmaztak a színészek általi változtatások és a gyakori másolások következtében. Az első fólio fedlapját díszíti az ún. Droeshout portré, amely Shakespeare egyik leghitelesebb ábrázolásának tekinthető.

Drámáit általában a következő módon csoportosítják: tragédiák, komédiák, királydrámák, színművek. (Ettől eltérő besorolások is léteznek, így például az angol nyelvű szakirodalom megkülönbözteti a „problémadrámákat” (mint például a Hamletet), és a kései komédiákat, vagyis a Shakespeare idejében „romance”-nak nevezett tragikomédiát.

Komédiák listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A vihar (The Tempest)
  • A két veronai nemes (The Two Gentlemen of Verona)
  • A windsori víg nők (The Merry Wives of Windsor)
  • Szeget szeggel (Measure for Measure)
  • Tévedések vígjátéka (Comedy of Errors)
  • Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing) lásd a Wikikönyvekben: Sok hűhó semmiért
  • A lóvá tett lovagok (Love's Labour's Lost)
  • Szentivánéji álom (A Midsummer Night's Dream) lásd a Wikikönyvekben: Szentivánéji álom
  • A velencei kalmár (The Merchant of Venice)
  • Ahogy tetszik (As You Like It)
  • A makrancos hölgy (Taming of the Shrew)
  • Minden jó, ha vége jó (All's Well That Ends Well)
  • Vízkereszt, vagy amit akartok (Twelfth Night or What You Will)
  • Troilus és Cressida (Troilus and Cressida)
  • Téli rege (The Winter's Tale)
  • Pericles (Pericles, Prince of Tyre)

Tragédiák listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Királydrámák listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írói stílusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hagyomány szerint Júliának tulajdonított erkély Veronában

Shakespeare első munkáit a kor konvencionális stílusában írta. Nyelvezete nem mindig felelt meg a szereplők természetének; a színészek inkább kijelentették, semmint eljátszották mondanivalójukat. A kritikusok szerint például a nagylélegzetű beszédek a Titus Andronicus-ban inkább visszatartják, mint előmozdítják a cselekményt, és A két veronai nemes szövegét mesterkéltnek nevezik.

Nemsokára azonban Shakespeare a tradicionális stílust saját szabadabb kifejezésmódjával oldotta fel. Karrierje folyamán mindvégig keverte ezt a két stílust, ami különösen érzékelhető a III. Richárd és a Rómeó és Júlia című darabjaiban.

Az 1590-es években, a Rómeó és Júlia, II. Richárd, és a Szentivánéji álom megírása idején Shakespeare már egy sokkal természetesebb költői nyelven írt. Szóképeit és hasonlatait a dráma szükségleteinek megfelelően kezdte használni, és ügyelt arra, hogy verselése megőrizze folyékony jellegét, különösen az erős érzelmeket kifejező monológokban, mint amilyen például Hamleté. Pályája utolsó szakaszában Shakespeare többféle technikát dolgozott ki. Ilyenek voltak váratlan szünetei egy monológ esetében, váltakozó hosszúságú mondatszerkesztései, bizonyos szavak hirtelen kihagyása, vagy egy szintén váratlan témacsere egy párbeszédben. Bár sokszor a hallgatóknak kellett gondolatban kiegészíteniük a szereplők mondanivalóját, ezzel a technikával Shakespeare elérte, hogy alakjai spontán, élethű módon beszéljenek. Költői zsenialitása párosult a színház gyakorlati szükségleteivel: a történeteket úgy formálta meg, hogy azokat a hallgatóság minden oldalukról lássa és meg is értse. Hozzáértése erősödésével hősei is gazdagabbak lettek, cselekedeteik indítóokai mélyebb dimenziókat értek el.

Költemények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szonettek

William Shakespeare szonettjeit 1609-ben adták ki és ezek voltak Shakespeare utolsó, nyomtatásban megjelent költeményei. Egyesek szerint szonettjeit inkább barátainak írta - ezek közé tartozhatott az „Ifjú Lord”, és az a bizonyos „Fekete Hölgy”. A szerelem természetéről, a szexuális szenvedélyről, a szerelmi háromszögekről, a halálról, és az idő múlásáról szóló műveket kritikusai mindvégig nagy becsben tartották. A szonettek témája miatt azonban hosszú időn át csak a pozitivista kritika merte megközelíteni Shakespeare lírai életművét. Hosszas fejtegetésekbe bocsátkozva a versek sorrendjéről, időrendjéről, a dedikációról és a "Fekete Hölgy" kilétéről.[1]

Hosszabb költemények

  • Venus és Adonis
  • Lucretia meggyalázása
  • A szerelmes vándor
  • A főnix és a gerle
  • A szerelmes panasza
  • Szerető virágom

Amikor 1593 és 1594 között a színházat a pestisjárvány miatt bezárták, Shakespeare két elbeszélő költeményt publikált: az erotikus témájú Vénusz és Adonisz-t (Venus and Adonis), és „Lucretia meggyalázásá”-t (The Rape of Lucrece). A Vénusz és Adonisz-ban egy ártatlan Adonisz visszautasítja Vénusz közeledését, a „Lucretia meggyalázásá”-ban Tarquin megerőszakolja Lucretiát. Shakespeare-t mindkét vers megírására Ovidius Metamorfózisai inspirálták. A versek a féktelen kéjből eredő bűntudatot és erkölcsi felfordulást mutatják be. Egy harmadik vers, A szerelmes panasza (A Lover's Complaint), egy fiatal nő elcsábítását írja le. „A főnix és a gerle” (The Phoenix and the Turtle) vers a szerelmes főnix és a gerle halálát gyászolja.

Társszerzős alkotások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kor szokásainak megfelelően Shakespeare nem minden esetben dolgozott egyedül. A társszerzőkkel írott művek száma, illetve egyes művek esetében a társszerzőség ténye ugyanakkor a mai napig kérdéses. A kutatók (annak ellenére, hogy számos vita van a kérdés körül) a következő művek kapcsán vetik fel a társszerzővel való munka valószínűségét:

  • Cardenio (lásd lent: "Elveszett Shakespeare-művek"),
  • VI. Henrik, I. rész – egyes kutatók szerint Shakespeare a szövegnek mindössze 20%-át írta, a mű egésze egy szerzői kollektíva alkotása;
  • VIII. Henrik – általában Shakespeare és John Fletcher közös munkájaként tartják számon;
  • Macbeth – egyes vélemények szerint a ma ismert változat Thomas Middleton 1615-ös átdolgozásának eredménye;
  • Szeget szeggel – az eredeti változatot Thomas Middleton kisebb mértékben megváltoztatta;
  • Pericles – valószínűleg magán viseli George Wilkins vagy John Fletcher keze nyomát, de nem tudjuk, hogy társszerzőkként vagy átdolgozókként nyúltak-e a szöveghez;
  • Athéni Timon – Shakespeare és Thomas Middleton közös munkájának tartják;
  • Titus Andronicus – a ma ismert változat valószínűleg George Peele átdolgozása;
  • A két nemes rokon – az 1654-ben megjelent "quarto" szerint John Fletcher és William Shakespeare közös munkája.

Elveszett Shakespeare-művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Love's Labour's Won – Francis Meres, 16. századi szerző, és több feljegyzés Shakespeare munkájaként jegyzi, ám ilyen címmel nem maradtak fenn szövegek. Lehet, hogy elveszett, de az is elképzelhető, hogy a Sok hűhó semmiért, vagy a Minden jó, ha vége jó egyik címváltozatára utal.

Cardenio – elveszett színdarab, a korabeli dokumentumok alapján Shakespeare és John Fletcher közös munkája.

Irodalmi hatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Shakespeare-t már saját idejében is tisztelték mint költőt és színdarabírót, de tekintélye csak a 19. században érte el mai magaslatát. A romantikusok zseniként emlegették, a viktoriánusok hősként tisztelték, és különböző irodalmi mozgalmak ismételten felfedezték műveit.

Shakespeare kánonja világszerte maradandó hatást gyakorolt a színházra, a költészetre, és általában az irodalomra. Az író a drámai műfajt jellemrajzzal, cselekménnyel, új témákkal bővítette, nyelvi újításokat vezetett be. Míg meg nem írta a „Rómeó és Júliá”-t, Shakespeare korában az írók nem tekintették a romantikus szerelmet méltónak arra, hogy tragédiát faragjanak belőle, és a monológokat főképpen információközlésre használták.

Shakespeare hatása kiterjedt számtalan íróra, költőre, zeneszerzőre és festőre. A regényírók között volt Thomas Hardy, Charles Dickens, Herman Melville, William Faulkner. Giuseppe Verdit két opera (Otello és Falstaff) megírására inspirálta, a preraffaelita festők témákat merítettek műveiből, Sigmund Freud Hamlet karakterét analizálta, mint az emberi természet egyfajta különleges megnyilvánulását. Shakespeare tekintélye a 18. és 19. században átterjedt Európába is; síkraszállt mellette Voltaire, Goethe, Stendhal és Victor Hugo. Thomas Carlyle esszéíró 1840-ben Shakespeare munkáját elpusztíthatatlannak nevezte (bár Bernard Shaw, angol kritikus és színdarabíró kicsúfolta a Shakespeare-kultuszt, mint "bardolatry"-t , azonkívül azt állította, hogy Ibsen drámái Shakespeare műveit messze idejétmúlttá tették). A 20. században a művészetekben lezajlott forradalmi változások Shakespeare-t is belekeverték mozgalmaikba. Az 1980-as évekre munkái a lehető legkülönbözőbb tanulmányok tárgyát képezték: feminista mozgalmak, afro-amerikai egyesületek, homoszexuális csoportok vetették írásait vizsgálat alá.

Magyar fordítói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(zárójelben a fordító által adott magyar cím)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz William Shakespeare témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

William Shakespeare művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban