Henrik Ibsen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Henrik Ibsen
Ibsen-by-Bergen.jpg
Henrik Ibsen
Élete
Született 1828. március 20.
norvég Skien
Elhunyt 1906. május 23. (78 évesen)
norvég Christiania
Nemzetiség norvég
Pályafutása
Jellemző műfajok dráma
Irodalmi irányzat naturalizmus, realizmus
Fontosabb művei Peer Gynt
A császár és galileai
Babaház
Vadkacsa
Solness építőmester
Henrik Ibsen's signature.png
Henrik Ibsen aláírása

Henrik Johan Ibsen (Skien, 1828. március 20.Christiania, 1906. május 23.) norvég drámaíró, színházi rendező, költő. Gyakran utalnak rá a „modern dráma” atyjaként és mint a modernizmus egyik színházi megalapozójaként.[1]

Darabjait saját korában gyakran botrányosnak tartották, amikor a viktoriánus családi élet, szokások és erkölcs uralta Európát. Ibsen munkái a külsőségek mögött rejlő valóságot vizsgálta. Felfedező természete, kritikus szemlélete, az élet körülményeinek és erkölcsi problémáinak fürkészése számos kortársát zavarba ejtette.

A magyar nyelvterületen a legtöbbet játszott külföldi szerzők egyike. A Színházi Adattárban rögzített bemutatóinak száma: 102.[2].

Élete és művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik Ibsen.jpg

Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: Oslo) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte. Til Ungarn c. versét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról írta. Első darabja, a Catilina is ebben az évben készül el. Következő darabjai: Norma (1851); Olaf Liljekrans (1854), A solhaugi ünnep (Gildet paa Solhaug, 1856); Östraati Inger asszony (Fra Inger til Östraat, 1858) nem igazán sikerültek. A Helgelandi harcosok (Haermaendene pa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető Trónkövetelők (Kongs-enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. A szerelem komédiája (Kjaerlighedens komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.

Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a Brand. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett Peer Gyntöt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a tízfelvonásos A császár és galileait (Kaiser und Galiläer), Flavius Iulianus római császár életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: A társadalom támaszai (Samfundets stötter, 1877), Babaház (Nóra címen is ismert, eredeti: Et dukkehjem, 1879), Kísértetek (Gengangere, 1881). Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A Kísértetek fogadtatásán felbőszülve írta meg A hazaárulót (En folkefiende, 1882)[3] amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a Vadkacsa (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát és a lusta Hjalmart is ledorongolta. A Vadkacsát Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann doktornak ("A hazaáruló" főhősének), Iulianus római császárnak. Ezzel együtt a Vadkacsa a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első, amelyet a Rosmersholm (1886), A sellő (Fruen fra havet, 1888) és a Hedda Gabler (1890) követett.

1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: Solness építőmester (Bygmaster Solness, 1892); Kis Eyolf (Lille Eyolf, 1894); John Gabriel Borkman (1896); Ha mi, halottak, feltámadunk (Naar vi döde vaagner, 1899). 1900 márciusában szélütés érte, amiből már haláláig nem épült fel. Sok más hírességhez hasonlóan a Vår Frelsers gravlund temetőben helyezték örök nyugalomra.

Hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ibsent elsősorban az 1875 utáni darabjairól ismerték. Olyan teljesen hamis kép alakult ki róla, mintha eszmék támogatása érdekében írta volna darabjait. A hamis kép kialakításáért nagyon sokat tett angol fordítója, William Archer és George Bernard Shaw ír író, aki tanulmánykötetet (The Quintessence of Ibsenism) is írt róla, valamint Henry Louis Mencken közgazdász, aki szintén írt egy Ibsen-könyvet. Ibsen a századfordulón nagy hatással volt több drámaíróra is: Gerhart Hauptmannra, George Bernard Shaw-ra, Frank Wedekindre, Andrejevre. Ezután azonban esett a népszerűsége: Bertolt Brecht a Kis organonban – leplezetten, de – megtámadta Ibsent, mondván, hogy a néző idegeivel játszik, így éri el a hatást. Meglehetősen megvetően nyilatkozott róla William Butler Yeats is.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. On Ibsen's role as "father of modern drama," see Ibsen Celebration to Spotlight 'Father of Modern Drama'. Bowdoin College, 2007. január 23. (Hozzáférés: 2007. március 27.); on Ibsen's relationship to modernism, see Moi (2006, 1-36).
  2. 2013 május 6-i lekérdezés
  3. Ibsen ezen kötete magyarul először "A népgyűlölő" címen jelent meg 1898-ban, "A hazaáruló" címen 1966-ban jelent meg Hajdu Henrik fordításában gyűjteményes kötetben, de színpadon sok esetben az Artur Miller átdolgozásában készült "A nép ellensége" címen játsszák a darabot.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Világirodalmi lexikon IV. (Grog–Ilv). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975.
  • Világirodalmi kisenciklopédia I. (A–L). Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1976. ISBN 963-280-285-3
  • Színházi Adattár [1]]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Henrik Ibsen témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Henrik Ibsen témájú médiaállományokat.