A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
719 Dark Ynte neu.jpg
Természetvédelmi státusz
Háziasított
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Páratlanujjú patások (Perissodactyla)
Család: Lófélék (Equidae)
Nem: Equus
Faj: E. caballus
Tudományos név
Equus caballus
(Linné, 1758)
Szinonimák

Equus ferus caballus

Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz [[Commons:Category:Equus ferus caballus
Horses|Ló]]
témájú kategóriát.

A (Equus caballus) az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez, ezen belül a lófélék (Equidae) családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus).

A ló története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Törzsfejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma ismert ló (Equus caballus vagy Equus ferus caballus) hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása volt (az ujjak folyamatos visszafejlődésével).

A lófélék törzsfejlődésének lépései:

Elülső lábain négy-négy, míg a hátsókon már csak három-három ujja volt. Ujjaikon a kutyákéhoz hasonló ujjpárnák voltak (Ezek maradéka a ló lábán látható ún. szarugesztenye vagy szarusarkantyú.) Átlagos magassága 36 cm lehetett (több különböző méretű változat is létezett. A legkisebb 25 cm, míg a legnagyobb 50 cm magas lehetett.). Élőhelyei feltételezhetően laza talajú őserdők, vízpartok és iszapos területek voltak. Fogazata alapján lombevő volt, az alacsonyabb cserjék és az aljnövényzet leveleit ehette, de már megjelentek a fűevésre való áttérés kezdeti jelei. Szőrzetének színe nem ismert, de életmódja alapján a tudósok leginkább a szarvashoz hasonló, barna, pettyes bundával képzelik el.

A Mesohippus és a valamivel fejlettebb Miohippus két hasonló, és részben egymást követő időben élt ősló volt. Mind a négy lábukon három ujjuk volt, közülük a valamivel vastagabb középsőre nehezedett a legnagyobb súly. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak. 10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, emiatt látóterük megnőtt (bár a binokuláris látómező csökkent), így könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat.

A Miohippus-ból alakult ki. Még mindig több ujja volt, de már a testsúly nagy része a középső ujjon volt. Lábain már pata volt.

  • Pliohippus – körülbelül 6 millió éve jelent meg. Az első ősló, melynek minden lábán egy ujj volt. Ujjain a mai lovakéhoz teljesen hasonló pata volt.
  • Equus caballus – körülbelül 1 millió évvel ezelőtt jelent meg. Nem más mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult.

A közhiedelemmel ellentétben, a zebra a lófélék családjában nem a lovakhoz, hanem a szamarakhoz tartozik.

A ló háziasítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában körülbelül 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátas állatként.

Anatómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló anatómiája egy 15. századi egyiptomi iraton
A ló anatómiája

A ló páratlanujjú patás állat. Izomzata fejlett, erős.

A lónak testéhez képest kis gyomra van, ezért figyelni kell etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki.

A ló fejformái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fejformán a ló fejének oldalnézetét értjük. Ennek ismeretében következtethetünk a ló fajtájára, de csak esztétikai szempontból van jelentősége, a használhatóságot nem befolyásolja.

  • Egyenes fej: a ló feje oldalról egyenes.
  • Kosfej: konvex profilú fej
  • Félkosfej
  • Juhfej: a fejnek domború a homlokcsontja
  • Ékfej: oldalról nézve rövid fej, mely a nagy rágóizom tájékán aránytalanul szélesebb, mint a szájnyílásnál
  • Disznófej: durva, burkolt fej
  • Csukafej: konkáv profilú fej

A ló háta és fara[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló hátát alapvetően a test többi részéhez viszonyított hossza alapján jellemezzük. Az ideális háthossz általában a hasznosítás függvénye: a lovassportokban leginkább a közepesen hosszú hát, a hidegvérű fajtáknál a rövid hát az ideális. A ló "farmotoros jármű": erejét, sebességét és teljesítményét nagyban befolyásolja a far alakja és izmoltsága. A hát és a far formája között nincs összefüggés, mindkét testtáj bármelyik formája kialakulhat egy-egy egyednél.

  • Dinnye alakú far és előremélyedt hát: a dinnye alakú far ideális, mivel a gyors mozgást segíti. Az előremélyedt hát gyakran idősebb lovaknál jelenik meg. Hátaslovak esetében a hosszú hátizom és a hátcsigolyák fokozott terhelését vonhatja magával. Fogatlovaknál nem jelent problémát.
  • Vékony törzs: a vékony törzsű ló gyakran nem megfelelő teherbírású, hiszen kevés hely van a testében a vérkeringés és légzőszervei számára.
  • Csapott far és ideálisan ívelt hát: a csapott far ált. csak szépséghiba, bár bizonyos egyedek a hátsó lábukkal gyakran belelépnek az elülső sarokvánkosba.
  • Vízszintes far és egyenes hát: az ilyen farral rendelkező ló ált. ugrásnál kevés erőt tud kifejteni, és gyakran egyensúlyi problémákkal küzd. Egyenes hát esetén a hát felső vonala majdnem vízszintes. Ált. csak szépséghiba.
  • Pontyhát: a martól lefele lejt egy kicsit a hát és a far is: az ilyen ló számára különösen nagy a lovas hordása, és mozgása is kötött az ideálishoz képest.

Színek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr rózsaszínű, egész testükön. Bár vannak fehér lovak, általában amit fehérnek mondunk, az valójában szürke. Ezeknek sötét a bőre, míg a fehéreknek rózsaszín.

  • Alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó
  • Kevert színek: deres, szürke és tarka

A korral a lovak színe is változni szokott. A szürke lovak sötét színűnek születnek, majd egyre több fehér szőrszáluk nő, és idővel egészen fehérnek tűnnek. Egyes szürkék szőrében idős korukra sötét, általában barna pettyek jelennek meg. Az ilyen lovat legyesszürkének nevezik. A fekete a pej és a sárga színű lovaknál is előfordul, hogy a szőrzetükben, sörényükben és farkukban ősz szálak jelennek meg.

Alapszínek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fekete:

  • A fedőszőre fekete, sörényével és farkával együtt.
  • Nyári fekete: a fejen, a hason és a horpaszon a szőrzet sötétbarna, a hosszú szőrök (sörény, farok) feketék.

Pej:

  • Simapej: testén a szőrzet a barna különböző árnyalata, a sörény, a farok és a lábvégek feketék.
  • Világospej: szőre világosbarna, sárgás árnyalatú.
  • Sötétpej: szőre egész sötétbarna, a has alján világosabb árnyalatú.
  • Gesztenyepej: vöröses árnyalatú barna szőrzet, a hosszú szőrök és a lábvégek feketék

Sárga:

  • A sárga színű ló igazából világosbarna. Sok árnyalata van. A farok, a sörény lehet sötétebb vagy világosabb.
  • Májsárga: a ló színe sötét mélysárga; a farok, sörény és a lábvégek hasonló színűek vagy egy árnyalattal sötétebbek, mint a fedőszőr, fekete szőrszál sehol nem található.
  • Palominó: a fedőszőrök aranysárgák, a farok és a sörény pedig szalmasárga, kívánatosabb a minél világosabb színű.

Kevert színek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deres:

  • Vércsederes: sárga fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Pejderes: barna fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Vasderes: a szürke fedőszőrzetbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Almásderes: a fehér színű szőrön kerek szürkés foltokat formáz a szőr színe.
  • Fecskederes: a fehér színű szőrön kerek barnás foltokat formáz a szőr színe (Békés megyei változat).

Szürke: A fehér szőrű lovakat hívják szürkének, mert csikókorukban szürkén születnek és utána világosodnak ki, de bőrük szürke marad. Az igazi fehér ló nem keverendő össze az albínóval. Mindkettőnek rózsaszín bőre van, az utóbbinak azonban csókaszeme.

  • Szeplős- vagy legyesszürke: világosszürke alapon sötét, általában barna pettyes.
  • Almásszürke: szőrében fekete és fehér kör alakú foltok vannak.
  • Acélszürke: a ló fekete fedőszőrzetén át elővillannak a fehér szőrszálak.

Fehér:

  • A ló fedő-, hosszúszőre és patája fehér, bőre pedig rózsaszín. Sokan albínónak hiszik, de nekik nem minden esetben van csókaszemük, a patájuk pedig minden esetben viaszos színű.

Albínó:

  • Az albínó inkább betegség, mint szín. Örökletes. Az ilyen lovak annyiban különböznek a fehérektől, hogy szemük csóka- vagy pirosszem, patájuk pedig általában szürkés.

Tarka:

  • Sárgatarka: fehér szőr alapon sárga foltok
  • Feketetarka: fehér szőr alapon fekete foltok
  • Párductarka: a ló fehér szőrét barna vagy fekete foltok tarkítják.
  • Pejtarka: fehér szőr alapon pej foltok
  • Szürketarka: fehér szőr alapon szürke foltok.

Szemszínek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lovak többségének barna a szeme

A lovak szemszínét, ugyanúgy, mint a szőrzetükét, a pigment mennyisége határozza meg. Többségükben - mivel a bőrük sötét - barna szeműek. Előfordulnak világos szeműek is, az albínók és néha a tarka lovak esetében. Az appaloosa fajtájának pedig mindig kilátszik a szeme fehérje. Létezik az úgynevezett "csókaszem", amikor a normális szemszínhez kékes-fehéres alakzat társul.

  • Barna szem: az írisz sötétbarna, a szemfehérje pedig csak akkor látszik ki, ha a ló ijedt vagy valamiért haragos. (kiv.: appaloosa és azzal keresztezett lovak)
  • Világos szem: lehet világoskék vagy piros. A világos szín nem befolyásolja a ló látását. A világoskék vagy a piros szemű lovat csókaszeműnek, illetve emberszeműnek hívják.

Pataszínek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lovak patájának, vagyis a szarunak a színe összefügg a pata fölött levő szőrzet színével. A sötét szőrű lábakon a pata is sötét, palaszürke színű. A kesely lábon a pata világos, viaszsárga színű, amit viaszolt patának neveznek. Az is előfordul, hogy egy lónak különböző színű patái vannak - ezt sávvolt viaszolt patának hívják. Sokak szerint, minél világosabb a pata színe, annál gyengébb, de állatorvosi tanulmányok ezt nem erősítik meg.

Csókaszem

Jegyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló jegyei azok a jegyek, amelyek segítségével a lovat azonosítani lehet. A jegyeket a ló személyazonossági okmányaiba be kell vezetni.

A ló méretei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk. A különböző testtájak az egyes egyedeknél igen nagy eltéréseket mutatnak, van azonban néhány lényeges méret, ami alapján reális méretet kapunk a megmérendő lóról.

  • Marmagasság

A leggyakrabban használt méret a marmagasság, amit bottal vagy szalaggal mérhetünk. A mar (az állat hátán a lapocka fölött kidomborodó rész) magasságának lemérésével adhatjuk meg legmegfelelőbben a ló tényleges magasságát, hiszen a marmagasság a lehajtott és felemelt fejű lónál is ugyanakkora, míg az ennél magasabban található testrészek (fej, nyak) helyzete szinte folyamatosan változik.

  • Övméret és szárkörméret

Jó támpontot adhat a ló alkatának megállapításához, ha megmérjük a ló övméretét. A ló lábának szerkezetéről akkor kaphatunk jó információt, ha megmérjük a szárkörméretét. Az előbbit közvetlenül a mar mögötti részen kezdjük mérni, a heveder helyén, körbe a mellkason, az utóbbit a lábtő alatt, a szár lábtőtől számított egyharmadánál mérjük.

Az egyéb mérések általában a lovasfelszerelések kiválasztásához használatosak. A kantár kiválasztásához lemérhetjük a ló kétoldali közötti távolságot a tarkó felé, míg a zablák kiválasztásához a szájszegletek közötti távolságot a ló száján keresztül határozzuk meg. A megfelelő lótakarók kiválasztásához a marbúbtól a farokrépáig mérjük meg a ló hosszát, követve a hát ívét.

  • Tömeg Egy átlagos hátasló tömege 4-500 kilogramm. Az igavonásra használt társaik ennél lényegesen nehezebbek, a shire például elérheti az egy tonnát is. A pónik tömege egy mázsa (100 kg) körül mozog.

Szaporodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.

A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen.

Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás.

A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.

Az ellés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vemhesség 336 (320–355) napig tart; az ikerellés nagyon ritka. A közelgő ellés jelei a horpaszok beesése, a fartő besüllyedése a farok mindkét oldalán, továbbá a kitőgyelés és a péra (a nemi szerv külső része) megduzzadása. A tünetek általában az utolsó héten megerősödnek, de már hetekkel korábban jelentkezhetnek. A fedeztetés pontos idejének feljegyzése ezért nagyon fontos mozzanat. Amikor a megduzzadt emlő a jártatás után is megtartja méretét, tapintása nem ödémás, hanem inkább mirigyes és a bimbók végén előbb sárgás viaszos majd normális tejcseppek jelennek meg, akkor az ellés néhány napon belül megtörténhet. A kanca akár egy héttel előbb is tejelhet, máskor pedig csak az ellés után indul meg a tej, ez idő alatt a csikót mesterségesen kell táplálni. A kancák a kedvező medenceformájuk miatt többnyire könnyen és gyorsan ellenek.[1]

Az ellés szakaszai:

  • előkészítő szakasz, az ellés jelei megjelennek
  • a megnyílási szakasz, a nyitófájások ideje, pár óráig tarthat, főbb jelei: a nyak izzadása, gyakori lefekvés-felkelés, vizelés-bélsárürítés, valamint a táplálkozás szüneteltetése.
  • kitolási szakasz, hirtelen kezdődik, körülbelül fél óráig tarthat, 10-30 percig többnyire, megjelennek a tolófájások, a lábhólyag felreped és a kanca heves erőlködéssel, gyakran állva szüli meg csikóját.
  • utószakasz, az utófájások következményeként eltávoznak a magzatburkok, időtartama akár 3 óra is lehet.

A kedvező anatómiai tulajdonságok miatt a kancák könnyen ellenek, de felléphetnek komplikációk az ellés közben, ezért a vemhesség utolsó napjaiban ajánlatos a kancákat állandó megfigyelés alatt tartani.

Viselkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legelésző lovak

A lovak minden esetben csoportban élnek, mivel – prédaállatok lévén – a magányosságtól félnek. A lovak nagyobb csoportját ménesnek nevezzük. A lovak egymás közötti viszonya meghatározott. Minden lónak megvan a maga hierarchikus helye a ménesben, amely meghatározza viselkedését. Általában a lovaknál is van főnök. Ha valamelyik másik ló is vezér szeretne lenni, akkor harccal döntik el ki lehessen az. A lovak szeretik, ha kényeztetik őket, de képesek túlzásba vinni az evést, ami nagy veszélyt jelent az egészségükre.

A ló hasznosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ma már a lovakat Magyarországon földművelési munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Másrészt a húsát és tejét hasznosítják. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek.

Lótípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csikó és póni

A lovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehéz igás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán.

Típusok vérmérséklet szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lófajtákat három csoportba soroljuk vérmérséklet szerint, a póniknál ilyen felosztás nincs.

Hidegvérű lovak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek, és igen erősek, mint a brabanti vagy belga lovak.

Melegvérű lovak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ázsiai vadlovaktól a Przsevalszkij-lótól és a tarpántól származnak. Élénk, finom csontozatú fajta, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. A lovak „típusát” aszerint határozzák meg, hogy milyen munkára alkalmasak.

Nemesvérű lovak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az angol-arab egyesíti magában a nemes vérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett.

Pónilovak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pónilovak: Legfeljebb 148 cm magas és többségükben tiszta vérű őshonos fajta, akárcsak az izlandi póni. A póni lába rövidebb, mint a lóé, de méretéhez képest erősebb. A pónik szívós, öntörvényű állatok.A legkisebb póni faj a falabella, amely egy családról kapta a nevét.

Típusok hasznosítás szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen.
  • Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére…
Lovas felvonulás a Székelyek Nagy Menetelésén - 2013.10.27
  • Sportpóni: a hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig egyenesen tökéletes.
  • Nehéz igás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé.
  • Kocsiló: e típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két egymáshoz illő ló párban igen értékes.
  • Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják.
  • Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait.
  • Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell.

Lófajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ló kifogása pányvával egy alföldi ménesből a 19. században

A lónak több mint 300 fajtája ismert. Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított.

Néhány ismertebb fajta: angol telivérandalúziai lókisbéri félvérlipicaiarab telivérCamargue-i ló •Shetlandi póni

Magyar fajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első állami ménest II. József alapította Mezőhegyesen 1784-ben. A világon egyedülálló módon itt négy magyar fajtát tenyésztettek ki: a nóniusz, mezőhegyesi félvér (furioso-north star), gidrán és az 1984-ben fajtaelismerést nyert mezőhegyesi sportló fajtákat. Mára Mezőhegyesen csak a nóniuszt és a mezőhegyesi sportlovat tenyésztik, a többi fajtát más ménesekbe szervezték át. (A mezőhegyesi sportló 1980-ban debütált a moszkvai olimpián, ahol a magyar csapat IV. helyezést ért el.) Kisbéren a hajdani Batthyány-birtok területén tenyésztették ki a Kisbéri félvér fajtát, gróf Szapáry József Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán pedig a Shagya-arabot.

Ló a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szarvasnak átöltöztetett csőrös ló a kínai Ordosz területéről, Nalingaotuból.
Fehér ló az afrasziabi falfreskókról, Üzbegisztánból, Közép-Ázsiából.

A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében. A legszebb ókori állatábrázolások, közöttük lóábrázolások az eurázsiai művészetekben találhatók meg. Egykor a lovat még az ősi szent állat formájába is átöltöztették. Legismertebb a nevezetes paziriki ásatásban talált lószerszám és díszítése, Rugyenko professzor ásatása az Altáj-hegységben. Ilyen lovak ábrázolásait találjuk az ősi hun-szkíta királysírokban, Kínában, Oroszországban.

A gyógyító lovaglás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lovaglás mind fizikai, mind mentális, mind lelki állapotunkra gyógyító hatással bír. Ezt felismerve terápiás szakemberek kidolgoztak egy olyan módszert, mely segítségével biztonságos keretek között, speciálisan kiképzett terápiás lovak segítségével e gyógyító hatás biztosítható. E módszer neve a lovasterápia, mely mára már számos, lóval kapcsolatos aktivitásban felfedezte fel, és használja az ember-ló kapcsolat segítő hatását.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Állatfajonkénti jellegzetességek (magyar nyelven). A női nemi szervek, organa genitalia feminina. sulinet.hu. (Hozzáférés: 2011. augusztus 18.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Josee Hermsen: Lovak enciklopédiája. Ford. Horváth Ildikó. Ventus Libro Kiadó, 2006. ISBN 978-963-9546-74-5
  • Mihók Sándor, Pataki Balázs: Lófajták. Mezőgazda Kft, 2003. ISBN 978-963-286-471-6
  • Novotni Péter: A ló küllemi bírálata. Pro Book Könyvkiadó, 2009. ISBN 978-963-9901-47-6
  • Szunyoghy A. (1998): A ló művészeti anatómiája, Kossuth Könyvkiadó, Budapest (magyar-angol-német) ISBN 963-09-4035-3
  • Rolle R. (1980): Die Welt der Skythen. Bucher, Luzern und Frankfurt
  • Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad
  • Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York
  • Az emberiség krónikája. Szerk. Bodo Harenberg. Budapest: Officina Nova. 1990. ISBN 963-7835-60-1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • lovas Lovasportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap