Magyar racka juh

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Magyar racka juh
Zackelschafe Tiergarten Bernburg 06-03-2008.jpg
Természetvédelmi státusz
Háziasított
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Kecskeformák (Caprinae)
Nem: Ovis
Faj: O. aries
Tudományos név
Ovis aries strepsiceros hungaricus

A magyar racka juh (Ovis aries strepsiceros hungaricus) - régebben hortobágyi racka juh, Ovis aries strepsiceros Hortobagyensis - régi magyar juhfajta, amely egyes elképzelések szerint a honfoglalás óta a magyarok társa volt. Sokáig az alföldi juhpásztorok meghatározó állata volt, mára azonban a magyarországi összállományban a többi hagyományos fajtával (cigája, cikta) együtt sem tesz ki 5%-ot példányszámuk.

Racka portré
Rackajuhok

A Kárpát-medencében élő különböző népek a honfoglalás idején főleg rézjuhokat, tőzegjuhokat, a római juh különféle kereszteződéseit, valamint egyéb helyi fajták egyedeit tartották.[1] Megállapítható tehát, hogy:

A honfoglaló magyarok az őshazából magukkal hozták a racka juhot, amely tipikusan ősmagyar állat, és sehol másutt nem található, csak ott, ahol a magyarok éltek és élnek.
– Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rackajuhok őse az arkal (Ovis vignei var. arkal), ez az egyetlen nagy testű vadjuh, amelynek hosszú farka van, és Délnyugat-Ázsiában élt, ahol a juhok háziasítása végbement. Bökönyi Sándor régészeti kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar racka a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében, de nincs adat arra, hogy melyik népcsoporttal érkezett. Sokatmondó az a nyelvészeti adat, hogy őseink a finnugor eredetű juh szót eredetileg csak a rackára értették. Matolcsi János szerint a honfoglaláskori juhoknak nem V alakú, pödrött szarva volt, hanem vízszintes tengely körül csavarodott. Első régészeti és írásos emlékei a 16-17. századból maradtak fenn, már a V-alakú szarvú példányokról.

Évszázadokon keresztül hazánk és a környező országok között élénk juh- és juhbőrkereskedelem folyt, erről már 1255-ből vannak adatok. A legtöbb juhot 1737-ben szállították ki, 124129 db-ot. A 19. század második fele óta a finomgyapjas fajták, elsősorban a merinó szorította vissza. 1903-ban már kipusztulófélben lévő fajtának tartották. A második világháború után kis számban csak Hortobágyon és környékén maradt fenn, ezért terjedt el az 1950-es években a hortobágyi racka juh elnevezés.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyedülálló különlegessége a mindkét nemre jellemző, V-alakban elálló, egyenes, sokszorosan csavart szarv, amely valószínűleg mutációt követően jött létre, és szelekció eredményeként terjedt el, de lehet, hogy a törökökkel délről érkezett.

A racka közepes termetű juh, a kosok marmagassága 72 centiméter, tömegük 55-75 kilogramm, kb. 0,5 méter hosszú, csavart szarvaik tengelye 90-110°-ot zár be. Az anyajuhok kisebbek: átlagosan 66 centiméter magasak, tömegük 35-45 kilogramm, szarvuk pedig átlagosan 30 centiméteres, és 50-60°-os szöget zár be.

A racka gyapja meglehetősen durva, 120-200 mikron közötti, tincses szerkezetű. Szőre hosszú, 25–30 cm. Két fajtaváltozata létezik, a fehér és a fekete. A ritkább fekete színváltozat bárány korától kezdve teljes szőrzetét tekintve fekete, és bőre, körme és nyelve palaszürke. Egy éves kora után megjelennek szőrzetében az ősz szálak, „darusodásnak” indul. A fehér változat gyapja krémszínű, a pofa és a lábak viszont világosbarnák. A fiatal fehér rackák születésükkor vagy teljesen barnák, vagy elöl barnák és testük hátsó részén sárgásfehérek. Ez utóbbi változat gyapja hosszabb és hullámosabb a feketéénél. A fehér szín recesszív a feketével szemben, a fehér racka mindig homozigóta, míg a feketében sok a heterozigóta. Ennek eredményeképpen két fehér színű egyed utóda mindig fehér lesz, ám a fekete nyájakban gyakori a fehér bárány. A racka gyapja nem értékes, viszont gereznájának kultúrtörténeti jelentősége van: abból készült a pásztoremberek ismert subája.

Gyenge húsformákat mutat, húskitermelése kedvezőtlen, de húsa tápláló, jó minőségű, ízletes, faggyúval kevésbé átszőtt. Jövőbeni bioélelmiszerként való felhasználására már lépések történnek. A fajta jó tejelőnek számít, a bárányok választása után kb. 60 liter tejet ad. tejét feldolgozzák, legtöbbször sajtokat készítenek belőle. A racka általában tél végén, tavasz elején ellik, többnyire egy bárányt. Ikerellés előfordulhat.

1983-ban alakult meg a Magyar Rackajuh-tenyésztő Egyesület, amelynek célja többek között a fajtatiszta tenyésztés és génbankként való megőrzés.

Gazdasági haszna[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelenleg főleg genetikai tisztaságának megőrzése miatt tenyésztik, egyre több helyen látható mint turistalátványosság. A Fertő–Hanság Nemzeti Park, a Körös–Maros Nemzeti Park és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park nagyobb rackanyájakkal rendelkezik. A fehér és fekete magyar (hortobágyi) racka juhot védett és őshonos állatfajtának nyilvánította együttes rendeletében a földművelésügyi és vidékfejlesztési, valamint a környezetvédelmi és vízügyi miniszter.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Történelmi állatfajtáink enciklopédiája, szerk.: Tőzsér János, Bedő Sándor, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2003 ISBN 963-286-059-4
  • Jávor András – Kukovics Sándor – Dunka Béla: Régi magyar juhfajták, Mezőgazda Kiadó, (2006) ISBN 963286316X

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Magyar racka juh témájú médiaállományokat.
  1. Történelmi állatfajaink enciklopédiája. Szerk.: Tőzsér János-Bedő Sándor. Mező Gazda Kiadó, 2003. 101-103.o.