Magyar parlagi szamár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Magyar parlagi szamár
Szamár 038.jpg
Természetvédelmi státusz
Háziasított
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Rend: Páratlanujjú patások (Perissodactyla)
Család: Lófélék (Equidae)
Nem: Equus
Faj: E. asinus
Alfaj: E. a. asinus
Tudományos név
''Equus asinus asinus''
Linné, 1758
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Magyar parlagi szamár témájú kategóriát.

A magyar parlagi szamár egyike őshonos, törvényileg védett háziállatainknak.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar parlagi szamár története időszámításunk kezdetéig nyúlik vissza, hiszen az első szamarak a kelták idejében kerültek a Kárpát-medencébe. Jelentősebb állományuk alakult ki a rómaiak ideje alatt. A mai szamaraink feltételezhetően ennek az állománynak kései leszármazottai, hiszen azóta csak kevés egyed került be az ország területére.

Bár a szamarat a szegények állatának tartották, jelentős számban dolgoztak a földbirtokokon is, mint teherszállítók és a juhászok segítői, akik málhás- és hátasállatként hasznosították. Gazdasági szerepük soha nem volt jelentős.

Tenyésztésével nagyon sokáig nem foglalkoztak. Csak a két világháború között kezdődött az uradalmakban céltudatos tenyésztése, és a mezőhegyesi ménesben foglalkoztak a nagy testű szamármének nevelésével, tenyésztésével. 1913-ban itt vetették papírra először a magyar parlagi szamár kifejezést, mint fajtamegjelölést. 1961-ben a tenyészet feloszlott, az állomány szétszóródott. Ma a szamarat leginkább hobbicélból tartják. Állományának nagyobbik rész az ország középső részén található. Populációja, ha kis mértékben is, de növekszik. A 2002-ben megalakult Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete foglalkozik a nyilvántartásba vétellel, a törzskönyvezéssel és az apaállat-gazdálkodással. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el önálló fajtaként.

Tulajdonságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár szamaraink egymással genetikailag rokonságban álló helyi populáció egyedei, mégis sok változatuk alakult ki az évezredek folyamán. Egymás mellett több típusuk megtalálható, de három csoportjuk élesen elkülöníthető.

  • A legritkább a finom testalkatú, kis testű változat. Szőrzete puha. Füle kicsi, mozgékony. A marmagassága 110 cm alatt van.
  • Az állomány nagy része közepes termetű. Marmagassága 110-130 cm. Csontozata szilárd, teste izmos. Élénk, igénytelen.
  • Kisebb számban fordulnak elő a nagy termetű szamarak, amelyek a mezőhegyesi állományba importált olasz mének leszármazottai. Marmagasságuk 130 cm felett van. Alkatuk durva, sokszor aránytalan. Nem olyan élénkek, mint kisebb termetű társaik, de igényesebbek.

A magyar parlagi szamár színe változatos: lehet egérszürke, barna, fekete. Leggyakoribb a barna, sötétbarna, fekete, ritkán egérfakó vagy gerlefakó. Jellegzetes jegye a gerincélen végigfutó szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj, az ún. fecskehas. A barokk szamár egyedei is megtalálhatóak. Ezek az állatok spontán mutáció miatt pigmentszegénységgel (leucizmus) jönnek a világra. Színük izabella, vagyis egészen világos szürke, szemük világoskék, ún. csókaszem. A típus nevét magyarázza az a tény, hogy az ilyen szamarakat a nagybirtokokon céltudatosan tenyésztették.

Intelligens állat, jól idomítható, emellett igénytelen, szívós, hosszú élettartamú és békés természetű.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Történelmi állatfajtáink enciklopédiája, szerk.: Tőzsér János, Bedő Sándor, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2003

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]