Erdélyi kopó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Erdélyi kopó
Erdelyi kopo VadaszNimrodSzeder01.jpg
Fajtagazda ország Magyarország
Osztályozás
Csoport VI. Kopók és rokon fajták
Szekció 1. Kopók
Típus 1.2 Közepes méretű kopók
Fajtaleírás
Osztályozó szervezet FCI
Érvényes standard MEOE
Kiadás éve 2000
Wikimédia Commons
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz
Erdélyi kopó témájú médiaállományokat.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz
Erdélyi kopó témájú kategóriát.

Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Matolcsi János, Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a "tatár" kopó[1][2] kereszteződéséből ered.[3]. Bár a kinológusok önálló fajtának ismerik el a környező országok fekete-vörös kopóit, zoológiailag mégis egyazon fajta helyi változatainak kell tekintenünk az erdélyi, szlovák, lengyel és osztrák kopókat, melyek közül az eredeti formát legjobban az erdélyi és a szlovák őrzi. Az erdélyi kopó kihalóban volt már, de az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megmenteni ezt a valóban ősi magyar kutyafajtát. Hajtóvadászatra kiválóan használható, nem kimondottan szobaállat, vadászati és kultúrtörténeti értéke miatt a fajta fenntartása kötelességünk. "Élő múzeumunkban" van a helye.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már honfoglaló őseink is előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a rövidszőrű magyar vizsla elődjének tekinthető. A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl "Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel, 1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke", 1293-ban "Iwau Leseu Kopou Nuzo Nertheu Lukeu et Thuzon servientes", 1293 körül: "Iwan. Lesen. Kapou. Nuzo. servientes eiusdem Alexandri Predictus Alexander. Iwan. Leseu. Kopou", 1399: "Thomam dictura Kopó", 1422: "Dominico Kopó", 1492: "Vrbanus Kopo", később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk.[4] A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. Kopókat a Képes krónika miniatúráin is ábrázoltak. A magyar királyok, nemesek rendkívül szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. Az Erdélyben kialakult kopót először serlegeket díszítő domborműveken ábrázolták az 1600-as években. Mátyás királynak, a Rákóczi és Zrínyi családnak mindig voltak kopóik. Különösen nagy becsben tartották az ún. fekete magyar kopót kiváló szaglása és bátorsága miatt. Feljegyezték, hogy I. Rákóczi Györgynek (1593-1648) világhírű agarai és kopói voltak. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni. Nagyszámú vadászkutya állománya volt az erdélyi udvaroknak. Az 1666-ban Késmárk környékén vadászó Thököly István gróf pecérei agárral, vizslával és kopóval vadásztak. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek (1661-1690) 54 vizslája, 83 kopója, 125 agara, Bornemissza Józsefnek a 18. században 80 kopója, 25 agara volt.[5] Vastagh György 19. században készült olajfestményein Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal, egy másikon pedig vaddisznóval és kopókkal. Az első leírás Pák Dienes tollából származik 1829-ből, a Vadászattudomány írásában. A 19. századig a kopó meglehetősen elterjedt volt a Kárpát medencében. Többféle elnevezése volt ismeretes: 1729-ig magyar kopónak nevezték, de hívták erdei kopónak, hosszú lábú erdélyi kopónak, fekete erdélyi kopónak, vörös kopónak, alacsony lábú kopónak stb. A korabeli megnevezésekből azonban az is kiderül, hogy nem egy egységes fajtáról, hanem inkább fajtacsaládról beszélhetünk.[6]. A 19. században nyugat európai mintára többen is próbálkoztak az erdélyi kopóval falka-kopózni. John Paget Erdélybe költözött angol nemes úr volt egyike az elsőknek[7], de a kor arisztokrata családjaiból többen is próbálkoztak. A korabeli vadászati szaklapokban gyakorta előfordultak beszámolók a falkavadászatokról:

"Erdei kopók – mint harrierek! Tisztelt szerkesztő ur! Ha megengedi becses lapjába én is helyet foglalok pár sorral, s mult heti vadászatainkról tudósítom. A november elején beállott fagy és havazás mint másutt ugy itten is teljesen véget vetni látszott ez idényben falka-vadászatainknak, s nem is remélve egy jobb jövőben, falkánk telelés végett, br. Wesselényi Béla zsibói uradalmába vitetett. Így aztán magunkra maradva, midőn a szép idők ismét visszatértek, jöttünk a gondolatra, hogy magyar kopókkal tegyünk kísérletet, mely próba valóban igen sikerültnek bizonyult. Öt vadászat alatt, négy hallalink volt, szebbnél, szebb futamokkal, legrövidebb 28, leghosszabb 54 perczes volt, mely utóbbi, kivált a mi nehéz talajunkon ritkán fordul elő. – A kopók br. Jósika Andor tulajdonai, s soha erdőn kívül lovas vadászaton soha nem használtattak. Így történt, hogy bár sokat hallottunk dicsérni őket, nem nag bizalmunk volt fellépésökhöz; lehet képzelni tehát, mily örömünk volt, midőn először kimenve velök, bebizonyították, hogy a magasabb sporthoz is értenek s nem confundáltatván magokat sem a Pokol-oldal meredek szakadásai, sem a Melegvölgy iszapos árkai által, mindig a legnagyobb ügyességgel bontván ki a cseleket, mint fentebb is említém 5 vadászaton 4 fülessel beszámoltak.A talaj sok helyt – kivált lejtőre menve – sikamlós lévén, számos baleset adta magát elő, azonban mindannyi szerencsés kimenetelű volt. – E vadászatokon résztvettek: gr. Bánffy Béláné, gf. Bánffy Albert, gr. Nemes János, gr. Bánffy György, gr. Coronini, Macskásy Miklós, br. Josika Gyula, Barcsay Domokos és br. Bánffy György. Kolozsvár decz. 24. 1876" [8]

A Kárpát-medence strukturális változásai - mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése - miatt a kopós vadászat a 20. századra többnyire az erdélyi hegyvidéki területekre szorult vissza. Két változata alakult ki: a rövidlábú erdélyi kopó és a hosszúlábú erdélyi kopó. A rövidlábú változatot bokros területen apróvadra, a hosszúlábú változatot erdei vadászaton nagyvadra használták. Ma az FCI csak a hosszúlábú változatot ismeri el, de a rövidlábú erdélyi kopót is tenyészti néhány tenyésztő, akik szeretnék elismertetni tizedik magyar fajtaként.

Nagyszebeni kopók a Waildmannsheil című vadászlapból 1901

Első részletes leírása Czynk Edétől származik 1901-ből (post mortem). A 19. század végén készült leírásban mindkét fajtaváltozat bemutatásra került.

A fekete-cser-fehér erdélyi kopó változatról így ír a szerző:

"Az erdélyi kopó általában valamivel nagyobb, mint a középmagas kutyák, az átlag marmagasság 60-65 cm. [...] A színük túlnyomó részt bársonyfekete, hol erősebb, hol halványabb sárga jelekkel. Különösen kedveltek a fekete alapszínű kutyák, vörösessárga pontokkal a szemeik fölött, ugyanilyen színnel a pofán és a lábak belső felületén, vagy teljesen vörösessárga lábakkal, azonban tiszta fehér szüggyel."

A vörös erdélyi kopót így mutatja be:

"A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják."[9]

Törzskönyvezése a 20. század elején kezdődött, de az első világháború után meg is szakadt. A két világháború között is népszerű kutya volt, de az 1947-ben hozott romániai rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette az agárral együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik megmentették az erdélyi kopót. Amikor Budapesten az 1968-as vadászati kiállításra készültek, és a magyar vadászkutyákat szerették volna bemutatni, kiderült, hogy az FCI az erdélyi kopót kihaltnak véli, hiszen évtizedek óta egyetlen almot sem jelentettek be. Így az 1960-as években megindult a kutatás fajtatiszta egyedek felkutatására. E fajtamentés vezetői dr. Győrffy Lajos állatorvos és Fodor Tamás biológusok voltak, akik a kutatást kiterjesztve Erdélyre Bodor László és Bogdán Imre segítségével eljutottak Máramarosszigetre Nyisztor Péterhez, akinél fajtatiszta erdélyi kopókat találtak. Tőle származik az a két egyed, amelyekkel újraindult a magyarországi kopótenyésztés: Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka. Később 1962-63-ban dr. Kelemen Attila és Bóka Géza segítségével mentettek még ki kopókat a Beszterce-Naszód megyei Zselykről. Így indult meg a fajta újjáélesztése dr. Anghi Csaba és dr. Szederjei Ákos irányítása mellett.

A standard elkészülte után az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte az erdélyi kopót kilencedik magyar kutyafajtaként 240/a szám alatt amit 1968-ban 241-re változtattak. A romániai rendszerváltás után több kopó került elő, amelyet bevontak a hazai tenyésztésbe. Ma már Erdélyben is disznóskerti munkaversenyeket rendeznek, amelyeken erdélyi kopókat is beneveznek. A fajta ennek ellenére sincs megnyugtató helyzetben, hiszen létszáma kicsi. Kiutat népszerűségének, ismertségének növekedése, vadászati használhatósága, újabb feladatkörök megtalálása jelenthet, hiszen a mudit is ez mentette meg a kihalástól. A 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat értelmében az erdélyi kopó hungarikum, magyar nemzeti kincs.

Külleme és jelleme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. A hosszúlábú változat fekete cservörös jegyekkel és fehér jelzésekkel, marmagassága 55–65 cm, a rövidlábú változat vörös (újabban zsemlesárga) fehér jegyekkel, marmagassága 45–50 cm. Testtömege hosszú lábú változat: 30–35 kg,rövid lábú változat: 22–25 kg.Várható élettartama 14 év. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Használatából adódóan teste atletikus felépítésű, szikár, izmos, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz.

Az erdélyi környezeti viszonyok a kopót szívós, bátor kutyává tették. Igénytelen és alkalmazkodó, a terelőkutyákkal ellentétben nem bőbeszédű, feleslegesen sohasem ugat. Játékos és gyermekszerető természete ideális családi kedvenccé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre. Idegenekkel szemben tartózkodó, bizalmatlan, de gazdájához nagyon ragaszkodik. Nyugodt természete, tanulékonysága miatt lakásban és kertes házban egyaránt tartható. Bátorsága, hűsége alapján jó házőrző válik belőle. De sohasem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi kopó elsősorban vadászkutya, aki ősi ösztöneinek csak nehezen tud ellenállni. Póráz nélkül sétáltatni csak a legnagyobb körültekintéssel szabad, hiszen elég egy felugró nyúl, és kutyánk hanyatt-homlok rohan utána és talán soha nem tér haza. Ezért nagyon fontos az erdélyi kopó megfelelő képzése, a rengeteg séta, játék, amellyel mozgásigényét a gondos gazda kielégíti.

Rokon fajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szlovák kopó. A Felvidéken használt magyar kopót sikeresen őrizte és ismertette el az FCI-vel szlovák kopó néven Szlovákia a 20. század derekán.[10]

Osztrák kopó. A Habsburg Birodalom, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia idején nem illették megkülönböztető jelzővel az őshonos hajtó-kopót. Igy az osztrák kopó a magyar erdélyi kopó egyik legközelebbi rokona.[11]

Szávavölgyi kopó. E vörös-fehér szinű kopófajta a 2o századig több helyen megtalálható volt a Kárpát medencében. Jelentősebb létszámban azonban a hajdani Magyar királyság e déli tartományában maradt fenn. A rövidlábú vörössárga erdélyi kopó közvetlen rokona.

Macar kopoy. Törökországban használt vadászkutya, amely Magyarország területéről került a mai Törökország területére magyar kereskedők révén a hódoltság évszázadaiban. Nevében most is őrzi a magyar származását.[12]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Kutya című újság vonatkozó cikkei
  • Patay László: Kutyák - Búvár Zsebkönyvek, 1975. 32.o.
  • Standeisky Andor: Hogyan vadásztak ugor kori eleink?, in: Magyar néprajz II. Gazdálkodás, 2001
  • Matolcsi János: Állattartás Öseink Korában, Budapest Gondolat Kiadó, 1982
  • Bolyky Miklós: Vadászati jegyzetek Thököly István idejéből in. Vadászörömök-vadászörökségünk szerk. Motesiky Árpád 2004
  • Dr. Tóth Zoltán: Az erdélyi kopó in. Hunor vadászkönyv 185-189.
  • Szamota István, Zolnai Gyula: Lexicon vocabulorum hungaricorum. Magyar oklevél-szótár, Budapest, 1902-1906
  • Vadász és Versenylap 1876. 1905

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. kelta kopó
  2. "tatár" kopó
  3. Standeisky Andor, Hogyan vadásztak ugor kori eleink?, in: Magyar néprajz II. Gazdálkodás, 2001. János Matolcsi szerint "A gyalog­vadász finnugorok legősibb kutya­fajtája az őslajka volt. Ezt az ásatási leletek megerősíteni láttszanak. Magyarrá válásuk idején, az i. e. I. évezred közepe táján a nagy Volgakanyar környékén kereszteződhe­tett az őslajka az akkor már ott élő finnugor töredékre rátelepedő türk nép, közép-ázsiai eredetű hajtóebei­vel és alkotta meg az e vidékre még ma is jellemző tatárkopó ősét. [János] Matolcsi (Állattartás Öseink Korában (Animal Keeping in the Time of Our Ancestors). Budapest: Gondolat Kiadó, 1982), régészeti adatai szerint a Káma folyó közelében fekvő Gremcsajan területén talált kutya és lócsontokból következtetni lehet a vadászebbel és lóval folytatott vadászatokra. Az ősmagyarság ősi tatárkopója is kereszteződött az őt uraló népek hajtóeb fajtáival és alkotta az ősmagyar kopót, melynek birtokában lépték át honfoglaló őseink 895 táján a keleti és déli Kárpátok gerincvonalát.
  4. Szamota István, Zolnai Gyula: Lexicon vocabulorum hungaricorum. Magyar oklevél-szótár, Budapest, 1902-1906
  5. Bolyky Miklós: Vadászati jegyzetek Thököly István idejéből in. Vadászörömök-vadászörökségünk szerk. Motesiky Árpád 2004.
  6. Dr. Tóth Zoltán: Az erdélyi kopó in. Hunor vadászkönyv 185-189
  7. "Erdélyi Kopászat Erdélybe több évvel ezelőtt 1848 előtt költözött és polgárosította magát Paget János tisztelt barátunk. Ő a kopászatot nem csak mint vadászatot, kedvelte s tekintette, hanem azt az ifjúság férfiasítására s jó vérű lovaink kipróbálására hasznos eszköznek is tartotta. A lovaglás és vadászat e nemét Edélyben akkor még kevesen ismerték tapasztalatilag, s ki ismerte volna is, alig hitte, hogy ez nálunk gyakorolható legyen a nagy hegyek és lejtők miatt s hogy a ló és lovas képes legyen e nagy hegyeken föl és alá a kutyákat folyvást követni gyakran egy óránál többre terjedő időn át, míg a nyúl kifáradva megfogatik. Paget János a sport e nemét megismertetni és szokásba hozni kivánván, legelőbb is tapasztalatilag bizonyítá be annak lehetőségét. Összeszedett ugyanis néhány erdélyi kopót s azokkal a legnagyobb türelemmel és valóságos angol kitartással addig bajolt, hogy azokkal boldogulni lehetett." Vadász- és Versenylap 1905. január 1.
  8. Vadász és Versenylap 1876.
  9. Czynk Ede: Die Siebenbürger Bracke, in Waidmannsheil! nr. 3-4, Berlin, 1901.
  10. „Fiatal koromban kopós vadász is voltam s már gyerekkorban vaddisznós kopók vettek körül, még pedig nem akármilyenek, hanem az egész Felvidéken híresek. Ezek a kopók feketék voltak, lábuk a combukig barnák, pofájuk is barna és a hasaljuk ugyancsak barna volt. Volt köztük erős csontozatú és filigrán kistestű is, általában azonban közepes nagyságú és csöppet sem nehézkes, lompos, hanem fürge, könnyed járású és mozgású kutyák voltak. Hogy aztán magyar, erdélyi, vagy milyen eredetűk voltak-e, azt bizony nem tudom, akkor nem is törődtek gazdáik ezzel, csak azt keresték, hogy jó fogós, kitartó, bátor hajtó kutyák legyenek, amelyek egy két disznóvágástól nem ijednek meg, hanem ha bevarrták sebeiket, rövidesen annál dühösebben támadják a vaddisznót...." in.Vadászújság, 1942. október 5.
  11. Tóth Zsigmond: Kopók hajdanán 2o11 in. www.kutya.hu
  12. http://ilan.yabantv.com/ilan/42883-kayip-macar-kopoy.aspx