Pásztor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Juhász (a Vasárnapi Újság illusztrációja, 1870)
Juhpásztor a Fogarasi-havasokban
Hagyományőrző csikós, jellegzetes viseletben
Gulya, előtérben a gulyással és a kutyájával
Juhász és nyája a Mohácsi-szigeten

A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is. Kezdete az idők homályába vész, valószínűleg már a vadállatok háziasításával egy időben alakult ki, és szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel az ősmagyarok alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak. Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben.

A pásztortársadalom, pásztormunka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől, - ennek következtében attól is hogy az adott "szakma" hány fővel képviseltette magát azon a vidéken. Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, melyek itt fontossági sorrendbe vannak szedve:

  • csikóslópásztor, a ménes legeltetője, őrzője
  • gulyás azaz marhapásztor, a gulya őrzője
  • juhászjuhpásztor, a juhnyáj őrzője
  • kondás, kanászdisznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ,,ridegen tartotta"
  • csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.

A szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg itt.

A fontossági elsőbbségért mindig nagy "verseny" folyt a csikós és a gulyás között. Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a csikós, a gulyás állt az élen. Érdekes kivétel, hogy a Bakonyban és Somogyban - és általában a Dunántúlon - a rangsort a kanász, később (20. század) a juhász vezette.

A másik féle sorrend már a tapasztaltságtól, rátermettségtől (és így többnyire a kortól) is függött, ezek:

  • számadó – a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy, - az uradalom, majd a falu vagy a gazdaság fogadta föl egy-egy szezonra. Majd ő jelölte ki, fogadta föl segítőit,a bojtárokat, így tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor. Távollétében az öregbojtár, vagyis az első bojtár helyettesítette. Az öregbojtár után következett a többi bojtár, és a sor végén a ,,tanuló" - a kisbojtár.
  • bojtár – az állatok őrzésével közvetlenül megbízott ember.

További elnevezések, névváltozatok, szokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • birkás - a nyugat-európai juhfajták pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is
  • bács, bacsó - a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén
  • monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)

A juhász kifejezés a magyar nyelvben eredetileg ihász formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.[1]

Egyébként a borjas tehenek bikával együtt járó csoportját anyagulyának, - a bika nélkül tartott 1–3 éves üszők csapatát szűrgulyának, a tinókból állókat tinó - , a csak bikákból állót bikagulyának nevezték. A pásztorok munkáját a terelőkutyák segítették, a Kárpát-medencébe így a magyarok által hajtott nyájakat kísérték a puli, a pumi, a komondor és a kuvasz. A nyájat vezető szarvasmarha nyakába kolompot kötöttek, ez volt a ,,vezérürü" vagy ahogy ma jobban ismerik: a főkolompos. A kolomp minden időben vaslemezből volt kikovácsolva, ennek az öblösen messzezengő hangját jobban hallották s így tudták követni a társai, míg a juhok nyakába csengőt, csengettyűt akasztottak mely többnyire rézből öntöttek.

A nap legfontosabb szakasza volt az ,,itatás", amikor is a gémeskút vagy csordakút körül összegyülekeztek az állatok. Először mindig a lovak ittak a vályúból mert ők nem isznak más állat után - ,,a ló a legtisztább állat" tartja a mondás is, - ahol pedig hosszú kifolyó vályú készült ott is a lovak soroltak be a legközelebb a vödörhöz. Itatás után következett a ,,delelés", - a rekkenő melegben tilos volt hajtani meg egyébként is az állatokra ráfért ilyenkor egy nagyobb pihenés. A tehenek kérődztek, a vályú végénél lévő pocsolyákban vagy saras helyeken pedig a disznók ,,dagonyáztak".

Tudós pásztor - pásztorélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tudós pásztor a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személye, akinek hatalmában áll az (elsődlegesen az általa gondozott) állatokat tetszőlegesen irányítani, vagy más boszorkányos tetteket végrehajtani.
A tudós pásztor lehet gulyás, kondás vagy csikós, de juhászok „tudományát” nem becsülte sokra a pásztortársadalom. Az utolsó tudós pásztort a 20. század első felében tartották számon. Nem a cirkuszosoktól lett ellesve, hanem kései utódja ennek és ma már csak turisztikai attrakció pl. a Hortobágyon az intésre vagy érintésre ,,leroskadó" és ott mozdulatlanná dermedő paripa...

Ide kívánkozik azonban azt is megjegyezni, hogy minden pásztorcsoport körében ismert és híres volt az állatgyógyításhoz értő ember, aki ha kellett törést, harapást, pata vagy belső betegségeket egyaránt gyógyított, illetve fogakat műtött ki vagy reszelt le és a kergekóros birkáknál koponyalékelést is végzett. A juhok körmölése és nyírása általános tudásnak számított, ma ünnepi bemutatókon, falunapokon látható.

A kis állatok világrajövetelénél is segédkeztek. A vemhes kanca és a tehén megellett, a disznó megfialt. Ha pedig szükség volt rá heréltek, - a fiatal bikát tinóvá, a kan malacot meg ártánnyá.

A szegődéskor ki lett kötve nem csak a fizetség, hanem hogy hány fiatal állatot vághattak le időnként a saját élelmezésükre. Fizetséggel a tarsolyukban szívesen ittak és csárdást táncoltak a csárdákban, a kanászok a kanásztáncot ropták. Kötekedni velük, sértegetni őket nem volt tanácsos, mert volt olyan erejű például aki mérgében az öklével rácsapott az arasznyi vastag tölgyfaasztalra és az végigrepedt. Az elszámolni nem tudó, és így szélnek eresztett pásztorok váltak betyárokká, országúti rablókká, de a legtöbb ilyen ember nem a kegyetlenségéről hanem a nőkkel szembeni gavalléros viselkedéséről, és a szegények megsegítéséről volt híres.

A vadállatok és a nyájrabló betyárok ellen nem csak késsel, hanem a középkor óta viselt vas fokossal, másutt kanászbaltával védekeztek, a csikósok pedig a szíjak végén ólmozott ostoraikkal.

Az elhullott vagy levágott állatokat is feldolgozták, a félig tartósított szőrökkel-bőrökkel elszámoltak vagy ha lehetett az ezekből készült használati vagy dísztárgyakat eladták a vásárokon. Ilyen volt például a suba, a vizestömlő, a kulacs, a dohányzacskó vagy akár a bikacsök.

Az ügyes kezű pásztoremberek hogy az idő jobban teljen díszített fafaragványokat készítettek a bizsók (faragókés) vagy egy törött és benyelezett borotvapenge segítségével: a sótartó, a titkos-záras borotvatartó, a fakanál, a furulya vagy a (néha ólommal berakott) ostornyél mellé sorolhatjuk a szaruból faragott-karcolozott rühzsírtartót és az ivó vagy jelző tülköt is. Mivel a szebb darabokat a mátkáiknak ajándékozták vagy a vásárokon a gazdák elkunyerálták, megvették, a pásztor kénytelen volt mindig újabbat csinálni és ez később egyfajta mellékfoglalkozássá nőtte ki magát. Egy-egy szűknyakú üvegbe apránként beleillesztgetett, majd a keresztre feszített Jézussá és virágokká összeragasztgatott fadarabakáknak, - az úgynevezett ,,türelemüveg" eladásával pedig már komolyabb jövedelemre is szert lehetett tenni! A faragásokat évszámmal, szignóval és néha ajánlással is ellátták. A 18. században élt legszorgalmasabb és legügyesebb kezű faragó pásztorok messze földön híressé váltak, az Ő pásztorfaragásaik ma már roppant árakon cserélnek gazdát árveréseken és múzeumokban gazdagítják a magyarság kultúrkincsét. Épp ezért kell odafigyelni pl. egy-egy múzeum költözésekor, hogy ezek az állampolgári javak csak úgy ne ,,vesszenek" el...

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Illeszkedés – A Pallas nagy lexikona

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pásztor témájú médiaállományokat.